Sorsolás!

Kisorsoltuk a Keresd a kulcsot! nyereményjáték nyerteseit, random, véletlenszerű kiválasztással.

Meglepetésként két 500-500 Ft-os nyomtatott könyv vásárlásra jogosító kupont is kisorsoltunk.

Ime a nyertesek, sárgával jelölve:

5000 Ft értékű utalványt nyert :

 

 

500 Ft értékű utlványt nyert:

500 Ft értékű utalványt nyert:

Gratulálunk a nyerteseknek! Akik most nem nyertek, ne búsuljanak, hamarosan jelentkezünk újabb játékkal, és kedvezményekkel.

Elcserélve – Egy milliomos bőrében 2. részlet

Ben csukott szemmel szimatolt bele a levegőbe. Tiszta fertőtlenítő szag vette körbe, és valami végtelen csönd, némi duruzsoló hanggal. Az agya nem fogta fel, hogy mik azok az illatok, és mi az a folyamatos géphang. Nem érezte a megszokott nyirkos érzést, a távoli szennyvíz telep árasztotta bűzt, a szél borzolta bokor csiklandozását. Arra gondolt, hogy biztosan meghalt, mert bármennyire erőltette az emlékezetét, csak az az irdatlan vasrúd volt előtt. Azért mégis kinyitotta a szemét.
–Hol a pöcsömbe vagyok? – pislogott körbe a vakító fehér szobában, ahol csak a gépek halk zümmögése vette körbe. – Baszd ki! Ez egy kórház! – hatolt a tudatáig a gondolat. A vonatnál történtek utáni időből semmire nem emlékezett.
Abban a pillanatban ugrott be neki, hogy tulajdonképpen egy csomó mindent ellopott attól a hullától. –Na, most tuti leültetnek! Úgy érezte, menekülnie kell, nem akar börtönbe kerülni. Erőteljes mozdulattal próbált felpattanni, de az ágy azonnal visszahúzta. – Mi a picsa! Megkötöztek? Mi a szar van?– Kiabálni akart, de csak tehetetlenül vergődött a kórházi ágyon az ajtó felé tekingetve, valamilyen segítségre várva, amely néhány másodperc múlva meg is érkezett. Bennek még jobban elkerekedett a szeme. –Biztosan a mennyországba kerültem, ha ilyen angyal jön hozzám – gondolta, de rögtön rájött, hogy ő sosem kerülhet a mennybe, de még a pokolba is csak nagy nehezen fogadnák be. Biztos volt benne, hogy az ördögnek sem kellene.
A fiatal babaarcú szőke ápolónő arcára mosolyt erőltetett, ami inkább volt visszafojtott nevetés. Betti elszégyellte magát, azért a röhögés mégsem illett az intenzív osztály komolyságához. Persze megvolt az oka a vidámságnak.
A szobában fekvő férfi igencsak megmozgatta a nővérek fantáziáját. A baleset után hamar elterjedt, hogy a mentővel érkező sebesült igencsak gazdag pasi, aki valahonnan külföldről érkezett. Kíváncsian várták, ám amikor öltöztették, mindnyájuknak felfordult a gyomra.
Ő is segédkezett, és egészen elszörnyedt, hogy a drága ruhák alatt milyen elhanyagolt koszos testet találtak. Rengeteg fertőtlenítő szert elhasználtak. Lehet, hogy sok pénze van, de a szappant biztos nem ismeri! Egy pillanatra fel is vetődött, hogy valaki más, de a mentősök is megerősítették, valóban Kállay Edvárd az. A kisiklott vagonban csak ő volt, és a zakójában is ott volt a pénztárcája.
Az egyik lány szomszédságában lakott a kalauz, aki lelkeseken elmesélt minden apró részletet, még azt is, hogy micsoda karórája volt a férfinak. Betti az órát saját kezűleg húzta le a sérült karról. Bármennyire is hihetetlen, de egy különc emberre találtak, aki a töméntelen pénze ellenére nem kedveli a tisztaságot. A kórházban találkoztak már sok furcsasággal, így ezen is túlléptek.
Egyáltalán nem szoktak szórakozni a betegeken, ám ez a férfi sok viccelődésre, kötekedésre adott okot a nővérek között. Egymásra licitáltak, hogy ki mennyit adna a férfiért, ha az túléli a sérüléseit. Betti lett a nyertes. Tízezer forintot ajánlott fel.
Most, hogy már biztos életben marad, mindenki vele viccelődik. Már az egész osztály úgy emlegeti a férfit, hogy Betti szerelme. Pedig szegényke egy feltrancsírozott roncs, aki csoda, hogy egyáltalán életben maradt.
A férfi nyöszörögni kezdett, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.
– Nyugalom! – nyomta vissza a lány gyöngéden a vastagon bekötözött férfit, még rá is mosolygott.
A sebesült kétségbeesetten akart megszólalni, ám egyetlen hang nem jött ki a torkán, csupán keserves nyögdécselés.             
Elkeseredetten igyekezett jelezni, és ezt csak a kezével tehette volna meg. Iszonyú pánik kapta el, amikor meglátta, hogy mindkét keze be van pólyálva, ráadásul olyan mintha két betondarabot emelgetne. A teste vonaglott az ágyon, mindaddig, míg a gyorsan beadott nyugtató hatására ismét el nem aludt.
– Szép álmokat! – közölte ironikus hangnemben a lány, ahogy látta a lecsukódó szemeket. Egy darabig nézte az alvó beteget, elképzelése sem volt, hogy milyen lehet a gézzel eltakart arc.
A professzor szerint vasból van a fickó, mert bár súlyosak a sérülései, de biztosan fel fog épülni. Ennek ellenére Betti nem tudta elképzelni, hogy valaha épp ember lesz belőle. Alapjában véve nagyon sajnálta, és már borzasztóan bánta, hogy belement a buta viccelődésbe.
– Jó napot! – zavarta meg a gondolatait a női hang.
Betti a hang irányába fordult. Pillanatok alatt felmérte az ajtóban toporgó nőket. Az idősebb asszony eleganciája még a magára öltött kórházi köpeny alól is kitűnt, a zöld nylon sapka alól itt-ott kibújtak ősz fürtjei. Az asszonynak kedves, nyugodt arca volt. Betti kedvelte az ilyen elegáns,  szimpatikus idősebb nőket, úgy érezte valamilyen bizalmat sugároznak magukból.
Mellette kissé lemaradva egy fiatal lány pislogott körbe. A lány arcáról sütött az undor. Betti látott már hasonló arckifejezést a látogatóknál. Valószínűleg a gyógyszerek, fertőtlenítők szaga okozza, amit nem mindenki viselt jól.
A szőke lány márkás öltözéke elárulta, hogy egyáltalán nem a szegényebb rétegből származik. Bettinek azonnal szemet szúrt a lány cipője, egész pontosan, ami kilátszott a kórházi papucsból. Annyi is elég volt, hogy megállapítsa az a topánka egy havi fizetésébe kerülne.
Az idősebb asszony végignézett az ágyban fekvő betegen. Szeméből szánalom sugárzott.
 – Ő Edvárd? Úristen! De csúnyán megsebesült! Szegénykém! – lépett a betegágyhoz az ősz hajú asszony.
– Igen, ő Kállay Edvárd – nézett a kórlapra (nem mintha nem tudta volna, hogy az). – Ön rokona, vagy netalán az édesanyja? – kérdezett rá bizonytalanul Betti, mert az elhangzottakból nem igazán tudta megállapítani.
– Nem, dehogy! Én csak a házvezetőnője vagyok a családnak. Ő a húga – mutatott az ajtóban ácsorgó lányra.
– Ó, bocsánat!
– Semmi gond. Hogy van? Meggyógyul? – kérdezett ismét Ildikó, Lea helyett, aki továbbra is minden érzelemtől mentesen ácsorgott az ajtóban.
– A körülményekhez képest elég jól, hamarosan átkerül az osztályra, de többet csak az orvosa tud mondani, én csak nővér vagyok.
– Tudom kedves. Lehetne, hogy külön szobába kerüljön?
– Külön szobába? – akadt meg egy pillanatra Betti, ebben a kórházban nem megszokott kérés. – Ezt nem az én tisztem eldönteni, talán a professzor úr tud segíteni, és ő többet is tud mondani a beteg állapotáról. Jöjjenek, odavezetem önöket – mutatott a kijárati ajtó felé.
– Köszönjük, hogy gondoskodik róla – csúsztatott Ildikó egy bélelt borítékot a nővér zsebébe.
– Nem, ezt nem fogadhatom el! – tiltakozott a nővér, bár magában igencsak megörült az adománynak.
– Tegye csak el. Jól tudom én, hogy milyen kevés fizetést kapnak. Magam is jó pár évig műveltem ezt a hivatást – mosolygott az ősz hajú asszony a lányra.
Betti jóleső érzéssel csúsztatta vissza a zsebébe a borítékot, már csak azért is, mert olyan embertől kapta, aki szintén nővér volt. Bár egyáltalán nem értette, hogy miért a házvezetőnő intézkedik.
Lelkiismeret furdalása sem volt igazán, hiszen a beteg húga egymaga többszörös értéket viselt magán, mint az a pénz a borítékban.
–Tudja, kedves, ezt a szegény fiút –, mutatott az idős asszony a betegre, mintha csak Betti gondolatára válaszolna – egyedül én ismerem, még igen fiatal volt, amikor elhagyta a Kállay házat, Lea is csupán három éves volt.

