egrizsanna összes bejegyzése

Victoria Greeen: Szív-hangok 2. részlet

Egyetlen megoldás

A szíve még él,

tovább dobog,

de a lelke nélkül

Én is halott vagyok.

Mit ér ez élet

nélküle már?

A mennyben majd minket

újra boldogság vár.

Nem akarok mást,

újra ölelni.

Ahogy életünkben,

ugyanúgy szeretni.

Vedd hát el ég,

vedd életem.

Fenn a mennyországban

vár az én szerelmem.

Írta: Kovácsné Szabó Kata

1. fejezet
Remény
Az ember azt hinné, bármit túl lehet élni, de talán nincs annál nagyobb csapás, mint amikor elveszítjük azt a személyt, akit a saját életünknél is fontosabbnak tartunk. Ép ésszel ezt fel sem lehet dolgozni. A végtelennek tűnő és nem múló szenvedés nem engedi az embert tisztán látni, helyesen dönteni. Másra sem képes koncentrálni, csak a szívét betöltő fájdalomra, a lelkét feszítő mélységes űrre, amit szerette hagyott maga után. Mi ilyenkor a helyes megoldás? A gyászoló nem tudja rá a választ, de arra igen, hogyan szüntetheti meg azt. Anna november másodikán, Zsolt fényképét szorongatva már tudta, mit kell tennie, hogy véget érjen a folyamatos szenvedés. Minden egyes lélegzetvétele marta a torkát. Felkelni az ágyból, és úgy tenni, mintha minden rendben volna? Képtelenség. Hazugság. Június huszonötödikén nemcsak Zsolt, hanem ő is meghalt lelkileg abban az autóbalesetben. A Szabadság híd korlátjának túloldalán állva érezte, lassan véget ér a szenvedés, és talán újra együtt lesznek. Levente megjelenése visszarántotta a valóságba. A fiú szemében megbújó aggódás és féltés összezavarta Annát. Ő ezt nem így tervezte. Nem akarta, hogy bárki is végignézze, miként vet véget az életének, így hát megpróbálta rábírni a fiút, hagyja őt békén, de tudta, hogy ezt nem fogja megtenni neki. A fiú nem is tágított mellőle. Levente mondott valamit. Valamit, ami akár egy „jel” is lehetett… Tőle. Ha nem rendeli meg nekem a könyvet, most nem lennék itt. Mintha minden előre elrendeltetett lett volna. Mindig minden okkal történik – zakatolt Anna fejében a gondolat. Tekintetük összefonódott, körbevette őket a némaság. Anna tétován nyúlt a segítő kéz felé, és visszamászott a korláton.
Levente szorosan tartotta, amikor Anna a szemébe nézett. Mintha csak Ő pillantott volna le rá. A lány könnyei megeredtek, Levi pedig magához ölelte.
– Minden rendben lesz. Nem hagyom, hogy boldogtalan légy – súgta a fülébe.
Anna teste rázkódott a sírástól, Levi kezével végigsimított a lány barna haján, hogy megnyugtassa.
– Vissza akarom őt kapni! – zokogta Anna.
– Tudom. – A fiú behunyta szemét, és egy árva könnycsepp utat tört magának, ami az arcán végiggurulva lány ruhájára cseppent. Levente lelke is vérzett. Elvesztette az egyetlen testvérét, az ő kis öccsét, akit mindennél jobban szeretett.
Levi sosem hitt a saját gyógyulásában. Bár Zsolt mindig biztatta, hogy rendbe fog jönni, tudta, hogy nem így lesz, és végül Levinek lett igaza. A szíve feladta a harcot azon az éjszakán, amikor az öccse súlyos autóbalesetet szenvedett. Zsoltnál megállapították az agyhalál beálltát. Az orvosok a szüleit választás elé állították, akik nagy nehezen, de végül beleegyeztek, hogy ő megkapja a testvére szívét.
Bár eltelt öt hónap, még mindig olyan volt mindkettejüknek, mintha tegnap történt volna.
A köd lassan felszállt, és az ég kitisztult. A nap narancsban izzó fénysugara megfestette a horizontot, percenként egyre nőtt, és változott citromsárga színűre. A forgalom sűrűsödött, a város felébredt.
Anna kibontakozott a fiú öleléséből, és letörölte könnyeit az arcáról. Tekintetét a földre szegezte, mert képtelen volt a fiúra nézni. Levente lassan megemelte a lány arcát.
– Nézz rám, kérlek! Emiatt ne szégyelld magad! Jól döntöttél, csak ez számít!
A novemberi hűvös szellő simogatta az arcukat, miközben a Szabadság híd közepén álltak.
Anna nem tudott megszólalni. A gombóc a torkában, amit Levente kék szeme idézett elő, nem engedte. Mintha csak Zsoltra nézne… A hasonlóság félelmetesen nagy volt, amire eddig nem figyelt fel. Válasz helyett végül csak bólintott.
