Hallie Nadal: Megmajmoltak ébredése

PROLÓGUS

Egyre erősödött a nyomás a gyomromban a gondolatától is, hogy perceken belül találkozom a barátnőimmel. Mások ennek örülni szoktak, nem? Oké, nem ők a legnyájasabb társaság, de nekem csak ők vannak itt, Mendinsben. Ők az egyetlenek, akik nem érdekből töltik velem a szabadidejüket. Akik valóban kíváncsiak rám. Összeköt minket a múlt. Együtt váltunk igazán felnőtté, amikor mindannyian a kórházban dolgoztunk kezdő ápolónőként. Bár Lola meg én már tizenkét éve otthagytuk az egészségügyet, úgy negyedévente összejövünk csak mi, négyen lányok, hogy megünnepeljük valamelyikünket. Ma például Shelát. Valld be magadnak, Hallie: te is kíváncsi vagy rájuk! Erre készültél egész héten.
Amikor leszálltam a buszról a házgyári elemekből emelt kórház főbejárata előtt, rögtön kiszúrtam Lolát. Előrehajolva búcsúzkodott a meggypiros kabrió sofőrjétől, mély dekoltázsa felett kidomborodtak újonnan szerzett mellei. A férfi végigsimított a nő karján, aki viszonzásképpen a pasi arcát cirógatta meg. Sokatmondó pillantást váltottak, majd a kabrió kihajtott az útra. Sofőrje a forgalmat figyelte, de azért a magasba emelte a kezét, arra intve, ahol kedvesét hagyta.
‒ Látom, megleltétek a tartós házasság titkát. Mióta tart? Egy hónapja? ‒ kérdeztem Lolát üdvözlésképpen. Ő rám nevetett mind a harminckét, tökéletesre szabályozott fogával. Nem kellett gondolkodnia a visszavágáson.
‒ Lassan kettő. Pont kétszer annyi ideje, mint a te leghosszabb kapcsolatod. Ami mikor is volt?
‒ Ne mondd! Vagy ezer éve. Néha úgy tűnik, nem is lesz többé. Nem gáz. Frankó aggszűz lesz belőlem.
‒ Legfeljebb agg.
Megrándult az arcom, ahogy elnyomtam egy mosolyt.
‒ Hol sikerül állandóan ilyeneket felszedned?
A távolodó autót néztem, de Lola hangja elárulta, hogy kajánul vigyorog, miközben válaszol:
‒ Savanyú a szőlő, mi? ‒ kérdezte.
‒ Irtóra. ‒ Izgalmamban megfogtam a karját, mintha attól féltem volna, hogy faképnél hagy, mielőtt megkérdezem: ‒ Mondd, mi a baj velem?
Végigmért meleg mandulaszemeivel, csak aztán válaszolt:
‒ Az égvilágon semmi. Dögös csaj vagy. A hosszú, barna fürtjeid, na meg a C kosár mindenkinek szemet szúr. Olyan angyali az arcod is.  De lassíts a tempón!
‒ Ezt hogy érted?
‒ Nem kéne olyan kétségbeesetten akarnod a dolgot.
‒ Megijesztem a pasikat? Mint Debra?
‒ Deb nem ijeszti meg őket. Hagyja, hogy kihasználják.
‒ Odáig én el se jutok.
‒ Ma elviszlek titeket a legtutifrankóbb helyre. Lesz kivel gyakorolnod.
Az órámra néztem.
‒ Most végeznek a lányok ‒ mondtam.
‒ Mennyünk be eléjük! Ne álljunk itt, mintha strichelnénk! ‒ javasolta Lola. Végignéztem a rikítóan zöld mini ruhába bújtatott, bomba alakján. Egyből igazat adtam neki. Otthon még kihívónak véltem a citromsárga forrónadrágból és királykék egyiptomi szabású blúzból álló szerelésemet, de már biztos voltam abban, hogy mind a hárman szürke egerek leszünk Lola társaságában.
A női öltöző a második emeleten volt. A folyosók és kórtermek régi ismerősként köszöntek rám, még az ágytálmosóból kiömlő bűz és az azt elnyomni hivatott fertőtlenítőszag sem tudta elrontani a rám törő emlékeket; mégis elképzelhetetlennek tűnt, hogy még egyszer itt dolgozzam. A munkával sohasem volt bajom, de felőrli az embert a megbecsülés hiánya és a kiszolgáltatottság.
A nővérpultból felénk intett egy fiatal ápolónő, aztán folytatta a betegkartonok rendezgetését. Jóval azután került ide, hogy mi Lolával leléptünk, de látásból jól ismert, tudta, hogy a főnővér barátai vagyunk.
Lola előttem riszált, én pedig remekül szórakoztam a betegek elképedt ábrázatán. Ő látszólag ügyet sem vetett rájuk, uralkodói pózban vonult végig a hosszú folyosón, a komplett férfiosztály legnagyobb gyönyörére.
‒ Nyissátok ki, csajszik! ‒ dörömbölt az öltözőajtón.
Azt terveztem, kint várom meg a többieket, mindig utáltam a közös öltözők hangulatát, de minden szempár ránk szegeződött, hát én is becsusszantam a nyíló ajtón át az öltözőbe.
Shela kibontotta hosszú barna haját, és az utolsó simításokat végezte a sminkjén. Ez utóbbi igen merész vállalkozásnak számított az alultervezett neonfényben. Igencsak közel kellett hajolnia a tükörhöz, hogy a megfelelő színek a megfelelő helyre kerüljenek. Mindig ilyen rossz volt itt a világítás. Nem egyszer előfordult, amikor még én is ebben az öltözőben öltöztem, hogy a más osztályon dolgozó ápolónők összetévesztettek bennünket Shelával.
Debra egy szál bugyiban üldögélt a szekrénye előtti padon. Végtagjai esetlenül lógtak szanaszét.
‒ Ébresztő, Debra! ‒ kiáltott rá Lola. ‒ Mindannyian rád várunk.
Deb fel sem nézett. A járólap és az olajfesték találkozását bámulta, de a nyakamat rá, hogy semmit sem látott belőle. Elnyűtt hangon dünnyögött:
‒ Halál fáradt vagyok. Menjetek nélkülem!
‒ A nagy szart! ‒ közölte Lola. ‒ Ma van Shela szülinapja. Nem teszed tönkre a nyafogásoddal.
Debra lerázta magáról a fáradtságot, ültében kidomborította a mellkasát, és Lolának támadt:
‒ Hűtsd le magad! Ez nem a te napod. Az az előző buli volt.
Lola szavai kirángatták Debrát a mélabúból. Azt hittem, ez a cél, de Lola nem hagyta abba, akadt még mondanivalója:
‒ Nem is a tiéd. Úgyhogy próbáld meg jól érezni magad, és ne rontsd el a többiek szórakozását! Megmutatom nektek a törzshelyemet. Itt az ideje, hogy összeszedj egy dögös pasit.
Shela ellépett a tükör elől, hogy behajolhasson a szekrénysorokat elválasztó szűk folyosóra, ahol Lola az egyik zárt szekrénynek támaszkodva a táskájában keresgélt, és egy kézitükröt vett elő. Az állát vizsgálgatta a makacs félhomályban, majd elégedetten visszarakta a tükröt a retiküljébe. El se hiszem, hogy látott bármit is. Debra a szeme sarkából leste Lolát, Shela rám kacsintott.
‒ Semmi szükség rá, hogy még jobban feldobd a hangulatot ‒ súgtam, hogy csak ő hallja. Shela megvillantotta mindkét szemöldökét. Ez jelezte egyedül, hogy hallott engem, mert a kérésemnek fittyet hányva megszólalt:
‒ Az a mókusos izé? Úgy hangzik, mint holmi gyermekmegőrző. Gyerünk, Deb! Biztos rábukkansz egy gyerekes pacákra. Annak nem kell majd szülnöd, vigyázhatsz az alakodra.
‒ A Frivol Mókusok cuki szórakozóhely. Nem győztök majd hálálkodni ‒ ígérte Lola. Debra megint összeesett, elnyújtott hangon nyafogta:
‒ Figyelj, szivi! Nem akarok dögös pasit, meg olyat se, aki anyát keres a kölykeinek. Olyan kell, amelyik komolyan vesz.
‒ Olyan is akad. A lényeg, hogy valóságos pasi legyen. Na, gyerünk, húzz bele!
Debra homlokán összeszaladtak a ráncok, ahogy felkapta a fejét.
‒ Mi az, hogy valóságos? ‒ kérdezte.
‒ Akit nem kell megfizetni, hogy társaságot nyújtson, mondjuk egy esküvőn.
Lola színpompás, tavaszi esküvőjére Debra ismeretlen férfivel állított be. Sem azelőtt, sem azután nem látta senki, ott viszont nyalták-falták egymást. A meghívottak között akadt néhány régebbi kollégánk, egy részük még ma is a kórházban dolgozik. Tőlük eredhetett a pletyka, amely bejárta az kórházat. Azt beszélték, hogy Debra természetben fizetett a pasinak.
Lola ártatlan hanglejtése sem ellensúlyozhatta a szavak erejét. Deb képe elszürkült, ujjai ívben megfeszültek, mintha karmolni készülne. Felvonta felső ajka jobb felét, ami láttán nekem egy acsarkodó nagymacska képe ugrott be. Debra külön nyomatékot adott minden szava első szótagjának:
‒ Egyetlen fillért sem fizettem neki!
‒ Nem pénzre gondoltam. ‒ Lola olyan mesterkélten beszélt, hogy Shela meg én a nevetésünkkel küszködtünk.
‒ Nekem úgy tűnt, oltárian gondolsz rá.
Deb hangsúlya az oltárin volt, már fröcsögött, de Lolát nehéz vállalkozás kihozni a sodrából. Hetykén vetett oda:
‒ Nem a pénze miatt mentem hozzá Paulhoz.
‒ Ugyan már, szivi! Jártál valaha csóringer pasival?
‒ A csóró meg a nagyszerű nem szinonimák, tudtad?
Shenának szintén elege lett a veszekedésből, közéjük ugrott.
‒ Erre semmi szükség. Ha nincs kedve…
‒ Dehogy nincs, csak játssza az eszét ‒ mondta Lola.
Odalépett Deb mellé, engem is odaintett. Fölrángattuk Debrát a padról, bepacsmagoltuk kölnivel, és belepréseltük a nyári ruhájába. Shela eltüntette a karikákat a szeme alól. Kicsit eltolta magától, érdeklődve vizsgálta az eredményt.
‒ Egész olyan vagy, akár egy nő ‒ dicsérte, ami végre mosolyt csalt Debra arcára. Lola megjegyezte:
‒ A végén még igazán pasit fog, pedig ez a meló totál leszívja az embert.
‒ Oda se neki ‒ mondta Shela Debrának ‒, Lola úgysincs versenyben. Paul nem díjazná, ha neki is összejönne egy numera.
Deb szeme elsötétült.
‒ Ahogy a házastársak általában ‒ dünnyögte.
Shela Lolához és hozzám fordult.
‒ Gondolom, egyetlen percre se bántátok meg, hogy itt hagytátok ezt a kócerájt. Úgy nézünk ki a nap végén, mint a lúgozott babaszar, a bérünk meg úgy tűnik el a hó végére, mintha sose lett volna.
Lola az égre emelte a tekintetét, a szája széle lebiggyedt.
‒ Ez gyönyörű volt. De süketelj inkább a nővérkéidnek!
Debra felkapta a ridiküljét, ami kifordult a kezéből, és a tartalma szétgurult a járólapon. Az igazolványai, a lakáskulcsa, a lába mellett landolt, de az apróságokat messzebb vitte a lendület. Egyszerre guggoltunk le, dobáltuk vissza a holmikat. Deb szórakozottan tartotta felénk a ridikült, a mobilját nézte.
‒ Működik? ‒ kérdezte Shela.
Debra idegesen, merev ujjakkal próbálgatta.
‒ Azt hiszem ‒ mondta. Bevágta az öltözőszekrénye ajtaját, ráfordította a kulcsot. Ujjai elfehéredtek, ahogy a kistáskát szorította. Felém fordult, miközben tovább fűzte Shela gondolatait: ‒ Nálad, szivi, dől a lé, Loláról már ne is beszéljünk!
Shela Lolára nevetett:
‒ Bizony, arany életed van, csajszi.
Lola egy szöszt sodort le a ruhájáról, lassan emelte szemeit Shelára.
‒ Azért, mert háztartásbeli vagyok, nem a körmeimet hegyezem egész nap.
‒ Sejtem, milyen megterhelő lehet Mhic Namarának lenni ‒ jegyezte meg epésen Shela.
‒ Szerinted nálunk láblógatásért adják a nagy zsét? Ti ugyanúgy elmehetnétek pénzt keresni ‒ mondtam, mire Debra hevesen megrázta a fejét.
‒ Olyan mondvacsinált munkával, mint a tiéd? Kösz, nem!
Én lettem a célpont, de ezt is jobbnak találtam, mint a feltüzelt csajokat hallgatni. Shelának megint csak volt hozzáfűznivalója:
‒ Boldogabb lennél, ha a férfiakra összpontosítanál a pénz helyett.
‒ Azért leesik itt-ott ez meg az. ‒ Debra két szemöldöke már egyetlen csíknak látszott, szeme villámokat szórt. Nem értettem, miért pont rám haragszik, hisz én egy rossz szót sem szóltam hozzá.
Shela folytatta a mondandóját, mintha meg sem hallotta volna a többieket:
‒ Ennek a melónak legalább van haszna.
‒ Már ha haszonnak nevezzük a magas válási arányt ‒ szólt közbe Debra. Felé nyújtottam a kezem:
‒ Köszönöm!
‒ Akkor miért dolgozol még itt? ‒ támadta le Shela.
‒ Mert nálad jobb főnököt senki se kívánhatna ‒ vágtuk rá kórusban. Elnevettük magunkat. A feszültség, mintegy varázsütésre elillant. Shela mindnyájunkat kitessékelt a folyosóra, és kulcsra zárta az öltözőajtót. Debra még játszotta kicsit a durcást, de nem tudott sokáig ellenállni Shela tréfáinak. Úgy volt minden, mint régen. Néztem őket, és átjárt az összetartozás csalóka érzése.