 

Egy milliomos bőrében – Új kiadás

A tragédia
Az égbolt alján halvány fénysugár jelezte a közeledő reggelt. Néhány koránkelő madár óvatos dalba kezdett, kigúnyolva a kakasok rekedt kukorékolását. A hűvös szellő sejtelmesen susogott. Ebbe a nyugalomba  dübörgött bele hangosan az éjszakai vonat. A fülsiketítően zakatoló kerekek megtörték a csendet, felriasztva az alvó állatokat. A felerősödő szél a vagonok rései között vészjóslóan huhogott. Mindezekkel a zajokkal mit sem törődtek a fülkék mélyén kókadozó utasok. A kopott ülésen elnyújtózva békésen horkolt néhány munkáskülsejű férfi, még a piacra tartó kofák is nyugodtan támaszkodtak a fülke oldalának.
A kalauz is félálomban támolygott fülkéről fülkére, hogy fáradtan rázza fel az alvókat.
Az étkezőkocsi üresen tátongott. A büfések még csak készülődtek az éhező, szomjazó utasokra. Mormogva fogadták a köszöntést, mintha mindenki ballábbal kelt volna fel. A levegőben fura, morcos hangulat, talán mondhatnánk, hogy baljós jelek uralkodtak, de erre senki sem gondolt.
Az első osztály kihaltsága egészen megnyugtatóan hatott a jegykezelő kedélyállapotára. Tekintette végigfutott a párnázott fotelokon, miközben megkönnyebbülten konstatálta, hogy egy lelket sem lát. Csupán a legutolsó fülke egyetlen utasa nyújtotta felé a jegyét. A harmincas férfi merev arccal süllyesztette el az úti okmányait a mellette heverő, gondosan szabályos szögletes formára hajtogatott, zakója zsebébe. A köszönésre csupán egy lekezelő fejbiccentéssel reagált.
A kalauz elhúzta a száját. Ki nem állhatta az ilyen alakokat, amiért átnéztek rajta, mintha üvegből lenne. Azért alaposan felmérte a nem mindennapi utast.
A férfi táskája, kabátja, a drága karórája igencsak márkás volt. A vaskos pénztárcája, amelyben a vonatjegye is volt, hivalkodott a méretével. A kalauz jól látta, hogy dugig van pénzzel.  Nem is értette, hogy mi a fenét keresnek az ilyenek a vonaton, miért nem mennek a saját luxus járgányukkal.
Távolabb érve legyintett egyet a levegőbe. Minek bosszantja magát az ilyen alakok miatt?
A kisváros csendjébe belevisított a vonatfütty. A rövid megállás alatt csupán pár álmos utas kászálódott fel, így néhány  perc és ismét úton voltak.
A városszélén néhány ablakból halvány fény szűrődött ki, a koránkelők álmosan törölték szeműket. Nem volt szükségük órára, nekik a hajnali vonat jelezte a pontos időt.
Távolabb a lámpák fényétől már csak a homoktól szürkére festett bokrok, és egy országút kísérte a vonat útját. Minden olyan tökéletesen nyugodt, egyhangú volt.
Ezt a törékeny nyugalmat egy másodperc alatt kettétörte az iszonyatos hang, akár egy robbanás.
Az irdatlan csattanás hangja azonnal kiverte az álmot a rémült utasok szeméből. Az emberek ijedten ugrottak fel, riadtan tekingettek körbe, de még fel sem foghatták, hogy mi történt, amikor hatalmasat rázkódott a vasúti kocsi és egy szempillantás alatt szétszórta az embereket. Kétségbeesetten kapaszkodtak az ülésekbe, csomagjaikba, szomszédjaikba, ki mibe tudott.
Kintről fékcsikorgás, majd egyre félelmetesebb hangok szűrődtek be. A fények kialudtak, csak a kétségbeesett kiabálás, jajgatás hangja hallatszott mindenfelől.
A vonat egyre lassabban ment, érződött, hogy néhány perc múlva megáll. A földről feltápászkodók ijedtsége is kezdett alábbhagyni, amikor újabb hatalmas rándulást éreztek. A hátsó vagonokban utazók még hallották, ahogy a vonat végében lévő első osztály iszonyú hangerővel az oldalára borul, miközben az összekötő csavarkapocs hatalmas csattanással kettétörik.
A kisiklott vonat első osztálya, szabadságának engedve, a töltés oldalán megpenderülve, egyenesen lerepült a városka legszélső házaihoz. A zuhanás hatására a vagon egyetlen utasa kirepült a darabokra tört ablakon keresztül, és hangos puffanással földet ért.
Néhány másodperc múlva a kisiklott vagon utolérte, és pontosan a férfi teste mellett landolt.
***
Ben fázósan húzta össze magán a szakadt pokrócot. Brunyálnia kellett, de legszívesebben maga alá engedte volna. Mégis az öreg Józsi szavai jutottak eszébe, hogy a kutya sem húgyozik a vackára. Neki az a kuckója, az a szakadt bokor, ahol a sokat látott öreg pokróca alatt hever éppen. Arra persze egyáltalán nem emlékszik, hogyan került a bokor alá. Már csak annyi emléke volt az előző napról, hogy az öreg Józsi nyugdíjat kapott, így, mint mindig, napokig ünnepeltek. Az öreg olyan volt, mintha az apjuk lett volna, a csövesek mind szerették, különösen ezekben a napokban. Mégis csak páran voltak a barátai. A gebe Pisti, akinek mindegy volt, hogy mi van benne, csak egy üveg legyen a szája közelében. A testvérek Marci meg Jani majdnem elválaszthatatlanok voltak, talán azért mert ikrek voltak. Ők mindenen megosztoztak, néha még Julin is. Juli, férfias alkatával, beesett arcával alig tűnt ki közülük, aki távolról szemlélte őket, bizton férfinak nézhette volna. Ők maguk is úgy bántak vele, kivéve Janit, aki mellé éjszakánként bújt, hacsak nem keverte össze a testvérével. Persze ebből sosem csináltak gondot, családon belül maradt.
És ott volt ő, aki egy kissé kirítt közülük. Emlékszik rá, hogy alig akarták befogadni, csak ficsúrként emlegették.
Kapart ő mindig felfele, de a sors mindig lenyomta a mélybe. Ott az otthonban mindig őt mutogatták, mint az árvaház legjobb tanulóját. Milyen büszke volt, amikor megkapta az érettségijét, mégis amikor kikerült…Nem várta egyéb, mint az utca.
Eleinte ment is volna dolgozni, de amikor a lakcímét kérdezték... Nem kellett senkinek sem. Olyankor nem volt más választása. Az ital mindig jó társa volt. Benne sosem kellett csalódnia. Megnyugtatta, elkábította. Most is így történt. Kurva erős volt a bor, és az a pálinka is, együtt rendesen fejbe kólintották. Már csak a pia, és más semmi nem érdekli. Csak annyira volt szüksége, arra a kábulatra, amely megszállta a fejét, és nem engedte gondolkodni.
Régen azt hitte csak néhány napot kell majd az utcán tölteni, de ez lett belőle. Csak a szesz tartja benne az életet.
Nagy nehezen kikászálódott a rongyos pléd alól. Nehezek voltak a léptei, úgy érezte a feje mindjárt elrántja. Fél kézzel maga után húzta az elnyűtt rongyot. Csak alig pár lépést tett meg, hogy egy másik bokrot megöntözzön, amikor a katasztrófa megtörténik. Borgőzös fejjel nézte, ahogy a töltésről egyenesen felé zuhan a hatalmas vagon. A föld megrázkódott a becsapódástól. Ott áll egyik kezével a farkát szorongatva, másikban a rongyos pokrócot, és csupán annyi jutott az eszébe,  még jó, hogy a pokrócot magával hozta, mert a vonat pont ráesett volna.
Kótyagosan húzta fel a zipzárját, majd a szakadt göncöt maga után vonszolva elindult az előtte tornyosuló, összeroncsolódott vonat felé, ami még mindig nyikorgó, recsegő hangokat adott ki magából.
Szétszóródott vasdarabokon botladozott át, másnapos tekintettel pásztázva a környéket, valami használható dolog után kutatva. Még elég sötét volt, így várható volt, hogy valamin átesik, így is történt. Jó nagyot vágódott, mégsem ütötte meg magát, egy test felfogta az ütést. Mintha rúgó lett volna a lábában, úgy ugrott fel a véres testről, de a következő pillanatban már tudta mit kell tennie. A fickón úgyse lehet már segíteni, lehajolt gondosan átkutatva zsebeit, meg is találta amit keresett. Elég vastag volt a tárca, azért még a karóráját is lecsatolta a halott férfinak. Egész jól mutat a karján, állapította meg elismerően a márkás karóráról. A magával hurcolt takarót a hulla testére dobta. Néhány méterrel beljebb bukdácsolt, hátha talál még valamit. Egy zakó hevert a kitört ablaküveg darabjai között. Felemelte, a jó szabású ruhadarab pontosan passzolt a felsőtestére, és a hajnali hűvösben egész melegnek tűnt. Kissé távolabb egy utazótáska hívogatta. Nem sokat vacillált, a tartalmát a földre borította. Csalódottan látta, hogy csak ruhadarabok terültek szét a roncsdarabokon. Gondolkodott egy keveset, ledobálta a ruháit. Kéjesen húzta magára az új ruhadarabokat.
Távolban felhangzott a sziréna hangja, tudta, hogy sietnie kell. Ám meglátott egy szögletes táskát, a szíve nagyot dobbant. Az csak egy laptop táska lehet! A lába máris lódult az értékes csomagért, amikor az előtte tornyosuló fémszörny recsegve-ropogva megindult egyenesen felé. Hegyes vasrúd fordult vele szembe. Minden igyekezetével azon volt, hogy elkerülje a találkozást a gyilkos vasdarabbal. A nyakán érzett iszonyú fájdalom azonban pillanatok alatt elvette az eszméletét.
***
A tűzoltók percek alatt eloltották a tüzet, és már csak néhány helyen füstölgött a csonkig égett bokorcsoport. A mentőcsapat tétován botladozott a roncsok között, csupán egyetlen testet kerestek. A kalauz már elmondta, hogy szerencsére nem voltak az első osztályon utasok, csupán egy férfi utazott a szerencsétlenül járt vagonban.
Egyikőjük a kocsi oldalán fellépve, a kitört ablakon próbált bekukucskálni a roncs belsejébe, amikor megakadt a szeme a véres ujjakon. Hatalmasat kiáltott. Ugyanakkor, szinte egy időben, hangzott fel a jelzés, a másik test megtalálásáról.
A mentősök készenlétben álltak, ugrásra készen. A töltés aljában heverő férfival hamar végeztek, szerencsétlen ember feketére égett, ott már nem volt mit tenniük, annál inkább az ablakba beszorult férfinál. Iszonyat lassan haladt az idő, míg a tűzoltók nagy nehezen kiszabadították a testet.
A mentőorvos reménytelenül rázta a fejét, mindazok ellenére, hogy sikerült a férfi állapotát stabilizálni.
A környék lakói hamar összecsődültek, mindenki tudni akarta, hogy mi történt. A rendőrök igyekeztek távol tartani a kíváncsi tömeget, ám ennek ellenére pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy az egyetlen túlélő milyen borzalmas állapotban van. A sziréna hangjára többen összeborzongtak, miközben sajnálkozó hangon tárgyalták tovább az eseményeket.
A rendőrautó mellett, egy izgatott vasutas, széles mozdulatokkal ecsetelte a nyomozónak, az általa megtalált sebesült állapotát. A férfinak a felismerhetetlenségig szétroncsolódott a feje, és a keze. Lemondóan legyintett a mentőautó után mutatva.
– Nem marad az életben!
– Hm. Ki tudja – rázta a fejét a középkorú nyomozó.
Zalai hadnagy nem először vett részt közúti balesetek, szerencsétlenségek okának a felkutatásában. Pontosan tudta, hogy a kíváncsi nézelődök között vannak lehetséges szemtanúk, akik sokat segíthetnek az ügy részleteinek megismerésében. Így elindult a bámészkodók felé, hogy még több mindent tudjon meg a baleset okáról, de legfőképpen az egyetlen halott kilétéről. A kalauz, aki túljutott az első ijedtségen, készségesen mesélte a történteket a nézelődőknek, csak akkor hallgatott el, amikor a nyomozó mellé lépett.
– Mondja csak, az a másik férfi is a vonaton utazott?  – tette fel a kérdést Zalai hadnagy. – Nem találtunk nála semmilyen papírt – tette hozzá.
– Nem tudom, én nem láttam ott másik utast – tárta szét a karját a megszeppent jegykezelő, majd rögtön utána keresztet vetett magára. – Jézus! Pont a baleset előtt hagytam el az első osztályt.
– Én sejtem ki lehetett az – szólalt meg a tömegből egy kopott kabátos férfi. A körülötte állók arrébb húzódtak, miközben a férfi közelebb lépett a nyomozóhoz.
– Igen? – nézett a rend őre a láthatólag hajléktalan férfi felé – Ki volt?
– Hát az csak Ben lehetett, ő szokott mindig ott aludni – mutatott a bokrok felé.