– Jól vagy? – aggódott Levi.
– Igen… azt hiszem, igen…
– Gyere, menjünk – intett a fiú, majd megindultak vissza a budai oldalra.
Mikor kiértek a hídról, Anna hirtelen megtorpant. Levente érdeklődve fordult vissza.
– Mi az?
– Kérlek szépen, ne mondd el senkinek!
A fiú válasz helyett közelebb lépett a lányhoz, és fenyegetően felemelte a mutatóujját.
– Egy feltétellel! Ha megígéred nekem, hogy soha többé nem teszel ilyet!
Anna némán bólintott.
– Van elegendő pénzed a hazaútra? – kérdezte Levente.
– Nincsen – felelte halkan a lány.
Levente belenyúlt a farmerzsebébe, majd előhúzta az édesanyjától kölcsönkapott pénzt. A könyvet szerette volna megvenni belőle, de most Anna sokkal fontosabb volt.
– Mennyibe kerül a jegyed?
– Ezerháromszáz forint.
Anna ismét leszegezte tekintetét, mert nagyon szégyellte magát.
– Ne haragudj rám, Levi. Nem tudom, mi ütött belém – pityeregte.
A fiú közelebb lépett hozzá, és ujjaival elsimította a lány szeméből megeredő újabb könnyeket.
– Nincsen semmi baj! Ne sírj! Tudom, hogy mit érzel. Nekem is nagyon nehéz.
*
A Déli pályaudvar, mint mindig, most is a várakozó utasoktól nyüzsgött. Anna leült a váróban, Levente elment megvenni neki a jegyet. A fiú visszafele megállt egy büfénél, és vásárolt Annának az útra szendvicset és üdítőt.
– Túl kedves vagy hozzám. Nem ezt érdemlem – jegyezte meg Anna, mikor Levente átadta neki a jegyet és az útravalót.
– Sokkal többet érdemelsz, főleg azok után, amiken átmentél. Nagyon sajnálom, hogy többé nem akarsz látni.
Anna pontosan tudta, miért mondta ezt Levente. Hónapokkal ezelőtt a fiú felhívta őt telefonon, de arra kérte, soha többé ne keresse, mert emlékezteti őt Zsoltra. Halkan szólt a fiúhoz, tekintetét a betonra szegezte.
– Megmentetted az életemet, és ezért örökre hálás leszek. Sosem fogom tudni elégszer megköszönni… De ez nem változtat azon, ahogy érzek. Mi nem lehetünk barátok.
– Idővel sem?
Anna felsóhajtott. Harag öntötte el, amiért a fiú nem képes elfogadni a döntését.
– Nem, Levi, később sem. A szerelmem szívét birtoklod! – felelte indulatosan.
Levente lélegzete elakadt a hallottaktól. A levegő pillanatok alatt megfagyott körülöttük. Anna azonnal megbánta, ahogy kimondta a szavakat. Arcát tenyerébe temette, és kétségbeesetten folytatta:
– Ne haragudj rám! Már nem tudom, miket beszélek.
Levente percekig nem szólt semmit, csak hallgatta Anna ismétlődő bocsánatkérését, majd miután a lány is elcsendesedett, halkan így szólt:
– Igazad van… Teljesen megértelek… Mit keresek még itt? Tényleg nem érdemlem meg a barátságod.
– Kérlek, ne mondj ilyet! Nem így értettem – könyörgött Anna, miközben a fiú keze után nyúlt, mikor az felállt mellőle. Levi kihúzta a kézfejét a lányéból, és hátrább lépett tőle.
– Én csak a fájdalmat és a veszteséget juttatom az eszedbe. Látom, hogyan nézel rám. Tényleg nem kérhetem, hogy maradjunk barátok.
– Annyira sajnálom, hogy így érzek. Kérlek, ne haragudj rám! – Anna könnyei megeredtek. A fiú pár másodpercig csak csendben nézte, végül megenyhülve ismét odalépett hozzá, és átnyújtott neki egy zsebkendőt.
– Semmi baj, nem tudnék haragudni rád. Megértem, hogy így érzel. Ha nem akarsz többet látni, tiszteletben tartom. Nem szeretnék semmit sem erőltetni, és főképp nem szeretnélek szomorúnak látni!
Anna elfogadta a zsebkendőt, majd könnyes tekintetét a fiúra emelte.
– Köszönöm, hogy megértesz. Fogalmad sincs, mekkora nyomástól kímélsz meg. Tényleg nem akarlak bántani. Csak egyszerűen…
– Így lesz könnyebb neked – fejezte be a mondatot Levente. Anna bólintott.
A bemondó értesítette az utasokat, hogy megkezdhetik a beszállást a négyes vágányról induló székesfehérvári vonatra. Anna felállt a padról, majd Levihez fordult.
– Mindent köszönök – nézett a fiú fájdalommal teli szemébe.
– Légy jó, Anna, és vigyázz magadra…
