egrizsanna összes bejegyzése

Titkok és rejtélyek – Zarita 5. részlet

Az előzményeket itt olvashatod
Andi izgatottan toporgott a recepciós pult előtt, míg Nicolas egy házaspárral volt elfoglalva.
–Segíthetek? – nézett rá kis idő múlva a mexikói férfi.
Andi bedobta bájmosolyát, mélyen a férfi szemébe nézett, behajolt a pult közepéig.
–Nekem a 117-es szobára van szükségem, az a kedvenc számom.
Az igéző pillantás, a dekoltázsból kivillanó mellek igencsak hatásosak voltak. Nicolasnak azonnal bejött az érett nő kacérsága, ő is közelebb hajolt. Andi közelről érezte a férfi leheletét, és csupán erős önmegtartoztatásának köszönhette, hogy nem törölte képen a szemtelen recepcióst.
–Tudok annál jobb szobát is – simította végig az asszony karját.
Andi nagyot nyelt, gyorsan lerántotta a kezét a pultról, ahol azonnal ökölbe szorított. Csak egyetlen mozdulat kellett volna, hogy egyenesen a férfi arcába csapjon.
–De nekem csak a száztizenhetes kell – erőltetett egy csábos mosolyt az arcára.
–Talán megszerezhettem – kacsintott a férfi. – Kapok érte valami jutalmat?
–Mennyit kell fizetnem?
–Ó, dehogy kérnék érte pénzt! – hajolt még közelebb Nicolas. – Megegyezhetünk másképpen is.
–Értem – mosolyodott el Andi. – Akkor majd este...
–Csodálatos, édes hölgy! – vigyorgott Nicolas. – Itt van a bejelentő lap – firkantotta a szobaszámot a papírra. – A szoba a magáé.
–Ó, nagyon hálás vagyok, ahogy a fiam is – fordult Zarita felé.
Nicolas arca elfancsalodott, de Andi már nem figyelt rá. Elképedve nézte, ahogy Zarita egy fiatal férfival beszélgetett.
–Za... Gábor! – intett a lány felé. Az idegen férfi még valamit mondott Zaritának, majd sietős léptekkel elhagyta a szállodát. Az egyedül maradt lány bénultan nézett utána.
–Gabi! – kiáltott újra Andi.
Zarita szédülten állt fel, sápadtsága csupán azért nem látszott, mert elég vastag sminkréteg fedte az arcát. Lassan odatámolygott nagynénjéhez, az előbbi élmény még azt is elfeledtette vele, hogy a pult túlsó oldaláról Nicolas mered rá.
–Csak pár percre hagylak egyedül, és máris összeszedsz egy meleg srácot – viccelődött Andi.
–Ma...majd elmesélem – dadogta Zarita.
–Rendben, megvan a szoba – mosolygott Andi, és visszafordult Nicolashoz. – Megkaphatjuk a szobakulcsot?
–Persze – morogta a férfi, és kidobott a pultra egy kártyát.
Andi és Zarita meredten nézte a plasztik lapot.
–És a kulcs? – nyögte ki Andi.
–Asszonyom! Mi is modernizálunk, már régóta nincs kulcs a szobákhoz – nézett gunyorosan Nicolas.
***
Andi és Zarita egy percet sem várt a liftre, sietve a lépcsőfeljáróhoz mentek.
–A francba! Lehet, hogy mégsem erről szállodáról van szó? Vagy talán a kulcs mégsem a szobához tartozik – mérgelődött Andi.
–Nem tudom, most minden összekavarodott bennem. Képzeld az a férfi, akit te melegnek néztél, tudta a nevemet, és azt is, hogy takarítóként voltam itt.
–Micsoda? – torpant meg Andi. – Ki volt az? És honnan tudta a neved? Egyáltalán, hogy ismert fel? Hiszen remekül álcáztalak! Mit mondott? Miért rohant el?
–Ne kérdezz már annyit! Fogalmam sincs, ki lehetett. Teljesen leblokkoltam, kérdezni sem tudtam. Annyit mondott, hogy este kilenckor vár a parton a függőágyaknál. És azt is mondta, hogy neked ne szóljak.
–Micsoda? Mi vagyok én? Mumus? Miért ne szólhatnál nekem?
–Nem hinném, hogy mumusnak nézett – nevetett fel Zarita. – Azt hiszi, az anyám vagy.
–No, én most már teljesen összezavarodtam! Nézd csak! Itt van a szobánk! – kapta elő a kártyát.
–Várj! – fogta meg a csuklóját Zarita. – Próbáljuk ki a kulcsot – vette elő a zsebéből, és illesztette a zárba.
Andi feszülten figyelte, ahogy unokahúga könnyed, majd egyre erőszakosabb mozdulatokkal próbálja kinyitni az ajtót.
–Az a kulcs nem jó – szólalt meg a hátuk mögött egy női hang, amelytől mindketten megpördültek. Egy szobalány mosolygott rájuk, kivette a zárból a kulcsot, alaposan megnézte, majd egyetlen lendülettel bedobta a kukába. A két magyar nő tátott szájjal nézte, és azt is, ahogy a nő a plasztikkal kinyitja az ajtót.
–De...de –, dadogta Zarita. – Itt van zár, akkor kulcsnak is kell lennie.
–Van is –, mosolygott a nő. – Ezekhez a zárakhoz speciális kulcsok vannak – nyúlt a zsebébe a kulcscsomóért, hogy megmutassa.
–Köszönjük szépen! – rángatta be Andi Zaritát, és gyorsan becsukta az ajtót. – Csessze meg! Lehet, hogy nem jó nyomon járunk?
–Csitt! – tette a fülét az ajtóra Zarita, majd ahogy a szobalány cipőjének kopogása abbamaradt, gyorsan kisurrant a folyósóra. Andi megállt az ajtóban, onnan figyelte, ahogy az unokahúga a kukában kotorász.
Az egyik szomszédos szoba ajtaja nyílt, és két huszonéves férfi sétált ki rajta. Zarita majdnem a teljes felsőtestével belesüllyedt a szemetesbe, ahogy a fiúk fintorogva elvonultak mellette.
Andi nem bírta sokáig, és a visszatartott nevetés kiszakadt belőle.
–Haha! Nagyon vicces! – vonult be sértődötten Zarita, kezében a kulccsal.
***
Minden apró zúgott átkutattak, Zarita négykézláb tapogatta végig a padlót, miközben Andi a falakon, szekrényeken próbált valami titkos helyet felfedezni.
–Mintha tűt keresnénk a szénakazalban – morogta elkeseredetten Zarita.
–Ja, de itt legalább nem lesz tele a hajad szalmaszállal.
–Nincs itt semmi – tápászkodott fel Zarita. Ahogy felemelkedett a pillantása egyenesen egy faliképre esett. – Megvan! Azt hiszem, megtaláltam!
–Hol? – pattant oda Andi szélsebesen.
–A kép – mutatott a fotóra, amely valószínűleg egy modern csendéletet próbált bemutatni.
–Ez? Mit látsz rajta? – hajolt közelebb Andi.
A fotó egy dolgozószobát ábrázolt, az íróasztalán felborult kávéscsésze, dossziék, szétszórt papírok, újságlapok.
–Nézd! Az ott egy pénztárca – mutatott rá Zarita.
–És?
–Nem látod? Ki van borulva a pénz.
–Azt látom.
–Figyeld csak, némi apró a földre hullott egy újságpapírra. Az az érme egy öt pesos – helyezte a képre a mutatóujját. – De jó lenne elolvasni, mi van azon az újságlapon!
–Megoldjuk! – ugrott Andi a bőröndjéhez, beletúrt, és néhány másodperc alatt megtalálta, amit keresett.
–Nagyító? Te magaddal hoztad?
–Naná, ha már egyszer Sherlock Holmest játszunk – kacagott Andi és a kép elé tartotta a lencsét. – Nézzük csak! Ezen az újságlapon valami Banco Central szerepel.
–Mi? Az egy bank – kapta ki a nagyítót Andi kezéből, és meredten próbál újabb nyomra bukkanni.  – Nincs itt semmi más. Ezzel nem megyünk semmire.
–Szerintem ezzel azt akarta jelezni apád, hogy a bankban van a pénzed.
–Ja, csak éppen nem férünk hozzá.
–Ez igaz, bankszámlaszám, pin kód nélkül semmi.
–Most mit csináljunk Andi? – rogyott le az ágy szélére.
–Nem tudom, kicsim. Talán hagyjuk a fenébe az egészet és inkább érezzük jól magunkat a hátralévő időben. Menjünk le a partra, napozzunk, fürödjünk, pasizunk – kacagott Andi.
–Pasizunk? Ugye nem akarod megcsalni Gábort?
–Ne butáskodj, csak vicceltem. Te viszont nyugodtan megteheted, pasizz!
–Így? – mutatott magára Zarita, egyenesen az orra alatt megbújó bajuszra.
–Hát egyszer már bejött – nevetett hangosan Andi.
–Tényleg! Mit csináljak? Randizzak azzal a sráccal?
–Nézd, ha meg akarod tudni, honnan ismer...
–Így azért nem fogok menni – húzta le a bajuszt.
–Tessék csak visszatenni – igazította Zarita orra alá. – Valahogy ki kell innen mennünk. Húzzunk vissza a másik szállodába.
–De már kifizettük ezt a szobát.
–Na és? A másikat is.
–Akkor legalább vigyünk innen valami emléket – emelte le a titokzatos fotót a falról Zarita.
***
Zarita egyenként rakta ki – be a ruhákat, majd némelyiket újból kiemelt a szekrényből. Andi csendesen mosolygott.
–Nehéz a döntés, igaz?
–Naná! Képzeld el, hogy az a srác látott púposan, ronda göncben, nemrég meg fiúként.
–Arra nem gondoltál, hogy másként is? Hiszen tudta ki vagy.
–Ez igaz – gondolkodott el Zarita. – Most jutott eszembe, hogy ez most nem szokványos randi lesz. Vajon ki lehet ő?
–Én csak egyre tudok gondolni: köze van az apádhoz, és tudta, hogy jönni fogsz.
–De honnan?
–Fogalmam sincs. Menj és tud meg – túrt bele a ruha halomba. – itt ez a világoskék ruha, tökéletesen illik a barna bőrödhöz és kiemeli a gyönyörű kék szemed. Na, vedd fel, és húzzál el a partra!
Zarita egy gyors puszit nyomot a nagynénje arcára, magára kapta a lenge ruhát.
–Jó lesz? – fordult egyet Andi előtt, aki elismerően bólintott.
–Hívj, ha gond van! És ne maradj sokáig, mert szétizgulom az agyam.
–Igyekszem – suhant ki az ajtón.
Lent a hallban kisebb csoport várakozott, talán egy éjszakai hajózásra készülve. Egyetlen alak vált ki a tömegből. Az idős férfi egy fotelben helyezkedett el, kezében egy újságot szorongatott, de nem vetett pillantást a hírekre. A különös alak meredten bámulta a lift ajtaját, és abban a pillanatban, ahogy Zarita kilibbent, felpattant a helyéről, és a lány nyomába eredt.
Folytatás hamarosan!

 

Kitiltva – Zarita 4. részlet

Egri Zsanna: Zarita - A kincs nyomában

Az előzmények itt olvashatóak

Zarita azon a bizonyos estén nem ment vissza a szállodájukba, csak telefonált Andinak. A bárban elkövetett kis tréfa után hajnalig beszélgettek a lányokkal, majd visszaadta a csodaszép ruhát, amit kölcsönkapott.
Közben átgondolta: mégis megmutatja az igazi arcát Nicolasnak, igaz ideje sem lett volna visszamenni Andihoz a csúfító maszkjáért.
A függőágyban várta a reggelt. A hajnali hűvös szellőben, bármennyire is igyekezett ébren maradni, a szeme lecsukódott. Ijedten riadt fel, és nézett körbe, amikor meglátta a rendőrautókat, valamint az egyenesen rámeredő megbilincselt Nicolast. Fogalma sem volt, mi történhetett.
Nicolas odaszólt az anyjának. Zarita túl távol volt tőlük, hogy meghallhatta volna, ám amikor señora Fernandez, Nicolas anyja felé fordult, tudta baj van, és róla beszélnek. Borzasztóan bánta, amit előző este tett, már eldöntötte, nemcsak az igazi arcát mutatja meg, hanem Nicolas bocsánatát kéri az esti tréfáért. Igazából nem gondolt semmire, csak tetszett neki a helyzet. Élvezte a pillanatot, amikor Nicolas a kegyeiért könyörgött, miközben napközben lábtörlőnek használta.
Amikor délután megtalálta a lányokat, és átadta a gyöngyös pénztárcát, nem sejtette, mekkora bajba keveredik. Az volt a terve, hogy valahogy beoson az egy szinttel lentebb levő szobába, amelynek a kulcsát az apja ráhagyta. Ám, minden megkavarodott, amikor a szépségkirálynő jelöltek szobájába betoppant.
–Helló! Te is a versenyre jöttél? – nyitott ajtót egy bronzvörös lány.
–Á, dehogy! – mosolyodott el Zarita. – Én csak Zita Lucia Sanchez Rodrigezhez jöttem – olvasta a névjegyről.
–Az én vagyok! –– ugrott fel a kanapéról egy fekete szépség. – Te, pedig aki megtalálta a tárcámat – ölelte át Zaritát, aki félszegen ácsorgott az ajtóban.
A lányok lelkendezve kapták körbe vendégüket, nem mindennapi az ilyen becsületes nő, aki ahelyett, hogy zsebre vágta volna a pénzt, még vissza is viszi.  Mindent tudni akartak róla. Zarita, bár igazán nem akarta, mégis kikotyogta, hogy a szálloda alkalmazottja. Ezzel, mintha lavinát indított volna el.
–Tényleg itt dolgozol, és ilyen tisztességes vagy? Pedig nekünk nem a legjobb a véleményünk a személyzetről – csodálkozott Zita. –A londinerek, a pincérek is szemtelen módon tartják a markukat, és ha nem adtál elég pénzt, még be is szólnak. Mi nem vagyunk gazdagok, nekünk mindent az ügynökség fizet. Az a szemét Nicolas, vagy, hogy is hívják a bárból, az meg mindegyikőnket le akarta fektetni.
–Nekem meg a főnököm – kuncogott Zarita.
–Igazán? Te tényleg itt dolgozol? Még sosem láttalak. Még jó, hogy nem neki adtad a tárcámat, mert visszaélt volna vele.
–El tudom képzelni, mit kért volna – nevetett fel az egyik lány. – Zita, te meg dolgozhattál volna érte.
–Én ugyan nem! Egyáltalán, hogy bírod elviselni azt a fickót? Biztos téged is ágyba akar vinni, mint minden szép lányt.
–Nem, dehogy! –tiltakozott Zarita. –Én napközben csúnya vagyok.
–Micsoda? Mi vagy te, Hamupipőke? – kacagott Zita..
–Dehogy! Csak egy kicsit elmaszkírozom magam – árulta el a titkot.
–De jó! Ez néha nekünk is jól jönne.
–Ugyan! Nektek semmi szükségetek rá, a szépségetekből éltek.
–Néha kipróbálnám, hogy senki ne ismerjen meg, ne figyeljen rám – sóhajtott fel Zita. –Elbújnék, és úgy figyelném az embereket, mintha valami maszk mögött lennék.
–De hiszen, ott vannak az álarcok! – csapott a homlokára az egyik lány, és máris a komódhoz ugrott. Egész köteg színes álarc került elő. –Ezt használtuk a múltkor a fotózáshoz – mutatta Zaritának, aki elvett egy vörös színűt, és az arcához próbálta
–Érdekes.  Ez nem takar el mindent, így is látható, hogy gyönyörűek vagytok.
–Ahogy te is – mosolygott Zita. – Van egy ötletem. Gyere velünk este a partra, így biztos nem ismer meg Nicolas. Igazán megleckéztethetnéd!
–Én? Ugyan! Nézzetek rám, ebben a ruhában... Azonnal felismerne.
–Ez nem gond – nyitotta ki az egyik szekrényt Zita. – Ez csak egy része – mutatott a ruhakölteményekre. – A többi szobában is van elég. Nézd csak! Ez a vörös ruha pont megy az álarchoz. Próbáld fel!
–Jó, de mit csináljak?
–Ó, te lány! Nem tudod? Szerintem csavard el a fejét, és hagyd szépen faképnél. Az ilyen alak megőrül, ha nem éri el, amit akar. Igaz lányok?
Zaritát egy pillanat alatt elvarázsolta a gondolat, hogy bebizonyítsa, pillanatok alatt az ujjai köré csavarja a nagyképű főnökét. Haragudott rá, de ugyanakkor tetszett is neki.
Most a reggeli fényben hunyorogva figyelte a jelenetet. – Mit követett el Nicolas? Miért viszik el? – ült fel, és szemével követte a távozó autókat, majd gyorsan kiugrott a függőágyból. A szálloda igazgatónője egyenesen felé tartott.
–Tűnés innen! Meg ne lássalak a szállodám környékén!
–De miért? Én nem tettem semmit.
–Semmit?! Neked semmi, hogy megmérgezted a vendégeket?
–Micsoda? – esett le Zarita álla. –Méreg?
–Jó, nem méreg, de a hashajtó... Ekkora szemétséget! Beletenni az italokba... Éppen elég arra, hogy kitörjön a pánik. Hatalmas kárt okoztál!
–Én? Nem is voltam az italok közelében.
–A barátnőid viszont igen, és te hoztad ide őket.
–Ők a hotel vendégei.
–Még hazudsz is? – csattant fel a nő. – Nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra. Örülj, hogy Nicolas nem szólt a rendőröknek, mert most mehetnél a dutyiba. Takarodj innen!
Zarita egy rövid ideig nézte a vörös arccal pufogó asszonyt, majd szó nélkül megfordult.
***
Andi a körmét rágcsálta, pedig tudta, ennyi idős korára már leszokhatott volna. Zaritának azt mondta, nem fog beleavatkozni a dolgába, de mégis képtelen volt aludni éjszaka. Aggódott a lány miatt, aki az éjszakát a másik szállodában töltötte. Neki még mindig az a duci kislány, akinek az életét első lépéseitől követi. Amikor Judit visszatért Mexikóból, Zarita alig egy éves volt. Ő akkor vett egy kis lakást, és a nővére hozzá költözött a gyerekével. Talán egy évig laktak együtt, és a kicsi Zarita sokszor aludt mellette az ágyban. Judit éjszaka dolgozott, és olyankor vele maradt az unokahúga, de máskor is szívesen voltak együtt. Nagyon hasonlítottak egymásra.
Andi akkor sem nyugodott meg, amikor hajnalban felhívta Zarita, és most is feszülten ült a reggeliző asztal mellett, rossz érzései voltak.
Zsongott a terem a nyüzsgő nyaralóktól, innen is onnan is magyar szó hangzott fel, aminek Andi nem túlzottan örült, különösen a folytonos faggatózás miatt. Pillanatok alatt feltűnt utastársainak, hogy Zarita nappalra eltűnik. De, most nem ez történt. Zarita jelent meg az étterem ajtajában. Az a kopott ruha volt rajta, amelyet direkt a takarító szerep miatt szereztek be, de arcáról hiányzott a maszk. Andi azonnal meglátta a lány kétségbeesett tekintetét. Felugrott, és néhány lépéssel ott termett. Nem szólt egy szót sem, csak átkarolta a könnyes szemű lányt.
–Nocsak! Előkerült a kislánya? – hangzott egy gunyoros női hang.
Andi abban a pillanatban ölni tudott volna, de csak egy mélyet sóhajtott.
–Úgy néz ki – vetett egy gyilkos pillantást a nőre, de ennél többet nem mondott neki. – Gyere, kislányom! – fogta meg unokahúga kezét, aki engedelmesen követte.
–Mi az istent csináltál? A frászt hozod rám!
–Elcsesztem! Kitiltottak a szállodából, nem tudjuk megszerezni a kincset.
–Tojok a kincsre! Lényeg, hogy nem esett bajod. Gyere, mesélj el mindent részletesen – mutatott egy napozóágyra.
Zarita engedelmesen leült, és mindent elmondott az előző napról.
–Nos, azt hiszem, ezt tényleg elszúrtad, de szerintem, nincs semmi veszve. Odamegyek, és megpróbálom legalább egy éjszakára kivenni azt a szobát.
–Nem tudom –, sóhajtott Zarita – én szeretném megtalálni az apám örökségét, de oda engem már nem engednek be.
–Téged nem, de a fiamat igen – ugrott fel Andi, felrántva unokahúgát a padról.
–Micsoda? Neked elment az eszed? Ide akarod Gabit hívni?
–Dehogyis! Az jutott eszembe, ti hasonlítatok egymásra, nekem meg nem gond fiúvá varázsolni – kacagott Andi.
–Jaj, ne már! Útlevél nélkül úgysem mehetek be.
–Gondoltam én mindenre. Gyere! Menjünk a szobánkba – indult nagy lendülettel a hotel fel, Zarita alig tudta követni.
–Ha, most azt mondod, szereztél útlevelet, én a kardomba dőlök.
–Nem kell olyat tenned, de tényleg van egy útlevelem – nyitotta ki a kézitáskáját. – Ha hiszed, ha nem, a repülőtérre menet találtam meg az oldalzsebben. Még a múltkor, amikor együtt utaztunk a családdal, nálam maradt. Igaz, odaadhattam volna Gábornak, hogy vigye vissza...Gondolkodtam is rajta, de valahogy sejtettem, hogy jó lesz ez még – kuncogott Andi az unokahúga arckifejezésén.
***
Andi jól mondta, percek alatt átmaszkírozta Zaritát. Az unokatestvérek arcvonásai hasonlóak voltak, egyedül, ami problémásabb volt, a lány melleit álcázni. Félhosszú haja sem jelentett gondot. Zarita nőies arcvonásai pillanatok alatt átalakultak, Andi még egy bajuszkával is kiegészítette a nagy művét.
–Ó, most tényleg olyan vagyok, mint Gabi – nevetett fel Zarita.
–Igen, kisfiam, mehetünk a buliba –kacsintott Andi, majd óvatosan kilesett a folyósóra. A csoport tagjai már a strandon sütették a hasukat.
–Mehetünk? – súgta Zarita.
–Gyerünk, a hátsó kijárathoz! Hozd a bőröndöket!
Mint két besurranó tolvaj lopakodtak, és szerencsésen ki is jutottak a főútra. A szerencse melléjük állt, mert velük egyszerre egy turistabusz is befutott. Zarita sejtette, a Pirata del tesoro aznap kiürült. A hasmenéses járványnak köszönhetően a vendégek többsége elhagyta.
A személyzet lelkesen ugrálta körbe az érkezőket. Zarita kicsit félve nézett körbe, de senki nem ismerte fel. Igaz, túl sok időt nem töltött el a szállodában, de mégis megakadt a szeme valakin, majdnem felsikoltott.
–A francba! Baj van! – súgta Andi fülébe. – Ott van Nicolas. Máris kiengedték?
–Hol?
–A recepción, csak rám ne ismerjen! – hajtotta le a fejét, Andi karjába kapaszkodva.
–Nem hinném, de inkább maradj itt, majd én bejelentkezem.
–De, nem tudsz spanyolul.
–Miért? Gondolod, azok az amcsik tudnak? Jó lesz az angol is, ha meg nem értik, majd mutogatok – nevetett, és lenyomta Zaritát egy üres kanapéra, aki nem is bánta. Tartott Nicolastól, ezért inkább távolról figyelte az eseményeket. Egy fiatal férfi ült mellé, Zarita oldalra lesett. A fickó nem látszott turistának, különösen nem amerikainak, akikkel tele volt az előcsarnok. A fiatal férfi, inkább tűnt helyinek, mint a szálloda vendégének. Sötét bőrét kiemelte a fehér póló. Mellette, hanyagul a pamlagra dobva bőrdzsekije, ami elég feltűnő volt a kánikulában. Fekete haja hátrafésülve megmutatta a magas homlokot, a dús szemöldököt. Zarita nem akarta túlzottan megbámulni, de annyit megállapított, hogy jóképű fickó, majd ismét a nagynénjére figyelt, aki élénken magyarázott valamit Nicolasnak.
–Zarita – szólalt meg mellette az idegen. A lánynak leesett az álla, a fejét a férfi felé kapta, aki rámosolygott. – A takarítójelmez jobban állt.
Zarita csak tátogni tudott, egy szó sem jött ki a torkán.