 

Keresd a kulcsot! – Nyereményjáték

Egy kulcsot rejtettünk el a Szív-titkok webshopban.

Egyszerű a játék: keresd meg melyik könyvnél  van a kulcs. A Szív-titkok-könyv facebook oldalán hozzászólásban írd meg a könyv címét, illetve a megtalálás időpontját is (pontos időt).

A kulcs nem állandó helyen található, folyamatosan vándorol, ezért szükséges a pontos idő jelzése is. (Pl.: Bűnös angyalok 10 óra 25 perc).

Ne másoljátok az előző hozzászólást, mert ha nincs ott a kulcs az adott időpontban (mert már elvándorolt), kiestek a játékból.

A nyeremények egy ötezer Ft értékű utalvány, amelyet a szerencsés nyertes kedvére elkölthet a Szív-titkok-könyv webáruházban.

A játék indul. 2017.08.18

Sorsolás: 2017. 09. 18

A játék szabályzatát itt találod:

Jó vadászatot!

Nyereményjáték szabályzat

Játékszabályzat

A Szív-titkok-könyv játékot hirdet a Szív-titkok-könyv Facebook oldalán az oldal felhasználói számára Keresd a kulcsot! címmel.

A Keresd a kulcsot játék időtartama: 2017. 08.18 – 2017. 09.17-ig

A játék menete: A résztvevő Játékosok a Szív-titkok-könyv webáruházban elrejtett kulcs képeket megkeresik, annak helyét (könyv címét) és a megtalálás időpontját facebook hozzászólásban közzéteszik.

A résztvevő Játékosok közül 2017. 09.18-án sorsolás útján választunk ki egy nyertest.

Kik vehetnek részt a játékban?

A játékon azon Magyarországon állandó lakhellyel rendelkező természetes személyek, felhasználók vehetnek részt, akik csatlakoztak a Szív-titkok-könyv Facebook oldalhoz.

Nyeremények:

1 db 5000 Ft, azaz ötezer Ft értékű, Szív-titkok-könyv webáruházban beváltható utalvány

A nyertest e-mailben/Facebook privát üzenetben értesítjük, amelyben a nyeremény átvételének pontos feltételeiről, helyszínéről és határidejéről is tájékoztatást kapnak. A nyertes által megadott személyes adatok hiányosságáért/hibájáért (pl. névelírás, email-cím elírás stb.) a (szervező neve) semmiféle felelősséget nem vállal.

Személyes adatok kezelése:

A játékban való részvételhez a felhasználó egyes Facebook-on megadott adataira van szükség, mely adatok az alkalmazás engedélyezésére való felszólítás előtt részletezve vannak a felhasználó előtt.

A nyertes a játékban való részvételével hozzájárul, hogy a Szív-titkok-könyv a nyertes személyi adatait és személyes jellegű információit (név, állandó lakcím) díjmentesen nyilvántartásba vegye és a jelen nyereményjáték lebonyolítása és dokumentálása céljára a jövőben is díjmentesen kezelje a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvényben foglalt célból, valamint marketingtevékenysége és a Nyereményjáték lebonyolítása és dokumentálása céljára. További harmadik személyeknek a Szív-titkok-könyv ezen információkat nem adja tovább. A Szív-titkok-könyv kötelezettséget vállal arra, hogy a résztvevők személyes adatait a hatályos jogszabályi rendelkezések betartásával kezeli.

Kik nem vehetnek részt a játékban?

A játékban nem vehetnek részt a Szív-titkok-könyv munkatársai.

A játék szervezője az esetleges hibás, valótlan regisztrációkért felelősséget nem vállal. Az előírttól eltérő formátumú regisztrációk helyességének elbírálására a jogot a játék szervezője fenntartja magának.

A nyeremények készpénzre nem válthatók.

A Szív-titkok-könyv fenntartja magának a jogot jelen Játékszabály módosítására illetve kiegészítésére.

NAIH szám bekérése folyamatban.

Ezt a nyereményjátékot a Facebook semmilyen formában nem támogatja, azzal összefüggésbe nem hozható.

This promotion is in no way sponsored, endorsed or administered by or associated with, Facebook.

 

 