Levente igyekezett palástolni valódi érzéseit, de a tekintete mindent elárult. Anna mérhetetlenül sajnálta őt, de tudta, hogy így lesz a legjobb mindenkinek.
– Mondd meg Magdinak, hogy a történtek ellenére én még mindig szeretem a fiát. És szeretni fogom, amíg élek.
Levi nyelt egyet.
– Sajnálom, de ez az igazság… Soha senki nem pótolhatja őt. – Úgy gondolta, jobb, ha ezt itt és most tisztázza vele. Nem akarta, hogy egy kis szikrányi reményt is ébresszen a fiúban.
– Átadom – felelte végül Levi.
Anna a vonatok felé fordult, de a fiú váratlanul megragadta a kezét, hogy megállítsa.
A szíve szakadt meg, amikor Levi kétségbeesett arcára pillantott.
– Muszáj ezzel a vonattal menned? Nem akarsz inkább az egy órával későbbivel?
– Ég veled!
Anna kihúzta kezét, majd sietve megindult a vonat felé. Nem nézett hátra, mert nem szerette volna, hogy a fiú bármit félreértsen. Ő tényleg nem akarta többé látni. Sietősen lépkedett a szerelvényhez, és csak remélte, hogy nem fogja még egyszer maradásra bírni. Ahogy elért az ajtóhoz, benyomta a gombot, és belépett. Nem ült le azonnal, inkább továbbhaladt a vonat legelejébe, hogy minél távolabb kerüljön tőle. Miután helyet foglalt az egyik négyes ülésben, az üdítőt és a szendvicset az ölébe tette. A sírás fojtogatta, ha csak visszagondolt Levi meggyötört arcára. Hiába mondogatta, hogy semmi baj, rá volt írva, mennyire fáj neki a döntése. Mégis, teljesen biztos benne, hogy így lesz a legjobb. Nem felejtette el, hogy hogyan érez iránta a fiú, hiszen korábban már kiderült számára. Szívességet tesz neki azzal, ha többet nem látják egymást, mert abban biztos volt, hogy ezt a szerelmet sosem lesz képes viszonozni.
*
A vonat haladt Székesfehérvár felé, de Anna semmit nem érzékelt belőle. Gondolatai az elmúlt események körül forogtak. Folyton lejátszódott a fejében a jelenet, ahogy elbúcsúzik Zsolttól a temetőben, és az is, ahogy Levente megmenti őt. Most már örült annak, hogy nem sikerült véghezvinnie a tervét. Nem is értette, hogy volt képes erre. Talán nem is volt egészen magánál. Örökre hálás lesz Leventének.
– A jegyeket kérem szépen! – hangzott erőteljesen.
Anna érzékelte, hogy valaki megállt az ülése mellett, de azt hitte, csak egy utas az. A kalauz valószínűleg már nem először kérte tőle a jegyet.
– Elnézést, máris adom. – Ijedten kapott zsebéhez.
– Köszönöm! – nézett megrovóan a férfi, majd ráfirkált a papírra, és visszaadta.
Ekkor a bemondó tájékoztatta az utasokat a következő megállóról. „Tárnok következik.”
Annának azonnal eszébe jutott Zsolt. Azelőtt mindig azt hazudta édesanyjának, hogy Tárnokra ment, mikor vele találkozott. Anna elmosolyodott az emléken, majd kinézett az ablakon.
*
Levente megtörten ácsorgott a vasútállomáson. Az egyetlen dolog, ami még tartotta benne a lelket, az egyetlen értelme az egésznek, felszállt a Flirt vonatra, hogy végleg eltűnjön az életéből. És miért? Olyasvalami miatt, amiről nem tehetett. Amit még ő maga is gyűlölt. Senki sem kívánna magának ilyen életet, neki pedig még választása sem volt. Egyszerűen csak megkapta, helyette döntöttek, pedig inkább meghalt volna.
Amikor megtudta az anyjától, hogy Anna túlélte a balesetet, akkor hitte, hogy azért kapott az élettől még egy esélyt, hogy a lányt óvhassa, szerethesse, de tévedett. Anna látni sem akarta. Az egyetlen dolog, ami vigasztalta, az volt, hogy megmenthette most az életét. De hogyan lesz tovább? Ő nem akar az öccse szívével élni, egyszerűen túl sok a fájdalom. Egyedül nem képes megbirkózni ezzel.
Gondolataiból hangos dudaszó térítette ki. Emlékezett rá, hogy lelépett a járdáról, de elfelejtett körül nézni.
– Meg akarsz halni?! – üvöltött ki autójából a dühös sofőr, miután csikorgó gumikkal lefékezett a fiú előtt.
– Elnézést! – intett bocsánatkérően, majd sietősen átszaladt az úton. A választ egészen halkan mondta ki: Igen, meg.
*