 

Álcázva – Zarita 3. részlet

Az eddig megjelent részek itt olvashatóak
Egri Zsanna: Zarita - A kincs nyomában
3. részlet
Zarita türelmetlenül topogott az ajtóban. Nagynénje még gyorsan kiosztotta a feladatokat a gyermekei között, újra és újra megölelte őket. A két kamasz fiú esetlenül igyekezett túlesni a búcsúzáson. Gábor, Andi férje vetett véget a kínos jelenetnek, feleségét a kijárat felé terelve. Az alagsori garázsban gyorsan begyömöszölték bőröndjeiket.
–Akkor induljon a nagy kaland! – lendült be az anyósülésre Andi.
–Nem pihenni mentek? – nézett rá a férje
–Ó, ezt csak úgy mondtam! Persze, hogy nyaralni megyünk.
–Sajnálom, hogy én most nem mehetek – rázta csalódottan a fejét Gábor, miközben a garázsajtó nyitógombját megnyomta.
Zarita a hátsó ülésről még visszanézett a csukódó garázsajtóra, és a távolodó parkolóra. Ugyanebben a pillanatban fordult ki nyomukban a fekete Ford. Zarita egy pillanatra rámeredt, de a gondolatai az otthonában jártak. Elővette mobilját, az anyját hívta, de csak a monoton géphang válaszolt: –A hívott szám jelenleg nem elérhető.
–Gábor! Szólsz anyámnak, hogy elutaztam?
–Miért? Nem tudja? – szaladt fel a férfi szemöldöke.
–Dehogynem! – vágott közbe Andi. – Csak nem tudhatta, hogy ilyen hamar sikerült megoldani az utazást.
–Jól van, lassan megszokom, hogy mindent az utolsó pillanatban tudok meg – nevetett fel Gábor. – Remélem, Judit nem esik nekem.
–Nem lesz semmi gond – nyugtatta Andi. Zarita hallgatott a hátsó ülésen. Óvatosan megfordult. A fekete Ford még mindig a hátuk mögött volt.
Zarita megpróbálta a gondolatait más irányba terelni, így a repülőtérig sikerült elfelejtkeznie az őket követő autóról. Kiszálláskor már nem látta sehol a gyanús Fordot, így megnyugodva készülhetett a felszállásra.
***
Zarita és Andi képtelen volt betelni azzal a csodával, amibe belepottyantak. A hosszú utazás alatt mindent pontosan elterveztek. Már tudták, hogy ironikus módon a keresett szállodát Pirata del tesoronak hívják, ami magyarul Kincses kalózt jelent. Andi aggódott az unokahúga miatt, de kénytelen volt hagyni, hogy egyedül intézze a dolgát. Kicsit kényelmetlenül érezte magát, amiért magára hagyja, de Zarita megnyugtatta.
–Minden rendben lesz, ne izgulj!
–Azért egy kicsit kerülget a frász, anyád kinyír, ha valami bajod esik. Amúgy, hogy engedhetett el egyedül?
–Azt hitte, az apámmal találkozom.
–Nem mondtad el neki, hogy meghalt? – kerekedett el Andi szeme.
–Nem.
–Te, éppen olyan makacs vagy, mint az anyád! Mentek a saját fejetek után, én meg mindig bedőlök nektek!
–Éppen ezért szeretünk – ölelte át nevetve Zarita.
–Istenem! Mibe kevertem magunkat? – csóválta a fejét a nagynéni.
Andi a hirtelen jött kétségei ellenére, másnap mégis átmaszkírozta Zaritát, aki elindult a nagy kaland felé. Aznap egy kopott ruhás, szépnek egyáltalán nem mondható lány kopogtatott a Piratában munkáért.
***
Simán ment minden, csak éppen nem úgy, ahogy Zarita elképzelte. Mexikóban született, és apja révén kettős állampolgársága volt, ráadásul spanyolul is jól beszélt. A neve is mexikói származásra utalt, így senki nem gondolta, hogy tulajdonképpen magyar.
–Takarítani szeretnél? – nézett rá a fiatal tulajdonos. Zarita szíve erősebben vert, ahogy belenézett az izzó fekete szempárba. Abban a pillanatban már bánta, hogy hagyta magát elváltoztatni. A férfi a markáns vonások ellenére vonzó volt, amitől Zarita ujjai is megmozdultak, legszívesebben végigsimította volna a borostás arcot. A férfi fehér ingje kiemelt a széles vállát, izmos karját. Zarita nyelt egy nagyot, megszólalni sem tudott, csak bólogatni.
–Nem is tudom – rázta a fejét a tulajdonos, amikor kinyílt az ajtó, és egy középkorú nő lépett be.
–Nicolas. Fel van véve! – intett az asszony.
–De Anya!
Az asszony félrevonta a fiát, halkan súgta a szavakat, de Zarita minden szót hallott.
–Elég volt, hogy szép nőkkel veszed körbe magad, és utána sírva mennek el. Ettől a lánytól nem kell féltenem téged – intett a zavartan álldogáló Zarita felé.
–Rendben, ha így akarod – nevetett Nicolas, megfordult, és fehér fogsorát Zaritára villantotta. – Tied az állás! Reggel a partot takarítod, este a konyhát. A béred a megbeszéltek szerint lesz.
–De...
–Ennyi, elmehetsz! Reggel hatkor itt jelentkezel!
Zarita kábultan lépett ki a napfényre. Hogy fog így bejutni abba a szobába, aminek a kulcsa a zsebében rejtőzik?
***
Nicolas jókedvűen dobálta a magasba az üvegeket, elemében volt. Minden reggel gyakorolt, mint egy fellépés előtt.  Jobban kedvelte a bárpincér szerepét, mint a menedzseri beosztását. A szüleié az egész szálloda, így tulajdonképpen bármit csinálhat.
Mégis a bár a mindene, imádta, ahogy körbezsongták a nők. Kedvére válogathatott, ő volt a sztár.
A Pirata del tesoroban három férfi kápráztatta el a turistákat, de Nicolas kiemelkedett közülük. Nem véletlen, hiszen a másik két fickót ő vette fel, gondosan ügyelt arra, hogy nála ne nézzenek jobban ki. Szerette maga intézni az újak felvételét, ezért sem tetszett, hogy az anyja beleszólt az előző napi lány felvételébe. Náluk minden szobalány kivételes szépség, igaz, elég sűrűn változott a személyzet. Egyszerűen nem tudta megállni, hogy ki ne próbálja velük a lakosztályok ágyait. Ettől a gondolattól szélesre húzódott a szája. Ekkor látta meg az új lányt.
–Ez meg olyan, mint nagyanyám! Honnan öltözik ez?
Zarita unottan baktatott az óceán partján, nem ilyennek képzelte a Puerto Vallartai nyaralását. Kincskeresés helyett, a homokból kell szedegetnie a más szemetét. Nem valami változatos a munkája, egy-egy eldobott szalvétát, üres vizes flakonokat kergetett a szél, néhol eltaposott csík hevert a homokban. – Mi a fenét csinálok én? Itt kotorgatom a homokot, amikor már rég bent kellene lennem abban a szobában, és megkeresni az örökségemet. – állt meg egy függőágy mellett. – És már innen nézni a naplementét –ereszkedett a kötélágyba. – Ez igen! Így már mindjárt jobb! – mosolygott a hajnali napfénybe.
–Hé! Te lány! Mi a fenét csinálsz? – csattant a férfihang a háta mögött.
Zarita ijedten ült fel a ringatózó kötélágyban, teljesen megszédült, de nem a férfi miatt. Mérges lett, amiért rákiabált Nicolas, mint egy cselédre. Másodpercek alatt elfelejtette, hogy mennyire tetszett neki a férfi első pillantásra.
–Hogy dögölnél meg! – bukott ki belőle a magyar mondat.
–Mi van? Mit hablatyolsz?
– Semmit, csak egy kicsit pihentem – ugrott le, és hajszál híján a férfi karjaiba esett. Nicolas szigorú tekintete az övébe fúródott. Zarita zavartan sütötte le a szemét.
–Ez itt nem alvóhely! Lódulj a dolgodra! – üvöltötte Nicolas eltorzult arccal.
–Jól van, megyek már – fordított hátat a férfinak, és ismét magyarra váltott. – Hülye köcsög! Azt hiszed, hogy minden a tied? Esküszöm, megveszem ezt a szar szállodát, ha megtalálom a kincset. Téged meg...
–Ne motyogj! Dolgozz! Este amúgy nem kell jönnöd – kiáltott utána a férfi.
Zarita felkapta a szemeteszsákot és lehajtott fejjel sietett az óceán partján szétdobált szemétdarabok felé. Majd szétvetette a méreg, igazán rossz kedve volt, amiért neki kell összeszedni a mások hátrahagyott szemetét. Dühösen rúgott bele a homokba, amitől a felszálló homokfelhő alól elővillant valami. Letérdepelt, kezével óvatosan kipiszkálta a fénylő tárgyat. Egy ezüstszínű, kék gyönggyel kivarrt pénztárcát tartott a kezében.
–Zarita! Mit piszmogsz? – hallotta a távolból Nicolast.
–A fene egyen meg! Mindig engem kell bámulni?
Dacosan összeszorította a száját, gyorsan a zsebébe süllyesztette a szerzeményét.
***
Zaritának egész délelőtt azon járt az esze, vajon mi lehet abban a tárcában, de csak délben tudta meg, amikor visszatért Andihoz.
–Nézd, mit találtam.
–Ezt meg hol szedted össze?
–A parton a homokban. Nézzük már meg, mi van benne – nyitotta ki izgatottan.
Nem sok mindent tartalmazott, csupán bankkártyák, némi készpénz, és egy névjegy bújt meg a g tárcában.
–Ezt vissza kell adni a gazdájának! – közölte Andi, miközben kiemelt egy lapot a gyöngyös erszényből. –  Gondolom ez a névjegye a tulajdonosnak.
–Felhívom – kapta ki a kezéből Zarita.
A készülék hamar kicsöngött, és a vonal túloldalán egy fiatal női hang örvendezett a hír hallatán. Már egészen letett a tárcájáról. Zarita biztosította, hogy a pénze, és kártyái is biztonságban vannak, és személyesen viszi a szállodába.
–Oké, ott leszek – mosolygott bele a telefonba, majd nagynénjéhez fordult.. – Andi! Mégis bejutok a szállodába. Bár ez a szoba egy emelettel lentebb van, de hátha...
–Óó! Kezd izgalmas lenni – mosolygott Andi. – Menjek veled?
–Nem, az most nem lenne jó, szerintem, egyedül jobban boldogulok.
–Rendben, de bármi van, hívjál!
***
Nicolas összedörzsölte a tenyerét. Lassan sötétedett, és máris egyre több szép nőt látott maga körül. Mégis elállt a lélegzete, ahogy meglátta a közeledő lánycsapatot. Azonnal tudta, kik azok. A szépségverseny jelöltjei, akik náluk szálltak meg. 
A szépségek arcát különböző színű bársonymaszk takarta. Nicolas vére azonnal pezsegni kezdett.
A vadászösztöne felszínre tört, és csak a hat fenséges prédát látott maga előtt. Valamelyiket meg kell szereznie! A szerencse mellette volt, mert az egyik lány egyenesen felé tartott. A vörös álarcos lány turbékoló hangon kérte az italát.
Azon az estén, a másik két pincér kidolgozta a belét is, mert Nicolas nem mozdult a lány mellől.
–Táncolsz velem? – súgta a lány. – És ők a barátnőimmel? – mutatott a másik két fiúra.
–De a vendégek...
–Ne aggódj, édes! Majd a barátnőim besegítenek.
–Hűha! Ez tetszik, menjünk!
Villództak a fények, őrjítően dübörgött a zene, Nicolassal forgott a világ. Még soha nem érzett ilyet, mintha valami varázslat történt volna.
Mindez csupán néhány percig tartott, ami után szédülten rogyott a bár belső oldalán egy székre. Bódultan nézte, ahogy a hat álarcos lány összekapaszkodva táncol, majd, mint a virágszirmok szétszóródtak. A titokzatos lányok futva hagyták el a táncparkettet.
Nicolas lihegve rohant utánuk, elkapta a vörös álarcos lány karját.
–Nem mehetsz el csak így! – hajolt a lány ajkához, de az kacagva elfordult.
–Majd holnap találkozunk – simította végig a férfi arcát, és könnyű gazella léptekkel a többiek után sietett.
Nicolas bénultan figyelte a távolodó női alakokat, mintha valamit elvettek volna tőle.
***
A hajnali napfény végigsimította az üresen maradt napágyakat, talán még el is borzadt, a rengeteg ottmaradt szemét miatt. A part teljesen kihalt volt, csak két autó parkolt a bár mellett, az egyiken Policia felírat díszelgett.
Nicolas karján csattant a bilincs. A kábult férfi tekintete megakadt az egyik függőágyon. Zarita, a takarítólány ringatózott benne, kezében egy vörös bársonyálarcot szorongatva.
Folytatás hamarosan!

Zarita-A kincs nyomában

 

 