Megégett szív – részlet

A tűz

Apró finom durranások hasítottak az éjszaka csöndjébe, akár a pezsgősdugó pukkanása a szilveszteri vigasságban. Az alvó városrész nyugalmát egyre hangosabb csattanások törték meg. A városszéli házak ablakaiban sorra gyúltak fel a fények. Az emberek gyülekeztek a kis patak partján, izgatottan figyelték az eseményeket, mint egy izgalmas esti filmet.
Lángok bújtak ki a szétdurranó palák résein, a tűzcsóvák finoman pislogtak a csillagok felé, hogy a következő pillanatban a magasba törjenek.
Sámson felkapta a fejét, testén remegés futott végig. A hirtelen felriadt férfi gondolatai nem találták az utat az ébrenlét és az álom között. Görcsösen kapaszkodott a takarójába, mintha az megvédené a rá váró nehézségektől. Hiába tiltakozott teste a kényszerű ébredés ellen, az ablakon át bevilágító lángok mágnesként vonzották a tekintetét.
– Edina! – üvöltött fel, miközben teste megfeszült, és mint egy kemény rugó pattant ki az ágyból.
Sámsont nem érdekelte mit rángat magára, csak az, hogy másodperceken belül az utcán legyen. A fakapu hajszálhíján kiszakadt a keretéből, ahogy feltépte. A szíve iszonyatos tempójú ütemet vert a mellkasában.  Azt látta, ami még a rémálmaiban sem fordult elő. A patak túlpartján a jól ismert rozzant kis vályogház tetejét nyaldosták a lángok.
Sámson egész teste remegett, lelkében iszonyatos félelmet érzett, olyat, amelyet évekkel ezelőtt már átélt, és nem akarta, hogy megismétlődjön. Csak egyetlen mondat zakatolt benne legbelül.  – Nem, nem akarom még egyszer azt az elviselhetetlen veszteséget! 
Minden erejét összeszedve futott a kis híd felé. A lángok között ott van az a lány, akit mindennél jobban szeret. Az nem lehet, hogy ott vesszen el a szerelme! Ki kell hoznia abból a tűzkatlanból!
A túlparton bénultan állt meg az addigra már beomlott tetejű ház előtt. Mint egy film, úgy pergett le előtte minden pillanat, amit együtt töltöttek Edinával, a legelső pillanatoktól kezdve.
***
A fóliasátorban, a felemelt oldalfal ellenére is a pokoli hőség volt az úr.
Sámson karján megfeszült az izom, ahogy a súlyos talicskát megemelte. Egy szóval sem panaszkodna a teher miatt, különösen, amikor látja maga előtt a vékony alkatú lányt, aki keményen küzd a másik talicska trágyával, ami csak félig van, ám mégis óriási súly az alig tizenhat éves Edinának.
A lány zokszó nélkül tolta maga előtt a bűzölgő halmot. Hogy is merne szólni? A környéken semmi más meló nincs, örült, hogy dolgozhat. Ez a nyári munka hozta a legtöbbet, a suli mellett alig maradt ideje dolgozni.
Tántorgó léptei ellenére határozottan tartott a cél felé. Magas karcsú lány volt, igencsak mutatós testtel megáldva. Dús keblei, kerekded feneke vonzotta a tekinteteket. Bármelyik modell elégedett lehetett volna ilyen testtel.
A lány bőre, a napsütés ellenére sem volt túl barna, inkább tejeskávéra emlékeztette a háta mögött cammogó fiút. Edina derékig érő vastag szálú fekete haja szoros fonatban verdeste a hátát.  Meg sem kellett fordulnia, Sámson úgyis látta maga előtt a dacosan összeszorított bordó ajkat, a hatalmas fekete szemet, fölötte a szépen ívelt pihe-puha szemöldököt. Sámson csak arra tudott gondolni, hogy Edina szemöldöke pontosan olyan, amely arra készteti a férfiembert, hogy végighúzza a száját rajta, és onnan már csak egy lépés megtalálni a puha ajkakat. Ám ezt senki nem merte csak úgy megtenni, mert a halk szavú lány nem engedett senkit magához közel. Míg a vele egykorúak javában randiztak, ő távol tartotta magától a fiúkat. Egyedül Sámson volt az, aki mellette lehetett, hiszen jó három éve dolgoznak már Jóska gazdánál. Edina alig múlt tizenhárom éves, Sámson is csak éppen betöltötte a tizenötöt, amikor már naponta gyomlálták a gazda kertjét. Senki nem foglalkozott vele, hogy jóformán még gyerekek voltak.
Sámson a szemével követte a lány mozgását, szíve szerint odarohant volna, hogy segítsen, de a gazda nem nézte jó szemmel az ilyenfajta udvariasságot. Neki pedig sok szava nem igazán lehetett, hiszen ő sem volt sokkal idősebb Edinánál. Egy hét választotta el a nagykorúságtól.
Csak hallgatott, és nézte a lány meg-megbicsakló lépteit, ahogy odaért a peckesen ácsorgó gazda mellé. Edinának minden erejére szüksége volt, hogy ki tudja fordítani a nagy adag trágyát. Munkaadója nézte a teherrel kínlódó lányt, de esze ágában sem volt könnyíteni a munkáját, vagy esetleg némi segítséget nyújtani.
Jóska gazda a hatvanas éveinek az elején jár, bár meg kell adni, nem látszott rajta.  Mindig fegyelemmel irányította az embereit, nem kivételezett egyikkel sem, így most is karba font kézzel nézte a lány esetlen mozdulatait.  Azért végigmustrálta a lány formás testét, nyelt is egy nagyot.
Megnyalta a szája szélét, és hirtelen mozdulattal belemarkolt a lány hátsójába. Szája elégedett vigyorra húzódott a feszes fenék érintésétől.
– Eressze el! – ordított fel Sámson. A megrakott taliga a terhével együtt az oldalára dőlt. Csupán néhány lépés és az idősebb férfi arcába lihegett közvetlen közelről. A düh majd szétfeszítette a mellkasát. A sötétkék szempár rémisztő villámokat szórt Jóska gazda arcába, aki meglepetten lépett hátra egy lépéssel, majd rögtön vissza is pattant Sámson elé.
– Mit akarsz, kölyök?! – üvöltötte vérvörös arccal. – Nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak!
–Sámson, ne! – állt kettejük közzé a lány.
 –Takarodjatok innen, senkiháziak! – harsogta az öreg.
– Maga, maga… – húzta fel magát Sámson.
– Mi van? Mit akarsz – lökte el a vállánál fogva Jóska gazda.
– Sámson! – rángatta Edina a kezénél fogva a kijárat felé. A fiú érezte, hogy követnie kell. Pontosan tudta, hogy a gazda erősebb nála, és a józan esze is egyre jobban kezdett felülkerekedni. Fújt egyet, és elindult a lány után.
– A házam közelébe se merjetek jönni! Vagy a kuvaszokat engedem rátok – üvöltötte a háttérből a gazda, miközben dühödten felkapta a földön heverő vasvillát és a menekülő pár után hajította.
Sámson feljajdult az ütéstől, érezte, ahogy a villa hegye végighasítja vállát. Megtántorodott és térdre esett. Csupán néhány perc, és ismét talpon volt, csak a szeme villant a támadójára.
***
Összeszorított szájjal tűrte, hogy az apró kezek felitassák a vért a hátáról. Sámson megpróbált nem a fájdalomra figyelni. Becsukta a szemét, és mint mindig, amikor valami rossz érte, a múltat idézte fel. A gyermekkorát. Amikor még minden olyan szép volt. Tökéletes család volt az övé. A játékos esték, a vidám párnacsaták, a könnyed hétköznapok. Mégis mindez pillanatok alatt véget ért, és csak a fájdalmas űr maradt benne, amelyet az édesanya elvesztése okozott.
Tízéves agyába belevésődtek anyja szavai. Rosszabb napjain kifejezetten dühös volt a jósló szavak miatt. – „Kisfiam, te nagyon boldog és gazdag leszel. Olyan leszel, mint a bibliai Sámson, erős, büszke. Ha kell, küzdeni fogsz. Én majd ott fent, nagyon büszke leszek rád.” 
Ám sem a boldogság, sem a gazdagság nem akart rátalálni, csak túl hamar lett felnőtt.
Ott ült a kis erdőben egy kidőlt fa törzsén, a háta iszonyúan fájt, pedig az eléggé edzett volt. Rendszeresen kapott rá az ostorral. Nem volt rossz ember az ő apja, csak akkor dühöngött, ha részeg volt, ami egyre többször esett meg vele. Hiába könnyezett másnap a saját tette miatt, őt már nem tudta megengesztelni. Csak a harag gyűlt benne, amiért még mindig úgy bánik vele, mint valamiféle rabszolgával, vagy engedetlen gyermekkel. Hányszor elgondolta, hogy mit fog tenni, ha eléri a felnőtt kort. Erre már munkája sem volt, lehetősége sem. Tudta, hogy még rosszabb lesz a helyzete, az apja egy perc nyugtot sem hagy neki.
Felnézett a lányra, fura érzések keringtek benne.
Egészen kisgyerekkoruktól ismerték egymást, csupán a patak választotta el őket. A patak, amely kettéosztotta az utcát szegényekre és még szegényebbekre. A déli oldal omladozó házai, szemetes, gyomos udvarai, szöges ellentétben álltak a másik part rendezett, szegényes kis portáival. A város széle volt, mégis olyan akár egy falu, mindenki tudott mindent a másikról.
Edina a szegényebb oldalon élt. Családja a környéken elég nagy hírnevet szerzett, és nem mondhatni, hogy a leghízelgőbbet. A lány apja nem csinált belőle nagy ügyet, hogy a saját lányait futtatta.
 Azt is mindenki tudta, hogy Edinát rendszeresen megverte, amiért a lány nem volt hajlandó a nővérei példáját követni. Azért is kellett dolgoznia, hogy legyen mit elkölteni az apjának a kocsmában. Minden keresetét odaadta, és mégis csak ütlegelés volt a jutalma. Az apja így akarta rávenni, hogy a két idősebb lány nyomdokaiba lépjen, hiszen az sokkal jövedelmezőbb volt, mint a fóliás segédmunka. Edina apja úton útfélen hangoztatta, a lányait az isten is arra teremtette, hogy a férfiak vágyát elégítsék ki.
Ám Edina makacs lány volt. Nem adta meg magát olyan könnyedén.
Sámson dühös volt Edina apjára, de semmit nem tehetett.  A fiatal fiú úgy gondolta, a lánnyal egyszerre lettek felnőttek, és igaz barátok. Akkor kezdtek több időt együtt tölteni, amikor meghalt az anyja. Iskolába menet mindig megvárta Edinát a kis erdő szélén. Az sem érdekelte, hogy a többiek kigúnyolták érte. Kinevették, amiért egy cigánylány a barátja, de ez sosem zavarta. Néha odadobott egy-két öklöset, ha túl sokat romázták a lányt.  Ám, amikor lekurvázták, komolyabb ökölharcba is keveredett. Sokszor állt emiatt az igazgatói iroda előtt.
Amikor együtt jártak dolgozni, volt egy titkos helyük is. A tanyától hazafele találtak rá a kis esőbeállóra, amely a közeli kilátóhoz látogató turistáknak készült, de csak ritkán tévedt arra valaki. A mindennapi munka után egy rövid félórát tudtak lopni maguknak. Csak lógatták a lábukat a kopott padról, és hallgattak, vagy féktelenül nevettek valami butaságon.
Ám ez a barátság lassan egészen mássá alakult, Sámson már nem csak úgy tekintett rá, egyre inkább a nőt, a vonzó nőt látta benne. Ez az érzés már igencsak megerősödött benne, és ez okozta akkor a dühös kirohanását. Annyira féltette a lányt, hogy csak arra tudott gondolni, hogy mindenáron meg kell védenie a gazda mocskos kezétől.
***
Edina nézte a széles vállon végigfutó vörös csíkokat és a kezében tartott vérrel átitatott zsebkendőt. Legszívesebben lehajolt volna, hogy az épen maradt részeket végigcsókolja, azzal enyhítve Sámson fájdalmát. A képzelete szárnyra kelt. Bár még sosem volt férfival, de mindent pontosan el tudott képzelni. Nem egyszer halotta nővéreitől, mi hogyan történik. Sokszor gondolt undorral a szexre, de ha Sámson széles mellkasára, izmos karjára, és tűzben égő sötétkék szemére gondolt…
Megrázkódott. Erőt kellett venni magán! Meg kell állítania a vérzést! Eszébe jutott, hogy még átöltözni is alig volt idejük, csak futtában cserélték át a munkásruhát. A blúzát is csak felkapta a topjára.
Egy pillanatig elgondolkodott, majd lekapta válláról a fehér vászonblúzt, pedig tudta, hogy otthon rendesen fog kapni érte. Tétova mozdulattal helyezte a fiú vállára, a textil pontosan betakarta a vérző sebet.
Sámson egy mélyet sóhajtott, mintha nehéz súly lenne a vállán a könnyű kis blúz.
– Jaj, nagyon megnyomtam a sebed? – hajolt előre a fiúhoz.
Sámson szeme elkerekedett az elébe táruló látványtól. Edina topja minden részletét kiadta a lány mellének. A fiú nagyot nyelt.
– Á, dehogy! Már sokkal jobb – fordult el zavartan, mielőtt Edinának feltűnne, hogy képtelen levenni a szemét a formás melleiről.
– Akkor jó – lépett Edina a fatörzsön ücsörgő fiú elé, hogy megrója –, de tudod, nem kellett volna nekimenned a gazdának!
– A szemét! – hördült fel a fiú, de hamar lecsillapodott, amikor a lány keze az arcához ért.
– Meg tudom magam védeni – súgta magabiztosan Edina, miközben közelhajolt a fiú arcához.
– Biztos? –Sámson becsukta a szemét, ahogy Edina szája megtalálta az övét.
Egyre szorosabban ölelte magához, nem törődve a fájó sebével. Keze végigsiklott a lány hátán, érezte a finom bőr bársonyos tapintását. Mint a selyem – gondolta. Egyre lejjebb és lejjebb tévedt a keze, a csók végére már a bejárta a gömbölyű feneket. Tenyere végigsimította a feszes combokat, majd lassan becsúszott közéjük. Közvetlen közelről érezte a lány egyre erősödő szívverését. Úgy verdesett, mintha át akarna repülni az ő szívéhez, hogy együtt doboghassanak. Érezte, ahogy a lányt is egyre jobban fűti a vágy. Pillantásuk egybeforrt hosszú másodpercekig, testüket forróság járta át, mindketten erősen ziháltak.