Delet ütött az óra, mikor Anna átlépte az otthona küszöbét. Édesanyja, Berta idegesen mászkált fel-alá, és telefonon beszélt valakivel, mikor megpillantotta a lányát.
– Megérkezett, majd hívlak – mondta a telefonba, és kinyomta. – Hol jártál? Felfogtad, hogy mennyire rám ijesztettél, mikor nem találtalak reggel az ágyadban?
– Ne haragudj, anyu!
– Hol voltál?
– Nem tudtam aludni, ezért elmentem sétálni. Kicsit hosszúra sikeredett.
– Ezerszer hívtalak, de ki voltál kapcsolva!
– Igen, mert lemerült a telefonom. De most bemegyek, egy kicsit lepihenek, mert nagyon elfáradtam. – Azzal elindult a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót.
Bedőlt az ágyába, előkapta a naplóját, és írni kezdett.
Kedves Naplóm!
Hetek óta terveztem, hogy itt hagylak benneteket. És mikor végre eljutottam oda, egy angyal megmentette az életemet. Ez az angyal Zsolt volt, vagy csak egy része. Teljesen el voltam keseredve, de mikor megpillantottam őt, tudtam, hogy nem vesztettem el. Hálás vagyok érte, hogy visszahozott az életbe, de sajnos június huszonötödikén Zsolttal együtt én is meghaltam abban a balesetben. Érzem, hogy többé képtelen leszek szeretni.
Anna felsóhajtott, majd becsukta naplóját, és eltette a helyére.
*
Amióta találkozott Leventével, sokkal könnyebbnek érezte a gyászt. A mindennapok kínzó fájdalma már nem gyötörte olyan mélyen, mint előtte. Esténként már nem sírt, ha az emlékek megrohamozták az elméjét. Mosolyogva aludt el, miközben maga előtt látta Zsolt arcát. Minden éjjel emlékezett rá, és a vele eltöltött időre. Milyen gyönyörű is volt az élet mellette. Gyakran eszébe jutott a fogadás, mikor először csókolta meg őt úgy, hogy még nem is ismerte. Csodálatos emlékek voltak ezek, amiket örökre őrizni fog a szívében.
Sikerült munkát találnia, amivel besegíthetett otthon az anyagiakban. Szabadidejét pedig barátnőjével, Zsanettal, vagy testvérével, Vivivel töltötte. Leventéről semmit sem hallott. Annyit tudott, hogy Berta néhanapján felhívta a Pálfi családot, hogy érdeklődjön felőlük. A baleset óta, az együtt eltöltött szörnyű percek óta Magdolna és Berta kapcsolata jobbá, személyesebbé vált.
*
A november pillanatok alatt eltelt, és követte a december, a szeretet ünnepével. A boltok ünnepi díszbe borultak, a rádiókból karácsonyi számok csendültek fel. Magdolna tudta, hogy az idei és talán az összes többi már nem lesz ugyanolyan. Zsolt nélkül már semmi sem volt a régi. Közeledett a karácsony, minden ember izgatottan készülődött rá, de a Pálfi család még csak gondolni sem akart rá.
December harmadik hetében Magdolna újra telefonált, hogy elmesélhesse Bertának, mennyire aggódik Leventéért.
– Baj van a szívvel? – kérdezte rémülten Berta, és közben eszébe jutott, hogy de jó, hogy Anna éppen nincs itthon.
– A szívével nincsen gond, az kitűnően működik. Azt hiszem, depresszióba zuhant. Napok óta nem eszik, nem jön el velem vásárolni, nem csinál mást egész nap, csak a tévét kapcsolgatja. Nem érdekli semmi, nem tudok sehogy sem hatni rá. Annyira félek, Berta.
– Menjetek el pszichológushoz!
– Nem akar! Azt mondja folyton, hogy jól van, és ne aggódjak érte. De hogy kérheti ezt tőlem, amikor már csont és bőr? Ha így folytatja tovább, én fogok belepusztulni! – zokogta.
– Erősnek kell lenned, Magdolna! Feri sem tud rá hatni?
– Feri? Volt nap, amikor üvöltözött vele, mert ő is nagyon aggódik érte. Levi pedig fogta magát, és elment itthonról. Csak másnap láttuk őt újra. Teljesen kivagyok idegileg. Lassan itt van huszonnegyedike, de még fát sem vettünk.
– Nem tudom, Magdolna… Adjatok neki időt és szeretetet, megértést.
– Most le kell tennem – hadarta zavartan Magdolna, majd kinyomta a mobiltelefonját. Ferenc nem volt otthon, csak ő és Levente. Mégis zajt hallott az alsó szinten lévő fürdőszobából. Furcsállta, mert az emeleten volt Leventének saját mosdója. Lelke mélyén érezte, hogy baj van. Kalapáló szívvel sietett a fürdőszobához, melynek ajtaját belökve legnagyobb rémálma vált valóra.