–Takarodj a házamból! – hajította Judit a táskát Zarita felé. – Pont a lányom! Hogy mondhatsz ilyet a nevelőapádra?
Judit lelke mélyén érezte, igazat mond a lánya, mégis igyekezett kizárni a gondolatot, hogy Sanyi, a férje csalja. Tíz körömmel ragaszkodott ahhoz a férfihoz, akivel összekötötte az életét, rettegett a gondolattól, hogy megbántódik, és elhagyja őt. Amikor Zarita elé állt azzal a képtelen állítással, hogy Sanyi erőszakoskodott vele... Elszakadt a húr, és minden mérgét a lányára zúdította.
–De, anya... – mentegetőzött Zarita, összeszorította a száját, azért sem fog sírni. Fájt, hogy az anyja inkább hisz annak a férfinak.  Úgy érezte, az anyja fél, csak nem értette, mitől?  
Hallotta a szomszéd szobában a motoszkálást. Pontosan tudta, hogy Sanyi hallgatózik.
Judit elhallgatott, már bánta a szavait.  Félig az ajtó felé fordult. Odabent felsírt a kicsi. Judit idegesen megremegett, és még hangosabban kiabált.
–Elegem van! Mindenki csak vádolja Sanyit, pedig ő sosem tenne ilyet. Te sem állhattad sosem, és most igazságtalanul bántani!
–Anya, igazat mondtam, mert Sanyi... – nem volt ideje befejezni a mondatot, az ajtóban megjelent a férfi, karjában Zarita síró öccsével. Judit idegesen kapta ki a kicsit a férje kezéből, és berohant vele a szobába.
–Mit hazudtál anyádnak? – morogta a férfi.
Zarita hátrált, tudta, vesztett. Mióta Sanyi belépett az életükbe, az anyja a bűvkörébe került. Hiába is bizonygatja neki az igazát. A hideg is kirázta, ahogy eszébe jutott a férfi erőszakos közeledése, és fenyegetése.
–Csak az igazat mondtam.
–Úgy sem fog hinni neked! Megmondtam, hogy nagyon megjárod, ha bemersz mártani – lépett fenyegetően közelebb.
–Sanyi!– hangzott fel a háttérben Judit remegő hangja. – Kérlek, fektesd le te a kicsit!  – adta vissza az elcsendesedett kisfiút az apjának.
–Zarita, te pedig menj el! – nyitotta ki az ajtót. A lány még látta az elégedetten vigyorgó férfit, miközben az anyja kitolta az ajtón, mintha az életéből is ki akarná szakítani.
–Anya...
–Ne mondj semmit! Menj, kövesd az apád útját! – nyomott a lánya markába egy vaskos borítékot. A szíve szakadt meg, hogy ezt kellett tennie. Judit biztos volt benne, hogy akkor tesz legjobbat a lányával, ha távol tartja a férjétől. Tudta, Zarita egészen kisgyerekkorától készül arra, hogy felkeresse az apját. Eljött az idő! Nemrég rászánta magát, és levelet írt egykori szerelmének, most már odaküldi a lányát, ismerjék meg egymást.
Judit sokszor gondolt azokra az évekre, amikor Miguel még szerette őket, és ha ritkán is, de meglátogatta a lányát. Zarita még kicsi volt, nem is emlékszik az apjára. Miguel Pérez a mexikói Puerta Vallartában élt, és nyughatatlan lelke nem bírt egy helyben maradni, ő pedig nem akart egy kisgyermekkel a világban csavarogni. Szép lassan elmaradtak a látogatások, a kapcsolatuk teljesen kihűlt, csupán a pénz maradt, amelyet néha a lányának küldött.
Zarita a csomagra meredt. Abban a pillanatban értette meg, hogy az anyja készült. Előző nap ezért volt a bankban, felvette az apjától kapott pénzt.
–Tényleg ezt akarod? Vagy meg akarsz szabadulni tőlem? – nézett az anyjára, ám könnyeket látott a szemében. Gyorsan átölelte.
–Kérlek! Ne nehezítsd meg! – szakította ki magát Judit az ölelésből. Hatalmas lendülettel fordult be a lakásba. Idegesen csapta be az ajtót.
 Zarita állt a bejárat előtt, meredten bámulta a csukott ajtót. Nem értette, miért küldte el az anyja. Mire volt jó ez a színjáték?
Kinyitotta a táskáját, becsúsztatta a borítékot. Nem számolta meg a pénzt, hiszen nemrég mesélte a mamája, mennyi gyűlt össze tizenhét év alatt. Három éves korától küldi az apja, de a huszadik születésnapjára nem pénzt kapott, mindössze egy levelet. Egyetlen szürke borítékot, amelyet csak ő vehetett át. Annyira izgatott volt, hiszen azt remélte, eljött a pillanat, amikor magához hívja az apja. Magára zárta a szobája ajtaját, és alig várta, hogy kinyithassa. Elsőre csalódott volt, hiszen egyetlen sort sem volt számára, de amikor alaposabban megnézte a küldeményt annyira izgatottá vált, hogy alig bírt magával. Most is óvatosan hajtogatta ki a papírlapot, és századszor is megnézte.
Nem változott semmit az előző nap óta, csak néhány betű elmosódott a könnyeitől. Tegnap kapta a telefont, és tudta meg, hogy neki csak ennyi maradt az apjából. Egy térkép.
***
Miguel Pérezt mindig vitte a vére, az egész világ várt reá, nem érdekelte semmi, kalandor volt. Mindez már mit sem számított, mert Miguel haldoklott.
Három férfi állt az ágya mellett, egyikőjük a papi reverendájához imakönyvet szorított.
–Señor Rodrigez, engedje meg, hogy feladjam az utolsó kenetet – nézett szigorúan az idősebb férfira, aki nem akart tágítani a haldokló mellől.
–Csak egy perc, atyám – hajolt le Miguel ajkához egészen közel, hogy megértse a halk szavakat.
–Mondd el, hol van a térkép! – kérlelte Miguelt, de az rábökött a fiatalabb férfira.
–Neki elmondom.
Az ifjú tétován hajolt a beteghez, hogy az a fülébe súghassa a titkot. – Nem mondhatod el senkinek! Vigyázz rá! – csuklott el Miguel hangja, majd lecsukta a szemét, örökre. Lelke megnyugodott, átadta lányának az örökségét. Zaritának, akit tizenhét éve nem látott, de mégis ő volt a legkedvesebb a szívének.
***
Zarita felemelte kopott hátizsákját, izgatott és egyben szomorú is volt. Az öreg bérház volt az otthona, és most eljött az idő, el kell hagynia. Mióta készül a nagy útra, talán egy évtizede. Előző napig azt hitte az apját kell megkeresnie, magyarázatot akart kapni, de most meg minden összekavarodott. Nem mondta el az anyjának sem, hogy meghalt az apja. Lehet, az mindent megváltoztatott volna. Biztos nem engedte volna, hogy nekivágjon a nagy útnak.
Visszanézett a kopott falakra, megrázta magát, előkapta mobilját. Hosszan kicsörgött, míg az ügyvéd felvette.
–Jó napot! Pérez Zarita vagyok. Bemehetek most önhöz, apám öröksége ügyében? – hadarta. – Igen? De, jó! Máris indulok – szaladt át a túloldalra a buszmegállóba.
Abban a pillanatban egy távolabb parkoló autó elindult felé, és hajszál híján összeütközött az érkező busszal. Az autó vezetője mérgesen legyintett, majd nagy lendülettel a távozó busz után fordult, és követni kezdte.
***
Zarita könnyedén leugrott a buszról, amelynek azonnal zárult az ajtaja, és máris elhagyta a megállót. Csupán néhány lépésre volt az ügyvéd irodája. Már a kilincsen volt a keze, amikor meghallotta a fékcsikorgást. Majdnem két keréken fordult be egy fekete Ford. Zarita megbabonázva nézte, ahogy a jármű néhány méterre megáll tőle még mindig füstölgő kerekekkel. Egy rövid pillanatra megállt az idő, az autóban ülő két férfi nem mozdult. Zarita zavartan fordította el a fejét, de egy dolog azonnal a szemébe ötlött. Az autó jelzése, és a spanyol zászló. E betű, és az összetéveszthetetlen címer a piros-sárga zászlón.– Egy spanyol autó? Mit keres itt a külvárosban? – Bár abban a pillanatban átfutott az agyán, az ügyvéd a neve alapján spanyol származású. Sietve lépett be az épületbe, ha az a két férfi is ügyfél, akkor még előttük kell végeznie.
Kopott ügyvédi iroda, az előtérben enyhe dohszag terjengett. Az iroda ajtaja félig nyitva. Egy kopasz, öltönyös férfi telefonált az asztal mellett, és intett Zaritának, hogy azonnal befejezi a beszélgetést. Zarita unottan bámult ki a parkolóra. Az előbbi Ford még mindig ott várakozott, a két férfi továbbra sem szállt ki belőle. –Hát ezek? Miért nem jönnek be?
Nem sok ideje volt gondolkodni, mert bentről az ügyvéd hangja szólította.
–Jöjjön be, Zarita! Üdvözölni! – nyújtotta a kezét. –Kicsit rosszul beszélni magyart, de lenni ügyfeleim spanyol.
–Beszélhetünk spanyolul is, gyerekkoromtól tanulom – váltott nyelvet Zarita.
–Remek! Térjünk a tárgyra. Az édesapja engem bízott meg, az öröksége átadásával. Nem készített végrendeletet, csak szóban adott instrukciókat. Ne haragudjon, kedves, de nem megszokott férfi volt az édesapja. Nem is értem, hogy miért így üzent. Arra kéri önt, hogy vegye át ezt –, emelt ki a szekrényből egy borítékot. – és haladéktalanul induljon Mexikóba.
Zaritának felzokogott a lelke. Miért most üzeni ezt az apja? Miért nem akkor, amikor még élt? Tétován nyújtotta a tenyerét, ujjai érezték, hogy bélelt a boríték, de valahogy úgy sejtette, nem az van benne, amire vár. Zakatolt a szíve. –Talán mégis ebben van a levél, ami mindent megmagyaráz. Annyira szeretném megtudni, miért hagyott el! Istenem! Nem kell igazi végrendelet, csak nekem írjon az apám!
 Reszketett a keze, ahogyan feltépte a vaskos paksamétát.
–Ez komoly? – nézett a férfira. Felé mutatta a kibélelt borítékot, amelynek a bélése vastagabb volt, mint a tartalma.
Egy kulcs és egy árva öt pesos érme volt benne.
Fernandez egy pillanatra elnevette magát.
–Bocsánat, de nem tudtam, mit tartalmaz a boríték, ez azért meglepő.
–Igen, úgy látom az apám szeretett tréfálkozni.
–Lehet, hogy mégsem, talán az a kulcs egy lakásé, de akkor nem értem, miért nem tájékoztatott erről. Nekem egyértelműen azt mondta telefonban, hogy semmilyen ingó és ingatlan vagyona nincs. Tudja mit? Megadom Mexikóvárosban az egyik kollégám elérhetőségét, hátha ő tud segíteni.
Leírt  néhány sort, majd átnyújtotta a lapot, miközben kinézett az ablakon, és zavartan krákogni kezdett. Zarita ránézett és úgy értelmezte, a zavart köhögés arra utal, le akarja rázni a férfi. –Mivel tartozom? –Ó, semmivel, az édesapja rendezte a díjamat. –Rendben, akkor megyek. Köszönöm! – indult a kijárat felé. –Ennél többet nem tehetek. Mondja csak, ismeri a hátsó kijáratunkat? Talán jobb lenne, ha ott távozna. –Nem, de miért kellene ott mennem? –Mostanság nem túl biztonságos ez az utca – terelte ki Zaritát, hogy megmutassa a másik kijáratot. – Akkor elutazik Mexikóba? –Nem is tudom. Most minden olyan bizonytalanná vált. –Véleményem szerint, jobb lenne, ha utánajárna. Tudtommal az apja elég menő régész volt, és kizárt, hogy minden jövedelmét felélte volna. Hallottam, hogy neves díjakat is kapott, és ezek mind busás jövedelemmel járnak együtt. Nekem egyértelműen azt mondta, hogy ön az egyetlen lánya, senki más nem örökölhet utána, de ön tudni fogja, hol van az, amit önre hagyott. Tud erről valamit? Zarita nemlegesen rázta a fejét. Ő nem vagyonra vágyott, az apját akarta, akit már nem kaphat meg. Mégis izgatott lett a gondolatra, kincset hagyott rá az apja. –Lehet, hogy mégis... – hallgatott el, de az ügyvéd mégis felkapta a fejét. –Nos? Írt valamit erről a papája? –Nem, dehogy, egy szót sem írt – meredt maga elé. Igazat mondott, de úgy érezte nem szólhat a térképről az ügyvédnek. A terv Zarita egyetlen helyre mehetett, a nagynénjéhez. Mióta az eszét tudja, mindig náluk töltötte a szünidőket. Andi teljesen más volt, mint az anyja. Tele volt életörömmel, vidámsággal. Gábor, a férje mindig bölcs nyugalommal tűrte, ha felforgatták a lakást. Két unokaöccse volt, akik alig pár évvel voltak fiatalabbak nála. Talán ezért is kedvelte Andi, mert neki nem volt lánya. Így állandóan babusgatta, de ugyanakkor olyan volt, mint egy barátnő. Zarita tudta, nála meghúzhatja magát egy darabig, és biztosan lesz egy-két jó tanácsa is. –De, jó! Itt van az én kis unokahúgom! – sikította a panel csendjébe Andi. Judit húga mindig szívesen látta Zaritát, ahogy a lány is boldogan töltött a nyarait nála. Különösen mióta Sanyi beköltözött az életükbe. –Szia! Anya kidobott. –Mit csinált? Lökött az a tyúk! Nem csodálkozom, az én nővérem – nevetett fel. – Sosem volt teljesen komplett. Majd laksz nálam, míg rendeződnek a dolgok – ölelte magához Zaritát. Tudta, hogy Judit nővére teljesen a férje hatása alá került, és elég labilis idegzetű. Kicsit örült is, hogy az unokahúga hozzáfordult. Ő sem állhatta a sógorát, és biztonságosabbnak találta, ha velük marad a lány. –Van más baj is – ömlött Zaritából a panaszáradat. Andi csak a fejét csóválta. –Hihetetlen! Minden összeesküdött ellened! Tényleg most járt le a szerződésed? Munkád sincs? Ráadásul meghalt az apád is. Szegénykém! Na, majd kitalálunk valamit, itt biztonságban vagy. –Mondd, Andi, mi a véleményed arról, hogy elmenjek Mexikóba? –Mexikóba? Te teljesen megőrültél? – kerekedett el az asszony szeme. – Hiszen apád már meghalt, és te magad mondtad, hogy semmit nem hagyott rád. –Valamit mégis – teregetett ki egy papírlapot. –Ez egy kincses térkép? Jesszus! Most azt kellene mondanom, hogy ez gyerekes, de olyan izgalmas! – kapott Andi a szívéhez, majd kikapta Zarita kezéből a lapot. Kipirult az arca, ahogy ujjai végigpásztázták a térképet. –  Sosem értettem anyádat, miért nem ment apáddal. Számomra izgalmasnak tűnt egy régész mellett élni, aki ráadásul kincskereső is volt, és lám –, tette ujját a térképen a rajzolt csillagra – ez itt, mi lehet más, mint a hely, ahol megtalálod az elrejtett értékeket. –Hát ez az! Oda kell mennem! –Azt gondolom, hogy ez Mexikóban van, de hol is van pontosan? –Puerto Vallartában, ott élt az apám. Itt van valami a csillag mellett, egy étterem – mutatta az elmosódott betűket és az alig látszó piktogramot. – Valamilyen jel van a csillag alatt, de nem tudom kinézni. –Van egy ötletem, nézzük meg az interneten is, hátha találunk valamit – ugrott fel lelkesen Andi. Felkapta laptopját, és fürge ujjakkal kereste Puerto Vallarta térképét. Mindkét nő feszülten próbálta összehasonlítani a monitoron látható és az asztalon lévő térképet. Andi találta meg előbb. –Itt van az étterem, ez a Brisa de mar – csúsztatta tovább az ujját.– Azta! – kiáltott fel. – Itt egy szálloda van. –Egy szálloda? –Na, kislány, te ott nem ásol ki kincset – nevetett fel Andi. –De, van itt még más is –tette Zarita az asztalra a kulcsot és az érmét. –Hú, ez tényleg izgalmas, a kulcsot még valahogy értem is, de hogy jön hozzá a peso? Várj csak! Ezen a kulcson van egy szám. Ez egy szobaszám lenne? –Fogalmam sincs, ahogy arról sem, miképpen jutok el oda. Andi hosszan nézte az unokahúgát, majd felkiáltott. Zarita összerezzent a hirtelen hangra, de a következő mondattól leesett az álla. –Együtt megyünk! –Micsoda? –Várj! – merült el Andi ismét a laptopjában, Zarita feszülten figyelte a nagynénjét. – Bingó! Ekkora mázlit! Van egy las minute utazás, és már holnapután mehetünk. –Már holnapután megyünk? Ezt nem gondolod komolyan! –Dehogynem! Tudod, hogy nem szoktam totojázni. Holnap indulunk, ugyanis ez az utazás Londonból indul. –De te... –Miattam ne izgulj! Egy hónapig nincs munkám, mert csak akkor kezdődik a forgatás. Egy maszkmester csak akkor dolgozik, ha a színészek is. A fiúk már kamaszok, el vannak nélkülem is. Gábor meg –, nevetett fel Andi – azt csinálja, amit én mondok. Vele majd este megbeszélem. Én ezt az utazást máris lefoglalom! Ez kell nekünk! – bökött a képernyőre, és se szó se beszéd, elindította a foglalást. Zarita teljesen meg volt zavarodva. Hosszú ideje készült erre az útra, de nem gondolta, hogy ilyen hamar valóra válik, meg volt rettenve a gondolattól. Idegesen sétált fel-alá, míg nagynénje a foglalást intézte, végül kinyögte. –Andi!  Én nem nyaralni akarok, nekem ott feladatom lesz. –Tudom, de lesz tíz napunk, meglátjuk majd, miként alakulnak a dolog. Nem foglak akadályozni, igazság szerint, én tényleg nyaralni, pihenni akarok. Egyedül kell megoldanod, de ott leszek kéznél. Nézd csak! – mutatott a térképre. – Mi ebben a szállodában leszünk, és itt van az, ahol elvileg a kincs van. Nem nagy távolság, talán olyan negyedóra lehet. –Van egy ötletem – ugrott Zarita a laptophoz. – Vajon hány szoba lehet abban a szállodában? – reszkető  ujjakkal próbálta keresni a szoba információt. –Nyugalom! – fogta meg a csuklóját Andi. – Mit akarsz csinálni? Zarita nem válaszolt, felpattant, és ismét elővette a kulcsot  –A kulcson szobaszám van, beállok szobalánynak – tartotta Andi orra alá titokzatos kulcsot. –Nem tudom, hogy jó ötlet-e, szerintem így nem lehet – fordította maga felé a lány fejét Andi. – Túl szép vagy, és biztos zaklatnának a vendégek. Gyere! – kapta el az unokahúga kezét, és egyenesen a szomszédos műhelybe húzta. Zarita imádta azt a helyet. Andi, mivel maszkmester volt, sokszor gyakorolt rajta, a fiait ilyesmire nem tudta rávenni. Zarita most is engedelmesen ült a székbe, és hagyta, hogy a nagynénje dolgozzon rajta. Ilyenkor becsukott szemmel álmodozhatott. Hirtelen minden olyan közel került, volt min gondolkodnia. Gondolatban maga mögött hagyta a gyermekkort, az anyja viselkedését, az undorító Sanyit, és minden rosszat. Már csak a csodálatos jövőt látta. Megtalálja a kincset, amit neki akart adni az apja, új életet kezd, és bebizonyítja az anyjának az igazát. Úgy érezte, neki kell felnyitni az anyja szemét, hogy egy szemét alakkal él együtt, aki csak kihasználja, és folyton megcsalja. –Elaludtál? –Dehogy! – nyitotta ki Zarita a szemét, és egyenesen a tükörre meredt. – Fú, de csúnya lettem! –És ez nem minden – kacagott Andi. – Hajolj csak előre – húzta lentebb a lány pólóját a hátán. Még jó ideig pepecselt a hátán. Zarita vigyorogva meredt a padlóra, imádta, hogy a nagynénje így el tudja változtatni. –Kész! Nézd meg magad a nagytükörben. Zarita illegette magát, miközben hangosan kacagott. –Púpot csináltál nekem? Mi vagyok én, Quasimodo? Andi a könnyeit törölgette. –Betti, a csúnya lány. –Jó, Mexikóba megyünk, de ez nem egy szappanopera! –Akkor mi lesz? Indiana Jones? A két nő jól mulatott, még egyikőjük sem tudta, mi vár rájuk, és azt sem, hogy a lakással szemben egy sötét autó áll, hátulján spanyol felségjellel. ***
Zarita türelmetlenül topogott az ajtóban. Nagynénje még gyorsan kiosztotta a feladatokat a gyermekei között, újra és újra megölelte őket. A két kamasz fiú esetlenül igyekezett túlesni a búcsúzáson. Gábor, Andi férje vetett véget a kínos jelenetnek, feleségét a kijárat felé terelve. Az alagsori garázsban gyorsan begyömöszölték bőröndjeiket.
–Akkor induljon a nagy kaland! – lendült be az anyósülésre Andi.
–Nem pihenni mentek? – nézett rá a férje
–Ó, ezt csak úgy mondtam! Persze, hogy nyaralni megyünk.
–Sajnálom, hogy én most nem mehetek – rázta csalódottan a fejét Gábor, miközben a garázsajtó nyitógombját megnyomta.
Zarita a hátsó ülésről még visszanézett a csukódó garázsajtóra, és a távolodó parkolóra. Ugyanebben a pillanatban fordult ki nyomukban a fekete Ford. Zarita egy pillanatra rámeredt, de a gondolatai az otthonában jártak. Elővette mobilját, az anyját hívta, de csak a monoton géphang válaszolt: –A hívott szám jelenleg nem elérhető.
–Gábor! Szólsz anyámnak, hogy elutaztam?
–Miért? Nem tudja? – szaladt fel féfi szemöldöke.
–Dehogynem! – vágott közbe Andi. – Csak nem tudhatta, hogy ilyen hamar sikerült megoldani az utazást.
–Jól van, lassan megszokom, hogy mindent az utolsó pillanatban tudok meg – nevetett fel Gábor. – Remélem, Judit nem esik nekem.
–Nem lesz semmi gond – nyugtatta Andi. Zarita hallgatott a hátsó ülésen. Óvatosan megfordult. A fekete Ford még mindig a hátuk mögött volt.
Zarita megpróbálta a gondolatait más irányba terelni, így a repülőtérig sikerült elfelejtkeznie az őket követő autóról. Kiszálláskor már nem látta sehol a gyanús Fordot, így megnyugodva készülhetett a felszállásra.
***
Zarita és Andi képtelen volt betelni azzal a csodával, amibe belepottyantak. A hosszú utazás alatt mindent pontosan elterveztek. Már tudták, hogy ironikus módon a keresett szállodát Pirata del tesoronak hívják, ami magyarul Kincses kalózt jelent. Andi aggódott az unokahúga miatt, de kénytelen volt hagyni, hogy egyedül intézze a dolgát. Kicsit kényelmetlenül érezte magát, amiért magára hagyja, de Zarita megnyugtatta.
–Minden rendben lesz, ne izgulj!
–Azért egy kicsit kerülget a frász, anyád kinyír, ha valami bajod esik. Amúgy, hogy engedhetett el egyedül?
–Azt hitte, az apámmal találkozom.
–Nem mondtad el neki, hogy meghalt? – kerekedett el Andi szeme.
–Nem.
–Te, éppen olyan makacs vagy, mint az anyád! Mentek a saját fejetek után, én meg mindig bedőlök nektek!
–Éppen ezért szeretünk – ölelte át nevetve Zarita.
–Istenem! Mibe kevertem magunkat? – csóválta a fejét a nagynéni.
Andi a hirtelen jött kétségei ellenére, másnap mégis átmaszkírozta Zaritát, aki elindult a nagy kaland felé. Aznap egy kopott ruhás, szépnek egyáltalán nem mondható lány kopogtatott a Piratában munkáért.
***
Simán ment minden, csak éppen nem úgy, ahogy Zarita elképzelte. Mexikóban született, és apja révén kettős állampolgársága volt, ráadásul spanyolul is jól beszélt. A neve is mexikói származásra utalt, így senki nem gondolta, hogy tulajdonképpen magyar.
–Takarítani szeretnél? – nézett rá a fiatal tulajdonos. Zarita szíve erősebben vert, ahogy belenézett az izzó fekete szempárba. Abban a pillanatban már bánta, hogy hagyta magát elváltoztatni. A férfi a markáns vonások ellenére vonzó volt, amitől Zarita ujjai is megmozdultak, legszívesebben végigsimította volna a borostás arcot. A férfi fehér ingje kiemelt a széles vállát, izmos karját. Zarita nyelt egy nagyot, megszólalni sem tudott, csak bólogatni.
–Nem is tudom – rázta a fejét a tulajdonos, amikor kinyílt az ajtó, és egy középkorú nő lépett be.
–Nicolas. Fel van véve! – intett az asszony.
–De Anya!
Az asszony félrevonta a fiát, halkan súgta a szavakat, de Zarita minden szót hallott.
–Elég volt, hogy szép nőkkel veszed körbe magad, és utána sírva mennek el. Ettől a lánytól nem kell féltenem téged – intett a zavartan álldogáló Zarita felé.
–Rendben, ha így akarod – nevetett Nicolas, megfordult, és fehér fogsorát Zaritára villantotta. – Tied az állás! Reggel a partot takarítod, este a konyhát. A béred a megbeszéltek szerint lesz.
–De...
–Ennyi, elmehetsz! Reggel hatkor itt jelentkezel!
Zarita kábultan lépett ki a napfényre. Hogy fog így bejutni abba a szobába, aminek a kulcsa a zsebében rejtőzik?
***
Nicolas jókedvűen dobálta a magasba az üvegeket, elemében volt. Minden reggel gyakorolt, mint egy fellépés előtt.  Jobban kedvelte a bárpincér szerepét, mint a menedzseri beosztását. A szüleié az egész szálloda, így tulajdonképpen bármit csinálhat.
Mégis a bár a mindene, imádta, ahogy körbezsongták a nők. Kedvére válogathatott, ő volt a sztár.
A Pirata del tesoroban három férfi kápráztatta el a turistákat, de Nicolas kiemelkedett közülük. Nem véletlen, hiszen a másik két fickót ő vette fel, gondosan ügyelt arra, hogy nála ne nézzenek jobban ki. Szerette maga intézni az újak felvételét, ezért sem tetszett, hogy az anyja beleszólt az előző napi lány felvételébe. Náluk minden szobalány kivételes szépség, igaz, elég sűrűn változott a személyzet. Egyszerűen nem tudta megállni, hogy ki ne próbálja velük a lakosztályok ágyait. Ettől a gondolattól szélesre húzódott a szája. Ekkor látta meg az új lányt.
–Ez meg olyan, mint nagyanyám! Honnan öltözik ez?
Zarita unottan baktatott az óceán partján, nem ilyennek képzelte a Puerto Vallartai nyaralását. Kincskeresés helyett, a homokból kell szedegetnie a más szemetét. Nem valami változatos a munkája, egy-egy eldobott szalvétát, üres vizes flakonokat kergetett a szél, néhol eltaposott csík hevert a homokban. – Mi a fenét csinálok én? Itt kotorgatom a homokot, amikor már rég bent kellene lennem abban a szobában, és megkeresni az örökségemet. – állt meg egy függőágy mellett. – És már innen nézni a naplementét –ereszkedett a kötélágyba. – Ez igen! Így már mindjárt jobb! – mosolygott a hajnali napfénybe.
–Hé! Te lány! Mi a fenét csinálsz? – csattant a férfihang a háta mögött.
Zarita ijedten ült fel a ringatózó kötélágyban, teljesen megszédült, de nem a férfi miatt. Mérges lett, amiért rákiabált Nicolas, mint egy cselédre. Másodpercek alatt elfelejtette, hogy mennyire tetszett neki a férfi első pillantásra.
–Hogy dögölnél meg! – bukott ki belőle a magyar mondat.
–Mi van? Mit hablatyolsz?
– Semmit, csak egy kicsit pihentem – ugrott le, és hajszál híján a férfi karjaiba esett. Nicolas szigorú tekintete az övébe fúródott. Zarita zavartan sütötte le a szemét.