I.

Mint portyára induló oroszlánok, léptünk ki a kórházból a szombat estébe. Elménk mélyére temettük, hogy nem állunk a városi tápláléklánc csúcsán. Legalábbis nem mindannyian.
Shela kiszolgált mercije a parkoló átellenes végében várt ránk, de én sohasem jutottam el odáig.
‒ Basszus, nincs meg a tárcám ‒ kotorászott a ridiküljében Debra.
‒ Ott kell lennie ‒ mondta Lola. ‒ Én magam tettem vissza a táskádba.
‒ Ha egyszer nincs! ‒ Debra hangja remegett az idegességtől. Shela azonnal intézkedett:
‒ Nyugi, megtaláljuk! Szaladj vissza, amerről jöttünk! Én felveszem az öltözőkulcsot, és megyek utánad. Ti meg nézzetek szét, hátha valamelyik bokor alá esett! ‒ fordult végül felénk.
A parkolót széles zöld sáv választotta el az utca többi részétől. Miután végigpásztáztuk az aszfaltot magunk körül, vagy ötször átvizsgáltuk a járdát keresztező sáv bokrait jóval nagyobb távolságban, mint amilyen messze egy pénztárca eshetett, de nem találtunk egyebet némi elszórt szemétnél, ami minduntalan előfordul az ír kisvárosokban.
Kissé eltávolodtunk egymás mellől, amikor, három, nem túl megnyerő pasi ugrott elő a semmiből felbukkanó autóból. A legszalonképesebb Lolához lépett, hogy szóval tartsa. Olyasmiket mondott, hogy dolgoznom kell, és nagyon sajnálja.
‒ Velünk kell jönnie! ‒ parancsolt rám az egyik társa.
‒ Nem megyek magukkal sehová ‒ jelentettem ki eltökélten, de semmire sem jutottam ezzel. A két férfi megragadott, és mire a mondat végére értem, már egy olajzöld BMW-ben csücsültem. Kiáltani akartam, hogy segítséget kérjek. Az első szótagig jutottam, amikor megéreztem az oldalamba fúródó kemény tárgyat. Azt biztosan tudtam, hogy nem késpenge, annál tompább volt. Pisztolyra gyanakodtam.
‒ A főnöknek szüksége van kiskegyedre. Azt mondta, maga nélkül vissza se térjünk ‒ közölte az egyik nehézfiú elég hangosan ahhoz, hogy Lola hallhassa. Mellém kászálódott, és bevágta az ajtót.
‒ Minden oké, csajszi? ‒ hajolt be az utas oldali ablakon Lola.
Mereven bólintottam, mire a mellettem ülő két alakot kezdte kérlelni:
‒ Hé, fiúk! Nem érne rá holnapig?
‒ Egyikünk se boldog, kislány, hogy szombat este melózhatunk.
‒ Gyere már, Billy! A főnök irtóra pipa lesz ‒ szólt ki a sofőr a még kint ácsorgó társuknak, aki nehezen bírt elszakadni Lola dekoltázsától.
‒ Bocsásson meg, hölgyem! Vár a munka. ‒ Billy aprót biccentett Lola felé, és beszállt az anyósülésre.
Most vagy soha. Összeszedtem a bátorságom, és kikiabáltam:
‒ Ha előbb érsz haza nálam, vidd le sétálni a kutyámat!
‒ Vettél, egy kutyust? ‒ örült meg Lola. ‒ De nincs kulcsom a lakásodhoz.
Na, kösz!
A bal oldalamon ülő gengszter megköszörülte a torkát, miközben a bordáim közé nyomta a fegyvert. A sofőr gázt adott. Billy felhúzta az utolsó leeresztett ablakot, s én a lesötétített üvegen át lestem Lola távolodó alakját.
Leizzadtam az idegességtől. Az elrabolt és prostitúcióra kényszerített lányokról szóló hírek kavarogtak a fejemben. Nők, drog, fegyverek ‒ kántálta egy idegen hang a fejemben a bűnözők szentháromságát. Nem, a fegyver nem illik a képbe, de drogos prosti még lehet belőlem. Elfehéredett ujjakkal szorítottam magamhoz lila retikülömet. Éppen úgy, mint az imént Debra a sajátját. Ez volt az egyetlen tárgy, ami a két perce véget ért életemhez fűzött.
Észak felé tepertünk. Billy sötét holmit vett ki a kesztyűtartóból, és hátranyújtotta a fiúknak. Az egyikük elvette, akkor ismertem rá. Egy szemkötő volt az. Tehát lenne esélyem később elmesélni az utat.
Mozdulatlanul tűrtem, hogy feltegye rám, bár minden érintése végigborzongatta a testemet. Lélegezz mélyeket! Ommm. Izzadt a tenyerem, a táskám lucskos lett a kezem alatt. A nadrágomba töröltem a verejtéket. A fülemben egyre gyorsabb ütemet vert a tamtamdob. Aztán egyik pillanatról a másikra megszállt a béke. A beállt csöndben tisztán hallottam a férfiak minden moccanását, még a balomon ülő hájasabb pasi szuszogását is simán kivettem. Mi az? Már nem ver a szívem? Ujjaimat rákulcsoltam a csuklómra. A verőerem ütemesen lüktetett az ujjbegyeim alatt. Fejtámasznak feszülő tarkóval merültem el ebbe a ritmusba. Ez nem történik meg. Mindjárt lefékez az autó, és én elsétálok innen. De nem vezetett sehová a tagadás.
A belvárosban álltunk meg. Még a kocsiban megszabadítottak a szemkötőtől, azonnal körbenéztem. Sosem jártam erre, de az utca jellege egyértelműen Mendins belvárosára utalt. Az tuti, hogy nem hagytuk el a várost, ennyi idő alatt képtelenség.
Amikor kitessékeltek a járdára, remegett a lábam, de már egész jól összeszedtem magam. Se utcatábla, se házszám.
‒ Ne bámészkodj! Befelé!
Az oldalamnak nyomódó pisztoly nem hagyott kétséget afelől, hogy jobb, ha csöndben teszem, amire utasítanak.
Egy téglaépítésű, négyszintes társasház második emeletére vezettek. A harmadik lépcsőfordulónál jártunk, amikor megláttam egy idős asszonyt. Háttal állt nekünk, a kulcsaival bíbelődött. Meghallva lépteinket megfordult. Rosszallóan ingatta a fejét, ahogy figyelt engem a négy férfi társaságában. Lehet, nemsokára lesz mit nézned. A ribi munkába indul. Úristen! Hogy lehet azt kibírni? Elég kétségbeesetten nézhettem, mert végül félrebillent fejjel felém nyújtotta a nyakát, és biccentett.
‒ Jó napot, Luisa! ‒ köszönt rá az egyik gengszter.
‒ Maguknak is! ‒ felelte kurtán az öregasszony. Összébb húzta magát, és korát meghazudtoló iramban tűnt el a résnyire tárt lakásajtó mögött, magával rántotta megrakott cekkerét.
A férfiak gondosan letörölgették cipőik talpát, mielőtt beléptünk volna a lakásba. Ez olyan abszurd látványt nyújtott, hogy megtorpantam. Egy pillanatra átfutott az agyamon a gondolat, hogy ez az egész csak béna álom. De nem az volt. Billy gúnyos félmosoly kíséretében belökött az ajtón. Felhorkantam, ám a férfiak szúrós pillantása csöndre intett. Csupasz előszoba után egy szobába jutottunk.
‒ Nem gondoltak még rá, hogy berendezzék a lakást? ‒ csúszott ki a számon akaratlanul.
Az ablak előtt, nekünk háttal álló alak megfordult. Háta mögött összekulcsolta a kezét, pókerarcáról semmit sem tudtam leolvasni.
‒ Kettőnknek elég ez a két szék ‒ mondta színtelen hangon. Csettintett, mire a négy másik kivonult. Kettesben maradtunk, és a szoba közepén álló, egymás felé fordított székek nem sok jót ígértek. ‒ Üljön le, kérem! ‒ mutatott az egyikre.
‒ Köszönöm, inkább állok. Egész nap ültem, tudja ‒ hadováltam. Húztam az időt.
‒ Azt mondtam, leülni! ‒ A megemelt hangra összerezzentem, de nem mozdultam. Álltam a tekintetét. A pasi kidüllesztette a mellkasát, szeme összeszűkült, szemöldökei egymásba futottak.
Hangos mozgolódás támadt odakinn.
‒ Gyere gyorsan! ‒ dugta be a fejét a mosolygós, de most egyáltalán nem nevetett. ‒ Visszaértek a fiúk a bankból. Nagy baj van.
A nagydarab ember lassan fordult Billy felé.
‒ A terv szerint nem ide kellett volna jönniük.
‒ Karlt meglőtték.
‒ Az istenit neki! Ez most nagyon rosszkor jött.
‒ Mikor jön ez jókor?! ‒ mondta Billy.
Az idősebbik szóra nyitotta a száját, végül mégsem mondott semmit. Hangosan kifújta a levegőt, és kemény léptekkel kisietett. Billy félreugrott, hogy utat engedjen neki, aztán követte.
Kihasználva magányomat az ablakhoz futottam, de még mielőtt megbizonyosodhattam volna afelől, hogy zárva van-e, a pasi már vissza is tért.
‒ Maga ápolónő. Habár nem ezért hozattam ide, segítenie kell! Aztán rátérünk a maga ügyére is. ‒ Nem kérdésnek szánta, hát nem feszegettem a dolgot. Érződött a hangján, hogy nem szokott az ellenvéleményekhez.
Egy másik, kisebb szobába vittek. Erről már lerítt, hogy lakják. A kárpitokba beleivódott savanyú izzadtságszag megcsapta az orrom, ahogy beléptem. Megtorpantam, de Billy beljebb tessékelt. A falak mentén körben ágyak sorakoztak, a szoba közepét négy székkel körülvett étkezőasztal foglalta el. Az egyik bevetett ágyon holtsápadt pasi hevert. Félrecsúszott a zakója, az ingét kigombolták. Hogy bírja zakóban ezt a meleget? A trikója a jobb válla alatt úszott a vérben. A többi gengszter, ha jól emlékszem, heten, a maradék parkettán osztozott. Egyhelyben toporogtak. Előrébb léptek, aztán visszaoldalogtak.
El se hiszem. Totál szívás! Már az is abszurd, hogy itt vagyok, de hogy pont most lőjék meg ezt a manust, az képtelenség.
‒ Hozzanak ollót! ‒ mondtam, miközben le sem vettem a szemem a sebesültről. Tizenkét éve már, hogy nem láttam el beteget, és azelőtt sem a sebészeten dolgoztam, de okosabbnak láttam hallgatni erről.
Valami apró ollót nyomtak a kezembe. Kikerekedett a szemem. Leginkább egy női budoárban tudtam volna elképzelni az ilyen holmit, nem macsó gengszterek lakásán.
‒ Van férfiasabb? ‒ adtam vissza. Te jó ég! Már azt sem tudom, mit beszélek!
Kerítettek nagyobbat. Alulról felvágtam a trikót, és igyekeztem gyengéden lefejteni a sebről.
‒ A fenébe! Hogy történt ez? ‒ A főnök hangja betöltötte a szobát.
‒ Mindent a terv szerint csináltunk. Valaki köpött a zsernyákoknak.
‒ Úgyis rájövök, ki az a rohadék, aki hónapok óta keresztbe tesz nekem, akkor aztán nem marad egyetlen darabkája sem, amire megkaphatná az utolsó kenetet.
Még sosem láttam lőtt sebet, de egyből felismertem. Beleborzongtam a látványba.
‒ Emeljék meg! Látnom kell, hogy van-e kimeneti nyílás.
A gengszterek nem várt óvatossággal mozdították meg a társukat, aki ettől még fehérebbé vált, beharapta ajkait, és erőtlenül nyöszörögött. Belestem a ruhája alá. A pasi verejtéktől ragacsos trikója rátapadt sértetlen bőrére. A golyó megakadt a testében.
‒ Érte a tüdőt? ‒ kérdezte egy sebhelyes képű, marcona alak. Amikor a BMW-t vezette, észre sem vettem a forradást a jobb arcán. Mindezidáig kizárólag a balfelét láttam.
‒ Nem tudom, nem vagyok orvos ‒ mondtam. Ez lehet, hogy sok volt. Behúzott nyakkal gyorsan hozzátettem: ‒ Azt hiszem, nem.
‒ Ezért tart itt az egészségügy ‒ morgott egy másik.
Féltem a beavatkozástól, no meg az emberrablóktól is; közel álltam ahhoz, hogy elveszítsem az önuralmamat. Védekezésül nekik támadtam:
‒ Máskor raboljanak el orvost, ha műttetni akarják a társukat, rendben? ‒  Attól, hogy kieresztettem a hangom, megjött a bátorságom is. ‒  Csipeszt és fertőtlenítőt! ‒ parancsoltam. Meglepetésemre Billy egy flakon Dolarin sprayt tett az ágy szélére.
‒ Ez szart sem ér. Alkohol nincs? ‒ vetettem rá egy oldalpillantást. Nem értettem, mit morog, de sarkon fordult és egy üveg Chivas Regallal tért vissza.
‒ Igyon! ‒ A sérült szájához tartottam az üveget, majd a sebét is alaposan belocsoltam az itallal. A férfi felkiáltott, teste megrándult. Nagy erőfeszítésembe került, hogy a saját torkomon ne öntsek le úgy féldecinyi whiskyt. A kezemben reszketett a műanyag, világoskék csipesz. Behunytam a szemem, és vettem két-három mély lélegzetet.
‒ Nem lehetne gyorsabban? ‒ hallottam egy fojtott hangot. Arra fordultam. A férfi összefont karral állt, kicsit előrébb a többiektől, akik hümmögve bólogattak.
‒ Akarja maga csinálni? ‒ nyújtottam a pasi felé a csipeszt. Ő elvette, átengedtem neki a helyem. A sebesült kétségbeesetten pillantott egyikünkről a másikunkra. A gengszter a sebhez közelítette a kék műanyagot, jobban reszketett a keze, mint az enyém. Ez valahogy megnyugtatott. Az eszköz után kaptam.
‒ Na, adja ide!
Billy ismét megvillantotta mindent tudó mosolyát. A meglőtt pasi hálás megnyugvással hanyatlott a párnájára. Szerencsétlen, ha tudta volna, amit én!
 ‒ Iszonyúan fog fájni ‒ mondtam, és előre sajnáltam szegény ördögöt. Tudtam, hogy rosszfiú, és a képét is mintha csupán félig munkálta volna meg a teremtő, mégis szánalomra méltóan hevert az ágyon, rám szegezve szomorú kutyaszemeit.
‒ Ilyenkor a filmekben rá szoktak harapni valamire. Tudjátok, a nyelve miatt ‒ ötletelt az egyik társuk. A sebhelyes arcú kibontotta a bőrszíját, széles mozdulattal kihúzta a nadrágja korcából, és a meglőtt pasi szájába erőltette. Vártam, hogy mihez kezd majd a lecsúszott nadrágjával, de az övet alighanem díszként hordta, a farmerja változatlanul a csípőjére simult. Ideges fészkelődés támadt a szobában, mindenki látni akarta a műtétet. Halkan susmogtak, talán fogadást is kötöttek páran. Hogy a beavatkozás sikere, vagy a szerencsétlen élete volt-e a tárgya, azt meg nem mondom.
Próbáltam végiggondolni, mit tanultunk a suliban a lőtt sebekről. Egy: a lövedék nem maradhat a testben. Kettő: a kimeneti nyílás nagyobb a bemenetinél. Erre most semmi szükség. Három: hú, de marha rég volt mindez. Egy dologra biztosan emlékeztem: értesíteni kell a rendőrséget. Na hiszen!
Jobb kezemmel széthúztam a sebszéleket, ballal bevezettem a csipeszt a nyíláson. Elsőként a sebbe sodródott textildarabkákat távolítottam el. A körülöttem állók egy emberként tartották vissza a lélegzetüket.
‒ Érzem a golyót ‒ közvetítettem. ‒ Megpróbálom megragadni.
A csipesz bordázott szárai elcsúsztak a fémen, és mindössze némi véres szövetet emeltem ki a pasi mellkasából. Az egyik marcona nem bírta tovább elviselni a látványt és az émelyítően fémes szagot, öklendezve futott ki a szobából. Én igyekeztem elvonatkoztatni a sebesült halk nyöszörgésétől, anélkül is tisztában voltam azzal, hogy mihamarabb túl kell lennem a beavatkozáson. Ha elég béna vagyok, a sebesülés helyett a fájdalom végez majd vele.
Visszatoltam a műanyagot a lőcsatornába, és ezúttal sikerült közrefognom a töltényt. Leírhatatlan érzés volt végigvezetni a nyílásig, folyamatosan attól rettegve, hogy ismét kicsúszik a szárak közül, vagy megsértek egy artériát, és a kezem között vérzik el a sebesült. Már én sem vettem levegőt, próbáltam elképzelni a golyót ölelő csipesz látványát, hátha a kép a segítségemre lesz. Megjelent a nyílásban a csappantyú, a ragacsos vér alól átderengett a fém csillogása. Majdnem elhittem, hogy sikerrel járhatok, de a lőszer megint kicsúszott a csipesz szorításából. Ahogy a kék műanyag a hangyányi roncsolt izomrosttal kisiklott a sebből, a szobában lévő összes bűnöző felhördült. Az indulatok kezdtek utat törni maguknak, éreztem az adrenalintól túlfűtött testek csípős kipárolgását. A harag illata. Utolsó elhatározással a csipesz szárai közé fogtam a töltényt. Most sem láttam jobban, mit csinálok, az eddig éppen, hogy szivárgó vér buzgárként tört elő a megbolygatott bemeneti nyíláson. Megmozdítottam a fémdarabot. Egy halvány emléktől vezérelve megcsavartam, és kint volt. A főnök csészealjat tartott a kezem alá, amibe belepottyanthattam.
‒ Kilencmilliméteres ‒ köpte, ahogy meglátta.
‒ Mondtam, hogy zsaruk voltak ‒ bizonygatta az egyik sötét alak, egy másik pökhendin leszólta:
‒ Nekem is van kilencesem.
‒ Azt hiszed, nem ismerek fel a zsarukat? ‒ méltatlankodott az előző.
‒ Azt hiszem, azon a Chivason kívül semmit sem ismersz fel.
A vérzés nem csillapodott. Eret varrni végképp nem tudok.
Feltúrtam a szomszédos ágyat, és lerángattam róla a lepedőt. Visszaültem a meglőtt fickó mellé.
‒ Szorítsa rá! ‒ nyomtam a sebre a lepedő gombóccá gyűrt részét. ‒ Segítek.
Örökkévalóságnak tűnő idő után végre elállt a vérzés.
‒ Össze is kéne varrni ‒ mondtam bátortalanul. A főnök tűért, cérnáért intett. Billy az asztalnál termett, kihúzta a lapja alatt megbújó fiókot, és kopott varrókészletet szedett ki belőle. Találomra kiválasztott egy tűt, kikotorta a fehér cérnát.
‒ Nesze ‒ nyomta a kezembe őket.
‒ Azt gondolja, erre kiképzik az ápolónőket? ‒ Megkíséreltem visszaadni a holmit, de ő megrázta a fejét.
‒ Azt hiszem, erre egyikünk sem alkalmasabb önnél.
Habozva szólaltam meg újra, miközben körbemutattam a tűt a férfiaknak: ‒ Valamelyikük meg tudná hajlítani?
A főnök kikapta a kezemből, és olyan készségesen, mint a prédát bűvölő óriáskígyó, megkérdezte: ‒ Más egyéb?
‒ Antibiotikum ‒ feleltem behúzott nyakkal. ‒ Ha lehet, injekció. És fájdalomcsillapító. Sok fájdalomcsillapító.
A sofőr telefonnal a kezében kivonult a szobából.
A tűre is lottyantottam a kesernyés italból, és átszúrtam vele a beteg bőrt. Egész lényemen átszáguldott valami idegen érzés, amíg úgy nem tűnt számomra, hogy én szorítom a fogammal a bőrszíjat. A fickó meg sem nyikkant. Loptam felé egy pillantást, azt reméltem, hogy elájult a fájdalomtól. Magánál volt. Összepréselt fogakkal bámulta a nikotintól megsárgult plafont. Van akaratereje, azt meg kell hagyni. A másik sebszélen ugyanúgy átvezettem a tűt, aztán az egész műveletet még kétszer megismételtem. A férfi teste meg-megrándult, én mindannyiszor összerezzentem. A lábamból kiszaladt az erő, mire a cérnát elvágtam.
‒ Penge ‒ vizsgálta a varratot Billy. ‒ Három dés domborzati térkép. Legalább marad valami maga után. ‒ A megőrzött reményemet kellőképp kikezdte ezzel, aztán a következő mondata rátett még egy lapáttal: ‒ Kérem, fáradjon vissza a másik szobába! ‒ Hányavetin az ajtó felé legyintett, hogy még véletlenül se érthessem félre az utasítást. Hárman indultunk kifelé, de a főnök visszatartotta őt.