Az Ördög lánya – részlet

Szilvia arab világa

A durva talpú bakancsok tompán dobogtak a vaskos tölgyfa lépcsőn. A három fekete ruhás, felfegyverzett férfi lábbal rúgta be az ajtókat, aztán gyors pillantással felmérték, van-e bent valaki.
Hamar végeztek az üresen tátongó vendégszobákkal, csupán egyetlen helyiség volt hátra. Az a szoba, amelyben Szilvia ébredezett.
Kellemes félhomály vette körbe, a vastag brokát függönyök elzárták a napfényt. A szőke lány lassan nyitogatta a szemét, mindig nehezen ébredt, ezen a reggelen különösen fáradt volt az esti buli után. Gondolatai átfutottak a történteken.
A fiúk teljesen meg voltak húzatva, versenyre keltek a legnagyobb piás címért. Ráadásul neki kellett hazafuvarozni őket. Még szerencse, hogy egyikőjük sem hányt bele az autójába.
Kéjesen nyújtózott el az ágyon. Augusztus 31-e van, a huszadik szülinapja, izgatottan várta ezt a napot, csakúgy, mint minden évben.
Az örege ilyenkor mindig tartogatott neki valami különlegeset. Őrült humora volt az apjának, és őt állandóan meg tudta lepni. Újra meg újra viccet csinált a születésnapjából. Utána mindig együtt röhögtek a bizarr tréfáin, de csak azután, hogy ő lecsillapodott, és az apja megölelgette. Az, hogy az apja átkarolja, igen ritka alkalom volt. Nem volt szokása.
Átfutottak az agyán az elmúlt évek meglepetései. A gondolattól egy kicsit összeborzongott. Nem mindegyik emlék volt kellemes. Például a két évvel azelőtti, kilakoltatási végzés. Annyira megijedt, hogy abban az évben nemcsak a szülinapja marad el, hanem az élete is keservessé válik. Csak állt és nézte az öltönyös férfit, aki sorolta a lehetőségeiket. Szükséglakás, egy szoba, város széle, stb. stb. Miközben figyelte a férfi szavait, nem vette észre, hogy az apja lehajtott fejjel pukkadozik, akárcsak az őket körülvevő emberei is.
Sosem vallotta be az apjának, az a félelme még mindig nem múlt el. A rémület, hogy elveszíthet mindent. A gazdagságot, ami születésétől kezdve kísérte, a saját jól berendezett életét. Mégis legjobban attól félt, egyszer egyedül marad. A magány gondolata riadttá, gyengévé tette.
Azt a szörnyű élményt a gyémánt karkötő sem tudta feledtetni vele. Rémálmaiban mindig ott van, hogy egyszer minden oda lesz, és ők olyan szegények lesznek, mint némelyik osztálytársa.
Na, és a tavalyi születésnap! Az apja bekötött szemmel vezette az ajándékához.  Ő meg sikított a dühtől, ahogy meglátta azt az ócska kismotort. Még akkor is dühöngött, amikor az igazi ajándékát megmutatta. Egy gyönyörű hófehér sportkocsit kapott, amivel ma is ő a legvagányabb csaj a városban.
Így lett a születésnapjából izgalom, rémálom és öröm egyszerre. Hiába fogadta meg ezerszer, többé nem hagyja magát átverni.
Hallotta, ahogy a léptek dübörögtek a lépcsőn. Fel sem fogta igazán, mik azok a fura hangok, csattanások a folyosón, amelyek egyre közelebb kerültek az ő ajtajához. Félni egy cseppet sem félt, mert nem volt mitől. Testőrök vigyázták a házat, a profi biztonsági berendezés mellett.
Nagy lendülettel vágódott ki az ajtó. Fekete maszkos férfiak lepték el a szobát, kezükben géppisztollyal. Szilvia agyán rögtön átfutott, hogy ez egy újabb szívatás.
–Na, ne! Az apám hülye humora! Menjetek a fenébe! – kiáltotta, majd sértődötten fordult a fal felé. – Ezt most nem fogom bevenni!
Az egyik maszkos férfi a hálóingénél fogva rántotta ki az ágyból. Röptében mozdult a lába, rúgni készült, hiszen nem véletlen imádta a karate órákat. Ám túl gyorsan történt minden, ideje sem volt felkészülni egy ilyen támadásra. Amikor földet ért, rádörrent az erőteljes férfihang:
–Szalóky Szilvia! Öt percet kap, hogy felöltözzön!
Ettől a mondattól hisztérikus nevetés kapta el. – Na, ne! Jó, ha húsz perc elég arra, hogy összeszedjem magam, nem számítva a sminkelést, ami még egyszer annyi. 
Ahogy felállt, látta, hogy a feketébe öltözött férfiak kilépnek a sarkából kifordult ajtó elé, mintegy lehetőséget nyújtva a gyors átöltözéshez. Magában vihogva ment a szekrényéhez.
–Megállj, fater, most én jövök!
Nem sokat gondolkodott, elővette a legszexibb öltözékét. A tűzpiros ruha tökéletesen követte teste vonalát, karcsú derekát és a gömbölyded csípőjét. A mély dekoltázs ízelítőt nyújtott a formás mellekből, ha esetleg még nem kötötték le a férfiember tekintetét a miniszoknyából kivillanó feszes combok. Ez a cucc volt az, amelyet kifejezetten utált a papája. Szerinte egy prostinak tökéletes lenne, de nem az ő lányának. Most is csak azért vette fel, hogy visszavágjon. Ha már ilyen bizarr napot akart neki az apja!
Platinaszőke haját kibontotta, egy gyors mozdulat és a vérvörös rúzs kihívóan csillogott a kecses vonalú szájon. Felkapta a kis táskáját, amit a kimerítő este után csak lehajított a földre.