–Ez itt nem alvóhely! Lódulj a dolgodra! – üvöltötte Nicolas eltorzult arccal.
–Jól van, megyek már – fordított hátat a férfinak, és ismét magyarra váltott. – Hülye köcsög! Azt hiszed, hogy minden a tied? Esküszöm, megveszem ezt a szar szállodát, ha megtalálom a kincset. Téged meg...
–Ne motyogj! Dolgozz! Este amúgy nem kell jönnöd – kiáltott utána a férfi.
Zarita felkapta a szemeteszsákot és lehajtott fejjel sietett az óceán partján szétdobált szemétdarabok felé. Majd szétvetette a méreg, igazán rossz kedve volt, amiért neki kell összeszedni a mások hátrahagyott szemetét. Dühösen rúgott bele a homokba, amitől a felszálló homokfelhő alól elővillant valami. Letérdepelt, kezével óvatosan kipiszkálta a fénylő tárgyat. Egy ezüstszínű, kék gyönggyel kivarrt pénztárcát tartott a kezében.
–Zarita! Mit piszmogsz? – hallotta a távolból Nicolast.
–A fene egyen meg! Mindig engem kell bámulni?
Dacosan összeszorította a száját, gyorsan a zsebébe süllyesztette a szerzeményét.
***
Zaritának egész délelőtt azon járt az esze, vajon mi lehet abban a tárcában, de csak délben tudta meg, amikor visszatért Andihoz.
–Nézd, mit találtam.
–Ezt meg hol szedted össze?
–A parton a homokban. Nézzük már meg, mi van benne – nyitotta ki izgatottan.
Nem sok mindent tartalmazott, csupán bankkártyák, némi készpénz, és egy névjegy bújt meg a g tárcában.
–Ezt vissza kell adni a gazdájának! – közölte Andi, miközben kiemelt egy lapot a gyöngyös erszényből. –  Gondolom ez a névjegye a tulajdonosnak.
–Felhívom – kapta ki a kezéből Zarita.
A készülék hamar kicsöngött, és a vonal túloldalán egy fiatal női hang örvendezett a hír hallatán. Már egészen letett a tárcájáról. Zarita biztosította, hogy a pénze, és kártyái is biztonságban vannak, és személyesen viszi a szállodába.
–Oké, ott leszek – mosolygott bele a telefonba, majd nagynénjéhez fordult.. – Andi! Mégis bejutok a szállodába. Bár ez a szoba egy emelettel lentebb van, de hátha...
–Óó! Kezd izgalmas lenni – mosolygott Andi. – Menjek veled?
–Nem, az most nem lenne jó, szerintem, egyedül jobban boldogulok.
–Rendben, de bármi van, hívjál!
***
Nicolas összedörzsölte a tenyerét. Lassan sötétedett, és máris egyre több szép nőt látott maga körül. Mégis elállt a lélegzete, ahogy meglátta a közeledő lánycsapatot. Azonnal tudta, kik azok. A szépségverseny jelöltjei, akik náluk szálltak meg. 
A szépségek arcát különböző színű bársonymaszk takarta. Nicolas vére azonnal pezsegni kezdett.
A vadászösztöne felszínre tört, és csak a hat fenséges prédát látott maga előtt. Valamelyiket meg kell szereznie! A szerencse mellette volt, mert az egyik lány egyenesen felé tartott. A vörös álarcos lány turbékoló hangon kérte az italát.
Azon az estén, a másik két pincér kidolgozta a belét is, mert Nicolas nem mozdult a lány mellől.
–Táncolsz velem? – súgta a lány. – És ők a barátnőimmel? – mutatott a másik két fiúra.
–De a vendégek...
–Ne aggódj, édes! Majd a barátnőim besegítenek.
–Hűha! Ez tetszik, menjünk!
Villództak a fények, őrjítően dübörgött a zene, Nicolassal forgott a világ. Még soha nem érzett ilyet, mintha valami varázslat történt volna.
Mindez csupán néhány percig tartott, ami után szédülten rogyott a bár belső oldalán egy székre. Bódultan nézte, ahogy a hat álarcos lány összekapaszkodva táncol, majd, mint a virágszirmok szétszóródtak. A titokzatos lányok futva hagyták el a táncparkettet.
Nicolas lihegve rohant utánuk, elkapta a vörös álarcos lány karját.
–Nem mehetsz el csak így! – hajolt a lány ajkához, de az kacagva elfordult.
–Majd holnap találkozunk – simította végig a férfi arcát, és könnyű gazella léptekkel a többiek után sietett.
Nicolas bénultan figyelte a távolodó női alakokat, mintha valamit elvettek volna tőle.
***
A hajnali napfény végigsimította az üresen maradt napágyakat, talán még el is borzadt, a rengeteg ottmaradt szemét miatt. A part teljesen kihalt volt, csak két autó parkolt a bár mellett, az egyiken Policia felírat díszelgett.
Nicolas karján csattant a bilincs. A kábult férfi tekintete megakadt az egyik függőágyon. Zarita, a takarítólány ringatózott benne, kezében egy vörös bársonyálarcot szorongatva.
***
Zarita azon a bizonyos estén nem ment vissza a szállodájukba, csak telefonált Andinak. A bárban elkövetett kis tréfa után hajnalig beszélgettek a lányokkal, majd visszaadta a csodaszép ruhát, amit kölcsönkapott.
Közben átgondolta: mégis megmutatja az igazi arcát Nicolasnak, igaz ideje sem lett volna visszamenni Andihoz a csúfító maszkjáért.
A függőágyban várta a reggelt. A hajnali hűvös szellőben, bármennyire is igyekezett ébren maradni, a szeme lecsukódott. Ijedten riadt fel, és nézett körbe, amikor meglátta a rendőrautókat, valamint az egyenesen rámeredő megbilincselt Nicolast. Fogalma sem volt, mi történhetett.
Nicolas odaszólt az anyjának. Zarita túl távol volt tőlük, hogy meghallhatta volna, ám amikor señora Fernandez, Nicolas anyja felé fordult, tudta baj van, és róla beszélnek. Borzasztóan bánta, amit előző este tett, már eldöntötte, nemcsak az igazi arcát mutatja meg, hanem Nicolas bocsánatát kéri az esti tréfáért. Igazából nem gondolt semmire, csak tetszett neki a helyzet. Élvezte a pillanatot, amikor Nicolas a kegyeiért könyörgött, miközben napközben lábtörlőnek használta.
Amikor délután megtalálta a lányokat, és átadta a gyöngyös pénztárcát, nem sejtette, mekkora bajba keveredik. Az volt a terve, hogy valahogy beoson az egy szinttel lentebb levő szobába, amelynek a kulcsát az apja ráhagyta. Ám, minden megkavarodott, amikor a szépségkirálynő jelöltek szobájába betoppant.
–Helló! Te is a versenyre jöttél? – nyitott ajtót egy bronzvörös lány.
–Á, dehogy! – mosolyodott el Zarita. – Én csak Zita Lucia Sanchez Rodrigezhez jöttem – olvasta a névjegyről.
–Az én vagyok! –– ugrott fel a kanapéról egy fekete szépség. – Te, pedig aki megtalálta a tárcámat – ölelte át Zaritát, aki félszegen ácsorgott az ajtóban.
A lányok lelkendezve kapták körbe vendégüket, nem mindennapi az ilyen becsületes nő, aki ahelyett, hogy zsebre vágta volna a pénzt, még vissza is viszi.  Mindent tudni akartak róla. Zarita, bár igazán nem akarta, mégis kikotyogta, hogy a szálloda alkalmazottja. Ezzel, mintha lavinát indított volna el.
–Tényleg itt dolgozol, és ilyen tisztességes vagy? Pedig nekünk nem a legjobb a véleményünk a személyzetről – csodálkozott Zita. –A londinerek, a pincérek is szemtelen módon tartják a markukat, és ha nem adtál elég pénzt, még be is szólnak. Mi nem vagyunk gazdagok, nekünk mindent az ügynökség fizet. Az a szemét Nicolas, vagy, hogy is hívják a bárból, az meg mindegyikőnket le akarta fektetni.
–Nekem meg a főnököm – kuncogott Zarita.
–Igazán? Te tényleg itt dolgozol? Még sosem láttalak. Még jó, hogy nem neki adtad a tárcámat, mert visszaélt volna vele.
–El tudom képzelni, mit kért volna – nevetett fel az egyik lány. – Zita, te meg dolgozhattál volna érte.
–Én ugyan nem! Egyáltalán, hogy bírod elviselni azt a fickót? Biztos téged is ágyba akar vinni, mint minden szép lányt.
–Nem, dehogy! –tiltakozott Zarita. –Én napközben csúnya vagyok.
–Micsoda? Mi vagy te, Hamupipőke? – kacagott Zita..
–Dehogy! Csak egy kicsit elmaszkírozom magam – árulta el a titkot.
–De jó! Ez néha nekünk is jól jönne.
–Ugyan! Nektek semmi szükségetek rá, a szépségetekből éltek.
–Néha kipróbálnám, hogy senki ne ismerjen meg, ne figyeljen rám – sóhajtott fel Zita. –Elbújnék, és úgy figyelném az embereket, mintha valami maszk mögött lennék.
–De hiszen, ott vannak az álarcok! – csapott a homlokára az egyik lány, és máris a komódhoz ugrott. Egész köteg színes álarc került elő. –Ezt használtuk a múltkor a fotózáshoz – mutatta Zaritának, aki elvett egy vörös színűt, és az arcához próbálta
–Érdekes.  Ez nem takar el mindent, így is látható, hogy gyönyörűek vagytok.
–Ahogy te is – mosolygott Zita. – Van egy ötletem. Gyere velünk este a partra, így biztos nem ismer meg Nicolas. Igazán megleckéztethetnéd!
–Én? Ugyan! Nézzetek rám, ebben a ruhában... Azonnal felismerne.
–Ez nem gond – nyitotta ki az egyik szekrényt Zita. – Ez csak egy része – mutatott a ruhakölteményekre. – A többi szobában is van elég. Nézd csak! Ez a vörös ruha pont megy az álarchoz. Próbáld fel!
–Jó, de mit csináljak?
–Ó, te lány! Nem tudod? Szerintem csavard el a fejét, és hagyd szépen faképnél. Az ilyen alak megőrül, ha nem éri el, amit akar. Igaz lányok?
Zaritát egy pillanat alatt elvarázsolta a gondolat, hogy bebizonyítsa, pillanatok alatt az ujjai köré csavarja a nagyképű főnökét. Haragudott rá, de ugyanakkor tetszett is neki.
Most a reggeli fényben hunyorogva figyelte a jelenetet. – Mit követett el Nicolas? Miért viszik el? – ült fel, és szemével követte a távozó autókat, majd gyorsan kiugrott a függőágyból. A szálloda igazgatónője egyenesen felé tartott.
–Tűnés innen! Meg ne lássalak a szállodám környékén!
–De miért? Én nem tettem semmit.
–Semmit?! Neked semmi, hogy megmérgezted a vendégeket?
–Micsoda? – esett le Zarita álla. –Méreg?
–Jó, nem méreg, de a hashajtó... Ekkora szemétséget! Beletenni az italokba... Éppen elég arra, hogy kitörjön a pánik. Hatalmas kárt okoztál!
–Én? Nem is voltam az italok közelében.
–A barátnőid viszont igen, és te hoztad ide őket.
–Ők a hotel vendégei.
–Még hazudsz is? – csattant fel a nő. – Nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra. Örülj, hogy Nicolas nem szólt a rendőröknek, mert most mehetnél a dutyiba. Takarodj innen!
Zarita egy rövid ideig nézte a vörös arccal pufogó asszonyt, majd szó nélkül megfordult.
***
Andi a körmét rágcsálta, pedig tudta, ennyi idős korára már leszokhatott volna. Zaritának azt mondta, nem fog beleavatkozni a dolgába, de mégis képtelen volt aludni éjszaka. Aggódott a lány miatt, aki az éjszakát a másik szállodában töltötte. Neki még mindig az a duci kislány, akinek az életét első lépéseitől követi. Amikor Judit visszatért Mexikóból, Zarita alig egy éves volt. Ő akkor vett egy kis lakást, és a nővére hozzá költözött a gyerekével. Talán egy évig laktak együtt, és a kicsi Zarita sokszor aludt mellette az ágyban. Judit éjszaka dolgozott, és olyankor vele maradt az unokahúga, de máskor is szívesen voltak együtt. Nagyon hasonlítottak egymásra.
Andi akkor sem nyugodott meg, amikor hajnalban felhívta Zarita, és most is feszülten ült a reggeliző asztal mellett, rossz érzései voltak.
Zsongott a terem a nyüzsgő nyaralóktól, innen is onnan is magyar szó hangzott fel, aminek Andi nem túlzottan örült, különösen a folytonos faggatózás miatt. Pillanatok alatt feltűnt utastársainak, hogy Zarita nappalra eltűnik. De, most nem ez történt. Zarita jelent meg az étterem ajtajában. Az a kopott ruha volt rajta, amelyet direkt a takarító szerep miatt szereztek be, de arcáról hiányzott a maszk. Andi azonnal meglátta a lány kétségbeesett tekintetét. Felugrott, és néhány lépéssel ott termett. Nem szólt egy szót sem, csak átkarolta a könnyes szemű lányt.
–Nocsak! Előkerült a kislánya? – hangzott egy gunyoros női hang.
Andi abban a pillanatban ölni tudott volna, de csak egy mélyet sóhajtott.
–Úgy néz ki – vetett egy gyilkos pillantást a nőre, de ennél többet nem mondott neki. – Gyere, kislányom! – fogta meg unokahúga kezét, aki engedelmesen követte.
–Mi az istent csináltál? A frászt hozod rám!
–Elcsesztem! Kitiltottak a szállodából, nem tudjuk megszerezni a kincset.
–Tojok a kincsre! Lényeg, hogy nem esett bajod. Gyere, mesélj el mindent részletesen – mutatott egy napozóágyra.
Zarita engedelmesen leült, és mindent elmondott az előző napról.
–Nos, azt hiszem, ezt tényleg elszúrtad, de szerintem, nincs semmi veszve. Odamegyek, és megpróbálom legalább egy éjszakára kivenni azt a szobát.
–Nem tudom –, sóhajtott Zarita – én szeretném megtalálni az apám örökségét, de oda engem már nem engednek be.
–Téged nem, de a fiamat igen – ugrott fel Andi, felrántva unokahúgát a padról.
–Micsoda? Neked elment az eszed? Ide akarod Gabit hívni?
–Dehogyis! Az jutott eszembe, ti hasonlítatok egymásra, nekem meg nem gond fiúvá varázsolni – kacagott Andi.
–Jaj, ne már! Útlevél nélkül úgysem mehetek be.
–Gondoltam én mindenre. Gyere! Menjünk a szobánkba – indult nagy lendülettel a hotel fel, Zarita alig tudta követni.
–Ha, most azt mondod, szereztél útlevelet, én a kardomba dőlök.
–Nem kell olyat tenned, de tényleg van egy útlevelem – nyitotta ki a kézitáskáját. – Ha hiszed, ha nem, a repülőtérre menet találtam meg az oldalzsebben. Még a múltkor, amikor együtt utaztunk a családdal, nálam maradt. Igaz, odaadhattam volna Gábornak, hogy vigye vissza...Gondolkodtam is rajta, de valahogy sejtettem, hogy jó lesz ez még – kuncogott Andi az unokahúga arckifejezésén.
***
Andi jól mondta, percek alatt átmaszkírozta Zaritát. Az unokatestvérek arcvonásai hasonlóak voltak, egyedül, ami problémásabb volt, a lány melleit álcázni. Félhosszú haja sem jelentett gondot. Zarita nőies arcvonásai pillanatok alatt átalakultak, Andi még egy bajuszkával is kiegészítette a nagy művét.
–Ó, most tényleg olyan vagyok, mint Gabi – nevetett fel Zarita.
–Igen, kisfiam, mehetünk a buliba –kacsintott Andi, majd óvatosan kilesett a folyósóra. A csoport tagjai már a strandon sütették a hasukat.
–Mehetünk? – súgta Zarita.
–Gyerünk, a hátsó kijárathoz! Hozd a bőröndöket!
Mint két besurranó tolvaj lopakodtak, és szerencsésen ki is jutottak a főútra. A szerencse melléjük állt, mert velük egyszerre egy turistabusz is befutott. Zarita sejtette, a Pirata del tesoro aznap kiürült. A hasmenéses járványnak köszönhetően a vendégek többsége elhagyta.
A személyzet lelkesen ugrálta körbe az érkezőket. Zarita kicsit félve nézett körbe, de senki nem ismerte fel. Igaz, túl sok időt nem töltött el a szállodában, de mégis megakadt a szeme valakin, majdnem felsikoltott.
–A francba! Baj van! – súgta Andi fülébe. – Ott van Nicolas. Máris kiengedték?
–Hol?
–A recepción, csak rám ne ismerjen! – hajtotta le a fejét, Andi karjába kapaszkodva.
–Nem hinném, de inkább maradj itt, majd én bejelentkezem.
–De, nem tudsz spanyolul.
–Miért? Gondolod, azok az amcsik tudnak? Jó lesz az angol is, ha meg nem értik, majd mutogatok – nevetett, és lenyomta Zaritát egy üres kanapéra, aki nem is bánta. Tartott Nicolastól, ezért inkább távolról figyelte az eseményeket. Egy fiatal férfi ült mellé, Zarita oldalra lesett. A fickó nem látszott turistának, különösen nem amerikainak, akikkel tele volt az előcsarnok. A fiatal férfi, inkább tűnt helyinek, mint a szálloda vendégének. Sötét bőrét kiemelte a fehér póló. Mellette, hanyagul a pamlagra dobva bőrdzsekije, ami elég feltűnő volt a kánikulában. Fekete haja hátrafésülve megmutatta a magas homlokot, a dús szemöldököt. Zarita nem akarta túlzottan megbámulni, de annyit megállapított, hogy jóképű fickó, majd ismét a nagynénjére figyelt, aki élénken magyarázott valamit Nicolasnak.
–Zarita – szólalt meg mellette az idegen. A lánynak leesett az álla, a fejét a férfi felé kapta, aki rámosolygott. – A takarítójelmez jobban állt.
Zarita csak tátogni tudott, egy szó sem jött ki a torkán.
***
Andi izgatottan toporgott a recepciós pult előtt, míg Nicolas egy házaspárral volt elfoglalva.
–Segíthetek? – nézett rá kis idő múlva a mexikói férfi.
Andi bedobta bájmosolyát, mélyen a férfi szemébe nézett, behajolt a pult közepéig.
–Nekem a 117-es szobára van szükségem, az a kedvenc számom.
Az igéző pillantás, a dekoltázsból kivillanó mellek igencsak hatásosak voltak. Nicolasnak azonnal bejött az érett nő kacérsága, ő is közelebb hajolt. Andi közelről érezte a férfi leheletét, és csupán erős önmegtartoztatásának köszönhette, hogy nem törölte képen a szemtelen recepcióst.
–Tudok annál jobb szobát is – simította végig az asszony karját.
Andi nagyot nyelt, gyorsan lerántotta a kezét a pultról, ahol azonnal ökölbe szorított. Csak egyetlen mozdulat kellett volna, hogy egyenesen a férfi arcába csapjon.
–De, nekem csak a száztizenhetes kell – erőltetett egy csábos mosolyt az arcára.
–Talán megszerezhettem – kacsintott a férfi. – Kapok érte valami jutalmat?
–Mennyit kell fizetnem?
–Ó, dehogy kérnék érte pénzt! – hajolt még közelebb Nicolas. – Megegyezhetünk másképpen is.
–Értem – mosolyodott el Andi. – Akkor majd este...
–Csodálatos, édes hölgy! – vigyorgott Nicolas. – Itt van a bejelentő lap – firkantotta a szobaszámot a papírra. – A szoba a magáé.
–Ó, nagyon hálás vagyok, ahogy a fiam is – fordult Zarita felé.
Nicolas arca elfancsalodott, de Andi már nem figyelt rá. Elképedve nézte, ahogy Zarita egy fiatal férfival beszélgetett.
–Za... Gábor! – intett a lány felé. Az idegen férfi még valamit mondott Zaritának, majd sietős léptekkel elhagyta a szállodát. Az egyedül maradt lány bénultan nézett utána.
–Gabi! – kiáltott újra Andi.
Zarita szédülten állt fel, sápadtsága csupán azért nem látszott, mert elég vastag sminkréteg fedte az arcát. Lassan odatámolygott nagynénjéhez, az előbbi élmény még azt is elfeledtette vele, hogy a pult túlsó oldaláról Nicolas mered rá.
–Csak pár percre hagylak egyedül, és máris összeszedsz egy meleg srácot – viccelődött Andi.
–Ma...majd elmesélem – dadogta Zarita.
–Rendben, megvan a szoba – mosolygott Andi, és visszafordult Nicolashoz. – Megkaphatjuk a szobakulcsot?
–Persze – morogta a férfi, és kidobott a pultra egy kártyát.
Andi és Zarita meredten nézte a plasztik lapot.
–És a kulcs? – nyögte ki Andi.
–Asszonyom! Mi is modernizálunk, már régóta nincs kulcs a szobákhoz – nézett gunyorosan Nicolas.
***
Andi és Zarita egy percet sem várt a liftre, sietve a lépcsőfeljáróhoz mentek.
–A francba! Lehet, hogy mégsem erről szállodáról van szó? Vagy talán a kulcs mégsem a szobához tartozik – mérgelődött Andi.
–Nem tudom, most minden összekavarodott bennem. Képzeld az a férfi, akit te melegnek néztél, tudta a nevemet, és azt is, hogy takarítóként voltam itt.
–Micsoda? – torpant meg Andi. – Ki volt az? És honnan tudta a neved? Egyáltalán, hogy ismert fel? Hiszen remekül álcáztalak! Mit mondott? Miért rohant el?
–Ne kérdezz már annyit! Fogalmam sincs, ki lehetett. Teljesen leblokkoltam, kérdezni sem tudtam. Annyit mondott, hogy este kilenckor vár a parton a függőágyaknál. És azt is mondta, hogy neked ne szóljak.
–Micsoda? Mi vagyok én? Mumus? Miért ne szólhatnál nekem?
–Nem hinném, hogy mumusnak nézett – nevetett fel Zarita. – Azt hiszi, az anyám vagy.
–No, én most már teljesen összezavarodtam! Nézd csak! Itt van a szobánk! – kapta elő a kártyát.
–Várj! – fogta meg a csuklóját Zarita. – Próbáljuk ki a kulcsot – vette elő a zsebéből, és illesztette a zárba.
Andi feszülten figyelte, ahogy unokahúga könnyed, majd egyre erőszakosabb mozdulatokkal próbálja kinyitni az ajtót.
–Az a kulcs nem jó – szólalt meg a hátuk mögött egy női hang, amelytől mindketten megpördültek. Egy szobalány mosolygott rájuk, majd kivette a zárból a kulcsot, alaposan megnézte, majd egyetlen lendülettel bedobta a kukába. A két magyar nő tátott szájjal nézte, és azt is, ahogy a nő a plasztikkal kinyitja az ajtót.
–De...de –, dadogta Zarita. – Itt van zár, akkor kulcsnak is kell lennie.
–Van is –, mosolygott a nő. – Ezekhez a zárakhoz speciális kulcsok vannak – nyúlt a zsebébe a kulcscsomóért, hogy megmutassa.
–Köszönjük szépen! – rángatta be Andi Zaritát, és gyorsan becsukta az ajtót. – Csessze meg! Lehet, hogy nem jó nyomon járunk?
–Csitt! – tette a fülét az ajtóra Zarita, majd ahogy a szobalány cipőjének kopogása abbamaradt, gyorsan kisurrant a folyósóra. Andi megállt az ajtóban, onnan figyelte, ahogy az unokahúga a kukában kotorász.
Az egyik szomszédos szoba ajtaja nyílt, és két huszonéves férfi sétált ki rajta. Zarita majdnem a teljes felsőtestével belesüllyedt a szemetesbe, ahogy a fiúk fintorogva elvonultak mellette.
Andi nem bírta sokáig, és a visszatartott nevetés kiszakadt belőle.
–Haha! Nagyon vicces! – vonult be sértődötten Zarita, kezében a kulccsal.
***
Minden apró zúgott átkutattak, Zarita négykézláb tapogatta végig a padlót, miközben Andi a falakon, szekrényeken próbált valami titkos helyet felfedezni.
–Mintha tűt keresnénk a szénakazalban – morogta elkeseredetten Zarita.
–Ja, de itt legalább nem lesz tele a hajad szalmaszállal.
–Nincs itt semmi – tápászkodott fel Zarita. Ahogy felemelkedett a pillantása egyenesen egy faliképre esett. – Megvan! Azt hiszem, megtaláltam!
–Hol? – pattant oda Andi szélsebesen.
–A kép – mutatott a fotóra, amely valószínűleg egy modern csendéletet próbált bemutatni.
–Ez? Mit látsz rajta? – hajolt közelebb Andi.
A fotó egy dolgozószobát ábrázolt, az íróasztalán felborult kávéscsésze, dossziék, szétszórt papírok, újságlapok.
–Nézd! Az ott egy pénztárca – mutatott rá Zarita.
–És?
–Nem látod? Ki van borulva a pénz.
–Azt látom.
–Figyeld csak, némi apró a földre hullott egy újságpapírra. Az az érme egy öt pesos – helyezte a képre a mutatóujját. – De jó lenne elolvasni, mi van azon az újságlapon!
–Megoldjuk! – ugrott Andi a bőröndjéhez, beletúrt, és néhány másodperc alatt megtalálta, amit keresett.
–Nagyító? Te magaddal hoztad?
–Naná, ha már egyszer Sherlock Holmest játszunk – kacagott Andi és a kép elé tartotta a lencsét. – Nézzük csak! Ezen az újságlapon valami Banco Central szerepel.
–Mi? Az egy bank – kapta ki a nagyítót Andi kezéből, és meredten próbál újabb nyomra bukkanni.  – Nincs itt semmi más. Ezzel nem megyünk semmire.
–Szerintem ezzel azt akarta jelezni apád, hogy a bankban van a pénzed.
–Ja, csak éppen nem férünk hozzá.
–Ez igaz, bankszámlaszám, pin kód nélkül semmit.
–Most mit csináljunk Andi? – rogyott le az ágy szélére.
–Nem tudom, kicsim. Talán hagyjuk a fenébe az egészet és inkább érezzük jól magunkat a hátralévő időben. Menjünk le a partra, napozzunk, fürödjünk, pasizunk – kacagott Andi.
–Pasizunk? Ugye nem akarod megcsalni Gábort?
–Ne butáskodj, csak vicceltem. Te viszont nyugodtan megteheted, pasizz!
–Így? – mutatott magára Zarita, egyenesen az orra alatt megbújó bajuszra.
–Hát egyszer már bejött – nevetett hangosan Andi.
–Tényleg! Mit csináljak? Randizzak azzal a sráccal?
–Nézd, ha meg akarod tudni, honnan ismer...
–Így azért nem fogok menni – húzta le a bajuszt.
–Tessék csak visszatenni – igazította Zarita orra alá. – Valahogy ki kell innen mennünk. Húzzunk vissza a másik szállodába.
–De már kifizettük ezt a szobát.
–Na és? A másikat is.
–Akkor legalább vigyünk innen valami emléket – emelte le a titokzatos fotót a falról Zarita.
***
Zarita egyenként rakta ki – be a ruhákat, majd némelyiket újból kiemelt a szekrényből. Andi csendesen mosolygott.
–Nehéz a döntés, igaz?
–Naná! Képzeld el, hogy az a srác látott púposan, ronda göncben, nemrég meg fiúként.
–Arra nem gondoltál, hogy másként is? Hiszen tudta ki vagy.
–Ez igaz – gondolkodott el Zarita. – Most jutott eszembe, hogy ez most nem szokványos randi lesz. Vajon ki lehet ő?
–Én csak egyre tudok gondolni: köze van az apádhoz, és tudta, hogy jönni fogsz.
–De honnan?
–Fogalmam sincs. Menj és tud meg – túrt bele a ruha halomba. – itt ez a világoskék ruha, tökéletesen illik a barna bőrödhöz és kiemeli a gyönyörű kék szemed. Na, vedd fel, és húzzál el a partra!
Zarita egy gyors puszit nyomot a nagynénje arcára, magára kapta a lenge ruhát.
–Jó lesz? – fordult egyet Andi előtt, aki elismerően bólintott.
–Hívj, ha gond van! És ne maradj sokáig, mert szétizgulom az agyam.
–Igyekszem – suhant ki az ajtón.
Lent a hallban kisebb csoport várakozott, talán egy éjszakai hajózásra készülve. Egyetlen alak vált ki a tömegből. Az idős férfi egy fotelben helyezkedett el, kezében egy újságot szorongatott, de egyetlen pillantást sem vetett a hírekre. A különös alak meredten bámulta a lift ajtaját, és abban a pillanatban, ahogy Zarita kilibbent, felpattant a helyéről, és a lány nyomába eredt.
Folytatás hamarosan!
Hasonló kalandok, rejtélyek, izgalmas utazások várnak  Egri Zsanna könyveiben. Mindet megtalálod e-könyvben illetve a készlettől függően nyomtatott könyvben is itt a Szív-titkok-könyv webáruházban.