– Akarod? – szólalt meg, végigsimítva a lány peckesen álló mellbimbóját. Csak egy fejbólintás volt a válasz, ám az elég volt arra, hogy Sámson a lágy avarszőnyegre fektesse.
Nem először volt nővel, bár szörnyen szégyellte az első alkalmat.
Az anyja halálát követően először ment nyaralni, a közeli Kaposházára a nagynénjéhez. Mária néni akkor még dolgozott, és valami buta elgondolásból rábízta a szomszédasszonyra. Hiába mondta ő, hogy elég nagy már az egyedülléthez, nem kell neki dada! De a néni hajthatatlan volt. Jobbnak látta, ha Erzsi ránéz, hogy minden rendben legyen a porta körül, és ő is el legyen látva rendesen.
Erzsi, fiatalos, babaarcú asszony volt, széles csípővel, dús keblekkel. Jó kedve, életvidámsága mindig felpezsdítette a szomszéd ház monoton nyugalmát. Sámson örült, amikor megjelent az egyhangú nyaralása alatt. Nem találkozott még olyan asszonnyal, aki, bár kétszer olyan idős volt, mint ő, mégis mindig jókedvre tudta deríteni.
 Erzsi a három gyermek mellett otthon töltötte minden idejét, és miután a kicsik iskolában, óvodában voltak, a férje is távol dolgozott, igencsak unta a hétköznapjait. Pont kapóra jött Sámson, így igen sűrűn ránézett. Még az ágyban volt, amikor már Erzsi átsietett egy tányérral a kezében.
–Sámsonka! Kérsz enni? Csináltam finom túrós palacsintát.
Később egy adag málnaszörppel sietett át. 
Sámson érezte, hogy fura íze van a szörpnek, de nem sejtette, hogy egy adag rummal van ízesítve. Egy idő után kezdte magát egészen jól érezni, már az sem zavarta, hogy az asszony mellé telepedett, és haját, vállát simogatta. Még vagy két szörpöt belediktált az asszony, amikor a combját kezdte simogatni, majd beljebb csúszott a keze. Sámson egyre mélyebben vette a levegőt, hiszen látott már egy pár pornófilmet, tudta mi fog történni. Már tizenévesen megtanulta, hogyan kell magát kényeztetni, így Erzsi keze nyomán hamar dudorodni kezdett a nadrágja. Szinte fel sem fogta mi történik vele.  Elragadta a hév, és az alkoholtól felbátorodva vadul nekiesett az asszonynak.
–Lassabban, Sámsonka! – tartotta vissza Erzsi, majd megfogta a kezét, úgy irányította, miközben a fülébe duruzsolt. Elkerekedett szemmel pislogott az asszonyra, aki az ujjai érintésétől nagyokat sóhajtott, míg végül kéjesen felnyögött. Borzalmasan tetszett neki, hogy ilyen érzelmeket váltott ki egy majdnem ismeretlen nőből. Ám, Erzsi nem volt hálátlan asszony, ő maga is mindent megtett, hogy kényeztesse. Sámson álmodozó típus volt, csak arra várt, hogy az első szex a fellegekbe vigye azzal a lánnyal, akit szeret. A fellegek megvoltak, csak a lány nem stimmelt. Persze később nem tiltakozott a nő közeledése ellen, az esze és a teste azt súgta, hogy olyan tapasztalatokat szerezhet, amelyet csak nála idősebb nő adhat. Hamar megtanulta, hogyan kell a másiknak örömet szerezni, amiért utólag nagyon hálás volt Erzsinek. Most minden rezdülésére figyelt Edinának. Ahogy az életben, a szexben is felelősnek érezte magát.  A lány ösztönösen engedte át magát, szenvedélyesen simulva a fiúhoz, már – már vadul húzva magára. Sámson megijedt, átfutott az agyán, hogy mivel foglalkoznak Edina testvérei. Dermedten meredt a lány átszellemült arcára, amikor eszébe jutott, hogy védekezni kellene.
–Nem tehetem, baj lehet belőle – nyögte ki.
– Nem lesz semmi baj ­– nyúlt Edina a táskája felé, pironkodva vette elő az óvszert. Bár igencsak bosszús volt, amikor Magdi, a nővére a táskájába tette, de abban a pillanatban igen jól jött. Sámson arca egy pillanatra elkomorult, de a lány fekete szemében égő tűz újra lángra lobbantotta.
A vékonyka top könnyedén csúszott le a lány válláról, feltárva a lélegzetelállító melleit. Edina szemérmesen lecsukta a szemét, ahogy Sámson szája bejárta a domborulatot, és lassan elindult lefele. Ujjai becsusszantak a fakó farmer cipzárja alá, végigsimítva a szeméremdombot. A lány ujjai izgatottan túrtak bele Sámson hajába. Akarta a fiút, de mégis félt az elkövetkező pillanattól. Sámson egyetlen mozdulattal lehúzta róla a farmert és a fehér pamut bugyit. Edina teste megremegett, keze akaratlanul is a fehérneműje felé nyúlt, de Sámson átfogta a csuklóját, és az ajkaiba súgta:
–Ne félj! Nagyon vigyázok rád.
A lehető legfinomabban harapdálta a lány puha ajkait, majd apró csókokkal becézte. Edina feszültsége lassan lecsillapodott, és egy újabb szenvedélyes csók ismét felkorbácsolta az érzékeit. Sámson ujjai megtalálták az utat, amitől Edina halkan felnyögött. Amennyire erős volt Sámson, annyira gyöngéden bánt a testével. Edina teste önálló mozgásba kezdett, a sóhajai egyre erősebbé váltak. Be akarta fogadni testébe azt, akit mindennél jobban szeretett. Sámson finoman, de mégis lendületesen hatolt belé, és néhány erőteljes lökéssel elérte a célját. Edina nagyot sikoltott, és szinte azonnal eleredtek a könnyei. Sámson ijedten húzódott ki belőle, amiért fájdalmat okozott, majd észbe kapott és újabb csókrohammal megvigasztalta szerelmét.
Összebújva feküdtek egymás mellett, csupán Sámson kockás, véres ingje terült el rajtuk. Nem nézték az órájukat, nem volt hova sietniük, a jótékony álom elringatta őket.
–Edina! – babusgatta ujjaival az álmában mosolygó lányt. – Lassan haza kellene mennünk.
–Még ne! Állítsuk meg az időt! Nem akarok hazamenni, veled akarok lenni! – tekerte a lábát Sámson derekára, és szorosan átölelte karjával. Sámson felszisszent a fájdalomtól, de a pillanatnyi kínszenvedés azonnal véget ért, ahogy a lány szája a mellkasához ért. Az érzéki csókok elkábították, Sámson nem törődött a fájdalommal, hanyatt feküdt, és magára húzta a lányt. Edina, mint egy tapasztalt nő, fölé emelkedett, térdeivel megtámaszkodott a száraz avarban. Szája végigfutott a fiú testén. Sámson úgy érezte, hogy az összes vér egyetlen helyre áramlott, amelyet a lány finom ujjai tovább fokoztak. Biztos volt benne, hogy a mennyországba érkezett, amikor ismét becsusszant Edina testébe, akinek a csípője olyan érzéki mozgásba kezdett, amitől istentelenül hamar elrepült. Dühös volt magára, de mindenáron kárpótolni akarta Edinát. Újra meg újra bizonyítani vágyta a szerelmét, egészen addig, míg fel nem hangzott egy traktor pöfögő hangja. Riadtan kapkodták magukra a ruháikat, és az erdő fái között szaladtak a külváros szélső házaihoz. Egy szélesebb fa nyújtott védelmet egy utolsó csókhoz, ahonnan egyenesen a pokolba vezetett az útjuk.
***
Jóska gazda hátat fordított, úgy vonult el, amikor a két fiatalt megjelent a sátor ajtajában.
Szeme sarkából mogorva pillantásokat vetett feléjük, ám igyekezett a találkozást elkerülni. Még mindig ingerült az asszony replikálása miatt – Az orvos feljelenti őket! Miféle világ ez, ahol még egy szemtelen kölyök is felébe kerekedhet?! 
Nem volt mit tennie, vissza kellett venni őket. Persze azt is tudta, hogy nem sok ilyen munkást lehet találni, akik a belüket kidolgozzák azért a kis pénzért. Mégsem akart igazat adni az asszonynak. Azt sem mondhatta el, hogy szívesen meghúzná a kiscsajt, de az csak bosszantja őt, azzal, hogy nem hagyja magát. Még, hogy nem akarja a nővéreit követni? Hiába mondja, úgyis az lesz belőle! Kurva.
Sámson kihúzta magát, érezte az erőt önmagában, akár az, akiről elnevezték. Nem szerette a biblia nevet, amelyet születésekor kapott. Sokszor viccelődtek vele, így még akkor sem hordott hosszú hajat, amikor a suliban nagy divat lett. Fura volt, hogy őt alig becézték, nem úgy, mint a többieket. Körbe vették Pistikék, Robikák, Petikék. De őt, ezzel a névvel… Nem is nagyon lehetett becézni. Mégis amikor Edina a fülébe súgta az első szeretkezésük után, ott az avarban, hogy: Sámson, kedvesem, szeretlek, annál szebb, kedvesebb szavakat el sem tudott képzelni. Azt akarta, hogy minden így maradjon, örökre!
Annak a csodás délutánnak az emlékét még az sem tudta csorbítani, hogy a sérülésének egyáltalán nem tett jót a hancúrozás. Valami kosz került a sebbe, és néhány nap múlva elgennyesedett, így kénytelen volt orvoshoz menni. A doktornő teljesen kikelt magából, amikor meglátta a szúrt sebeket. Nem sok időbe tellett, hogy kitalálja, mitől is van. Pedig ő semmiképpen nem akarta elmondani. A vasvilla ágai négy felszínes sebet vágtak a hátán, amit a lecsúszó hegyes acél még hosszában végig is szántott.
Jóska gazda felesége sokáig könyörgött a doktornőnek, hogy ne jelentse fel a férjét. Az asszony mindent megígért, még azt is, hogy visszaveszik a fiatalokat, jóváteszik a nagy hibát. Mert, hát az ura igencsak heves vérmérsékletű, de igazán nem árt az a légynek sem. A doktornő csak rázta a fejét, de mivel Sámson sem tett panaszt, letett a feljelentésről.
Ennek köszönhetően újra dolgozhattak.
Különleges volt az a nap, hiszen csak ketten voltak a sátorban.
Edina kacéran ringatta a csípőjét Sámson előtt. A lánynak minden mozdulatából érzékiség áradt, a fiú pedig alig bírt magával. Fogalma sem volt arról, hogy honnan tudott a lány annyi erotikus mozdulatot. Az, akinek néhány napja maga vette el a szüzességét. Sötéten futott át a gondolat az agyán, hogy Edina vérében ott van a bujaság, ahogy az apja mondja: az isten is arra teremtette, hogy férfiak vágyait elégítse ki.
A sátorajtó takarásában a vérmes gazda is erősen meregette a szemét a csábosan vonagló lányra. Edina annyira elfoglalta magát az ifjú szerelme kecsegtetésével, hogy elkerülte figyelmét a kéjsóvár tekintet. Annál inkább feltűnt a párjának.
Sámson egyre mérgesebben vágta bele a vasvillát a melegtől összeszáradt trágyába, fintorogva forgatta meg a szerszámot a halomban, mintha maga a gazda lett volna az. Ám, az öreg leselkedésének hatására, a gyanú is egyre erősebben fészkelődött be a gondolataiba. Mi van, ha Edina mégsem olyan ártatlan, mint amilyennek mondja magát? Ahogy ott riszálja magát… 
***
A tűz egyre magasabbra és magasabbra csapott. A lángok bevilágították a szájtátó tömeget, akik tehetetlenül nézték a pusztítást.
Sámson, mint egy tébolyodott rohant a tűz felé, ám a perzselő lángok őt is megállították. Rémültem pásztázta végig a környéket, amikor a kerítésen lógó vödröket meglátta. Lekapta a két kopott csebret, és loholt egyenesen a patak vizéhez. A szájtátók közül morgolódás hallatszott, majd egy öblös férfihang utána szólt.
– Hagyd a fenébe, öcsi! Nem kár értük.
Egy pillanatra megtorpant, szemével keresve a lelketlen alakot.
– Leég a többi ház is! ­– üvöltötte kétségbeesetten a tömeg felé, mire néhányan megmozdultak, és lassan megindultak a vízzel teli vödrök. A háttérben felhangzott a tűzoltó és mentő hangja.
***
A tűz lassan megadta magát. Maró füstfelhő telepedett a környékre. A tűzoltók lassan csévélték a csöveket, csupán egyikőjük áztatta a maradványokat, nehogy a tűz újra éledjen. Egyszer csak morajlás futott át a bámészkodó tömegen, ahogy a füstölgő ház mögül előbotorkált a házaspár. Sámson erősen szuggerálta a pár mögött feltűnő alakokat, remélve hogy köztük lesz Edina is. Ám csak a hátsó szomszédok követték a lány szüleit. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Sztojkáék a házuktól távolabb borozgattak valamelyik hasonszőrű alkoholista barátjuknál.
Sámson idegesen pislogott körbe. Talán a bámészkodok közzé keveredett? Nem akarta elhinni, hogy a házban égett a kedvese. Mégis belülről biztosan érezte, elveszítette a szerelmét.
– Sámson – hallotta az apja hangját a háta mögül. Mintha egy másik világból szólna hozzá
Összetörten fordult meg. Úgy érezte, nem lenne képes több apai verést elviselni. Ám az apja komoly arca elárulta, nem az alkohol gőze hozta utána.
– Gyere! – Keze megpihent a fia izmos vállon. Sámson rápillantott az apja kezére, amely a kormos, kiégett pulóverjén pihent, és csak egyre tudott gondolni. –Miért kell neki mindig hulla részegre innia magát? 
Mennyivel könnyebb lett volna az élete egy józan apával. Elkeseredett és reménytelen volt. A tűzoltás egy rövid időre kikapcsolta a gondolatait, de most annál erősebben tört fel az érzés.