Csábos mosollyal fordult az ajtó előtt mereven álló férfiakhoz:
–Mehetünk, fiúk!
A lépcsőfordulóhoz érve iszonyú érzések járták át, amint meglátta az apját a földön feküdni, miközben egy kommandós térdepelt rajta. Szilvia jókedve egy pillanat alatt elszállt, nem volt kétséges, ez bizony nem vicc.
Visszaút már nem volt. Menet közben próbálta szoknyáját lejjebb húzni, egyben eltakarni a két szalagból álló bugyiját. Teljesen zavarba jött, amikor minden szem rászegeződött. Egyáltalán nem volt szégyenlős típus, ám most érezte, hogy a tűzpiros ruhából kivillanó testrészei igen csak nagy hatással vannak a jelenlévőkre, ám nem a szó jó értelmében. Idegesen rángatta a ruháját, ám a rugalmas anyag pontosan oda csúszott vissza, ahol eddig is volt.
Görcsösen kapaszkodott a lépcső korlátjába, miközben, mint egy rossz álomban, a háttérből meghallotta a kommandós mély hangját.
–Főnök! Itt van a lány is, megbilincseljem?
A tágas nappali közepén álló feketeruhás alak megvetően nézett végig rajta, majd legyintett egyet. – Mintha egy kupac szar lennék – futott át Szilvia agyán, ám ideje sem volt a felháborodásra. Az előző feketeruhás intett az embereknek.
Szilvia látta, amint az apját karjánál fogva felemelik, aki visszapillantott rá arcán azzal a fura mosollyal. Mintha azt akarná sugallni, hogy hamarosan minden rendben lesz. Ideges borzongás futott végig a testén. Egészen kicsi korától kezdve ezt a fanyar mosolyt kapta tőle, amikor hosszú utazásaiból hazatért. Ettől állandóan elhitte, hogy többet nem fog elutazni, nem fogja elhagyni. Mégis folyton elment, magára hagyta őt a kétségeivel kettesben. Ilyenkor mindig feltette a kérdést magának: vajon visszatér-e hozzá? Vagy ő is elhagyja, mint az anyja?
Ám, most nem hitt a mosolyának, hiszen pontosan látta mennyire nagy a baj. Mégis lelke mélyén reménykedett, hogy csupán idő kérdése, és felébred a rossz álomból. Mindjárt kiderül, ez is csak egy vicc volt. Az ajtó felé közeledve azonban egyre valóságosabbnak tűnt minden. Kénytelen volt elfogadni, hogy ez a valóság, és nem álom.
Az ijedtség egyre jobban a hatalmába kerítette, lehetősége sem volt a szabadulásra. A háta mögött álló férfiak noszogatására kilépett a vörös márvánnyal borított teraszra, ahonnan csak néhány lépés választotta el az utcai kaputól.
Odakint a kíváncsi szomszédok tekintetének kereszttűzében álltak a rendőrautók és megszámlálhatatlan egyenruhás alak. Mintha a kisváros összes rendőre csak őrájuk várna. Olyan volt, mint a filmekben, csak most sokkal félelmetesebb.
Szilvia úgy érezte, mindjárt elájul, ennek ellenére megpróbált úgy tenni, mintha nem is érdekelné mi történik körülötte.
Igyekezett csak arra koncentrálni, hogy a miniszoknyáját lentebb igazítsa, és lehetőleg a tűsarkú cipőben se hasaljon el.
Még csak az kellene, hogy a szomszédok hangos röhögése kísérje a menetet! Na, ne! Azért azt az örömet nem szerzem meg nekik!
Hogy a kínos helyzetet valamiképpen enyhítse, odaintegetett a szájtátó szomszédoknak, akik csak egy-egy tétova kézmozdulattal jeleztek vissza. Alapjában véve sosem voltak igazán jóban a szomszédokkal, pusztán egy-egy köszönés és rövid mondatok erejéig álltak le velük.
Az egyik autó mellé érve a kommandós rászólt, hogy üljön be, ami azért nem volt egyszerű művelet. Miközben a fejét nyomták lefele, szoknyájába kapaszkodva próbált belavírozni az autó hátsó ülésére.
Egy rendőrnő ült be mellé. Szilvia lopva ránézett. A lány vele egykorú lehetett, copfba fogott ezüstszőke haja kivillant a rendőrsapka alól. A rendőrnőnek kedves arca volt, és Szilvia csak arra tudott gondolni, hogy lehet egy ilyen lány zsaru? Mindig is utálta a rendőröket. Állandóan belekötöttek, ha leállították valahol a város utcáin. Az meg különösen tudta idegesíteni, hogy örökké lefényképezték! Tehet ő róla, hogy a sportkocsija csak száz fölött érzi jól magát? Folyton csak a csekkeket küldözgették. Szerencsére az apja mindig szó nélkül kifizette.
Az autóban egész úton hatalmas csend honolt, egyik rendőr sem szólalt meg, ami igencsak idegesítette Szilviát, fel tudott volna robbanni! Azt sem tudta mi történt. – Miért ülök most ebben az autóban? Mi a fene folyik itt? Hová vihetnek és miért? Miért? –  Csak úgy kavarogtak benne a gondolatok. Persze esze ágában sem volt beszédbe elegyedni a zsarukkal, vagy rákérdezni az okra. – Pukkadjanak meg! – pufogott magában.
Azt már régebben is sejtette, hogy valami nem stimmel az apja körül. De mit csinálhatott az öreg? Vagy valaki be akarja feketíteni? Az biztos, nagyon sok ellensége van, mert tele van pénzzel.
Amíg morfondírozott magában, az utca végén feltűnt a rendőrség épülete. Nem volt nehéz kitalálni, oda tartanak.
Folytatás hamarosan.
Megvásárolható itt.