 

Utazz Afrikába! Nyereményjáték szabályzat

A Szív-titkok-könyv játékot hirdet a Szív-titkok-könyv Facebook oldalán az oldal felhasználói számára

Utazz Afrikába!

címmel.

A  játék időtartama: 2018.05.25-2018.06.24

A játék menete:  

Egy kérdésre kell válaszolni. A poszt megosztásával minél több lájkot szerezni a hozzászólásra. A legtöbbet kedvelt hozzászólás nyer.

 

Kik vehetnek részt a játékban?

A játékon azon Magyarországon állandó lakhellyel rendelkező természetes személyek, felhasználók vehetnek részt, akik csatlakoztak a Szív-titkok-könyv Facebook oldalhoz.

Nyeremények:A résztvevő Játékosok közül 2018. 06. 25-én a legtöbb kedvelést elérő hozzászóló nyereménye Egri Zsanna Egy milliomos bőrében Afrikában című e-könyvét, valamint a Meghívó nászútra és Elveszve Mexikóban nyomtatott könyvet is.

A nyertest e-mailben/Facebook privát üzenetben értesítjük, amelyben a nyeremény átvételének pontos feltételeiről, helyszínéről és határidejéről is tájékoztatást kapnak. A nyertes által megadott személyes adatok hiányosságáért/hibájáért (pl. névelírás, email-cím elírás stb.) a (szervező ) semmiféle felelősséget nem vállal.

Személyes adatok kezelése:

A játékban való részvételhez a felhasználó egyes Facebook-on megadott adataira van szükség, mely adatok az alkalmazás engedélyezésére való felszólítás előtt részletezve vannak a felhasználó előtt.

Az adatvédelem megegyezik a www.szív-titkok-könyv.hu  webáruház adatvédelmi nyilatkozatában leírtakkal..

A nyertes a játékban való részvételével hozzájárul, hogy a Szív-titkok-könyv a nyertes személyi adatait és személyes jellegű információit (név, állandó lakcím) díjmentesen nyilvántartásba vegye és a jelen nyereményjáték lebonyolítása és dokumentálása céljára a jövőben is díjmentesen kezelje a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvényben foglalt célból, valamint marketingtevékenysége és a Nyereményjáték lebonyolítása és dokumentálása céljára. További harmadik személyeknek a Szív-titkok-könyv ezen információkat nem adja tovább. A Szív-titkok-könyv kötelezettséget vállal arra, hogy a résztvevők személyes adatait a hatályos jogszabályi rendelkezések betartásával kezeli.

Kik nem vehetnek részt a játékban?

A játékban nem vehetnek részt a Szív-titkok-könyv munkatársai.

A játék szervezője az esetleges hibás, valótlan regisztrációkért felelősséget nem vállal. Az előírttól eltérő formátumú regisztrációk helyességének elbírálására a jogot a játék szervezője fenntartja magának.

A nyeremények készpénzre nem válthatók.

A Szív-titkok-könyv fenntartja magának a jogot jelen Játékszabály módosítására illetve kiegészítésére.

NAIH szám bekérése folyamatban.

Ezt a nyereményjátékot a Facebook semmilyen formában nem támogatja, azzal összefüggésbe nem hozható.

This promotion is in no way sponsored, endorsed or administered by or associated with, Facebook.

 

 

Victoria Green: Valter és Vivien II. kötet

Prológus
Vivien

Szerencsés lánynak éreztem magam. Mint kiderült, Valternak hatalmas szíve van! Minden rossz ellenére, amit elkövettem ellene, képes volt megbocsájtani. Messzemenően nem ezt érdemeltem volna. Szokták mondani, az igaz szerelem képes minden akadályt legyűrni. Na, a mienk pont ilyen volt! A mi szerelmünk kapott hideget, meleget, de leginkább hideget, és a legtöbbet sajnos én okoztam. Nem vagyok rá büszke.
A kapcsolatunk elején nagy volt a bizonytalanság részemről, próbáltam hinni neki, de a sok negatív benyomás, ami ért, elbizonytalanított. Valter kezdetektől fogva azt vallotta, hogy nem ő ölte meg legjobb barátját, Nimródot. Mégis elítélték, és az időnkénti agresszív viselkedése is arra utalt, hogy nem ártatlan. Összezavart.
Szerencsére az igazság győzött, és Valter ártatlanságára hivatalosan is fény derült. Arra, hogy ez miként következett be, nem szívesen emlékeztem. Sajnos hoztam olyan rossz döntéseket az életemben, amit lehet, hogy soha nem fogok tudni jóvátenni. Örökre nyomot hagyott a lelkemen, és talán csak tengernyi idő lesz képes arra, hogy elhalványítsa.