‒ Elintézem, Billy.

‒ De apa, ideje lenne rám bíznod az ilyesmit.

‒ Azt mondtam, maradsz! ‒ dörrent rá az örege. Billy felhúzta az orrát, de szót fogadott.

A főnök ismét hellyel kínált, és én ugyanabban a kutyaszorítóban voltam, mint kábé tíz perccel azelőtt, de jóval fáradtabban. Azt már sejtettem, hogy nem lánykereskedők. Azoknak célratörőbb módszereik vannak. Egy film jutott az eszembe, a Felkavar a szél. Nekem a bátorságról szól ez az igaz történet. Gyakran eltűnődtem, hogy ha én kerülnék hasonló helyzetbe, és engem kínoznának úgy, mint ott az összeesküvőket, megőrizném-e a titkot, vagy ugyanúgy kiadnám, akár a film megalkuvói. Azért mégis reménykedtem, hogy nem akarják letépni az én körmeimet is egyesével.
Tudatosan készítettem magam a fájdalomra. Leereszkedtem a székre, a manus szembe ült velem.
‒ Nincs okom bántani magát ‒ kezdett bele. ‒ Az öccsével van elrendeznivalóm. Magának kizárólag annyi a dolga, hogy elmondja, hol találom meg őt, és ha a fiúk rábukkannak, elsétálhat innen szabadon.  Ígérem, a haja szála sem fog meggörbülni.
‒ Az öcsémnek? ‒ kérdeztem összezavarodva. A helyzet igazi abszurditását az adta, hogy nekem nincs öcsém. Egyáltalán semmilyen testvérem sincs.
‒ Ez egyedül őrajta múlik.
Hiába mondtam volna, hogy nincs testvérem, és nem adhattam meg hamis címet sem. A pasas félreértve a hallgatásom, közelhajolt hozzám.
‒ Legyen okos kislány!
‒ Nem az vagyok, akit keres ‒ nyögtem ki végre. Torkom kiszáradt, hangom reszelőssé vált.
A férfi megcsóválta a fejét, ragasztószalagot emelt ki a zsebéből, és az ölébe ejtette. Nem tudtam mit mondanom erre, hát csöndben kuksoltam. Ő bánatos képpel megrázta a fejét, vontatottan megbontotta a tekercset, várta, hogy lépjek.
Valahol azt hallottam, hogy ha megsajnáltatom magam, még jól is kijöhetek a hasonló helyzetekből. A legelesettebb nézésemet vettem elő, megrogyasztottam feszes tartásomat. Nem sikerült meghatnom a pasit, mert minden átmenet nélkül elém guggolt, és határozott egyszerűséggel a székhez ragasztotta a végtagjaimat. Nem láttam értelmét viaskodni, amíg kinn a markos fogdmegjei ugrásra készen várakoznak. Letépett egy kábé tizenöt centis ragasztócsíkot, és az orrom elé emelte. ‒ Bólogasson, ha eszébe jutott a válasz! ‒ mondta, azzal betapasztotta a számat is.
Az első pofon olyan hirtelen csattant el, hogy még meg sem lepődtem igazán, de már földön hevertem, a feldőlt székkel a hátamon. Az oldalamba vágott a karfa, a saját könyököm a bordáim közé mélyedt. A tüdőmre mért ütéstől elakadt a lélegzetem.  A szemétláda kikiáltott. Nem láttam, melyik két embere jött be helyreállítani a rendet. Valahol az ötödik vagy hatodik ütés után már nem is érdekelt, kik azok.
Nem hittem, hogy kijutok innen élve, mégis az járt a fejemben, hogy ha így haladunk, sokba lesz a fogorvos. A második pofonra lendítette a kezét. Olyan apróra húztam össze magam, amennyire az lehetséges volt. Eszeveszetten bólogattam. A gengszter letépte a ragasztószalagot, és várakozásteljesen nézett az arcomba.
‒ Ez tévedés ‒ mondtam. ‒ Nekem nincs öcsém.
‒ Ne játsszuk ezt a játékot! Tetemes összegbe került, mire eljutottam magáig. Senki sem lophatja el megtorlás nélkül a pénzemet.
‒ Nem hazudok. Hinnie kell nekem!
A férfi a zsebébe nyúlt, elővette a telefonját, keresgélt egy ideig, aztán az orrom alá dugta.
‒ Ezt az MMS-t kaptam a célszemélyről. Ez itt maga, nemde bár.
Le sem tagadhattam volna. Nem sokkal azután készült a fénykép, hogy Debra és Shela visszaszaladt az öltözőbe. A kórházkapunál állhatott a fényképész, elég közel hozzám, hogy felismerhető képet készítsen. Ha a parkolóban állt volna, tuti, hogy kiszúrom.
‒ Olvasom az üzenetet. Remélem, itt vagytok! Most indul a kórházból. Van úgy tíz percetek, mielőtt visszatérnek a barátnői.
Elcsukló hangon magyarázkodtam tovább:
‒ Ez tényleg én vagyok, de ez tévedés. Nincs öcsém, és…
‒ Maga akarja elvinni helyette a balhét? ‒ fojtotta belém a szót.
Felnéztem a férfire. Elszánt tekintetében nem ült kegyetlenség. Megráztam a fejem.
‒ Nézze, kislány! Az öccsénél van valami, ami az enyém. Ha nem segít, hogy visszaszerezzem, leróhatja maga az adósságát.
A két segéd egyike felhorkant:
‒ Sűrű programja lesz, ha azt le akarja dolgozni.
Otromba nevetés harsant a hátam mögött. A főnök homlokán mély barázdák gyűltek, arcizma megrándult.
Elakadt a lélegzetem. Nem egyestés kaland lesz ez. Ismeretlen pasik érintésére gondoltam, felkavarodott a gyomrom. A torkomban gombóc formálódott. A szívverésem hangosan zakatolt a fülembe, üteme kimaradozott, a beálló csöndet egy erőteljes dobbanással szakítva meg.
A pasi, le sem vette rólam a szemét. Új csíkot tépett a szalagból, a számra simította. Hiába húztam el a fejem, durva ujjai begyakorlott mozdulatokkal dolgoztak. Bal keze még az arcomon volt, mikor a jobbjával már ütött is. Ujjbegyei belemélyedtek a húsomba. Most nem dőlt fel a szék, két embere biztos kézzel tartotta azt. A főgengszter újra lesújtott, aztán a térdére támaszkodva elém tolta a képét.
‒ Na, kislány, megjött az esze? ‒ kérdezte.
Szaporán bólogattam. Ő letépte a ragacsot, nem hitt nekem, aztán újra ragasztott, és ütött. Kizárólag a jobb kezét használta, mindig tökéletesen eltalálva a legfájóbb pontot.
A harmadik bólintásom után a vadállat nem rakta vissza a ragszalagot, így ahogy eszembe jutott, azonnal bedobtam mentőötlet gyanánt egy olyan címet, mint amilyet még gyerekként találtam ki arra az esetre, ha csibészségen kapnának. A felnőttek mindig két kérdéssel dolgoztak: hogy hívják az apámat és hol lakom? Az én válaszom készen várta őket. Ezek a gonosztevők azonban fifikásabbak voltak gyermekkorom mumusainál, egyből levették, hogy ez nem létező házszám. Nagyjából itt roskadtam össze. Számítottam arra a békés órácskára, amíg oda-vissza megjárják az utat.
Bal szemem feldagadt, az arcom és az állkapcsom helyét pedig mintha forró pudinggal töltötték volna ki; sajgott az egész testem az eséskor keletkezett zúzódásoktól, de a megváltó eszméletvesztéshez mindez kevésnek bizonyult. Kibuggyant a könnyem, beszivárgott felhasadt bőröm alá, megindítva a vérzést. Égő fájdalmat hagyott maga után, ami egybeolvadt a létezéssel. A világomat kitöltötte a bizonytalanság és a rettegés. Nem akartam másik életet. A régit akartam visszakapni, vagy semmilyet. A sebbe kúszó nyál és könny keveréke újult erővel mart belém, és már tudtam, hogy nem akarok meghalni. Sosem gondoltam, hogy a fájdalom képes életben tartani az emberben a reményt.
Kiáltozás támadt az előszobában. Kínzóm feltartotta a mutatóujját, a két másik meg se pisszent. Nyílván azok éppúgy hallgatóztak. Felemeltem a fejem. Szemben ültem az elsötétített ablakkal. Könnyben úszó, felpüffedt arcomtól eléggé homályosan láttam, de jól emlékszem a főnök megriadt gesztusaira. Hívogatóan intett az embereinek, miközben a másik kezével félrehúzta a nehéz anyagot. Elfordította a kilincset, a zár engedett. Hát igen, nyitva volt az ablak.
A két segéd, akik bár egyetlen ujjal sem nyúltak hozzám, mégis tevőleges részesei voltak a kínvallatásnak, hátratekintgetve menekültek. A főnök már a párkányon állt, amikor Billy megszólalt:
‒ Ha így fogynak az embereink… ‒ de az apja nem hagyta befejezni.
‒ Már a lakásban vannak. Gyerünk, Clint! ‒ szólt oda a sebhelyes sofőrnek, aki szintén tanácstalanul tipródott a menekülést jelentő ablak és a társakat eltakaró ajtó között hezitálva.
A három alak eltűnt, a függöny visszahullott az ablak elé.
‒ Rendőrség. Kezeket fel! ‒ ismételték meg a szobába belépve néhányan, amit szerintem már az egész emelt tudott. Úgy ítéltem, rám nem vonatkozik a felszólítás. Zihálva, lehorgasztott fejjel vártam a zaj elültét, közben az öregasszonyon járt az eszem. Lola simán megette Billyék meséjét, mással pedig nem találkoztam az út során. Ki más értesíthette volna a zsarukat? Sosem tapasztalt hála érzése szorította el a szívemet.
‒ Az ablakon át. Hárman ‒ krákogtam kiszáradt torkommal, amikor abbahagyták zajos bemutatkozásukat. Hallottam a függönyhöz ugró embereken himbálózó kiegészítők zörgését. Másodpercnyi csend következett, gondolom, itt játszhatták el az elmaradhatatlan rendőrpantomimet, aztán szövetsusogás hallatszott.
‒ A tűzlépcsőn át menekül három ‒ mondta egy távolodó hang.
‒ Tim Krowsky nyomozó vagyok. ‒ Azt hittem, mindannyian a menekülők után iramodtak, ezért összerezzentem a váratlan baritonra. ‒ Nem akartam megijeszteni ‒ mentegetőzött az elém térdeplő alak. Puha tenyerét remegő alkaromra tette, felnézett rám. A könnyfüggönyön át megnyerő, negyvenes pasi fürkészte érdeklődéssel a képem helyét elfoglaló masszát. ‒ Nyugodjon meg, minden rendben lesz ‒ ígérte.
‒ Üdv, Tim! Van vize?
Hangom még mindig reszelős volt a félelemtől és a szomjúságtól.
Figyeltem, ahogy gyengéd ujjai lefejtik csuklómról a ragasztószalagot. Amikor a szalag letépte a szőrt az alkaromról, felszisszentem. A nyomozó ugyanabban a pillanatban megfeszítette az arcizmait. Ekkor vettem észre a felsőajkát az orrával összekötő hasíték nyomát. Nyúlszáj. Nem lehetett könnyű gyerekkora. Előrébb hajoltam, amikor a bokáim kerültek sorra. Ezt a pózt már képtelen volt megtartani elgyötört testem, és Tim ölébe hanyatlottam. Ő magához húzott, és átszólt a vállam felett:
‒ Hívjatok mentőt!
‒ Már úton vannak ‒ kiáltott vissza valaki.
‒  Kettő kell ‒ leheltem.
‒ Kettő?
‒ Megvan a meglőtt bankrabló. ‒ A Krowsky mellkasán nyugvó fejemet a szobába benéző rendőr felé fordítottam. Timnél fiatalabb, de szintén civilbe öltözött pasas volt. Vállára simuló haja és vaskos bajsza a fél képét kitakarta.
‒ Két legyet egy csapásra ‒ nyugtázta Krowsky.
‒ Él még? ‒ kérdeztem.
‒ Ismeri őt?
Tim gyengéden a tenyerébe fogta az arcomat, és a saját arca elé emelte, pedig a mellkasán pihegve is tudtam volna válaszolni a kérdésére.
‒ Én láttam el a sebét.
A bajszos alak jegyzetfüzetet vett elő a mellényzsebéből, és közelebb lépett.
‒ Ugyan, Harry! Hiszen alig él ‒ intette le Krowsky.
Harry esetlenül visszadugta a noteszt a zsebébe, és úgy válaszolt, mint kisfiú, ha cukorkalopáson kapják:
‒ Bocs, azt hittem…
‒ Az empátiát még gyakoroljuk ‒ suttogta Tim, s a szám fájdalmasan megrándult, ahogy elmosolyodtam.
Egy egyenruhás nő nagy pohár vízzel jelent meg a szobában. Félresöpörte Harryt, remegő kezeimbe helyezte az italt, és aggodalmas képpel figyelte, hogy megbirkózom-e a feladattal. Magamba öntöttem a folyadékot, aminek jelentős része végigfolyt az államon, és eláztatta eleve maszatos blúzomat. A víz, bár marta kiszáradt torkomat, erővel töltött el.
‒ Lassan ‒ intett óvatosságra a nő, ennek ellenére sikeresen félrenyeltem. Valamelyikük kikapta a kezemből a poharat, és éreztem a hátamat verdeső kéz érintését.
Miután kifújtam magam, kimondottan kellemetlennek találtam a rám meredő szempárokat. Semmi dolguk sincs ezeknek? Tim, mintha az arcomról olvasna, amit lehetetlennek véltem, megszólalt: ‒ Nem akar lepihenni, amíg a mentő ideér?
‒ Legszívesebben felállnék ‒ feleltem. Tanácstalanul összenéztek, a nő széttárta a karját, mire Krowsky a könyököm alá nyúlt, és felsegített. Aggódva kérdezte:
‒ Nem szédül?
Nem szédültem, és a lábam sem reszketett.
‒ Menjünk a konyhába ‒ javasolta Harry. ‒ Ott párnázottak a székek, ha a kisasszony mégis le akarna ülni.
‒ Fejlődik ő ‒ súgtam Krowsky fülébe, aki meg sem próbálta elnyomni elégedett vigyorát.

***

Mire a mentősök kiértek, egészen ura voltam a testemnek. Meglepve vettem tudomásul, hogy semmim sem törött el, de azért megfigyelésre bevittek a kórházba. Távozás közben még hallottam, ahogy a mentőorvos elismeréssel szól a munkámról, persze a varrattal kapcsolatban voltak fenntartásai.
Nem szerettem volna hordágyon érkezni a régi munkahelyemre, bár a zsaruknak felettébb tetszett a felhajtás. A mentőorvos óva intett a sétálgatástól, így kompromisszumot kötöttünk egy tolószék képében. Ennél alább egyik kórház sem adja. A mentőápoló tolt, azt mondta, nem szabadulok tőle, amíg le nem adott az ügyeletes orvosnak. Két oldalamon egy-egy egyenruhás kísért, mindenki utánunk fordult az aulában.
‒ Jesszus, gyerekem, mi történt veled? ‒ Alacsony, idős doktornő sántikált ki az orvosi szobából. Összecsapta a kezét, ahogy felismert. ‒ Az urak veled vannak? ‒ kérdezte a rendőrökre pillantva.
‒ És maradnak is, Susy néni, ha jól értettem. ‒ Feltornásztam magam a széken, és mókából hozzátettem: ‒ Állítólag veszélyben vagyok.
‒ Állítólag? ‒ kérdezett vissza fejcsóválva. ‒ Kérem az rendőrurakat, idekinn várakozzanak! ‒ Azzal a mentőssel hármasban eltűntünk az orvosiban.

Meghalsz a szerelemért

A monda szerint a Főnix madár Indiában él. Amikor ötszáz éves lesz, felrepül egy fenyőfára és megtölti szárnyait tömjénnel.
Azután elrepül Heliopoliszba, ahol tüzet gyújt a fészkében és elégeti magát.
Másnapra egy kicsinyke madár születik, amely harmadik napon új Főnix lesz, majd visszatér eredete helyére, Indiába.
Van, amikor az ember elemészti magát egy szenvedélyért, hogy utána újjászülessen egy másik szerelemben.