– Nem, nem mehetek! Meg kell tudnom mi történt Edinával!
– Edina nincs itt, gyere haza – fordított hátat az idősebb férfi.
– Nincs itt?! – Sámson elkapta az apja vállát, és egyetlen lendülettel maga felé fordította. Az apa lábai meginogtak az erős fiúi kéztől. Sámson sosem próbálta az erejét az apja ellen.
– Nincs, még tegnap este elment a nővéreivel, és nem is kerül elő reggelig – húzta el a száját gunyorosan. Látszott, egyáltalán nem volt ínyére, hogy a fia a Sztojka lánnyal tekereg. – Mindenki tudja, hogy beadta a derekát, és most avatják be a „szakmába” a nővérei.
– Nem, az nem lehet! – üvöltött fel Sámson keservesen. Még a távolban állók is felkapták a fejüket.
Nem akarta elhinni, hogy Edina arra az útra lépett, amely ellen annyira tiltakozott. – Miért tette ezt velem? Tegnap még szerelmes szavakat suttogott a fülembe, ma meg elmegy más férfiakkal henteregni? 
Bénultan állt, képtelen volt egyetlen lépést is tenni.
Az apja megfogta a vállát és a házuk felé irányította. Sámson hagyta, hogy az apja vezesse, de még a kapuból visszafordult a füstölgő romok felé, és egészen halkan csak ennyit suttogott:
–Miért?
Senki nem válaszolt, csak a feléledő szél rázta meg a remegő fák ágait, amelyek, mint egy óriás karjai, sötéten tornyosultak fölé. Az égen egy fekete felhő úszott be a fénylő hold elé, baljós jeleket sugározva magából.
***
Sámson fázósan húzta össze magán a vékony dzsekit, amelyet sietve kapott fel, amikor eszébe jutott, mit kell tennie. Jól tudta, hogy a Sztojka lányok mindig az első busszal érkeznek vissza munkájukból. Érezte, hogy Edina is velük lesz. A keserves gondolatok, a kínzó előérzete méregként hatolt a véráramába, megölve a lelkét.
 A sötéten hömpölygő patak már majdnem elérte a híd alját. Esős volt a nyár, ilyen sok víz régen volt a mederben. Mindez nem foglalkoztatta Sámsont, meredten bámult lefele a saját zűrzavaros arcképére, melyet egészen torzzá változtatott a fodrozódó víz.
A hajnali busz hangjára felemelte a fejét, és összehúzott szemmel bámult a távoli járműre. A kihalt utcán csak a szél söpört végig néhány kóbor papírdarabot. A busz motorja felmordult és egyetlen lendülettel kifordult a megállóból, magára hagyva a három lányt, akik a kora reggeli órák ellenére vidám hangulatban baktattak a városszéli patak irányába.
Sámson szeme sötéten villant. Lehet, most valóra váltak a félelmei?
Egyetlen lépést sem tett a lányok felé, csak várt. A lányok vidámsága akkor sem csökkent, amikor felfedezték a híd karfáján gubbasztó fiút, sőt… Sámson számára úgy tűnt, még erősebben kacagnak. Mintha rajta mulatnának. Egyedül Edina arca komorodott el, de mielőtt bármit is mondhatott volna, a nővére közelebb lépett Sámsonhoz.
– Nocsak! Mire vársz Sámsonka? Gyönge pipi húsra? – szólt mókázva a középső lány, Magdi. – Semmi nincs már ingyen. Igaz?  – ölelte át a húga vállát. Ám Edina arca mozdulatlan maradt, ingerülten bújt ki az öleléséből. Haragudott Magdi viselkedése miatt, bár szerette, ahogy csak testvért lehet, ellentétben a szüleivel. Velük szemben már semmit nem érzett, csak ürességet. Nem szólt a nővérére, csak halkan kérte őket.
–Hazamennétek nélkülem?
–Oké! Maradj egy kicsit, de utána gyere pihenni, hosszú volt az éjszaka – vigyorgott az idősebb nővér, miközben belekarolt Magdiba. 
Edina szó nélkül állt meg közvetlenül Sámsonnal szemben. A fiú a távolodó testvérek után fordult.
– Leégett a házatok – közölte nemes egyszerűséggel, cseppet sem cifrázva a dolgot.
– Tudjuk – húzta fel a vállát Magdi. – Már feltalálták a mobiltelefont.
Sámson egy pillanatra megdermedt, amiért ennyire egykedvűen fogadták a hírt. Pedig benne ördögi gonoszság bujkált, amellyel bántani akarta őket. Az ébren töltött éjszaka, a ránehezedő súly, az egyre erősödő gyanú, megkeserítette. Azt akarta, hogy Edina és testvérei is érezzék át azt a végtelen aggodalmat, és félelmet, amiért elveszítettek valamit. Ő, akkor ott a tűzzel szembenézve csak Edinát akarta visszakapni, érte harcolt. Szavakba nem tudná foglalni, mit érzett, amikor megtudta, hogy egészen más útra lépett a szerelme.
Nem gondolkodott tovább, ki kellett mondania! Végignézett a lányon. Edina dús fekete haja fényesen csillogott a hajnali fényben. A megszokottól eltérően, a haja kibontva borult a vállára, onnan lágyan omlott a csípőjére. A hófehér csipkés blúza kiemelte karamell színű bőrét, és vérvörösre rúzsozott száját. Sámson szava egy pillanatra elakadt, még nem látta Edinát kifestve, a lány sosem használt sminket.
Keserűen szakadt ki belőle a szó.
– Szóval igaz?
­– Mi igaz? – nézett vissza Edina csodálkozó szemekkel.
– Az, hogy… – nem akarta kimondani a szót, inkább csak egy nagyot nyelt.
– Micsoda? – sürgette a választ a lány.
Sámson zavartan pislogott körbe, nem mert a lány szemébe nézni. Mégiscsak meg kellene mondania neki. Végül nyelt egy nagyot és lassan kiejtette a szavakat.
– Kurva vagy! Mégiscsak elmentél a nővéreiddel.
– Szerinted az vagyok? Ezt gondolod rólam? – vált jéghideggé Edina tekintette. Arcán mérhetetlen fájdalom futott át, de ezt Sámson nem láthatta, mert inkább a patak vizét bámulta. Képtelen volt megbocsájtani annak a lánynak, aki az elmúlt éjszakáig a teljes helyet elfoglalta a szívében.
– Igen az! – állt fel Sámson a korlátról. Megfordult, egy pillantást sem vetett Edinára, csak nehéz léptekkel elindult haza. Akkor ott megérezte, a tűzben nemcsak a ház enyészett el, hanem az ő szíve is megégett.
–Sámson, én nem lettem az – nyújtotta a kezét a fiú után, aki csak egyetlen mérges pillantást vetett rá.
–Nem, én már nem hiszek neked. Ne is próbáld nekem megmagyarázni, hogy másért mentél! Mindenki tudja, hova járnak a testvéreid ilyenkor.
–Én.. – suttogta halkan a lány, de Sámson dühösen csapott a levegőbe, csalódott, elkeseredett volt. Látni sem akarta többet, azt, aki így átverte, megcsalta.
A fekete hajú lány szemével követte a férfit, aki mindennél többet jelentett neki. Azt, aki belegázolt a lelkébe, darabokra törte az életét, és beledobta a patak zavaros vízébe.
***
Sámson nem akart többé Edinával találkozni, ahogy a lány sem vele.
Edina a tűz után két nappal, egy táskával a kezében elhagyta a várost. Nem hagyott maga után semmit, még egy búcsúszót sem. Sámson ekkor már tudta, hogy végleg megfagyott a szíve, soha senkit nem fog szeretni. Legfeljebb úgy tesz, mint Edina. Kihasználja az embereket, és ha kell, hazudni fog mindenkinek.
Az évek hidegen, érzéketlenül múltak el Sámson életében. Nem érdekelte senki, magányra ítélte magát. Nem voltak barátai, nem szívesen járt társaságba. Azt gondolta, talán soha nem lesz olyan nő, akit a szívébe fogadhatna.
Csak az váltott ki belőle boldogságot, ha a kertészetben dogozhatott. A virágok, növények mindig elterelték a figyelmét. Rájuk számíthatott, soha nem bántották meg, viszont mindig meglepték színes virágaikkal, kendőzetlen tiszta szépségükkel. Talán csak a fehér rózsától szorult el mindig a szíve. Újra előtte volt a kép, amikor egyszer Edina fekete hajába tűzte azt a hófehér rózsát, ami neki akkor még a tisztaságot, ártatlanságot jelképezte.
A rózsa mára csak az árulást szimbolizálja. Orrában érezte az illatát, amely édesen keveredett a lányból áradó narancsos aromával. A lány nővérei mindig ezzel a parfümmel lepték meg Edinát, és el is várták, hogy rendszeresen használja.
–Gyönyörű vagy! – súgta a fülébe a tanya egyik eldugott zugában. Azzal sem törődött, hogy a virág a gazdaaszony kertjéből származott. Bár a Juli néni a vasvillás eset után igencsak elnéző volt velük szemben, nehogy mégis feljelentsék az urát.
–Jaj, Sámson, miért szedted le? Így olyan hamar elszárad. – Edina finoman végigsimította az arcát. A becéző ujjak mindig megszédítették. A lány annyira tudta, hogyan csábítsa el újra és újra. Már akkor gyűlt benne a féltékenység, amikor arra gondolt, hogy azt a gyönyörű testet bárki más is megérintheti rajta kívül. Ezt az érzést csak fokozta, amikor a gazdaságban a többi férfi is kerülgetni kezdte Edinát.
–Miattad az egész virágos kertet leszedném!
–Ugyan már! Hagyd, hogy más is megszagolja – nevetett fel a lány és elszaladt, egyenesen az egyik munkás karjaiba, aki azonnal elkapta a derekát. Sámsonnak egy pillanat alatt elborult az agya, de akkorra már Edina kitépte magát, és kacagva tovább szaladt. A férfi vigyorogva széttárta a karját Sámson felé, és elsietett a lány után. Addigra a gazda is odaért a többiekkel, és azonnal munkára ösztökélte a dolgozóit.
Sámson mérges volt magára, amiért nem vette észre a jeleket, az árulás jeleit.
Dühösen rázta meg a fejét. Élnie kellett az életét, egy alkoholista apa mellett, barátok, rokonok nélkül. Míg az iskoláit végezte akkor sem szorult szülői támogatásra, mindig tudott dolgozni. A környéken jól ismerték szorgalmát, majd később a szakértelmét is. Amit csak lehetett, mindent megtanult a kertészetről és a virágokról. Ez töltötte ki minden idejét.
Az érettségi után keményen tanult, kertész akart lenni. Könnyedén vette az akadályokat, hiszen nemcsak jó feje volt, hanem gyakorlati tapasztalata is. A suliból mindig őt küldték a versenyekre, több díjat is elhozott. Így alig kapta kézbe a bizonyítványát, azonnal felvették a közeli kertészetbe, ahol egzotikus virágokat is termesztettek, és neki ez volt a vágya, virágok között élni. Végre nem csak a trágyát hordta, vagy a kapa nyelét szorongatta egész nap. Úrnak érezte magát, ráadásul nagyon rövid idő alatt csoportvezetőnek is kinevezték, ami azért nagy szó volt, hiszen igen fiatal volt még.
Ott a kertészetben körbezsongták a lányok, de az ő szíve csak egy füstös roncs volt, amelyből már nem pattanhatott ki egyetlen szikra sem. Néha megesett, hogy egy-egy szemrevaló lányt megdöntött az üresen álló öreg szerszámosban, de pusztán csak a szexuális vágyainak kielégítésére. Semmilyen érzelem nem tört fel belőle, bármilyen szépek, kedvesek voltak a munkatársai. Egyszerűen üresnek érezte magát.  A lányok többsége magától is rájött, hogy csak alkalmi szexre kellettek, de így is volt, aki reménykedett.
Sámson sosem akarta őket megbántani, ezért külön technikát dolgozott ki a szakításra. Mindig a virágok segítettek, elég volt egy szép csokor, és némi magyarázkodás. A lányok könnyei legfeljebb szánalmat váltottak ki belőle, sosem volt lelkiismeret-furdalása. Úgy gondolta nem lehet nagyobb a fájdalom, amit ő okozott a lányoknak, annál, amit Edina tett vele. Még az is jobban esett neki, ha hozzávágták a csokrot, vagy lehordták mindenféle szemét alaknak, pedig ő sosem ígért semmit.
Elégedett lehetett volna az életével, munkájával, de ő mégis többre vágyott: kertészmérnök akart lenni. Egy másik városban adta be az egyetemi felvételijét, és mivel már nem volt maradása, még a nyár végét sem várta meg. Lelkét szorongatta a múlt, túl akart lépni a rajta, ahogy az átélt megpróbáltatásokon is. El kellett hagynia a szülővárosát. A tavaszi szellő hívogatta az új élet felé.
Vállára dobta a tömött sporttáskát. Némán nyújtott kezét az apjának. Még mindig nem tudta megbocsájtani neki a keserves éveket. Apja kései bűnbánata csupán arra volt elég, hogy maga mellett tarthatta néhány évig. Az örege hiába járta meg az alkoholelvonót, a kapcsolatukat már nem tudta rendbe hozni. Eljött az ideje, hogy végleg szakítson a múlttal.
Nem kellettek szavak, a kézszorításból is érezte, az apja nem szívesen engedi el. Nem érdekelte, szabadulni akart a szomorú évektől, újra akart mindent kezdeni. Nem nézett sem az apjára, sem a patak túloldalára. Ott már csupán a megégett lelkének hamvai maradtak. Belül a szíve helyére egy jéghideg márványdarab költözött, amelynek sima felületéről minden érzelem lepattant.
Gondolataiban mégis kétségek kavarogtak. Mi vár rá a másik városban? Mi lesz, ha az apjának lesz igaza, és nem veszik fel az egyetemre?
Konokul felemelte a fejét, tudta, hogy meg fog állni a lábán. Nem fél a munkától, százszor bizonyította már Jóska gazda tanyáján és a kertészetben is. Sőt máshol is ugyanolyan keményen dolgozott, sokfajta munkát elvállalt, hiszen a tűz után semmi kedve nem volt visszamenni az öreg Jóska tanyájába.
El kellett hagynia a múltját, elindulni egy új élet felé.
                    Gabi