1. Fejezet

Vivien

A langyos víz finoman simogatta a bőrömet, ahogy a szivacsból kisajtolva végig csorgott rajtam. Valter újra a kádba merítette a szivacsot, majd kiemelve a mellemre csöpögtette belőle a vizet. A fürdőhabot szép lassan eltávolította róla, így szabadon meredeztek a mellbimbóim. Látványuktól Valter vágyakozva a fülembe sóhajtott.
– Imádom őket. Olyan gyönyörűek – suttogta, és hangjától libabőrbe borult a karom. Mély sóhaj kíséretében behunytam a szememet, és átadtam magamat a kéjnek, amit Valter ujjai okoztak. Gyengéden ingerelte keményre duzzadt mellbimbóimat, játszott velük, bennem pedig fokozatosan kelt életre a szexuális vágy. Megnyaltam alsó ajkamat, és fejemet a vállára döntöttem, úgy élveztem tovább kényeztetését. Egy percre sem hagyta abba, én pedig lassan elveszítettem a fejemet. Önkéntelenül nyögtem fel egyik vadabb érintésétől.
A nyakamat csókolta, mialatt ujjai lecsúsztak a mellemről a vízbe, és megérintették a legérzékenyebb pontomat. Hogyan tudja ilyen érzékien csinálni? Alig ért hozzám, de már az orgazmusom határát súrolta. Egész testem reszketett. Elvesztem az érzékiség világában. Finoman körözött a csiklómon, miközben nyelvével a nyakamat masszírozta. Akartam, hogy a számba hatoljon, és nyelve vad táncot lejtsen az enyémmel, de annyira élveztem simogatását, hogy képtelen voltam oldalra fordítani a fejem. Teljesen az uralma alá vont. A szenvedély, amit percek alatt kihozott belőlem, semmissé foszlatta az akaratomat.
Férfiassága keményen nyomódott a hátamnak, ami még inkább felizgatott. Meg akartam érinteni, ízlelni, a számba venni. Valter sóhajaira vágytam, ahogy a gyönyör felé sodrom őt.
Már pusztán ennek gondolatától felrobbantam. Lábaimat reszketve szorítottam össze, de Valter nem hagyta magát egykönnyen. Tovább ingerelt, én pedig a fürdőszoba csendjébe sikoltottam. Túlontúl érzékennyé váltam.
– Csendesebben, szépségem! – hallottam a fülemben felcsendülni hangját.
– Nem megy, ha ilyen jól csinálod! – emeltem fel a fejem, és néztem vágytól égő barna szemébe.
– Most te következel! – jelentettem ki huncut mosollyal az ajkamon, miközben tenyeremet végighúztam a mellkasán. – Állj fel, kérlek!
Valter elutasítóan csóválta a fejét. – Felizgattál – magyarázta.
– De hisz’ hozzád sem értem! – nevettem. Valter kilépett a kádból, és megragadta a kezemet. Én is kimásztam, majd sietve követtem őt a hálószobába. Egyenesen az ágyhoz húzott. – Pusztán a látványod olyan izgató, hogy ha most még a száddal kezdesz el játszani rajtam, biztosan nem jutunk el az ágyig. Én viszont most keményen a magamévá akarlak tenni! – hadarta, miközben az óvszert kotorászta elő a fiókból.
– Értettem… – feleltem kislányos hangon, az ágy szélén ülve. Valter széttépte a zacskót, és kiszedte belőle a gumit. Én leugrottam az ágyról, és elé siettem.
– Várj! Hadd csináljam én! – Alsó ajkamba haraptam, miközben kikaptam kezéből a gumit, és letérdeltem. Ő lepislantott rám, lélegzete felgyorsult, túlfűtött vággyal nézte végig, hogyan csúsztatom merev, vérrel telített férfiasságára a gumit.
– Ah, Vivien! Kicsinálsz! – sóhajtotta, majd hónom alá nyúlt, és felhúzott a földről. Háttal dőltem le a puha franciaágyra. Valter fölém magasodott, lábával szétnyitotta az enyémet, és közéjük helyezkedett. A számba csókolt, nyelvével mélyre hatolt, miközben vadul és hirtelen csapódott belém. Felsikoltottam az érzéstől, ahogy teljesen kitöltött. Újra eggyé váltunk. Szerelmünk vad szenvedéllyé alakult, és semmi sem csillapíthatta. Az árral sodródtunk, körülöttünk minden lángba borult. Mindenütt a forróság, és mérhetetlen boldogság. Testünk szinkronban mozgott, a hátam ívben megfeszült döféseitől. A szobában nem lehetett mást hallani, csak az ágy ritmusos recsegését, és édes élvezésünk dallamát. – Őrülten szeretlek, Vivien! – hallottam meg ziháló hangját.
– Én is szeretlek! Örökké! – válaszoltam, bár erősen kellett koncentrálnom a szavaimra, mert közben nem lassított. Kezével végigsimított melleimen, majd finoman rájuk csapott. Örömittas nyögéssel díjaztam tettét. Ő a szájába vette az egyiket, és mámorító érzést keltve nyalta és szívta a mellbimbómat. Fekete hajába markoltam, jelezve, mennyire élvezem azt, amit csinál. Megragadta a kezemet, és a fejem fölé tolta. Nyakába vette a lábaimat, ismét fölém magasodott egész testével. Még mélyebbre jutott, és minden döfésével az orgazmus felé lökött. Hangosan élveztem el alatta, testem vonaglott. Ő a plédbe markolt, miközben a csúcsra jutott. Kimerülten dőlt mellém az ágyba. Percekig csak heves zihálásunkra figyeltünk, mely fokozatosan váltott normális ritmusra. Majd mikor kellőképpen magunkhoz tértünk, egymásra néztünk. Valter széles vigyorral az arcán csúszott oda hozzám. Összebújtunk, és élveztük a meghitt pillanatot.

Valter
                – Valter! – hallottam Vivien kiáltását. Nem akartam most rá figyelni. Sokkal fontosabb volt az, hogy ezt a görényt, itt előttem, kicsináljam. Már el is képzeltem hogyan szúrom a kést a torkába. Nem érdekelt a börtönbüntetés. Vivien Dénest választotta! Hiába figyelmeztettem arra, hogy kicsoda. Nem hitt nekem. Én viszont nem fogom hagyni, hogy Nimród gyilkosa szabadon garázdálkodjon, és élje kis életét a szerelmem oldalán! Inkább leülök húsz-harminc évet a sitten, mint hogy ez a senkiházi tovább rontsa itt a levegőt!
– Ne bántsd őt, kérlek! Visszamegyek hozzád, csak hagyd ezt abba! – kiáltott újra a szerelmem.
Visszajön hozzám? Az ígéretét hallva szívem hatalmasat dobbant. Még a levegő is megrekedt a tüdőmben. Biztos jól hallottam? Feléje fordultam, amit nagyon rosszul tettem, mert Dénes azonnal kihasználta az alkalmat, és kicsavarta a kést a kezemből. Alig volt időm mozdulni, Dénes keményen állon vágott egy alulról jövő ökölcsapással. A fogaim durván összekoccantak, szédülve billentem hátra. Éreztem, hogy a gravitáció lehúzza a testemet, és megragadtam Dénest. Ha én zuhanok, akkor szépen tartson velem! Korántsem akartam meghalni, így a híd korlátja után kaptam. Oldalra pillantva viszont sajnálattal láttam, hogy Dénesnek is sikerült megkapaszkodnia. A francba! Igazán lezuhanhatott volna! Dühösen néztünk egymásra, majd megpróbáltuk felhúzni magunkat. Reménytelen próbálkozásnak bizonyult. Annyit küzdöttünk egymással, hogy teljesen kimerültünk. Vivien megjelenése a hídon reményt ültetett a szívembe.
Mégis megúszom. Eljött értem, hogy megmentsen. De mikor áthajolt a korláton, mindkettőnket fel akart húzni. Nem lehet ennyire hülye! Dénes veszélyt jelent mindenkire! Minek akarja megmenteni? Miért nem tud bízni bennem?!
Vivien hiába próbálkozott, erőtlen karjával ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Egyszerre csak egyikünket lesz képes felhúzni. Ezzel még nem is volt probléma, de az idő vasfoga igen meggyötörte a hidat, és egy szívből jövő reccsenéssel jelezte felénk, hogy hármunkat nem sokáig képes megtartani. Dénes figyelmeztette is erre Vivient, aki ekkor már teljesen magán kívül volt a pániktól.
– Segítsen valaki! – kiabálta a távolba, tehetetlenségében könnyei az arcát áztatták. Segíteni akartam neki a döntésben, ezért a kezébe adtam az életemet.
– Húzz fel, Vivi! – kértem, de ekkor megláttam valamit a szemében, amitől riadtan dobbant a szívem.
– Bocsáss meg! – nyögte ki elkínzottan. Én hatalmasra nyílt szemekkel meredtem rá. Kérni akartam, hogy ne tegye, de ahogy kimondta szavait, már el is engedte a kezemet.
– Vivien! – ordítottam, és a becsapódástól való félelmem dió nagyságúra zsugorította a gyomromat. A szívem elviselhetetlenül zakatolt. Vivien döntése miszlikbe szakított belülről. Szerencsére a szenvedésem nem tartott sokáig, mert pillanatok alatt becsapódtam. Az életem minden fájdalmával együtt örökre elillant.

Egri Zsanna: Egy milliomos bőrében Afrikában

Irány Afrika!

–Meg fognak ölni, fiam!
A szavak elszálltak a szélben. Ildikó némán meredt a távozók után. Szavaira senki nem válaszolt, csak egy vonatfütty sikított fel a távolban. Bennel és Bettivel elindult a vonat.
Ben szótlanul bámult ki az ablakon. A vonat hangja visszaidézte a múltat. A töltés aljában eltöltött éjszakákat, és azt a hajnalt, amikor a vagon lezuhant mellé. Sápadtan gondolt a pillanatra, amikor minden megváltozott. Ott zakatolt benne a kérdés: ki is ő tulajdonképpen? Csöves vagy a milliomos? Csóró vagy gazdag? Kinek az életét kellene élnie?
Szemben vele a gyönyörűséges szerelme, és egyenesen Dél-Afrikába tartanak. Mi ez, ha nem csoda? Egy jel, hogy folytatnia kell! Egy másik ember életét élni, és elfelejteni a hajléktalan múltat.
Betti szótlanul fürkészte a férfi arcát.
–Edvárd... – akadt el a hangja. – Akkor most hogyan is hívjalak?  Bennek? Benjáminnak? Edvárdnak?
–Hívj, ahogy akarsz – vonta közelebb a lányt, megcsókolta az ajkát. – Csak szeress!
–Szeretlek, te bolond! De, nem tudlak Benjáminnak hívni. Olyan fura! Nekem Edvárd maradsz.
–Most már az vagyok.
–Dehogyis! Ő meghalt balesetben.
–Így is volt, de nézd! – nyúlt a zsebébe. – Az útlevelem Kállay Edvárd névre szól. Ki más lennék? Különben is, külföldön senki nem fogja kétségbe vonni.
–Jaj, nem jó ez így! – tördelte a kezét Betti. – Mégis be kellett volna menni a rendőrségre.
–Megőrültél? Börtönbe zártak volna. Különben is, Kis Benjámin meghalt, eltemették.
–Baj lesz belőle! Rá fognak jönni.
–Ugyan! Ki jönne rá? Nyugodj meg, édes! Én vagyok Kállay Edvárd, a milliomos – húzta ki magát önelégülten.
–Várj csak! – kapott a fejéhez Betti. – Te pénzt loptál tőlük?
Ben arca elszürkült. Sosem gondolta, hogy ennyire rosszul eshet, ha tolvajnak nézik. Régen ez nem jelentett gondot, hiszen gyakran megesett, hogy egy-két dolgot elcsent a boltokból. Az utcán talált értékkel sem rohant a talált tárgyak osztályára.
–Mit képzelsz rólam! – csattant fel. – A pénzért megdolgoztam. Nem bízol bennem? Vagy megbántad, hogy velem jöttél? – hajtotta le a fejét.
–Nem, kedves, csak félek – súgta Betti.
–Nincs mitől, megvédelek mindig, mindenhol! Soha nem hagynám, hogy bántsanak!
–Megígéred?
–Igen.
–És akkor most elmondod, hova megyünk és mit fogunk csinálni?
–Nem is tudom – hajtotta le a fejét. – Van kint egy magyar család, Tóthék, ők majd segítenek.
–Hol fogunk lakni? Mi lesz velünk?
Ben széttárta a két kezét. Amikor Betti elhagyta, már nem érdekelte az afrikai utazás, nem tervezte a jövőt. Minden mindegy volt.
–Micsoda! Nem tudod?
–Mondom, hogy a Tóth család segít. Van egy bérelt lakásuk. Itt a címűk – vett ki egy papírlapot a tárcájából. – Csak jut egy szoba nekünk. Majd lesz valahogy!
–Edvárd, így nem lehet! Elutazunk több ezer kilométert és nem tudjuk miért, hova, minek?
–Ugyan már! Legyél egy kicsit kalandvágyó! Meglátod, nagyon jó lesz!
–Nem is tudom – nézett elkomorulva Ben szemébe.
Jó lesz! Hidd el! – biztatta Ben.
Afrikában
Ben és Betti, mint két elveszett gyermek, úgy kapaszkodtak egymásba. Szédültek a kavargó tömegtől, tétován tekingettek körbe.
–Most hova menjünk? – nézett Benre Betti.
Ben mogorván bámult maga elé. Ebben a pillanatban tudatosult benne, mennyire átgondolatlanul vágott neki a nagy kalandnak. Már nem volt visszaút.
–Keresünk taxit, és elmegyünk ahhoz a magyar családhoz, várnak ránk.
–Nézd! – rángatta meg Betti a karját, fejével intett egy fekete férfi felé. Az idegen kezében tartott táblán jól olvasható volt a név: Edvárd Kállay.
–Ez meg hogy lehet? – kerekedett el Ben szeme.
–Nem mondtad, hogy elénk jönnek.
–Nem is volt róla szó, csak a címüket adták meg.
–Akkor nem is biztos, hogy ők küldték ide?
–A francba! Ha már értünk jöttek, miért ne mehetnénk?ragadta meg Betti kezét. –Gyerünk!
–De, nem is ismerjük, az a férfit! Nem is biztos, hogy ránk vár.
–Ugyan! Nem hinném, hogy rajtam kívül még egy Kállay Edvárd lenne itt – nevetett fel Ben a gondolatra.
–Edvárd, ne menjünk, nekem ez nem tetszik!
–Ne légy buta! Ez egy remek alkalom, lehet mégis Tóth Laci küldte. Tudod, akikkel beszéltem – rángatta magával Bettit, aki megadóan követte.
Ben abban a pillanatban eldöntötte: ha a sors így akarta, akkor bizony marad a milliomos bőrében. Mennyivel könnyebb így!
Mikor a férfihoz értek, Ben határozottan nyújtotta a kezét, és gyönge angolsággal üdvözölte. Hátrahőkölt a hirtelen rázúduló idegen szavaktól. A férfi afrikans nyelven beszélt, és kézzel-lábbal mutogatva a kijárat felé tessékelte őket, egyenesen egy fekete limuzinhoz.  Ben köpni – nyelni nem tudott.
–Látod, kedves, minden kialakul! – mosolygott Bettire, aki egyre idegesebben tekingetett körbe, de mielőtt tiltakozni lett volna ideje, Ben karjánál fogva betolta az autóba, majd maga is bebújt mellé. 
–Edvárd, ki küldhette ezt az autót? Azt mondtad, hogy az a család bérelt lakásban él. Miből lenne nekik ilyen autójuk?
Ben csak a vállát húzogatta.
–Biztos kölcsön kérték.
Ben még mindig nem fogta fel. Mi történik vele? Egyik pillanatról a másikra valóra válnak az álmai. Ott ül mellette egy gyönyörű szőke nő, és egy luxusautó suhan velük.
Semmiképpen sem akarta elrontani ezt a fantasztikus pillanatot holmi kétkedéssel, egyszerűen csak élvezni akarta. Maga mögött hagyta hajléktalan létét, és azt is, ami utána következett. Új életet akart kezdeni, és ami most vele történik, határozottan jó.
A vonatbaleset örökre megváltoztatta az életét, és ő azt a jövőt akarta, amely Kállay Edvárdra vár.
Vajon milyen ember lehetett az igazi Edvárd? Sokat tudott a férfiról, de inkább csak az üzleti ügyeiről. Hiába hackelte meg a laptopját, a magánéletéről semmit nem talált. Nem is érdekelte, amit tudott elég volt, hogy elhitesse, ő a Kállay vagyon egyik örököse. Bár az a hír, hogy valahol Afrikában él egy nő, aki Kállay felesége volt... Az egy kicsit megzavarta.
Az élet mégis a legszebbet adta neki. Szerelmet, boldogságot. Ezt az érzést nem akarta elveszíteni, azzal, hogy visszafordul vagy feladja magát.
–Edvárd, félek!
–Mitől, kicsim? Nem lopnak el bennünket, főleg nem egy ilyen autóval – cirógatta meg a lány arcát.
Betti lemondóan bámult ki a limuzin lehúzott ablakán, nézte, ahogy az autópálya túloldalán időnként elsuhannak mellettük az autók. Hátranézett a távolodó repülőtér felé. Mögöttük egy bordó színű autó buzgón próbálta leelőzni a mellettük haladó ezüstszínű furgont. – Mintha otthon lennénk, itt sem engedik el egymást – figyelte a két jármű viaskodását. A kisteherautó továbbra is szomszédságukban száguldott.
Betti elmélyülten olvasta a virágszállító oldalán lévő szöveget. TON-KIN FLORIST. Hátrafordította a fejét, felnézett a platóra, ahol színes virágok sorakoztak. Mindez pár másodperc volt, ahogy visszafordult, elállt a lélegzete. Egy pisztolycső meredt rá a teherautó ablakából. Egyszerűen képtelen volt megszólalni, csak nyöszörögni tudott. 
Ben nem figyelt Bettire, némán bámult az ellenkező irányba. Az elkövetkező jövőjükre gondolt. Hogyan tudná használni azt a pénzt, ami a számláján van? Vajon mire elég? Talán csak néhány hónapra, vagy akár egy évre is. Először bérel egy lakást, és munkát is fog keresni. Ettől egy kicsit bizakodóbbá vált. Betti felé fordult, hogy a gondolatait elmondja.
Betti sápadtan meredt ki az ablakon, teste remegett, majd hatalmasat sikított. Ben ijedten kapott a szívéhez.
–A frászt hozod rám! Mi...  kiáltott fel, de a mondatot már nem tudta befejezni.
Mintha villám csapott volna le a szomszédságukban, a mellettük haladó furgon megpördült.
 Ben szemével követte. A furgon keresztbefordulva megállt az autópálya közepén, háta mögött egy bordó Mazda beletekeredett a szalagkorlátba.
Sofőrjük lassított. Néhány másodperc múlva a karambolozó autók ajtaja kinyílt, az utasok kiszálltak. Ben felsóhajtott, már nem is látszott olyan komolynak a baleset. A limuzin vezetője is csak legyintett, majd beletaposott a gázpedálba. Egyedül Betti zokogott hisztérikusan.
–Úristen! Meg akartak ölni!
–Ugyan már! Ez csak egy koccanás, két autó összeszaladt. Még csak hozzánk sem értek.
–Pisztoly volt náluk!
–Ugyan! Képzelődsz, kicsim!
–De, láttam...
–Kérlek, ne hisztizz! Mindenben a rosszat látod, engedd el magad! Élvezd a kényelmet! Afrikában vagyunk, itt nem ismer senki – ölelte át Betti vállát, aki tovább szipogott.
Betti lehajtotta a fejét. – Tényleg a képzeletem játszott velem? Vagy valaki csak vicces kedvében volt? Ki akarna minket megölni? – Nem tudom. Lehet, rosszul láttam – nézett fel Benre.
–Túlzottan aggódsz! Rémképeket látsz, nincs itt semmilyen veszély. A legrosszabb, ami történhet, hogy rájönnek, nem azok vagyunk, akinek gondolnak.
–És akkor mi lesz? Kidobnak az autóból?
–Menet közben biztos nem, csak ha megállunk – nevetett Ben. – Akkor majd legfeljebb kifizetjük a fuvart.
–Miből?
–Van pénzem, ne izgulj! Mondtam, hogy milliomos vagyok.
–De...
–Mi a picsa! – kiáltott fel Ben elfeledkezve a jó modorról. – Ez meg mi?