A jóslat

–Meghalsz a szerelemért!
Tisztán hallotta a szavakat, csupán nem értette. Már az is természetellenes volt, ahogy ott ült az inkább könyvelőnek, mint jósnőnek látszó nővel szemben. Meredten nézte Izabella nyakán az ernyedt bőrlebenyt. Arra gondolt, ha az ujjával megérintené, úgy lebegne, mint egy ráncosra gyűrődött vitorlavászon.
Régről ismerte már az asszonyt, még egészen kisgyerek volt, amikor az anyjával barátnők lettek. Fura, hogy a mamájával ellentétben, ő egyáltalán nem hitt az ilyen marhaságban, és most mégis ő ül ott a jósnővel szemben.
Mit keresek én itt? Egyáltalán, hogy mehettem bele ebbe a hülyeségbe? Férfi létemre jósnőhöz menni? – morgott magában Pista, miközben a szemben lévő tükörben saját magával nézett szembe. Egy harmincöt éves fiatalember pillantott vissza, aki rendesen kiemelkedett a székből jókora termete miatt. Talán ennek köszönhetően határozottan tetszett a nőknek. Nem tartotta magát jóképűnek, de mégis vonzotta a nőket, akár legyeket a trágyadomb. Ám Pista ezt sosem használta ki. Nem volt ideje a csajozásra, csupán futó kapcsolatokra. Évekig egy cél lebegett a szeme előtt, megszerezni a Kis piszkost. Na, jó, ő nem emberi lény, sőt egyáltalán nem nő, csupán egy lepukkant kis kocsma volt.
Nézte a tükörben az izmos vállát, amelyet nem a konditermeknek köszönhetett, hanem a napi tizenhat óra segédmunkának. Öt hosszú évig nyomatta egy kőműves mellett, míg összejött a pénz, és élete első nagy szerelme a Kis piszkos végre az övé lehetett.
Akkor azt hitte elérte a célját, de még nem tudhatta, további öt év kell, hogy kipofozza, és végre igazi bár legyen belőle. Kemény harcot kellett vívnia a város lezüllött rétegével, hogy az egykori Kis piszkosból kitegye a szűrüket. Ekkor lett Erdős Istvánból visszavonhatatlanul Erős Pista. Eleinte remekül szórakozott a közönség, amikor gallérjánál fogva rakott ki egy-egy kellemetlenkedő alakot. Mindezt tette mindaddig, míg az elit vendégek átvették a helyüket, az akkora már Éjféli fénynek keresztelt bárban.  Majd elkezdődött az életének egy új szakasza. Pontosan meg is tudja határozni, hogy melyik nap az. Mégpedig amikor Szabó-Szalóky Jázmin átlépte a bár küszöbét. Úgy érezte, az igazi éjféli fény akkor érkezett meg és azonnal bearanyozta a szürke falakat, elnyomta a színes fényeket. Egészen addig maradt tátva a szája, míg az egyik pincér hátba nem vágta. A gondolattól most is széles mosolyra húzódott a szája.
–Meg kell halnod, hogy szerethess! – pillantott rá tágra nyílt szemekkel Izabella, mint aki nem érti a férfi arckifejezését. Bár maga sem értette, hogyan adhatott ki ilyet a kártya.
A legtöbben hasonló jóslat hallatára kétségbeesnek, vagy mérgesen rávágják az ajtót, ám Pista úgy vigyorgott, mint egy idióta.
Izabella hosszú ideje a kisváros jósnője, de ilyennel még nem találkozott. A kártya is ritkán hozott fel effajta jóslatot, de ha mégis, ő mindig finomított a dolgon. Pistának is csak azért mondta ki ilyen nyíltan, mert egészen kicsi korától ismeri. Bár a kimondott szavakat azonnal megbánta.
A vele szemben ülő férfi fejében mégis egészen más dolgok jártak. Meredten nézte Izabellát.
Vajon ez az igazi neve, vagy csak úgy felvette? 
Egészen lassan fogta fel a szavak értelmét. Nem volt lassú felfogása, csak olyan valószínűtlenül hangzott ez az egész kijelentés.
Mi ez a baromság? Meghalni? Pont az esküvőm előtt? Eszem ágában sincs pont most feldobni a talpam!
–Pista, hallod, amit mondok?
–Hallom, csak nem értem. Ennek így semmi értelme! Jázminnal már egy éve élünk együtt és minden rendben van, semmi szükségem az öngyilkosságra. Tudhatnád, hogy nem vagyok annyira gyenge jellem.
–Nem is azt mondtam, hogy meg kell ölnöd magad. A kártya nem hazudik. Még sosem vetettem ilyet. A halál árnyékában ott van a szerelem – mutatott a kaszás mellett rikító szív kártyára. – A te halálod az, amit látok. Ez nem jót jelent!
–Á! Nem kellett volna ide jönnöm! – emelkedett fel a székből a vállas fiatalember, hatalmas toronyként árnyékolva be az apró termetű asszonyt, aki riadt szemekkel pillantott fel a jól megtermett férfira. Nem félt tőle, inkább aggódott érte. Ő nagyon is komolyan vette a jóslatot.
–Bajba kerülsz, fiam! – nyelt egy nagyot Izabella.
– Mondtam, hogy baromság az egész! – legyintett a levegőbe Pista.
Piszok dühös volt, amiért az anyjára hallgatott. Sosem hitt az efféle dolgokban, annyira távol állt tőle a misztikum. Most is úgy gondolta, hogy pusztán a véletlen dobta ki azokat a lapokat. Megpróbált nem foglalkozni a jósnő riadt tekintetével, aki rettegve szorította meg a karját.
–Nagyon vigyázz magadra! Veszélyben vagy!
–Ugyan már! – legyintett a férfi, majd reflexszerűen lehajtotta a fejét.
Mindig mérges lett, amikor ahhoz az ajtóhoz közeledett. Nem is értette, hogyan lehet olyan alacsony ajtókat gyártani, amibe rendszeresen beveri a fejét. Ő százkilencven magas, akkor az ajtó mekkora lehet? A mérgelődés sem tudta elterelni a gondolatait az előzőleg hallottakról.
Semmi okom aggodalomra, tökéletes a kapcsolatom – nyugtatta magát.
Mindent szeret a menyasszonyában, szuper a teste, okos, kedves, humoros, és Jázmin csakis őt szereti. Mi kell ennél több? Nem tud semmi rosszat mondani rá. Jó, egyedül talán csak az zavarja, hogy rengeteg arab barátja van. Mondjuk ez is érthető, hiszen Ománban él az anyja, Jázmin pedig jó ideig tolmácsolt ott, de azért mégis…
Na, de az azért elég mókás, hogy Jázmin bátyja egy arab sejk! Eleinte azt hitte, hogy csak viccelnek vele. Azon meg egyenesen röhögött, hogy két felesége van. Azt meg kell adni, nagyon klassz volt, amikor meglátogatták a leendő anyósát. Kicsit leesett az álla, hogy mennyire jómódban élnek. Nem tartja magát csórónak, de a belét kidolgozta már, hogy ennyi mindene legyen. Ők meg csak csettintenek, és minden luxus a rendelkezésükre áll. Amit mégis nagyon élvezett, az a sivatagi túra volt, amikor Alit meglátogatták a táborában. A leendő anyósa, Szilvia megengedte, hogy ő vezessen. Hát az valami eszméletlen volt! Mindig is imádott vezetni, de az a dzsip, az az út… Valami fenomenális élmény volt!
Eleinte nagyon zavarta az, hogy ő mennyivel csóróbb, mint Jázmin, de ami a legjobban idegesítette, hogy egy szót sem értett az ottaniak beszédéből. Egyedül Szilviával tudott jókat beszélgetni, mert ő mégis csak magyar, és meg kell adni, nagyon jó fej a leendő anyósa. És micsoda nő! Egy szava sem lehet, ha Jázmin is ilyen lesz.
 A többiek, úgy ahogy törték a magyar nyelvet, így nem is igazán volt kedve velük beszélni, legfeljebb angolul, de, az meg nem a legjobban megy neki.
 Omán volt az, ahol először jött rá, hogy mennyire féltékeny típus. Majd beledöglött, amikor jöttek azok a huszonéves arab fickók, és Jázmin vígan kacarászott velük, miközben ő meg, mint egy sült hal, csak tátotta a száját. Zavarban érezte magát, hiszen elég jó nagy korkülönbség van Jázmin és közte. Azt hitte nem zavaró az a tizenkét év, de mégis ott lapult a gondolataiban. Habár percek alatt elfelejtette, amikor Jázmin hozzábújt. Elbódult az illatától, az ellenállhatatlan pillantásától, a bőre selymes tapintásától. Még a gondolattól is jóleső borzongás futott át az egész testén, amikor eszébe jutott, hogy az a gyönyörű lány egyedül vele szexszel. Csak arra tudott gondolni, ahogy hazaér, azonnal ölbe kapja, és ott az előszoba kis szekrényén… Majdnem hangosan felnyögött a gondolat hatására. Mégis valami megzavarta a képzeletét. A nemrég elhangzott jóslat. Nem hagyta nyugodni, beszivárgott már az édes érzései közzé is.
A parkolóban egyedül az ő autója várakozott. Az öreg Mercedes fényesre volt glancolva, ám ahogy beült kényelmetlen érzés kerítette hatalmába. Elég sok kilométert tettek meg a rozoga járgánnyal, ami az utóbbi időben egyre nyűgösebb lett. Az ősrégi tragacs most is csak hosszabb biztatásra indult be, ami csak fokozta a rossz érzéseit.
Ösztönei nem csalták meg, alig néhány száz méterre volt az otthonától, amikor az autó nyöszörögve felmondta a szolgálatot, és csupán arra tellett az erejéből, hogy a lakótelep külső parkolójába bevánszorogjon. Dühösen csapta be az ajtaját. – Ez is akkor adja meg magát, amikor a másik autónk a szervizben van! A rohadt életbe! – Mérgében jókorát rúgott a kivénhedt tragacsba, amire még a szomszédos játszótéren italozó fickók is felfigyeltek, és ahogy Pista elindult, ők is a nyomába eredtek. Nem ijedt meg a mögötte lépkedő férfiaktól, azzal azért tisztában volt, hogy simán el tudna bánni két ilyen nyiszlett alakkal, de a fejében még ott zsongtak Izabella szava. Meg kell halnod!
Egyre feszültebb lett, hátra – hátra pislogott, hogy a nyomában vannak-e még. – Komolyan paranoiás lettem? – kérdezte magától. Csakhogy az a hülye jóslat nem ment ki az agyából. Meg kell halnod! – ismétlődtek fülében Izabella szavai.
Szabályosan felsóhajtott, amikor elérte a sorház kapuját, de legfőképpen amikor már belül került. Sietősen zárta be a rácsos kaput, közben azt látta, hogy a két fickó ügyet sem vetve rá az út túlsó oldalán tovább botladozik.
Magában felnevetett. Tényleg butaság, hogy így parázik!
Kettesével vette a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb a karjába zárja a menyasszonyát, és együtt nevessenek a jóslaton.
–Szia, szívem! Megjöttem. Merre vagy?– kiabált be a szobába, ám válasz nem érkezett, amitől egyre idegesebben tekingetett körbe. – Jázmin! Ne bujkálj már!
Minden helyiségbe benézett, képtelen volt felfogni, hogy a lány nincs ott. Tétován állt meg a konyha közepén.
A napjaik nagy részét ott töltötték. Bár többségében ő főzött, mert Jázmin főzőtudománya kimerült néhány arab étel készítésében. Ám most teljesen üres volt a konyha. Szemével újra, meg újra felmérte a lakás minden zugát, szeme végigfutott a polcokon sorba állított fűszeres üvegeken, poharakon. Minden a helyén volt, csak a mosogatóban árválkodott egy kávéscsésze és egy kiskanál.
Hova mehetett ez a lány? 
Csüggedten pislogott körbe, amikor szemébe ötlött a szomszédos étkező asztalára helyezett levél. Egészen megnyugodott. Biztos elszalad a boltba – futott át az agyán, miközben két lépéssel az asztalnál termett, és felkapta a levelet.
Az üzenet rövid és tömör volt.
„Sürgősen el kellett utaznom Ománba. Ne keress!”