A fehér Jaguár oldalán táncot járt a napfény, vezetőjének világosszőke haját aranyfénybe vonta. A nő nyugodt arccal ült a kormány mögött, de bensőjében nyugtalanság uralkodott. Krabiszky Gabriella távirányítójával kovácsoltvas kapu felé bökött. Míg a kapu lassan kitárult előtte, végignézett az elébe táruló látványon. Igazából sosem tudta megunni.
A hosszú bejárót szabályos téglatestenként fogták közre a méregzöld sövények, az út végén álló kastélyra irányították a tekintetett. Krabiszky kastély, így hívták. Bár csak jóindulattal lehet kastélynak hívni a kúriát.
Az épület barokk stílusával igazán impozáns látvány volt. Cirádás falai, apró szobrai túl soknak tűntek az egyszerű kifinomult stílushoz szokott lány számára. Gabi mégis erősen kötődött a jelenlegi otthonához, ami sok-sok nyarat idézett fel benne. A háború után államosították a kastélyt, a nagyszüleinek csupán a cselédház jutott. A nemesi Krabiszkyk elfoglalhatták az egykori szolgáik otthonát. A két öreg már nem érte meg azt, amikor a nemesi kúria ismét a család tulajdonába került. Gabi kislányként Ausztriában élt, de minden adandó alkalommal hazatérhetett a nagyszüleihez. Most is a legkedvesebb számára az öreg cselédlak, amely ma már vendégházként szolgál.
Lassan araszolt a fehér cabrio az épület felé. A két oldalt elterülő zöldellő park az éppen nyíló virágözönnel nyugalmat, békét sugárzott. A kert tökéletes pompája szakértő kezekre utalt, annak ellenére, hogy egy hónappal azelőtt a gaz kezdte átvenni az uralmat. Bandi bácsi, az öreg gondnok nem bírta már erővel, és hát adjuk meg, szakértelemnek is híján volt. Most örül, hogy hallgatott az öregre, és rábízta az új kertész felvételét, amíg ő távol volt. Elégedett az eredménnyel, úgy látszik jól választott az öreg Bandi.
Itt vásárolható meg e-könyvben és itt rendelhető nyomtatott könyvben