Egy milliomos bőrében

A tragédia

Az égbolt alján halvány fénysugárral érkezett a reggel. Madárdal kelt versenyre a kakasok rekedt kukorékolásával. Tökéletes volt a nyugalom, míg a hajnali vonat be nem futott az állomásra. A kerekek csikorogva lassítottak a rozoga állomásépület előtt. A fülkék mélyén munkásemberek és piaci kofák szenderegtek, a kalauz is félálomban támolygott fülkéről fülkére. Egy nyitott ablakon kísértetiesen süvített be a szél, felborzolva a jegykezelő kedélyállapotát. Rossz érzés kerítette hatalmába, dühösen rángatta fel az ablakot.
Már csak az utolsó vagon volt hátra. Az első osztály üresen kongott, sok dolgot nem adott a jegykezelőnek, csupán a legutolsó fülkében talált utast. A harmincas férfi merev arccal tekintett a belépő kalauzra.  A köszönésre csupán egy lekezelő fejbiccentéssel válaszolt.
A kalauz elhúzta a száját. Ki nem állhatta az ilyen alakokat, átnéztek rajta, mintha üvegből lenne.
A férfi ráérősen nyúlt a zakója felé. A karján megcsillanó a karóra felkeltette a kalauz kíváncsiságát. Óvatosan odapislogott. – Aranyból lenne? 
 Az utas elővette vaskos pénztárcáját, hivalkodóan nyitotta ki, majd két ujjal kicsippentette a vonatjegyet. Úgy nyújtotta a várakozó jegykezelő felé, hogy egy pillantást sem vetett rá. A kalauz szeme megakadt a nyitott buksza láttán, amelyből jókora köteg pénz villant elő.
–Tessék – tolta a férfi orra alá a lekezelt jegyet, aki még a fejét sem fordította felé. – További jó utat! – köszönt el udvariasan.
Tulajdonképpen meg sem lepődött, hogy válaszra sem méltatta az idegen.
Nem is értette, hogy mi a fenét keresnek az ilyenek a vonaton, miért nem mennek a saját autójukkal, mert az ilyeneknek biztosan van.
Távolabb érve legyintett egyet a levegőbe. Minek bosszantja magát az ilyen alakok miatt?
Ránézett az órájára, de már a vonatfütty is jelezte, megérkeztek a következő állomásra. Leszállt a vonatról, de mivel sem leszálló, sem felszálló nem volt, előre baktatott az első kocsiba. Néhány perc után ismét úton voltak, maguk mögött hagyva a vasútállomás fényeit.
A városszélén néhány ablakból halvány fény szűrődött ki, a korán kelőknek a hajnali vonat jelezte a pontos időt.
Távolabb a lámpák fényétől már csak sötét bokorcsoport, és egy országút kísérte a vonat útját. Minden tökéletesen nyugodt volt.
Ezt a nyugalmat egy másodperc alatt törte ketté az iszonyatos hang.
A csattanás hangja azonnal kiverte az álmot az utasok szeméből. Ijedten ugráltak fel, de még fel sem foghatták, hogy mi történt, amikor hatalmasat rázkódott a vasúti kocsi. Az emberek a kapaszkodók után kapkodtak, de néhányan így is a padlóra zuhantak, vagy visszaestek az ülésre. Kintről fékcsikorgás hallatszott. A fények kialudtak, csak a kiabálás, jajgatás hangja hallatszott mindenfelől.
A vonat hatalmasat rándulással megállt. Az utolsó vagon ráfutott a szerelvényre, az összekötő csavarkapocs egyetlen reccsenéssel kettétört. A vonat végére csatolt első osztály döndülve az oldalára fordult. Egyetlen utasa, az arany karórás férfi rongybabaként zuhant ki az ablakon, egyenesen a töltés aljába. Néhány másodperc múlva a vagon lebukfencezett, és megállt az utasa mellett.
***
Ben dideregve húzta össze magán a szakadt pokrócot. Brunyálnia kellett, de legszívesebben maga alá engedte volna. Az öreg Józsi szavai jutottak eszébe, a kutya sem hugyozik a vackára. Alulról bámulta a bokrot, nem emlékezett rá, hogyan került alá. Az öreg Józsi nyugdíjat kapott, azt ünnepelték már két napja. Az öreg olyan, mintha az apjuk lenne. A csövesek mind szerették, különösen, amikor pénzt kapott. Józsinak mégis alig voltak a barátai, csak ők öten. A gebe Pisti, akinek csak az számított, hogy üveg legyen a szája közelében. Néha észre sem vette, hogy üres flakont szorongat. Ott volt még Marci meg Jani, az ikrek. Ők mindenen megosztoztak, még Julin is.
Juli, férfias alkatával, és beesett arcával alig tűnt ki közülük. Aki távolról szemlélte férfinak nézhette. Egyedül Jani bánt vele nőként, így szívesen bújt mellé éjszakánként... Néha megesett, hogy Juli Marci paplanja alá tévedt, de ebből sosem csináltak gondot.
És ott volt Ben, aki egy kissé kirítt közülük. Alig akarták befogadni, csak ficsúrként emlegették.
Bent elfogta a keserűség. Kapart ő felfele, de a sors mindig lenyomta a mélybe. Az otthonban csak őt mutogatták, mint az árvaház legjobb tanulóját. Milyen büszke volt, amikor leérettségizett, mégis amikor kikerült az intézet falai közül, és lejárt az otthon támogatása, az albérletét is felmondták… nem várta más, csak az utca. Elment volna dolgozni, de amikor a lakcímét kérdezték, nem tudott mit mondai. Kinek is kellene egy hajléktalan? Azután már nem volt választása, csúszott egyre lejjebb. Az ital mindig jó társa volt, megnyugtatta, elkábította, nem engedte gondolkodni, erre volt szüksége.
 Előző este is így történt. Kurva erős volt a bor és a pálinka, együtt rendesen fejbe kólintották.
Régen azt hitte csak néhány napot kell majd az utcán tölteni, de nem így történt. Sokszor gondolt arra, nem ér semmit az élete, nincs jövője, semmije sincs.
Megrázta magát, és nagy nehezen kikászálódott a rongyos pléd alól. Nehezek voltak a léptei. A feje sajgott, gyomra kavargott. Fél kézzel maga után húzta az ócska pokrócot. Csak alig pár lépést tett meg, hogy egy másik bokrot megöntözzön, amikor megdöndült a föld. Borgőzös fejjel nézte amint a töltésen sebesen közeledik felé a hatalmas vagon. A föld megrázkódott a becsapódástól, a környéket porfelhő lepte be.
Ben megkövülten állt, egyik kezével a farkát szorongatta, másikban a rongyos takarót. Az járt a fejében, jó, hogy a pokrócot magával hozta, mert a vonat pont ráesett volna.
Kótyagosan húzta fel a cipzárját, majd a szakadt plédet még mindig maga után vonszolva elindult a nyikorgó roncs felé. Szétszóródott vasdarabokon botladozott át, másnapos tekintettel pásztázta a környéket. A szürkületben alig látott, remélte, talál valami használhatót.
–A rohadt életbe! – akadt be a lába valamibe. Nagyot nyekkent, és valami puhára esett. Közvetlen közelről bámult egy hulla fennakadt szemébe. – Mi a tököm! – pattant fel a véres testről. Még a szája is tátva maradt, és hirtelen azt sem tudta mit csináljon. De a következő pillanatban már tudta mit kell tennie. – A fickón úgysem lehet már segíteni! – hajolt le. Gondosan átkutatta a férfi zsebeit. Csalódottan állapította meg, hogy azok teljesen üresek.
Sercegő hangra lett figyelmes. A vagonból kiszakadt vezeték felparázslott. A hirtelen jött fényben meglátta a csillogó karórát. Arca felderült. Egyáltalán nem zavarta, hogy egy halott karjáról rángatta le, azonnal a sajátjára húzta. Elégedetten szemlélte, még a nadrágja oldalán ki is fényesítette, így legalább a vérfoltok is eltűntek.
A magával hurcolt takarót a hullára dobta. Néhány méterrel közelebb bukdácsolt a vonathoz, hátha talál még valamit. Egy zakó hevert a kitört ablaküveg darabjai között. Felemelte, a ruhadarab pontosan passzolt a felsőtestére.
–Baszd ki! – emelte ki a zsebből a pénztárcát. – Azt a kurva! Hú, de vastag volt a pali! – meredt vigyorogva a köteg pénzre.
Gyorsan körbenézett, nem látja-e valaki. Rajta kívül egy lélek sem volt a közelben.
Vészjósló csend telepedett a környékre. A szürkületben csak az égő vezeték parázslott, bevilágítva a vagon egy részét, és egy sötét színű utazótáskát. Ben nem sokat vacillált, két lépéssel a csomag mellett termett, tartalmát kiborította, csak ruhadarabok terültek szét a földön. Nem sokat gondolkodott, ledobálta a ruháit. Szélsebesen kapkodta magára a földön heverő ruhákat. Pontosan ráillettek a testére, még gyorsan felkapta a zakót, aminek a zsebébe süllyesztette a megszerzett tárcát, pénzzel, iratokkal együtt.
Távolban felhangzott egy sziréna hangja, tudta, sietnie kell. Utolsó pillanatban meglátott egy szögletes táskát, a szíve nagyot dobbant. Az csak egy laptop táska lehet. Sietve ugrott oda, felkapta, majd egyetlen lendülettel megfordult, hogy elmeneküljön. Túl késő volt.
Recsegve ingott meg a fölé magasodó fémszörny. Hatalmas pofont kapott egy kiszakadó ajtótól. Tehetetlenül zuhant be a vagon alá egyenesen egy földmélyedésbe. Másodpercek töredéke alatt fordult a szerelvény, és ugyanolyan hirtelen temette maga alá. Ben már csak annyit látott, hogy egy vasrúd egyenesen felé tart. Megfeszítette a testét, minden igyekezetével azon volt, hogy elkerülje a találkozást a gyilkos vasdarabbal. A fejét még időben elrántotta, de a nyakát ért ütéstől elvette az eszméletét.
A földet ért vagonból lángok törtek fel.
***
A tűzoltók percek alatt eloltották a tüzet, ami már csak néhány helyen füstölgött. A mentőcsapat tüzetesen átvizsgálta a roncsot és a környéket, túlélőket kerestek, bár a kalauz elmondása szerint, egyetlen emberre számíthattak. Néhány vasúti szakember is velük tartott. Egyikőjük a kocsi oldalán fellépve a kitört ablakon próbált bekukucskálni a roncs belsejébe, és már távozni készült, amikor megakadt a szeme a vagon alól kivillanó véres ujjakon. Hatalmasat kiáltott. Ugyanabban a pillanatban hangzott fel a jelzés a másik test megtalálásáról.
A mentősök futva tartottak a töltés aljában heverő férfihoz, de már nem volt mit tenniük, szerencsétlen ember feketére égett. A másik csapat mentős a vagon alá szorult férfihoz sietett, őt a földmélyedés megvédte a tűztől. A tűzoltók is hamar odaértek, keményen dolgoztak mire sikerült  kiszabadítani a testet.
Sikeresen stabilizálták a sérült állapotát, a mentőorvos mégis kétkedően rázta a fejét.
A környék lakói hamar összecsődültek, feszült csöndbe figyelték a mentőautót, amely nem mozdult a helyszínről.
–Na, itt már baj van! – szólalt meg egy idős asszony.
–Az biztos! Ha ennyi ideje dolgoznak a szerencsétlenen...– kontrázott egy másik.
Pár kíváncsi ember közelebb merészkedett a helyszínhez, rá sem hederítve a rendőrségi helyszínelő szalagra. Néhány marcona rendőr igyekezett távolabb tartani az embereket, akik kitartóan lesték a nyüzsgő mentőcsapatot, helyszínelőket.
A rendőrautó mellett a sérült megtalálója széles mozdulatokkal ecsetelte egy nyomozónak az általa megtalált sebesült állapotát.
–Istenem! Én még nem láttam ilyet, annak a szerencsétlennek az arca olyan volt, mint a darált hús – rázkódott meg a férfi. – De még a karja is fel volt szecskázva, nem is beszélve a vállába fúródott vasdarabról – legyintett a mentőautó után. – Nem marad az életben!
–Hm. Ki tudja. Nem vagyunk orvosok – rázta a fejét a középkorú nyomozó, majd elindult a bámészkodók felé.
–Hadnagy úr – szólt utána az egyik közrendőr. – A megégett áldozatnál nem találtunk semmilyen iratot.
–Naná! Biztos elégett – intett és folytatta az útját.
 Zalai őrnagy nem először vett részt közúti szerencsétlenségek okának a felderítésében. Pontosan tudta, hogy a nézelődök között vannak lehetséges szemtanúk, akik sokat segíthetnek az ügy részleteinek felderítésében.
A kalauz, aki addigra túljutott az első ijedtségen, készségesen mesélte a történteket a nézelődőknek, csak akkor hallgatott el, amikor a nyomozó nekiszegezte a kérdést.
–Mondja csak, az a másik férfi is a vonaton utazott? 
–Nem, biztosan nem, csak egy utas volt – tárta szét a karját a jegykezelő, majd keresztet vetett. – Jézus! Pont a baleset előtt hagytam el az első osztályt.
–Én tudom – szólalt meg a tömegből egy kopott kabátos férfi. A körülötte állókat félrelökve közelebb lépett a nyomozóhoz.
–Igen? – nézett Zalai a hajléktalanra. – Ki volt?
–Hát az csak Ben lehetett, ő szokott a töltés lábánál aludni.
–Milyen Ben? Mi a vezetékneve?
–Fogalmam sincs, mindenki így ismerte, de hívták Ficsúrnak is. A szállón biztos tudják a nevét, elég gyakran bejárt oda, mindig a masina mellett ült.
–Miféle masina?.
–Hát, valami számítógép vagy micsoda – csuklotta a nyomozó arcába. Zalai kénytelen volt hátrébb lépni, ahogy arcába csapott az alkoholos lehelet. A férfiból ráadásul tömény bűz is áradt, nadrágján sötétlő foltok jelezték a szag eredetét.
–Biztos benne, hogy az a Ben volt? – faggatta tovább.
–Ja, ő volt. Bármilyen részeg volt, odáig mindig el tudott mászni – böfögte a férfi, majd se szó, se beszéd hátat fordított és elvonult.
Zalai néhány mondatot firkantott a noteszébe, majd később felkeresi a hajléktalan szállót. Még visszament a roncshoz. Kollégái már az egyik rendőrautó oldalát támasztották. Lemondóan integettek felé, hogy ott már nem talál semmit. Ami igaz is volt, a tűz minden nyomot eltüntetett. A műszaki szakemberek a maradék roncsdarabokat begyűjtötték, a későbbi elemzések majd kimutatják a baleset okát.
–Mekkora mázlija volt a palinak, hogy odáig nem ért el a tűz, mert ő is ropogósra sült volna, mint az a szerencsétlen csöves. – állapította meg. Elindult az autója felé, csak a telefoncsörgés megállította. – A központ az – intett a többieknek. – Kállay Edvárdnak hívják a fickót, valami menő üzletember. Honnan jött? – kérdezett rá a diszpécserre. – Micsoda?  Dél–Afrikából?  Az apja temetésére?
–Az apja temetésére? – ismételte az egyik nyomozó. – Egy kissé elkésett, mert az már egy hónapja meghalt. Ismerem a Kállay családot. Övék az a fuvarozó cég az Északi–soron.
–Biztos az örökségért jött – vágott közbe egy másik rendőr.
–Nem hinném. – szólt közbe egy másik rendőr. – A sógorom magánnyomozó, őt bízta meg a család a fickó felkutatásával. Nem sok mindent mondott, csak annyit, hogy tényleg Dél-Afrikában talált rá, és állítólag egy vagon pénze van. Biztos gyémánttal foglalkozik.
Zalai felhúzta a vállát, nem érdekelte a szerencsétlen magánélete. Intett a többieknek, hogy indulhatnak vissza.

Szerelmes gyilkos 4. rész

Előző nyom: Gabi ajkán bordó rúzs van, de a táskájában vörös színű.

4.rész

–Helló! – libbent be az ajtón egy szőke fiatal nő, kezében egy kisebb paksamétát lengetve.  – Gyorsak voltunk. Itt van a helyszíni szemle jegyzőkönyve.
–Ó, de jó! –kapta ki Zsolt a kezéből a frissen gépelt lapokat. – Kösz, édes! – mosolygott a távozó nő után.
–Édes? Házinyúlra vadászol? – bazsalygott Andrea.
–Ugyan! Térjünk rá a munkára, mert egy hétig sem végzünk – terítette az asztalra az anyagot. Mindketten elmerülten olvastak, miközben akaratlanul is közelebb került a testük. Mintha egyre melegebb lett volna a szobában. Andrea zavartan húzódott arrább, majd hangosan felnevetett.
–Te, ezek össze-vissza nyalták a poharakat! Még az üvegek száján is ott vannak az ajaklenyomatok, üvegenként legalább három.
–Az semmi! Láttad milyen nyomokat találtak a nyakkendőn? – röhögött hangosan Zsolt. – Rúzs és széklet.
–Pfuj! Mit csináltak ezek?!
Zsolt nem válaszolt, mert egészen más kötötte le a figyelmét.
–Nézd! Megjött a holtestekről a kép. Nézzük csak! –lapozott bele a jegyzőkönyvbe. – Csak egy kés van. A doki szerint is ugyanazzal a késsel végezhetek az áldozatokkal. Így biztos vagyok benne, csak egyetlen gyilkost kell keresnünk. Itt nekünk viszont négy gyanúsítottunk van.
–Érdekes! – vágott közbe Andrea. – egészen közel fekszenek az áldozatok, ráadásul egymással szemben. Mintha még halálukban is összetartoznának. Sőt! Fogják egymás kezét.
–Gondolod, hogy haláluk után elmozdították őket? – vakarta meg a fejét Zsolt.
–Nem tudom. Tegnap Valentin nap volt. Lehet, valamelyik agyament összetolta őket. Szólj át a helyszínelő csoportnak, hogy ők nem láttak-e erre utaló jeleket. Utána kezdjük meg a kihallgatást, és szerintem ezzel a Gabriellával indítsunk. Túl sok jel mutat felé. A rúzs színe... Ráadásul csak az ő táskáját látom a helyszíni fotón, és az egész viselkedése teljes zavarodottságra utal. Mint aki megjátssza magát.
–Igen, nekem is feltűnt a száján az a ronda bordó rúzs, de a táskájában mégis vörös van – mutatott a monitorra Zsolt, miközben füléhez emelte telefonját.
***
A szőke szépség feszélyezve lépett be a nyomozópáros irodájába.
–Krabiszky Gabriella? – nézett rá szigorú tekintettel Zsolt.
–Igen. Én öltem meg mind a kettőt – hadarta azonnal a vallomását.
A két nyomozó meghökkenve nézett rá.
–Miért tett ilyet?
–Mert az a kis ribanc kikezdett a barátommal.
–És Conor Malone mit ártott magának?
–Akadályozott a pályámon.
–És ezért meg kellett ölnie őket? – rázta a fejét Andrea, egy szavát sem hitte el a lánynak.
–Nagyon sokat ittam – fordult bíborvörösbe a lány arca.
–Hogyan végzett az áldozatokkal?
–Ö..Ö... Azt hiszem, Conort fejbe vágtam egy üveggel – hallgatott el egy rövid időre. – Úgy rémlik Alizt is ugyanazzal ütöttem meg. Mindketten a földre estek – tört ki a zokogás Gabiból.
Andrea és Zsolt egymásra néztek, némán rázták a fejüket, és vártak, míg lecsillapodik a gyanúsított.
–Miért van vörös rúzs a táskájában?
–Tessék?
–A száján bordó rúzs van, a táskájában pedig vérvörös.
–Ó! ­– kapott a szájához. – Ez nem az én rúzsom, csak próbálgattuk egymásét. Van ennek jelentősége?
–Nem – rázta a fejét Zsolt. – Még felteszek néhány kérdést, és utána átkísértetjük a fogdába.
–Börtönbe kell mennem?
–Nem, csak negyvennyolc órára bent tartjuk, míg tisztázzuk az ügyet. A bűnösségéről a bíróság dönt, amennyiben átadjuk az ügyét – válaszolt Zsolt.
Néhány általános kérdés elhangzása után elvezették a szőke lányt. Következett a barát, Sámson meghallgatása.
A férfi nyúzott arccal lépett be a szobába, száját összeszorította úgy nézett kihallgatóira.
Andrea szeme végigsiklott a férfi testén, akinek a halványkék ingje az éjszaka viszontagságai ellenére még mindig makulátlannak látszott. A széles váll, a dagadó izmok vonzották a szemet. Andrea szeme is pillanatok alatt odaragadt. A másodpercnyi mustra után Zsoltra tekintett, aki rosszallóan rázta a fejét, és azonnal belevágott a közepébe.
–Mesélne nekünk az elmúlt éjszakáról?
–Nem sok mindent tudok mondani. Nem szoktam inni, teljesen kiütött a pia, így nem emlékszem semmire sem.
–Akkor miért állította, hogy maga ölte meg a két áldozatot?
–Khm. Csak halványan emlékszem – helyesbített. Fejét leszegte és dacosan bámulta a szoba bal oldali szegletét.
–Megölt két embert, és csak ennyi? – szólt közbe Andrea. – Miért és hogyan tette?
A férfi felemelte a fejét és égszínkék szemével egyenesen a rendőrlány szemébe mélyedt. Andrea elkapta a tekintetét.
–Az a férfi, az a Conor sértegette Gabit. Dühös lettem, és nekiestem az ír fickó nyakának. Sajnálom, de az ital elvette az eszem, elfelejtkeztem az erőmről. Megfojtottam szerencsétlent – hajtotta a fejét a tenyerébe.
Zsolt elvigyorodott, de hamar visszafogta magát, és komolyságot erőltetett az arcára.
–És miért kellett megölni a lányt?
–Nem is tudom, alig emlékszem. Úgy rémlik, hogy hozzám vágta a cipőjét, meg kiabált valamit, nekem meg elborult az agyam, és ráborítottam az asztalt.
–Azt a nagy tölgyfaasztalt? – ámult el Andrea.
–És utána mit csinált? – faggatta tovább Zsolt.
–Azt hiszem, kimentem a konyhába, utána nem emlékszem semmire. Reggel a konyha padlóján találtak rám a rendőrök, és ők mondták, hogy Aliz is meghalt. Én öltem meg, azzal a nehéz asztallal – sóhajtott egy óriásit Sámson, és ismét a tenyerébe temetkezett.
A két nyomozó összenézett, Zsolt szája sarkában ott bujkált egy huncut mosoly.
–Nekem nincs több kérdésem. Egyelőre őt is küldjük a fogdába – intett Andrea felé. – Folytassuk a többiekkel.