***
Jázmin megállás nélkül forgatta az eljegyzési gyűrűjét. A buszmegállóban állók figyelmét hamar felkeltette a feltűnően csinos fiatal nő, akinek platinaszőke haja félig eltakarta az arcát a figyelő szemek elől. Jázmin hozzá volt szokva, hogy minden alkalommal megbámulják. Talán ezért sem szeretett busszal utazni. Mindig idegesítették a hozzá dörgölődő testek. Most mégis rákényszerült, előző nap a szervizben kellett hagyni az autóját, a másikkal pedig Pisti ment el. Az, hogy a vőlegénye nem volt otthon, az adott pillanatban nagyon jól jött, így elkerülte a magyarázkodást. Amúgy fogalma sem volt, hogy mit mondana neki. Az igazat semmiképpen sem! Nagy bajban van, és most Pisti erős karja sem védi meg, egyedül kell megoldania. Apró kis könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, amikor az arany eljegyzési gyűrű lekerült az ujjáról, és a kis kézitáska aljára becsusszant a zavaros összevisszaságban heverő tárgyak közzé. Az illatos papír zsebkendő beitta a rakoncátlan könnycseppet, de a szipogás hangját nem takarta el.
–Baj van, kedveském! – hajolt közelebb egy öreg néni.
Zavartan rázta a fejét, amitől a szőke haj még jobban az arcába hullott. Nem is bánta, semmi szükség a szánakozó tekintetekre!
Csupán két megállót kell utaznia, és ott lesz az apjánál. Muszáj valakinek elmondani azt, amit nemrég tudott meg!
Miért vele történik ez? Pont a rendőrkapitány lányával!
Nagy szüksége volt az apja segítségére, de legbelül valami mégis mást súgott. Mégsem mondhatja el neki sem! Ez olyan probléma, amire még az apja karrierje is rámehet.
A kopott ócska busz hangos nyikorgással zökkent be a buszmegállóba. Az emberek pillanatok alatt felnyomultak. Csupán néhány másodperc, és ugyanolyan lendülettel vágódott ki a busz a megállóból, ahogy érkezett.
A szőke lány lehajtott fejjel húzódott a busz egyik védett sarkába, csupán az arca elé függönyként lehulló haj résein keresztül figyelte az összetömörödött embercsoportot. A sivatagi forróság jutott az eszébe, amely teljesen más volt, mint a magyar kánikula.
Azok az emlékek a lelkét újra meg újra felmelegítik, testét vonzzák arra a vidékre. Újra felidéződtek benne a régi szerelmek. Az első, az a megmagyarázhatatlan szívdobogás, amely egy apja korabeli férfi jelenléte okozott. Egy rövid pillanatra elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogyan váltotta fel a nagy szerelmet apja után a fia.
A pillanatnyi derűt újra a keserűség váltotta fel. Az elmúlt egy évben újra azt érezte révbe ért az élete, és végre olyan férfira talált, aki mellett biztonságban lehet.
De az az üzenet…
Hatalmasat csattant a becsapódó ajtó. A következő megálló nevét a hangszóróból rekedt férfihang morogta a zsúfolt busz utasainak fülébe. Jázmin mélyet sóhajtott. Nem kerülhette el a tolakodást az összetömörült embertömegben. Sűrű bocsánatkérések közepette közelítette meg az ajtót. Arca bíborpirosba fordult, ahogy megérezte a fenekét végigsimító férfikezet. Legszívesebben felüvöltött volna, és minden rosszkedvét rázúdította volna a kellemetlen alakra, aki kihasználta a lehetőséget. Mégsem tehetett mást, mint egy gyors mozdulattal leugrani a járműről, amelynek az ajtaja a háta mögött máris becsapódott.
Felpaprikázott hangulatban sietett át a zebrán, egyenes a rendőrkapitányság épületébe.
Sietős léptekkel tartott az üvegablak felé. A fiatal rendőr azonnal felpattan a lány láttán.
– Helló! – intett az ismerős férfinak.
Gyermekkora óta rendszeresen megfordult abban az épületben. Szinte nem is volt olyan helyiség, amelyiket ne ismert volna. Nem beszélve az emberekről. Persze, ki ne ismerné a rendőrkapitány lányát?
Az ifjú egyenruhás is meregette a szemét a szép lányra. Ha nem a nagyfőnök lánya lenne, biztosan ráhajtana. Nyelt egy nagyot a férfi.
–Máris felszólok a kapitány úrnak.
– Köszi! Beengedsz előbb?
– Persze, gyere csak! – nyitotta a biztonsági ajtót a lány előtt, hogy utána rögtön visszalépjen a telefonhoz. Szeme vágyakozóan követte a lány ringó lépteit, míg az apját értesítette a lánya érkezéséről. Tetszett neki a lány, de kinek nem? Azért pontosan tudta, hogy még gondolnia sem volna szabad a nagyfőnök lányára.
Jázmin ismerősként tartott a rendőrkapitány irodája felé. Ahogy közeledett a kárpitozott ajtó felé csak azt hajtogatta magában: – Nem, mégsem mondom el neki! Ezt magamnak kell megoldanom! –  Szuggerálta magát a titok megtartására.
Egy darabig tétován ácsorgott az ajtó előtt a cirádás betűket bámulva. Szabó Zsolt főkapitány, olvasta újra meg újra. Nem mintha nem tudta volna, hiszen az apja. Buta, bizonytalan érzés fogta el. Tétován kocogtatta meg a kilincset, tisztában volt vele, hogy a kárpitozott ajtó elnyeli a hangokat. Tudta, az apja már várja, mégis óvatosan nyitotta az ajtót, mintha attól tartana, hogy nem jó helyen jár.
Az ötvenes, még mindig jóvágású férfi széles mosollyal ugrott fel, hogy a lányát üdvözölje. Zsolt büszkén ölelte át a gyönyörű kislányát, aki újra meg újra el tudta varázsolni. Sosem tudott betelni a látványával. A férfi boldogságát csak az tetézte, hogy a lánya ismét Magyarországon van. Annyi évet töltött a lánya Ománban, és olyan ritkán látta, hogy most minden percét élvezte.
–Gyere kicsim, ülj le. Mi szél hozott erre? – mutatott a bőrfotelre.
–Utazok Ománba – vágott a közepébe Jázmin, feleslegesnek érezte a körbemagyarázást.
–Micsoda?! – pattant fel Zsolt a székéből. – Most?! Az esküvőd előtt? – Csak nem az anyád keze van már megint benne?
–Ugyan már Apa! Anyának ehhez semmi köze. Munkaügyben megyek.
–Munkaügyben? Hiszen már több mint egy éve otthagytad az ománi munkádat. Mégis mi a fenének kell odautazni?!
Zsolt szabályosan üvöltött az idegességtől. Az elmúlt években csak gyűlt a haragja a volt felesége ellen, amiért Jázmint Ománba csalogatta. Most egyszerűen minden visszafojtott feszültsége kirobbant belőle. A mindig higgadt férfi elvesztette a türelmét.
–Kell és kész! Csak elbúcsúzni jöttem – emelte a fejét dacosan a szőke szépség. Az apja hitetlenkedve rázta a fejét. Nem akarta elhinni, hogy ezt teszi a lánya. Egyszerűen félt. Rettegett attól a gondolattól, hogy újra átélheti azt a kegyetlen érzést. Azt, a félelmet, amelyet Ali sejk okozott, amikor elrabolta a lányát a fiával együtt. Bár Szali csak a nevelt fia, de őt is ugyanúgy szerette mindig, mint a saját gyermekét.
Szúrós tekintettel nézett Jázmin arcába.
–És az esküvő? Mi lesz vele? Mi van Pistivel, ő is veled megy?
–Pisti még nem tudja, az esküvőre pedig visszaérek – hajtotta le a fejét, sejtette mi következik.
–Nem tudja? Te teljesen megőrültél?! Nem tudok eligazodni rajtad, ahogy anyádon se tudtam – vett egy mély levegőt, érezte, hogy gyorsan le kell csillapodnia.
Jázmin lehajtotta a fejét, nem mert az apja szemébe nézni. Körmeit a tenyerébe mélyesztette, és csak a fájdalomra koncentrált. Minden erejére szüksége volt, nehogy elbőgje magát, mert akkor az apja biztosan kiszedi belőle a szörnyű titkot.
–Mi baj van? – emelte fel Zsolt Jázmin állát és fürkészően nézett a lánya arcába. Nyomozó volt, nem kellett sok idő ahhoz, hogy meglássa a félelmet a gyermeke tekintetében. Nemcsak érezte, tudta, hogy baj van.
–Mennem kell! – fordított el a fejét Jázmin, de az apja nem engedte el, szorosan átölelte. Nem akarta elengedni, nem akarta elveszíteni. Szörnyen féltette a kicsi lányát, még akkor is, ha már felnőtt nő.
–Nincs semmi baj Apa, ne aggódj! – Jázmin igyekezett visszatartani a könnyeit, és erősnek látszani, de Zsoltot nem tudta félrevezetni.
–Biztos, hogy menned kell? Nem tudjuk megoldani itthonról?
 –Tényleg nincs semmi baj, de mennem kell, el kell érnem a repülőgépet! – tolta el magától az apját, hogy azonnal hátat fordítson neki, és csak az ajtóból nézzen vissza könnyes szemekkel, mosolyt erőltetve az arcára. – Hamarosan itt leszek.
Szabó Zsolt kapitány meredten bámult a lánya után, miközben elfehéredett ujjakkal szorította az íróasztala sarkát. Újra az az érzés járta át, mint egykoron: elveszti a gyermekét.
***
Ne keress? Mit jelent ez? Az esküvőnk előtt, minden előzmény nélkül? Én csináltam valamit rosszul? Egyszerűen nem értem!
Erős Pista legszívesebben a falba verte volna a fejét, de annyira nem volt őrült, inkább a telefonja után nyúlt. Csak egyetlen ember van, akitől segítséget remélhetett. Zsolt a leendő apósa.
–Helló! Pista, te vagy az? Mi történt közted és Jázmin között? Összevesztettek? – záporoztak a kérdések a fiatalember nyakába, aki már amúgy is tele volt megválaszolatlan kérdésekkel.
Legszívesebben elbőgte volna magát, de az már pelenkás kora óta nem esett meg vele.
–Fogalmam sincs mi történt. Azt hittem, te tudod.
–Annyit tudok csak, hogy Ománba akar menni. Már felhívtam az anyját is, de Szilvia sem tud semmit.
–Nekem nagyon rossz érzéseim vannak, utána kell mennem!
–Igen, azt hiszem meg kell tudnunk, hogy mi történt – vakarta meg a fejét Zsolt a naptárjára meredve. – Ez az, megvan! – kiáltott fel, ököllel az asztalra csapva. – Elutazunk Ománba!
–Mi ketten?
–Persze! Mi bajod van ezzel? Hiszen hamarosan egy család leszünk.
–Nem, semmi gondom veled, csak te nemigen szoktál ilyen hirtelen szabadságra menni.
–Éppen itt az ideje! Meg kell tudnom, mi történt Jázminnal, ráadásul évek óta nem láttam a fiamat. Arról nem is beszélve, hogy hétfőtől szabadságon vagyok.
Ettől a pillanattól felgyorsultak a dolgok. Pista csak kapkodta a fejét, ahogy az apósa kezébe vette a dolgokat. Hétfőre készen álltak a repülőjegyek, és Pistának nem volt más lehetősége, mint a nászútra megspórolt pénzéhez nyúlni. Borzasztóan szégyellte volna, ha az apósa fizet mindent. De már mindegy volt, így is az az érzése volt, hogy elvesztette Jázmint, és ezzel a közös nászútjukat is. Minden érzékszerve tiltakozott a gondolat ellen, de az agya apró kis zugaiból újra és újra előtörtek a negatív gondolatok. Fáradtan dőlt végig a bevetett ágyon, és csak meredten bámulta a plafon közepén ékeskedő rozettát. A cirádák között képeket vélt felfedezni, Jázmin szőke hajkoronáját, amely lágyan omlott a vállára egészen le a karcsú derekáig. Szeme homályossá vált, és csupán egy pillanatra hunyta le, mégis eltűnt az álomkép, csupán egy vigyorgó ördögfej maradt helyette. Ijedten csukta be a szemét, és már csak hangokat hallott.
Meghalsz a szerelemért!
Rémülten ugrott ki az ágyból. Csupán az ablakon beszűrődő éjszakai fények nyugtatták meg, hogy mindez csak rémálom volt.