 

Meghívó nászútra

A sivatagi forró homokban lassan vonszolta magát és utasát a halálosan kimerült teve. Talán egy hete kóvályog az utat keresve. A rajta ülő nő már alig bírja tartani magát. Fejét, arcát égeti a kegyetlen sivatagi nap. A nő keze a teve takarója alatt, óvatosan emeli fel, hogy megérintse az arcát. Érzi a sebeket, égési foltokat. Orvos, így jól tudta, ha túléli a kalandot, az arcán örökre ott marad a nyoma. Alig fél órája itta meg az utolsó korty vizet. Minden olyan reménytelenné vált. Szeme előtt leperegtek az utóbbi napok eseményei, nem is értette, hogyan jutott el idáig? Talán ott kezdődött minden a repülőtéren… Meghívó nászútra bővebben…

Elveszve Mexikóban

Egri Zsanna                                                                                                                 Elveszve Mexikóban                                                                                             Kathy lassan, óvatosan nyitotta ki a szemét. Még mindig nem merte elhinni, hogy igaz amit lát. A lakosztály fényűző pompája annyira álomszerű volt. Minden egyes alkalommal biztos volt benne, hogy a képzelete játszik vele, ezt az érzést még fokozta, ahogy a mellette alvó férfira tekintett. John, az álmai férfija. Kislánykorától kezdve ilyen férfiról álmodott. Szemével végigfutott a mennyezet díszes rozettáin, a halványkék színben pompázó falakon. Eszébe jutott, hogy honnan indult. Ő egy falusi lány volt, aki a magasba tört, és fel is jutott a csúcsra. Hihetetlen, mennyire szerencsés, annak ellenére, hogy gyerekkorától kezdve mindig rosszul választott, úgy baráti, mint szerelmi téren. Folyamatosan kihasználták és ő tűrte. Még a munkájában sem volt túl sikeres, kivéve mióta Johnt megismerte. Eleinte vidéki kisvárosok ritkán látogatott fordítóirodáiban unatkozott, vagy szállodai adminisztráció töltötte ki az életét. Emlékszik rá, mennyire örült, amikor megkapta az állást a Margó Bt-nél, és vidékről végre feljutott Budapestre. Világéletében imádta a nyelveket, könnyedén szerezte a nyelvvizsgákat, így a családja, ismerősei egyáltalán nem lepődtek meg, hogy tolmács lett. Mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna. Neki csak a fordítások jutottak. Órákig görnyedhetett a monitor előtt. Margó, a főnöke sosem őt küldte, ha tolmácsolni kellett. Persze! Ott volt Lili, a szőke dögös csaj, mindenki őt kérte. Kathy jól tudta, hogy labdába sem rúghat a férfiaknál Lili jelenlétében. Márkot, a másik munkatársát is szívesebben látták, még akkor is, amikor mindenki tudta róla, hogy meleg. Most is érzi az orrában az agresszív kölni illatát, amely körbelengte a férfit, ahogy az belépett az irodába. Örökké feszélyezve érezte magát a kollégái között, mintha levegőnek néznék. Nem is tudta igazán miért, pedig annyira igyekezett. Tényleg mindent elvállalt azért, hogy megkedveljék. Egyszer mégis egyik pillanatról a másikra megváltozott minden. A szürke kis veréb kitárta szárnyait, és mint színes gyönyörű madár szállt az ég felé. Élénken élt az emlékeiben az a nap, amely elindította a változás felé. Sürgős hívás jött, így Margónak, a főnökének nem volt más választása, őt kellett a „kis békácskát” küldenie.                         Békácska.  Így becézték gyerekkorában, ami akkor még egyáltalán nem zavarta. Egyszer az anyukája meglátogatta, akkor hallották meg a kollégái, és szinte azonnal átvették. Eleinte tiltakozott, hiába mondták neki, hogy ez egy aranyos becenév. Nem hitt nekik, nem akarta, végül mégis feladta. A főnöke is átvette ezt a megnevezést, ezzel egyértelművé vált számára, hogy a cégnél senki sem veszi komolyan.                                                                                                                       Ezért is volt melengető érzés, amikor John Kathynek nevezte, ettől azonnal úgy érezte, hogy véget ért a „Békácska” korszak.                    Azt a napot sosem felejti el, amikor meglátta Johnt. Azt a John Kinget, aki igazán menő mexikói üzletember volt, de egyáltalán nem nézett ki mexikóinak, sőt a neve alapján sem gondolta volna. A férfi sötét haja, égkék szeme, kissé kreolos bőre, és tökéletes eleganciája azonnal elkápráztatta. Abban a pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy ő az a férfi, akit megálmodott. Soha nem gondolta, hogy az emberi szív ennyire erősen is tud verni. Egy tévésorozat jutott az eszébe, ahol a csúnya lányba beleszeret a főnöke. Hátha vele is megtörténik!                                                                                                Olyan jó volt ábrándozni, bár józan esze pontosan tudta, hogy esélye sincs. És ahogy lenni szokott, az álmodozás csak estig tartott, amíg be nem fejeződött a munkája. John igazán udvarias volt, külön megköszönte, hogy az anyanyelvén beszélhetett vele. Egészen meglepődött a férfi, amikor elmondta neki, hogy hány nyelven beszél. Csupán ennyi volt a külön beszélgetésük. Hívott neki egy taxit, és véget ért a fantáziálás. Elváltak az útjaik. A hercege ment az ötcsillagos hoteljébe, ő pedig a külvárosi albérletébe.                   Másnap minden ugyanúgy ment, mint mindig. John ismét tolmácsot kért az esti fogadásra, és helyette természetesen a szőke bombázót, Lilit küldték. Kathy pedig csak meredten bámulta a monitort, miközben a másik lány a szomszédos irodában lelkesen készülődött.   Mit is gondoltam! A hercegnek majd pont én kellek? – motyogta az orra alatt, hogy senki ne hallja meg. Még csak az kellene, hogy ki is nevessék!                                                                                                                     Aznap este egészen korán, morcos hangulatban bújt a pizsamájába. Igazán szeretett volna elbújni a takaró alá, nem mintha bárki is láthatta volna a rossz kedvét. Már majdnem álomba szenderült, amikor belehasított a szoba csöndjébe a telefoncsörgés. Ijedten ugrott fel. A vonal túloldalán a főnöke rikácsolt a telefonba fülsértő hangon.                                                                                                                                     –Békácska! Máris indulj! Van estélyi ruhád? Nincs? Szerez! De azonnal!                                                                                                                                    –Mi történt? – kapkodta a fejét, a nyakába zúdult szófolyamtól.          –Jaj! Lilike nem tud franciául, és nem szóltak, hogy az is kell. Az a szépfiú meg külön téged kért. Nem is értem!                                                      –Nekem csak kosztümöm van. Az nem jó? – kérdezte Kathy bizonytalanul.                                                                                                                       –Nem! – hangzott a határozott válasz. – Csak estélyi lehet. Kérj kölcsön! Egy óra múlva ott lesz az autó érted – és máris letette a telefont.                                                                                                                           Kathy emlékezett rá, hogy milyen kétségbeesetten kereste a megoldást. Szerencsére gyorsan eszébe jutott az egyik szomszédban lakó asszonyka, aki gyakran járt operába.                                      Mosolygott magában, ahogy eszébe jutott a jelenet. Amikor meglátta magát a tükörben, eléggé lehangolódott.  Így utólag belátja: vicces látvány nyújtott. Nem igazán voltak egyforma alkat a szomszédasszonnyal. Szerencsére néhány biztosítótűvel az alkatára tudták igazítani a két számmal nagyobb ruhát.                                       Utána már jött minden magától.                                                                         John naponta hívta fordítani, ő pedig igyekezett minden gondolatát kitalálni. Néhány nap után, a mexikói férfi egyre hosszabb időre vette igénybe a Margó Bt szolgáltatásait, azaz az ő tolmácsolását. Ezután sokszor ebédeltek együtt, ami Kathy számára mindig különleges élmény volt. John alaptermészetéből adódóan hallgatag volt, a lány pedig zavarában, egyre többet kezdett beszélni, ami fura módon sokszor csalt mosolyt a férfi arcára.  Kathy hamarosan rájött, hogy a férfi kemény páncélja mögött egy érzékeny ember bújik meg. Nem az a szappanopera típus (bár ő kedvelte azokat is), inkább olyan finom, szeretettre, megértésre vágyó lélek.                                        Sokszor elgondolkodott, hogy tulajdonképpen milyen ember is? Külsőleg komoly, szigorú férfi, aki úgy tűnt érzelmek nélkül, csak a munkának él. Mégis amikor azzal állt elő, hogy hagyják a munkát a fenébe, és csak kettesbe utazzanak el valahová, egy teljesen más embert ismert meg. Nem beszélve arról, hogy egészen a fellegekbe járt, amiért Johnnal kettesben utazhat, bár fogalma sem volt mi vár rá. Kicsit reménykedett, hogy talán mégis megtörténik a csoda, de gyorsan lebeszélte magát a buta gondolatról. Nem nagyvilági helyre mentek, csupán egy csendes kis hegyi faluba. Kathy számára felfoghatatlan volt, hogy az ő jelenlétében felszabadult az a zárkózott férfi, akit alig pár hete ismert meg. Ekkor mesélt az életéről, a Mexikóban eltelt gyermekkoráról, az Angliai egyetemi éveiről. A magyar lány szíve elszorult, amikor a John az apja haláláról beszélt. Kathy számára is sokat jelentett az édesapja, akit rajongásig szeretett. Csendben hallgatta John szavait, és akkor értette meg, hogy a férfi mennyire magányos. John, apja után az anyját is elveszítette, de ahogy Kathy ki tudta érezni a szavakból, az kevésbé rendítette meg. Ezt egyáltalán nem értette. Amikor megkérdezte tőle, hogyan vesztette el az anyját, John arca elkomorult. Másodpercek alatt lezárta a témát azzal, hogy beteg volt.              Kathy mérges volt magára, hogy ennyit kíváncsiskodott a férfi magánélete felől, különösen azért, mert az ismét bezárkózott, többet nem akart mesélni magáról.                                                                Aznap este a szálloda teraszán, egymás mellett ülve bámulták a csillagokat. Minden olyan romantikus volt. Ám mégsem ez volt az a pillanat, amikor a szerelmük elkezdődött. Nagyon pontosan érezte: akkor még, mint nő, egyáltalán nem dobogtatta meg a férfi szívét. Úgy tűnt csupán egy megértő barátra volt szüksége.                       Viszont ennek az utazásnak köszönhetően, alig egy hét múlva felkérte, hogy legyen a titkárnője. Iszonyú boldog volt a gondolattól is, hiszen neki annyi is elég, hogy ott lehet a hercege közelében. Ráadásul, amikor meghallotta a fizetés nagyságát, hinni sem akart a fülének, kétszer is rákérdezett, mintha nem hallana jól. Eléggé kínos volt a helyzet, de John csak mosolygott, és megismételte. Ő meg persze képtelen lett volna visszautasítani az ajánlatot. Nem csak John miatt, a karrierjében is nagy előlépés volt ez a lehetőség. Hiszen nem csak tolmácsolt, hanem a főiskolán külkereskedelmet is tanult.                                                                                                                                        A változás mégis akkor kezdődött, amikor John külön pénzt adott neki, hogy a megjelenésén javítson, mivel rengeteg fogadásra kellett kísérnie. Érezte, hogy a férfit rettentően zavarja az ő öltözködése. Így utólag teljesen igazat ad neki. Sosem törődött magával, mindig az volt a fontos, hogy a ruhája kényelmes legyen, a divat, vagy ő hogyan néz ki, egyáltalán nem számított. Mindent megtett volna a férfiért, és ez a változtatás nem is volt olyan nehéz feladat. Akkor került le az ormótlan szemüveg, hogy kontaktlencse kerüljön a helyére, és lassan az öltözködése is megváltozott. A bő, lezser, sötét színű ruhákat felváltotta a pasztell színekben pompázó elegáns öltözet. Vette a bátorságot, hogy néhány testre simuló, színes nyári ruhával is kiegészítse a ruhatárát. Ekkor vette észre, hogy mennyire megváltoztak vele szemben az emberek, különösen a férfiak.   Kezdte magát nőnek érezni. Szárnyalni tudott volna az új érzéstől. Annak a férfinak köszönheti, hogy a ronda hernyóból pillangóvá tudott válni, aki most mellette alszik.