 

Szerelmes gyilkos – Eddig megjelent részletek.

 1. rész

Gróf Zsolt hadnagy erősen vakarta a fejét. Már sok mindent megélt, de ilyenről még csak nem is hallott.
A konyhapult mellett két fiatal pár kornyadozott. A szőke és vörös lány még mindig holtsápadtan kapaszkodott a pultba. Szemük körül durva karikák ékeskedtek, az éjszakai tivornyának köszönhetően. Mellettük két férfi ült kómás tekintettel, mint akiknek fogalma sincs arról, mi történik körülöttük.
Zsolt köszörült egyet a torkán, de mielőtt bármit mondhatott volna, nyílt az ajtó. A belépő kolléga láttán felderült az arca. Andrea a kapitányság egyetlen női nyomozója volt, aki ráadásul könnyedén oldotta meg a legcsavarosabb ügyeket is. Zsolt boldogan irányította nappali felé, ahol már végeztek a műszakiak.
A látvány lehangoló volt.
A földön egymás mellett egy női és férfi holtest feküdt, mindketten terjedelmes vértócsában.
–Lehet tudni, kik az áldozatok?
–A lány modell, a fiú pedig a barátja – nyitotta ki a noteszét Zsolt. – Tóth Aliz és Conor Malone. Ír a fickó, és a lány barátja. Egyelőre nem sok mindent tudok róluk, annál többet a kintiekről.
–Ők a tanúk? – intett Andrea a konyha felé.
–Nem, ők az elkövetők.
–Viccelsz? Együtt ölték meg őket?
–Azt nem tudom, de külön-külön mindegyik magára vállalta. Szerintem fogalmuk sincs mi történhetett. Tudod, összejött bulizni három párocska... És, ez a végeredmény – mutatott a hullák felé.
–Kik ezek az emberek?
–A magas vékony fickó –, vette elő Zsolt a laptopját. – egy ír férfi PAUL, a férfi áldozat barátja. A másik Kovács SÁMSON, egy felkapott modell.
–Nem nagyon látszik rajta, hogy az lenne – húzta el a száját a nyomozólány.
–Egy ilyen éjszaka után? Te sem lennél ilyen fitt – vigyorgott Zsolt.
–Igaz, a lányok is elég nyúzottak.
–Ja – folytatta Zsolt. –A nők közül a szőke Krabiszky GABI, valami modelliskola tulajdonos. A vörös lány LOLA .... Nocsak! – vigyorodott el Zsolt, érdekes a múltja.
–Érdekes? Miért?
–Prosti volt a kis aranyos.
–Ez egyáltalán nem vicces – mérgelődött Andrea. – Gyere, inkább nézzünk szét, hátha találunk valamilyen nyomot.
Az asztalon egyenletesen elosztva öt különböző színű pohár, ugyanannyi borosüveg, és még egy üres palack hevert az asztal alatt.
–Mindegyik megivott egy üveggel? – csodálkozott el a lány.
–Ezek szerint.
–Várj csak! Itt valami nem stimmel! – kiáltott fel Andrea.
1.nyom: eggyel kevesebb pohár van.

2. rész
Zsolt gumikesztyűt halászott ki a zsebéből, a kezére húzta, és óvatosan felemelte az egyik poharat az asztalról.
‒ Elképzelhető, hogy azért van egy pohárral kevesebb, mint ahányan itt mulattak az éjjel, mert ebből többen is ittak? Látok rajta rúzsos és rúzs nélküli ajaknyomot is.
Andrea közelebb hajolt az asztal lapjához, és azonnal megcáfolta a férfi elméletét:
‒ Ebből a pohárból is legalább ketten ittak ‒ emelte az ujját a hozzá legközelebb lévőre. ‒ Két nő bizonyosan.
Most már Zsolt is látta, hogy az említett poháron kétféle színben pompáztak az ajaklenyomatok. Egyúttal az is tudatosult benne, hogy a három nő ajkát a vörös más-más árnyalata díszíti. A kolléganője arca felé emelte a kezében lévő poharat.
‒ Vizsgáltassuk meg az összeset!
‒ Tedd oda vissza, ahonnan elvetted! ‒ mondta Andrea. ‒ Támadt egy ötletem.
Zsolt engedelmeskedett, Andrea pedig találomra behívta az egyik gyanúsítottat.
‒ Ön Paul, igaz? Árulja el nekünk a vezeték nevét is, kérem!
‒ Namara. Paul Mac Namara vagyok.
‒ Melyik az ön pohara?
Paul lenézett a nyomozónőre, majd, mintha kegyet gyakorolna, az asztalhoz lépdelt, és rábökött az egyikre.
‒ Ezen női rúzsnyomok is vannak ‒ mutatott rá Zsolt a mélybordó foltra.
‒ Attól ez még az enyém.
‒ Hogy hihetsz neki, amikor számos más részletre nem emlékszik? ‒ súgta Andreának a társa, félrevonva őt a tanú mellől.
‒ Hidd el, sok részeggel volt már dolgom. Ezek két dologra mindig emlékeznek: hogy hová tették le a poharukat, és hogy merre induljanak hazafelé.
A nyomozópáros visszasétált az asztalhoz, Zsolt elgondolkozva vakargatta az állát.
‒ Tehát ön itt állt? ‒ kérdezte, mire Paul bólintott. ‒ És ki állt maga mellett?
A gyanúsított szeme összeszűkült az erőlködéstől, mégsem jutott sokra.
‒ Nem is tudom. Talán Lola.
‒ Vele osztotta meg a poharát?
Mielőtt válaszolhatott volna, a fejfájásosokra oly jellemző hunyorgással Gabi lépett a szobába. Szőke haja és világos bőre ellenpontjaként bordó ajka táncolni látszott, ahogy megszólalt:
‒ Mindannyiunknak szüksége lenne némi aszpirinre. Részemről az ügyvédről is szívesen lemondok cserébe, ha elmulasztja valaki a lüktetést az agyamban.
Ekkor érkezett meg a halottkém, a mindig morcos, zárkózott Dr. Zuker.
‒ Szép napot, Cuki! ‒ üdvözölte a nyomozópáros. Kórusuk hallatán a zömök férfi elhúzta a száját, és köszönésképpen hümmögött valamit.
Vigyázva, hogy a helyszínt össze ne tapossa, gyors, kimért mozgással a hulláknál termett, és melléjük guggolt.
‒ Mit mond, doki? ‒ ringatta meg pajkosan a csípőjét Andrea Dr. Zuker előtt, amitől Zsoltot megmagyarázhatatlan féltékenység lepte meg.
‒ Azt ‒ felelte a halottkém ‒, hogy micsoda szerencséjük van, amiért én kaptam ezt az ügyet.
‒ Persze! Maga nélkül tehetetlenek lennénk ‒ zsörtölődött Zsolt
2.nyom: Gabi ivott Paul poharából (bordó rúzsnyom)
  1. rész.
‒ Rendben ‒ csapta össze a tenyerét Zsolt. ‒ Az egész kompániát bevisszük az kapitányságra, picit regenerálódnak, aztán folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ilyen állapotban nem sokra megyünk velük.
‒ Legalább a helyszínelők nyugodtan dolgozhatnak ‒ értett egyet Andrea.
Cuki doktor sajnálkozva nézett Andrea, pontosabban a nyomozónő feneke után.
A kapitányságon ellátták gyógyszerrel a gyanúsítottakat, egy kanapékkal és fotelekkel bebútorozott, csupa ablak szobába vezették őket, rájuk zárták az ajtót, és hagyták, hadd pihenjék ki magukat. Kisvártatva Colon horkolásától visszhangzott az egész helyiség.
Andrea belesett a reluxák résein át.
‒ El sem hiszem, hogy a többiek képesek aludni ebben a ricsajban.
‒ Na, hallod? Ennyi pia meg gyógyszer után! ‒ állt meg mögötte Zsolt, aki éppen őt kereste. ­‒ Átküldte a helyszíni fotós az első felvételeit.
‒ Lássuk! ‒ dörzsölte össze a tenyerét Andrea.
Zsolt lehuppant a számítógépe elé, de ügyelt arra, hogy a nőnek is helyet adjon. Andrea gurulós székbe ült, és pipiskedő léptekkel kollégája mellé gördült.
Zsolt megnyitotta a fájlt. Tizenhat kép jelent meg a képernyőn mozaikos elrendezésben. Lejjebb lépdelt a listán, és miután megállapította, hogy első körben húsz kép érkezett, egyesével megnyitotta őket.
Az első képen a poharak és üvegek ismert kompozíciója látszott. Még azelőtt készült, hogy bezacskózták volna valamennyit a labor számára. Még két kép ábrázolta az asztalon lévő tárgyakat más-más szögben, aztán a bulizók holmija következet, szintén több oldalról fényképezve. Volt közöttük kibomlott nyakkendő bordós-barnás folttal; fél pár női cipő; nyitott bicska, amelyen nem volt szemmel látható szennyeződés; egy földön heverő, nyitott női táska, benne szemfesték, vörös rúzs, kulcskarika, amelyre legalább négy kulcsot fűztek, na, meg egy plasztik igazolvány, melynek színei elárulták, hogy a tulajdonosa magyar, de az írást nem lehetett elolvasni rajta. Egy újabb képen ugyanez a táska volt látható szerencsésebb szögből fotózva. Ezen már annyit ki lehetett betűzni, hogy a kártya bizonyos …elláé.
‒ A hullákról egy sincs? ‒ biggyesztette le a száját Andrea.
‒ Idővel a többi kép is befut. Addig éppen elég munkát ad ez a néhány.
3. nyom: Gabi ajkán bordó a rúzs, de a táskájában vörös van.

4.rész

–Helló! – libbent be az ajtón egy szőke fiatal nő, kezében egy kisebb paksamétát lengetve.  – Gyorsak voltunk. Itt van a helyszíni szemle jegyzőkönyve.
–Ó, de jó! –kapta ki Zsolt a kezéből a frissen gépelt lapokat. – Kösz, édes! – mosolygott a távozó nő után.
–Édes? Házinyúlra vadászol? – bazsalygott Andrea.
–Ugyan! Térjünk rá a munkára, mert egy hétig sem végzünk – terítette az asztalra az anyagot. Mindketten elmerülten olvastak, miközben akaratlanul is közelebb került a testük. Mintha egyre melegebb lett volna a szobában. Andrea zavartan húzódott arrább, majd hangosan felnevetett.
–Te, ezek össze-vissza nyalták a poharakat! Még az üvegek száján is ott vannak az ajaklenyomatok, üvegenként legalább három.
–Az semmi! Láttad milyen nyomokat találtak a nyakkendőn? – röhögött hangosan Zsolt. – Rúzs és széklet.
–Pfuj! Mit csináltak ezek?!
Zsolt nem válaszolt, mert egészen más kötötte le a figyelmét.
–Nézd! Megjött a holtestekről a kép. Nézzük csak! –lapozott bele a jegyzőkönyvbe. – Csak egy kés van. A doki szerint is ugyanazzal a késsel végezhetek az áldozatokkal. Így biztos vagyok benne, csak egyetlen gyilkos kell keresnünk. Itt nekünk viszont négy gyanúsítottunk van.
–Érdekes! – vágott közbe Andrea. – egészen közel fekszenek az áldozatok, ráadásul egymással szemben. Mintha még halálukban is összetartoznának. Sőt! Fogják egymás kezét.
–Gondolod, hogy haláluk után elmozdították őket? – vakarta meg a fejét Zsolt.
–Nem tudom. Tegnap Valentin nap volt. Lehet, valamelyik agyament összetolta őket. Szólj át a helyszínelő csoportnak, hogy ők nem láttak-e erre utaló jeleket. Utána kezdjük meg a kihallgatást, és szerintem ezzel a Gabriellával indítsunk. Túl sok jel mutat felé. A rúzs színe... Ráadásul csak az ő táskáját látom a helyszíni fotón, és az egész viselkedése teljes zavarodottságra utal. Mint aki megjátssza magát.
–Igen, nekem is feltűnt a száján az a ronda bordó rúzs, de a táskájában mégis vörös van – mutatott a monitorra Zsolt, miközben füléhez emelte telefonját.
***
A szőke szépség feszélyezve lépett be a nyomozópáros irodájába.
–Krabiszky Gabriella? – nézett rá szigorú tekintettel Zsolt.
–Igen. Én öltem meg mind a kettőt – hadarta azonnal a vallomását.
A két nyomozó meghökkenve nézett rá.
–Miért tett ilyet?
–Mert az a kis ribanc kikezdett a barátommal.
–És Conor Malone mit ártott magának?
–Akadályozott a pályámon.
–És ezért meg kellett ölnie őket? – rázta a fejét Andrea, egy szavát sem hitte el a lánynak.
–Nagyon sokat ittam – fordult bíborvörösbe a lány arca.
–Hogyan végzett az áldozatokkal?
–Ö..Ö... Azt hiszem, Conort fejbe vágtam egy üveggel – hallgatott el egy rövid időre. – Úgy rémlik Alizt is ugyanazzal ütöttem meg. Mindketten a földre estek – tört ki a zokogás Gabiból.
Andrea és Zsolt egymásra néztek, némán rázták a fejüket, és vártak, míg lecsillapodik a gyanúsított.
–Miért van vörös rúzs a táskájában?
–Tessék?
–A száján bordó rúzs van, a táskájában pedig vérvörös.
–Ó! ­– kapott a szájához. – Ez nem az én rúzsom, csak próbálgattuk egymásét. Van ennek jelentősége?
–Nem – rázta a fejét Zsolt. – Még felteszek néhány kérdést, és utána átkísértetjük a fogdába.
–Börtönbe kell mennem?
–Nem, csak negyvennyolc órára bent tartjuk, míg tisztázzuk az ügyet. A bűnösségéről a bíróság dönt, amennyiben átadjuk az ügyét – válaszolt Zsolt.
Néhány általános kérdés elhangzása után elvezették a szőke lányt. Következett a barát, Sámson meghallgatása.
A férfi nyúzott arccal lépett be a szobába, száját összeszorította úgy nézett kihallgatóira.
Andrea szeme végigsiklott a férfi testén, akinek a halványkék ingje az éjszaka viszontagságai ellenére még mindig makulátlannak látszott. A széles váll, a dagadó izmok vonzották a szemet. Andrea szeme is pillanatok alatt odaragadt. A másodpercnyi mustra után Zsoltra tekintett, aki rosszallóan rázta a fejét, és azonnal belevágott a közepébe.
–Mesélne nekünk az elmúlt éjszakáról?
–Nem sok mindent tudok mondani. Nem szoktam inni, teljesen kiütött a pia, így nem emlékszem semmire sem.
–Akkor miért állította, hogy maga ölte meg a két áldozatot?
–Khm. Csak halványan emlékszem – helyesbített. Fejét leszegte és dacosan bámulta a szoba bal oldali szegletét.
–Megölt két embert, és csak ennyi? – szólt közbe Andrea. – Miért és hogyan tette?
A férfi felemelte a fejét és égszínkék szemével egyenesen a rendőrlány szemébe mélyedt. Andrea elkapta a tekintetét.
–Az a férfi, az a Conor sértegette Gabit. Dühös lettem, és nekiestem az ír fickó nyakának. Sajnálom, de az ital elvette az eszem, elfelejtkeztem az erőmről. Megfojtottam szerencsétlent – hajtotta a fejét a tenyerébe.
Zsolt elvigyorodott, de hamar visszafogta magát, és komolyságot erőltetett az arcára.
–És miért kellett megölni a lányt?
–Nem is tudom, alig emlékszem. Úgy rémlik, hogy hozzám vágta a cipőjét, meg kiabált valamit, nekem meg elborult az agyam, és ráborítottam az asztalt.
–Azt a nagy tölgyfaasztalt? – ámult el Andrea.
–És utána mit csinált? – faggatta tovább Zsolt.
–Azt hiszem kimentem a konyhába, utána nem emlékszem semmire. Reggel a konyha padlóján találtak rám a rendőrök, és ők mondták, hogy Aliz is meghalt. Én öltem meg, azzal a nehéz asztallal – sóhajtott egy óriásit Sámson, és ismét a tenyerébe temetkezett.
A két nyomozó összenézett, Zsolt szája sarkában ott bujkált egy huncut mosoly.
–Nekem nincs több kérdésem. Egyelőre őt is küldjük a fogdába – intett Andrea felé. – Folytassuk a többiekkel.
5. rész
‒ Nagyon sajnálom, amit tettem ‒ sóhajtotta Lola lehorgasztott fejjel. ‒ Ha iszom, kissé meggondolatlan vagyok. Ezért is iszom olyan ritkán egyetlen pohárkánál többet. Hallgatnom kellett volna a megérzéseimre. Olyan szépen alakulta az este, de amikor Paul eltűnt egy időre, Alíz és Colon rajtam kezdte köszörülni a nyelvét. Konkrétabban a múltamon. Gondolom, utána néztek már, miből éltem korábban.
Zsolt ismét, most már ki tudja hányadszor, végigmérte a nőt. Valahogy hihetetlennek tűnt számára, hogy valaha is a testét árulta. Lolánál még Andrea is prostisabb volt, bár ehhez az érzéshez bizonyára sokat hozzáadott Zsolt nem is olyan régi féltékenységi rohama.
‒ Pontosan mi történt? ‒ kérdezte.
Lola megrögzötten bámulta a padlót.
‒ Nem emlékszem szóról-szóra, inkább csak a benyomások maradtak meg. Alíz viccelődött, hogy engem az isten is modellnek teremtett, mert az alkatom is megvan hozzá, és az utat is fényesre tudom térdelni magam előtt. Colon meg adta alá a lovat. Totál kihoztak a sodromból, és végeztem mindkettővel.
‒ Mégis hogyan?
‒ A gondolat erejével.
‒ Megismételné? ‒ szólt közbe Andrea.
‒ A halálukat akartam, és meghaltak.
‒ Ha a gondolattal ölni lehetne, sokkal több ügyünk lenne a mostaninál.
Lola rájuk nézett. Vörösre sírt szemei körül mély barázdák ültek.
‒ Mondja ezt Alíznak és Colonnak.
A két nyomozó lemondóan nézett össze.
‒ Vigyék a fogdába! ‒ mondta a férfi, pusztán azért, mert a másik két kihallgatott is ott várta az ügy fejleményeit.
Andreával átsétáltak a szomszédos kihallgatóba, ahol már várta őket Paul.
‒ Kizárásos alapon ő a mi emberünk ‒ mondta a nyomozónő.
‒ Várjuk ki a végét! Ritka idióta ügy ez.
Beléptek. Paul bűnbánó arccal nézett fel rájuk.
‒ A barátnője elmondása szerint ‒ kezdett bele Andrea ‒ maga otthagyta a társaságot egy időre. ‒ Paul bólintott, ő folytatta: ‒ Hol volt ön az alatt az idő alatt?
‒ Rosszul lettem, és a mosdóba mentem.
‒ Az italtól?
‒ Nem. Alíz és Conor, a két áldozat, sértegette a barátnőmet, amitől én bepöccentem, és mindkettőt agyonszúrtam. Amikor ráeszméltem, hogy megöltem a barátainkat, rosszul lettem, és ki kellett mennem, ha nem akartam összehányni a szobát.
‒ Értem ‒ mondta zavarodottan Andrea, aztán az őr felé fordult. ‒ Vezesse el!
Zsolton is látszott a tanácstalanság.
‒ Nem tudom, mit szívtak ezek, de én olyat nem kérek.
Folytatásban fény derül mindenre.