***
Szilvia türelmetlenül toporgott a repülőgépre várva, fogalma sem volt, hogy mi történt. Teljesen összezavarodott. Minden olyan tökéletesnek tűnt az életében. Azt látta, hogy a gyerekei élete is rendeződött.
Ali fia boldog a családjával. Ő pedig igazán örül, hogy Masirah szigeten élnek. Klassz, hogy a komptól csupán néhány órányira van a falujuk. Bármikor könnyedén meglátogathatja őket. Mióta a férje, Jafar nyugdíjba ment, elég sűrűn megteszik ezt az utat. 
Az meg igazán fantasztikus hír volt, hogy Jázmin is párra talált. Igazán megkedvelte a vőjelöltet. Komoly, szorgalmas fiatalember. Mellette biztonságban érezte a lányát, de valami mégis történt. Jázmin néhány napja beállított, hogy mindenképpen a bátyjához akar menni. Ők meg csak néztek, mi az a sürgős ügy, ami még egy napot sem várhat.
Egyszerűen nem lehetett kiszedni belőle, hogy mi történt, miért akart, azonnal Alihoz utazni?
Most pedig mindjárt megérkezik a lánya vőlegénye és a volt férje. Attól egészen ideges lett, hogy Zsolt is repülőre szállt. Komoly ok kell ahhoz, hogy a volt férje Ománba utazzon. Hosszú évek óta nem találkoztak, és Szilviában ettől csak még jobban nőtt a feszültség.
Csupán néhány másodperc és feltűntek az első utasok. Az arab ruhába öltözött asszony erőt vett magán, és az arcára derűt varázsolt, és vidáman integetett az érkező férfiaknak.
Zsolt katonás léptekkel tartott egykori felesége felé. Fura érzés volt ennyi év után látnia Szilviát. Amikor kilépett az életéből, egy teljesen összetört nőt, egy katasztrofális házasságot hagyott maga mögött. Hiába volt a majd egy évig tartó kitartása, akkor nem tudta megmenteni a kapcsolatukat, Szilvia teljesen elhanyagolta magát. Ám most az egykori nagy szerelme ismét a régi pompájában tekintett rá, még akkor is, amikor távolról arab nőnek látszott. A hagyományos abaja eltakarta alakját, de Zsolt így is látta, hogy a negyvenes éveinek közepén járó Szilvia még mindig fitt, vonzó nő. Ezt az érzést csak azt tudta fokozni, hogy a laza selyemkendő alól a szőke fürtök dúsan hullottak a vállára. Az arca is igazán fiatalos volt, tíz-tizenöt évet simán letagadhatott. Zsolt nagyot nyelt, amikor Szilvia a nyakába ugrott. A hosszú út alatt sokszor elképzelte, milyen lesz újra találkozni, de semmiképpen nem számított arra, hogy ilyen fogadtatásban lesz része. Tétován ölelte át. Szilvia a régi csábos nézésével tekintett exférjére miközben két tenyere közzé fogta az arcát.
–Ejnye! Te semmit nem változtál! Még mindig jóképű fickó vagy!
A háttérben Pista a jelenetet látva hangosan köszörülte a torkát, amitől végre Szilvia figyelme őrá is irányult.
–Pisti! De jó, hogy itt vagy! Mit csináltál, hogy Jázmin ide rohant?
–Miért gondolja mindenki, hogy bármi rosszat csináltam? – lépett közelebb leendő anyósához, aki kissé elszégyellte magát, de ezt egy gyors öleléssel ügyesen leplezte.
–Tulajdonképpen mi történt Jázminnal? Mi semmit nem tudtunk kivenni belőle.
–Mi sem – rázta a fejét Zsolt.
–Akkor mese nincs, tőle kell megtudnunk – karolt bele a két férfiba, nem törődve a rosszalló tekintetekkel.
Ugyan miért is figyelt volna az őket körülvevő arab férfiakra, hiszen eddig is bámulták. Ami azért nem volt meglepő, hiszen európai létére arab ruhában volt, ráadásul kibontott hajjal. Mert hát az a falatnyi selyemkendő semmit nem takart el, inkább csak felhívta a figyelmet a szőke hajzuhatagra.
Szilvia tudta, hogy Jafar nem foglalkozik ilyen külsőségekkel. Nagyon hálás volt a férjének, hogy arab létére elfogadta olyannak amilyen. Abba sem szólt bele, hogy egyedül ment ki a két férfi elé, igaz a kislányukra valakinek vigyázni kell, azért most nem akarták a bébiszittert odarendelni.
Szilvia lelkesen vezette vendégeit a kijárat felé, miközben elkerülte a figyelmét az egyik arcát eltakarni igyekvő arab férfi, aki halkan morgott az orra alatt:
–Megvagy Szalóky Szilvia! Hamarosan …
***
Szilvia, mint kíváncsi gyerek, úgy halmozta el a férfiakat kérdéseivel, de csak általános dolgokról, az utazásról, a magyarországi eseményekről, bár szeme sarkából jól látta, hogy a bánatos vőlegény mennyire feszült a menyasszonya miatt. Talán mégiscsak Jázminról kellene faggatni, hátha Pista többet tud a lánya hirtelen ománi felbukkanásáról és különös viselkedéséről. Úgy gondolta, hogy Zsoltnak nincs ideje a lányára, mert továbbra is leköti a munkája, ezért is furcsállotta a megjelenését. Ő azért nem gondolta olyan komolynak Jázmin odautazását, talán csak megijedt a házasság gondolatától. A lánya mindig is önfejű volt, és ha egyszer valamit a fejébe vett…
Azért mégis ott motozott legbelül valami, valahogy az anyai szíve rosszat sejtett, de ezt nem akarta elmondani Zsoltéknak, mert semmi oka nem volt rá.
Erős Pista kevésbé takarta el aggodalmát, szemével a környéket pásztázta. Valakit várt. Legbelül arra készült, hogy egyszer csak feltűnik az ő éjszaki fénye, a szőke angyala, és egyetlen lendülettel a nyakába ugrik. Ő meg felkapja, és úgy forgatja körbe, hogy maga is beleszédül. Minden rossz egy pillanat alatt véget ér, és ők élnek boldogan, míg meg nem halnak. De, ez itt nem mese! Jázmin nincs sehol. Még arra sem volt képes, hogy kijöjjön elébe!
–Ő hol van? – torpant meg, a belékaroló Szilvia karját megrántva.
–Ne aggódj, nincs semmi baja, tegnap elutazott a bátyjához, Alihoz.
–De miért? Nem mondta?
Szilvia csak a fejét rázta. Kicsit bántotta, hogy a lánya nem bízik benne, nem mondja el, ha problémája van. Talán igaza is van, régebben sokkal többet foglalkozott a fiával, Jázminnak túl korán kellett önállóvá válni.
–Akkor nekem is oda kell mennem – közölte mindenre elszántan a fiatal férfi.
–Biztos, hogy jó ötlet? Hiszen pár nap múlva visszajön.
–Miért nem telefonáltok neki – szólt közbe Zsolt.
–Nincs térerő a szigeten, csak a katonai bázison.
–Nincs más választásom –emelte fel a fejét elszántan Pista –, meg kell találnom, hogy választ kapjak a kérdésemre. Miért lépett le mindenféle magyarázat nélkül? Máris indulok. Tudok itt valahol autót bérelni?
–Teljesen megőrültél? Hogy akarsz oda menni kísérő nélkül?
–Csak van GPS a bérautókban is. Nem?
–Van, de akkor sem biztonságos odamenni!
–Megyek én is veled – tette Pista vállára a kezét Zsolt.
–Nem vagytok normálisak! – csóválta a fejét Szilvia. – Előbb gyertek velem haza, beszélek Jafarral is. Otthon van Hasszán is, ő úgyis holnap megy vissza a bázisra. Valahogy megoldjuk, hogy együtt menjünk.
Pista csak hallgatott, folyamatosan az járt a fejében, hogy mi történt szívének királynőjével? Mi változott meg? Mi az, amit sem ő, sem az anyja nem tudhat.
***
Jafar hátradőlt az elegáns kanapén, elmélyülten figyelte, ahogy játszadozik a kislánya, de a gondolatai egészen máshol jártak. Vendégeik érkeznek, és ez kissé zavarja. Zsoltot régről ismeri, és tulajdonképpen húsz évig az útjában volt. Igazán sosem kedvelte, de ki kedveli a vetélytársát?
Gondolatait a csengő hangja zavarta meg, és néhány percen belül a megtelt a nappali.
Zsolt idegenül feszengett, ahogy Pista is. A fiatal férfi feszülten tekingetett körbe. Hiába mondta el Szilvia, hogy Jázmin elutazott, ő mégiscsak reménykedett. Persze jól tudta, hogy butaság, ennyi idő alatt nem érhetett vissza a menyasszonya. Ami még jobban megkavarta a lelkivilágát, az a két fiatal arab megjelenése volt. Hasszán, Jafar fia mindig rossz érzést váltott ki belőle, hiszen jól tudta, hogy egykoron Jázmin barátja volt. Hiába bizonygatta Jázmin, hogy annak a szerelemnek, kapcsolatnak vége van, ő továbbra sem bízott a fickóban. A másik férfit nem ismerte, de nem is volt lényeges. Elég volt annyi, hogy Hasszán barátja.
Szilvia elemében volt, mosolyogva kínálta vendégeit kávéval, még az sem tűnt fel neki, hogy Zsolt a kezével együtt fogta meg a csészét, ám Jafarnak nem kerülte el a figyelmét. Borús tekintettel figyelte vendégeiket, de Pista szavai elterelték a gondolatait.
–Ne haragudjatok, de nekem indulnom kell Jázmin után – emelkedett fel a kanapéról.
–Hova ez a nagy sietség? – nyomta vissza Hasszán. – Holnap mi is megyünk Masirahra, és mehetünk együtt.
–Igaza van Hasszánnak. Amúgy sem mehetsz egyedül, jobb, ha a két autó együtt megy – nyugtatta Szilvia.
–Így van, jó helyen van a bátyjánál – kontrázott rá Zsolt. Ő nem volt olyan forrófejű, bár nagyon aggódott a lányáért. A magyar rendőrkapitány abban azért biztos volt, hogy Szalinál biztonságban van Jázmin. Mégiscsak ő nevelte fel Szilvia fiát, és nagyon jól tudta, hogy a húgáért mindenre képes.
Még egy darabig győzködték a türelmetlen Pistát, de végül beleegyezett a másnapi utazásba.
***
Jafar kényelmesen elhelyezkedett a vezetőülésben, háta mögött a fiával és annak barátjával.
Szilvia is kiállt a másik autóval, és intett a két magyarnak.
Jafar nyelt egy nagyot, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve Zsolt után szólt.
–Zsolt, beülnél hozzám, szeretnék néhány dolgot kérdezni Ágiról.
Tulajdonképpen túlzottan nem érdekelte, hogy mi van a volt feleségével, de így legalább távol tarthatja a magyar férfit mostani feleségétől.
Zsolt kelletlenül fordult meg, semmi kedve nem volt az arabokkal utazni, de ellentmondani sem tudott.
Nyugodt tempóban haladtak, és a nyelvi nehézségek ellenére egész kellemes társalgás alakult ki. Lassan Zsolt is felengedett, különösen, hogy a hátsó ülésen a két fiatal vicces történetek mesélésébe kezdett. Hasszán híres volt előadó képességéről, mindig a társaság középpontjába tudott kerülni. Szerencsére az angoltudásuk éppen elegendő volt arra, hogy a magyar férfi is be tudjon kapcsolódni.  Hamarosan már ő is velük hahotázott, egészen elfelejtkezve aggodalmáról.
A másik autóban kissé komorabb hangulat alakult ki. Pistának nem sok kedve volt társalogni, így Szilvia is jobbnak látta, ha az előtte haladó dzsip hátulját bámulja. Jafar jól vezetett, bár ő sem túlzottan maradt le. Sokszor versenyeztek, így meg sem lepődött, hogy az óceán felé vezető útszakaszon a férje beletaposott a gázpedálba. Az úton szinte nem is volt forgalom.
Szilvia elmosolyodott és ő is a gázpedálra lépett, de a következő pillanatban hatalmasat sikoltott, és szinte két lábbal nyomta a féket.
A hatalmas, kamionméretű Mercedes dzsip, mint egy fekete villám vágódott ki a kanyarból, egyenesen a Jafar által vezetett autónak.
A hófehér dzsip megpördül a levegőben és oldalával egyenesen becsapódott egy vastag pálma törzsébe.

Meghalsz a szerelemért bővebben…

Bűnös angyalok



A céda

Ofélia Garza dacosan rázta meg dús fekete haját, amikor kilépett a napfényre, de még akkor sem fordult vissza, amikor háta mögött hatalmasat döndült a börtön kapuja. Szemét bántotta a fény, de nem érdekelte, csak mélyen szívta magába a szabadság bódító illatát. Öt hosszú évig várta a pillanatot, amikor átlépheti a Cárcel de mujeres küszöbét. A lelke már megbékélt. Tudta, hogy az Úr megbocsájtott neki, ám mégis tele volt aggódással. Az atya feloldozta bűnei alól, de az átkot nem vette le róla. Az átkot, amely éjjel-nappal vele volt, és szüntelen rettegéssel töltötte el. A verítékben úszó éjszakák és a vissza-visszatérő álom. A keze, a véres keze. Összeborzadt, pedig tudta, az ő kezéhez nem tapad vér. Mégis az a két férfi…     Babonás félelemmel tekintett a jövője elé, érezte, tovább kell cipelnie a múlt terheit. A lelkében tomboló vihar ellenére célirányosan tartott a buszmegálló felé. Csupán az a kevés kis apró volt a zsebében, amit az elmúlt évek alatt hagytak megtakarítani a börtön falai között. Mégsem izgult a pénz miatt. Nagyon előrelátó volt, már azelőtt is, hogy bekerült a rácsok mögé. Mindig mindent pontosan megtervezett. A nyugalmának az volt a fő oka, tudta, bőséges a pénz tartaléka. A pénze teljes biztonságban volt a rejtekhelyén, senki nem férhetett hozzá. Már gyerekként megtanulta, hogy a lehetőséget ragadja meg, és ne engedje ki a kezéből, amit megszerzett. Minden pesot elrejtett, amire nem volt feltétlen szüksége.                                                                                  Gyűlölte azt a nyomort, ami a születésétől megkeserítette a mindennapjait. Az apját soha nem ismerte, de nem is akarta. Ismeretlenül is utálta, ahogy a legtöbb férfit. Kisgyermekként csak azt látta, milyen keservesen küzd az anyja, hogy őt a húgával együtt fel tudja nevelni. Maria Garza keserű asszony volt, aki sosem panaszkodott, ám Ofélia pontosan tudta, hogy az anyja titokban sírta el a bánatát az Úr keresztje előtt, amikor a gyermekei nem láthatták. Szinte soha nem volt pénzük, bármennyire erőlködött az anyja. Mégis, ha nagy ritkán pénzhez jutottak, majdnem a teljes összeget a beteg kishúgára kellett költeni. Sokba kerültek az orvosok. Emlékeiben mindig úgy él a húga, hogy hatalmas szemekkel, könyörgően néz rá. Soha nem bírta megállni, hogy ne ossza meg Luciával, azt a kevés ételt, ami neki jutott.  Olyankor úgy tett, mintha nem látná a könnyeket az anyja szemében.                         Ő egyáltalán nem akart olyan életet, mint amilyen a mamájának jutott, vagy talán még annál is rosszabbat. Így már egészen kicsi korától azt hajtogatta, hogy gazdag akar lenni. Eleinte csak megmosolyogták, ám amikor egyre többet hangoztatta ezt az elhatározását, kinevették, kigúnyolták. Mégsem szégyellte magát, inkább dacolt a világgal, és megfogadta, hogy mindenáron bebizonyítja, gazdag fog lenni. Olyan vagyona lesz, amilyen a szülőhelyén senkinek nincs, de még a közeli városban sem. Pontosan látta, hogy mi történik a falujában. Az Úr arra kényszerítette, hogy igen fiatalon vegye kezébe a saját sorsát.                      Lent, Mexikó legdélebbi részén, a guatemalai határ közelében született. Azon a környéken szép lánynak lenni egyenlő volt a szabadság elvesztésével. A szépség árucikk volt. Maria Garza, Ofélia anyja, csupán annak köszönhette, hogy nem került a drogbárók kezébe, mert születésekor eldeformálódott a feje. Torzult arca visszatetszést váltott ki az emberekből, ám tökéletes teste mégis vonzotta a helyi férfiakat.       A férfi, aki Ofélia apjává vált, faképnél hagyta őket. Öt év telt el, amikor újabb férfi tűnt fel Maria Garza életében, és Lucia, Ofélia húga megszületett. A sors megismételte önmagát, az a férfi is magára hagyta az anyjukat. Így maradtak hármasban. Soha nem mondták ki azt a szót, hogy apa, csak úgy emlegették a nemző apáikat: a rohadékok. Maria Garza mindent megtett a gyermekeiért, keményen dolgozott a földeken, így idősebb lányára maradt a háztartás. Ofélia hamar megtanulta a gazdálkodást, de sosem szerette, mindig többre vágyott. Úrinő akart lenni, akinek szolgái vannak, és minden vágya teljesül.                             Oféliáról már egészen apró korában tudták, hogy veszélyben lesz. Vitathatatlan volt, hogy mindazt a szépséget, amit az anyától elvett az élet, azt elsőszülött lányánál visszaadta.

Maria Garza kétségbeesetten harcolt, hogy megmentse Oféliát a bajtól. Az akkor még csenevész Luciát nem kellett félteni, hiszen még igen kicsi volt, és beteg lányra amúgy sem volt szükségük a drogbáróknak, semmi hasznát nem vették volna. Ofélia a börtönben is sokszor álmodott a múltról. Újra látta, ahogy az anyja a házuk melletti jókora kukoricaföldön ássa a vermet, és ő, mint egy üregi nyúl, oda bújt a sötét arcú férfiak elől. Rettegve szívta magába a nedves föld illatát, míg arra várt, hogy a veszély elmúljon.                                                                  Gyakran felbukkant egy-egy kokain-báró a környéken. Olyankor a falubeli apák és anyák mind kétségbeesetten igyekeztek lányaikat elrejteni. Hiába volt minden trükk, új rejtekhely, mégis sorban tűntek el a szebb lányok a környékről. Mindenki tudta, hogy milyen sorsra jutottak. Szex – tárgyak lettek, vagy rabszolgaként szolgálták a drogból meggazdagodott férfiakat. A rendőrség semmit nem tett, hogy megakadályozza ezeket az emberrablásokat, hiszen mindannyian a drogbárók kezében voltak.                 Ofélia gyűlölte a rettegést, a bujkálást.                              Ma is előtte van a kép, amikor az anyja elé állt. Nem akarta megvárni, hogy érte jöjjenek, és bármelyik pillanatban elvigyék.                                                                          –Madre, beszélnünk kell! – nézett elszántan a szomorú asszony szemébe. – El kell hagynom a házat, nem élhetek így.                                                                                    A szíve olyan hangosan dobogott, hogy az már fájt. Ahogy annak az asszonynak a nézése, aki a világra hozta. Abban a pillanatban tudta, kést szúrt az anyja szívébe. Az édesanyjáéba, akit végtelenül imádott. Maria szabálytalan arca még jobban eltorzult. A megtört asszony nem kérdezett semmit, csak némán nézte Oféliát, miközben legbelül harcolt önmagával. Tudta, eljön a pillanat, és azt is, hogy nincs más lehetőség.                                                                                                 –Madre, kérlek, mondj valamit! – könyörgött Ofélia, remélve, hogy nem engedi el. Gyermeki lelke bízott benne, hogy az anyja még megmentheti. Ám Maria arca nem mozdult, csupán tétova lépéséket tett a lánya felé, aki másodpercek alatt zuhant a karjába.           Anya és lánya nem érezte az idő múlását, nem tudták mennyi ideig sírtak egymás vállán, miközben mindketten a földre rogytak szorosan egymásba kapaszkodva.

Ofélia akkor ott eldöntötte, soha többet nem akar sírni. Erős fog lenni! Megsimogatta anyja őszbe fordult fürtjeit, és halk szavakkal mesélte el, hogy mire készül. A reményvesztett anyának már nem volt ereje tiltakozni. Ofélia már pontosan tudta, nincs visszaút. Még egyszer megcsókolta, majd felsegítette az anyját. Hang nélkül lépett az apró hálóba, amelyen a húgával osztozott. A sötét kis helyiségben Lucia mélyen aludt, miközben vézna ujjai egy foltos rongybabát szorongattak. Ofélia némán nézte a kislányt, majd keserűen megrázta a fejét. Gyors mozdulattal rángatta magára egyetlen ünnepi ruháját. Úgy lépett ki a szobából, mintha csak a templomba készülne. A konyhában némán állt az anyja. Maria Garza úgy küzdött az érzéseivel, hogy majd belehalt. Ofélia egészen halkan mondta ki a szavakat.                                     –Megígérem, hogy mindenben segíteni foglak téged és Luciát. Isten anyjára esküszöm!                                         Maria kikapcsolta a nyakán lévő láncot, megcsókolta az apró ezüst keresztet, majd a lánya nyakába akasztotta. Szorosan ölelte magához a gyermekét, akit az Úr kegyeire bízott.                                                                     Ofélia nem sírt, csak egyetlen erőszakos mozdulattal kitépte magát anyja karjaiból. Úgy futott, hátra sem nézve, mintha az élete múlna rajta. Tudta, ha megfordul, nem tud elmenni.                                           Tizenöt év, csupán ennyi jutott neki a szeretetből.

***

Ofélia bármennyire fiatal volt, tudta mit akar, és azt is, hogy mit fog tenni. Egyetlen lehetősége volt csupán, az, hogy a testét használja. Senki sem kényszerítette rá, ő egyedül döntött így.                                                                   Saját maga választott férfit, azt, aki mellett talán biztonságban lehet. Nem sok iskolát végzett, de az eszét mindig jól tudta használni. Hónapokig tervezgetett, tájékozódott, mielőtt döntött.                       A falu egyetlen helye a piac volt ahol összejöttek az emberek. Ofélia már egész apró gyerekként szerette hallgatni a felnőttek beszédjét, így mire a nagy lépésre szánta el magát, már mindent tudott. A közeli ranch, egész pontosan a gazdája, hamar felkeltette a figyelmét. Az asszonyok suttogták egymás között, hogy Gaspar Fernandeznek sem a marhákból származik a pénze, hanem egészen máshonnan. A férfi elhíresült a lányok révén is, és bár tagadta, a drog is jócskán hozott a konyhájára. Igaz, a nagy drogpiacon igencsak kis hal volt Gaspar, de amit megszerzett abból remekül meg tudott élni. Neki elég volt a drogbárók árnyékában meghúzódni, és úgy tenni, mintha minden jövedelme a marhacsordájából származna.                                                                                      Mara asszony, a falu varrónője volt az, aki viszont minden tudott a férfiról. Az asszony igen sokszor megfordult a ranchon. A lepcses szájú asszonyból nem volt nehéz kihúzni, hogy milyen titkos dolgok történtek a birtokon, elmesélte ő szívesen. Ofélia pedig, mint mindig nyitva tartotta a fülét.                             A falu asszonyai úgy vették körbe az alacsony, kövérkés Marát mintha a világ legnagyobb titkait árulná el nekik.                                                                                      – Tudjátok, micsoda gazdagság van ott? – nézett körbe fontosságának tudatában.                                                                 Mara rendkívül kiváltságosnak érezte magát, hogy Gaspart szolgálhatta.                                                                          – Na, mondd már! Tényleg annyi lány van ott? – bökte oldalba a falu legnagyobb pletykása.                                         – Dehogyis! Csak néhányan vannak, de azok nagyon szépek ám! Nem sajnál Gaspar tőlük semmit sem. Olyan drága, szép anyagokból kell nekik ruhát varrni, hogy ti olyat még nem is láttatok! Csupa selyem, színes kelme! Oh, a szívem szakad meg, amikor az ollóval belevágok!                                                                                       Arról persze egy szót sem ejtett, hogy ezt a fajta szívfájdalmát remekül tudta gyógyítani, hiszen a kelmék árából mindig csippentett egy keveset magának.                                                                                                   – Na, és Gaspar, milyen? Nagyon csúnya? – faggatta az egyik asszony, hiszen a mende-mondák a férfi rusnyaságáról szóltak.                                                               Kevesen jutottak be a ranchra, ám így is kiszivárgott egy – két dolog Gasparról.                                                                  Az asszonyok közül többen igencsak kíváncsiak voltak, hiszen agglegény volt a ranch gazdája, ami az özvegyasszonyoknak, pártában maradt lányoknak, igen remek lehetőségnek látszott. Még az sem volt olyan nagy probléma, hogy jó néhány szeretőt elhasznált már a férfi. Tudták ők, hogy az ilyenfajta férfi megszelídítésének is megvan a módja. Nem is sejtették, hogy Mara is hasonlóképpen gondolkodik.     – Ugyan már, nem mindegy hogyan néz ki? Elég, ha az ördögnél egy fokkal szebb. Nem panaszkodnak a lányok, mindegyik azt mondja, jó ember az – terelte el a beszédet a férfi kinézetéről a varróasszony.            Mara élvezettel mesélte, milyen finomságokkal kényezteti Gaspar a szeretőit, gondosan elhallgatva néhány apró részletet.                                                                    Az asszonyok tátott szájjal hallgatták a beszámolót Gaspar jólelkűségéről, bár nem mindenki dőlt be a lelkes özvegyasszony meséjének. Egy hallgatag asszony szomorú szemekkel figyelte a vidáman cseverésző varrónőt. A bánatos anya már elvesztette a lányát, és csak remélni tudta, hogy valahol a közelben van. Talán a Fernandez birtokon?                                                – Mondd csak Mara, a mi lányaink közül is van ott valaki? – faggatta óvatosan, ám, Mara nem szolgált neki jó hírrel.                                                                                           – Jaj, dehogyis! Gaspar sosem vinne magához a falunk lányai közül! – csattant fel az asszony munkaadóját védve.                                                                                                                   A háttérben Ofélia csak úgy itta magába a szavakat, mint valami édes nedűt. Érezte, hogy megvan az embere. Ha olyan jól bánik a lányokkal, akkor neki sem eshet bántódása.

***

Ofélia kifulladva ért a keskeny patak partjára, amely elválasztotta a ranchot a falujától. Letérdelt a víz fölé, kibontotta a szorosra font copfját. Fekete haja lágyan omlott vállára. Reszkető kezekkel gombolta ki blúzának felső gombjait, hogy nagyobb belátást engedjen a kebleire. Korához képest igen nagy mellei voltak, amelyek mégis feszesen meredtek előre, a férfiszemek legnagyobb örömére. Eleinte szégyellte, de már elfogadta. Most mégis tele volt félelemmel. Rettegett a gondolattól, hogy egy idegen férfi hozzáér a testéhez, ám más lehetőséget nem látott. Felállt, szorosabbra húzta derekán az övet. Szoknyája rásimult széles csípőjére, ami még jobban kihangsúlyozta karcsú derekát. Nem, nem volt nagy feneke, inkább csak a darázsderék miatt tűnt annak. Igencsak feszes hátsóval áldotta meg az Úr, így a falu ifjabb és idősebb férfijai is megfordultak utána. Hamar rájött, hogy ez nem is olyan rossz dolog. Egyre büszkébb lett a testére. Az arca sem adott panaszra okot. Szép vonású, sima bőr feszült rajta, amelyből az éjfekete szem igéző pillantásokat küldhetett a neki tetsző férfinak. Akiknek a száma igencsak csekély volt, mert fiatal lánykaként még nem mert szemet vetni egyetlen férfira sem. Megnézte magát a patak vizében, felállt és még utoljára visszapillantott az apró kis falura. Mélyet sóhajtott, megfordult és elindult, hogy eladja azt a szépséget, amit az Úr adott neki.

Megvásárolható itt