 

Hallie Nadal: Több titoknyi távolság

I.

A fiút Seamusnek hívták. Az iskola jó előre figyelmeztetett bennünket, hogy vigyázzunk vele, de Steve Archiro, a kutatóintézet lingvisztikusa, éppen őt hívta fel a pódiumra a foglalkozás elején, majd bevezettette Jimmyt. A gyerekek ujjongtak, ahogy meglátták a csimpánzt, aki csücsöri ajakkal puszit dobott feléjük, aztán fogait csattogtatva bólogatott. Mindannyian élvezték a műsort, egyedül Seamus őrizte meg lezser érdektelenségét.
‒ Szia, szia! ‒ jelelt mindenfelé Jimmy. ‒ Szia, hosszúhaj lány! ‒ köszönt nekem is, bár a magam harminckét évével rég túl voltam már a lánykoromon.
Egész közel engedtem Jimmyt a néma fiúhoz, amíg az egy lépést nem tett hátrafelé. Seamus arcizmai egy pillanatra megkeményedtek, de azonnal visszanyerte semmitmondó tekintetét.
‒ Ad alma ‒ jelelte neki Jimmy.
‒ Előbb a munka, alma csak azután ‒ mondtam a csimpánzkölyöknek szavakkal és az ujjaimmal.
‒ Jimmy jó ‒ biztosított a majom.
‒ J-nek hívják? ‒ kérdezte egy copfos lány, aki az első sorból figyelte a jelenetet.
‒ Az ő neve Jimmy ‒ betűztem a szót. ‒ Mindenkit a neve kezdőbetűjével jelölünk.
‒ Így válik eggyé Seamus és Susan ‒ mondta a süketekre oly jellemző fejhangon a lány mellett ülő barátnője.
Seamus, meghallva ezt, elvörösödött arccal lépett a gúnyolódó felé. Keze a pillanat töredéke alatt szorult ökölbe, és lendült a magasba. Steve a fiú vállára tette széles markát.
‒ Mondja meg nekik, hogy a következő csúfolódót kizavarom! ‒ szólt át nekem a srác feje felett.
Azok, akik hallották a lány rosszindulatú megjegyzését, és felnevetve sebesen tolmácsoltak süket társaiknak, most megszeppenve ültek vissza a székükre. A terem elcsendesedett. Seamus magára húzta eredeti nemtörődömségét, amit arrogáns lenézéssel árnyalt. Kezdett szórakoztatni a kölyök.
Jobban tettem volna, ha komolyan veszem a jelzéseit.
‒ Akarsz beszélgetni Jimmyvel? ‒ kérdeztem Seamust, ő bólintott.
‒ Kérdezd meg tőle, hogy…
‒ Kérdezd meg magad! ‒ szakítottam félbe, mire összehúzott szemmel méregetett, aztán keresztülnézett rajtam.
‒ Szoktál álmodni? ‒ fordult a majom felé.
Steve-vel összenéztünk, mert szokatlan volt az ilyen kérdés. A gyerekek olyasmikre kíváncsiak, hogy mi a csimpánzok kedvenc étele, szeretnek-e rajzolni, csupa olyan dologra, ami számukra is fontos. Vajon miről álmodozhat ez a fiú?
Jimmy izgatott hu-hu hangot hallatott, mancsa sebes táncba kezdett. Seamus próbálta követni, de arca egyre tanácstalanabbá vált.
‒ Ez nekem túl gyors ‒ mutatta.
‒ Beszéld meg Jimmyvel! ‒ válaszoltam.
Fújt egyet mérgében, ajkát is felhúzta fenyegetően. Na, pont egy tizenhat éves suhanc fog rám ijeszteni!
A csimpánz felé böktem a fejemmel, mire Seamus kimérten arra fordult.
‒ Lassan! ‒ jelelte neki.
Jimmy megismételte az előző mozdulatsort, ezúttal ráérősen, és mintha kicsit csipkelődött is volna, de mivel a gyerekek nem ismerték őt, észre sem vehették ezt.
‒ Én is szoktam menekülni álmomban ‒ mesélték a srác kezei. Úgy tűnt, az igyekezet, hogy megértse az állatot, kiszakította a valóságból, és egy olyan világba repítette, ahol rajta és Jimmyn kívül nem létezett más. Leült a földre, hogy ne magasodjon a csimpánz fölé. Bár csak egyetlen évvel volt idősebb osztálytársainál, fizikuma meghaladta a korosztályáét.
‒ Jimmy álma sokszor jó ‒ közölte a majom.
‒ Jimmy szerencsés ‒ felelte a fiú.
A majom közvetlenül elé kacsázott, átkarolta a saját törzsét, és addig bámult rá, amíg Seamus meg nem ismételte az ölel jelét. Ekkor Jimmy az ölébe telepedett, szorosan összebújt vele. A fiú végigsimított a vállán, ujjaival a sötét szőrt babrálta.
‒ Hát itt vagy! ‒ robbant a kiselőadóba egy középkorú férfi, állott kocsmaszagot hozva magával. Feldúlt képén megfeszültek az izmok.
A gyerekek felbolydultak, Jimmy elengedte Seamust, érdeklődve leste az idegent. Seamus válla előreesett, arcát a szégyen pírja öntötte el.
‒ Elnézést, uram! Nem zavarhatja így meg a foglalkozást ‒ figyelmeztettem, de a fickó keresztülgázolt rajtam, egyenest a pódiumhoz sietett.
‒ Azt gondolod, hogy másra lőcsölheted a feladataidat?! Hogy én fogom, vagy szegény anyád fogja megcsinálni helyetted?! ‒ korholta mindvégig a srácot, de mielőtt elérte volna az emelvényt, Steve az útját állta.
‒ Mit képzel? Fogja vissza magát! ‒ parancsolt rá.
Ez hatott. A férfi indulatosan fújtatott, szúrós szemmel bámult a fiára, de a meggyőződés elpárolgott a gesztusai mögül.
‒ A tanításnak rég vége. Elviszem Seamust. Dolgunk van.
‒ Egy órán belül befejeződik a foglalkozás, akkor elviheti.
‒ Írország jogállam, és nekem jogomban áll elvinni a fiút.
‒ Senki sem kérdőjelezte meg a jogait, de figyelembe vehetné Seamus érdekeit is.
A két férfi úgy feszült egymásnak, mint két rivális csimpánz. Seamus apja már-már meghunyászkodott, amikor a kölyök melléjük lépett.
‒ Menjünk! ‒ jelelte lehorgasztott fejjel.
Apja visszanyert magabiztossággal vonult kifelé, ő követte. Az ajtóból visszanézett.
‒ Sajnálom! ‒ mutatta, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót.
A rosszkedv megülte a termet, a gyerekek riadtan gubbasztottak a helyükön, egyiküknek sem jutott eszébe kommentálni a jelenetet. A csoportfoglalkozásokon tíz főnél húztuk meg a felső határt, így mindegyik gyereknek volt lehetősége kapcsolatot teremteni valamelyik csimpánzzal, hisz ez keltette bennük a legintenzívebb élményt. Seamus távozásával kilencen maradtak, és ez a kilenc szempár zavarodott várakozással meredt ránk. Összecsaptam a tenyerem.
‒ Tudjátok, miért vannak itt a majmok? ‒ kérdeztem. Hangomon még érződött a felindultság, kezem reszketett jelelés közben, de a gyerekek tekintetébe visszaköltözött a kíváncsiság.
‒ Megfigyelitek a viselkedésüket ‒ találgatta a copfos az első sorból.
‒ Részben ‒ feleltem, és belekezdtem az előadásba: ‒ Huge tanár úrtól tudom, hogy a suliban már tanultatok a génekről. Mondjátok meg nekem, mit tudnak ezek a gének!
Megszoktam a bekiabálásnak azt a furcsa módját, ahogy a beszédképtelen gyerekek felállva jelelik el a helyesnek vélt választ. Hogy jelentkezésre bírjam őket, egy játékot szoktam velük játszani.
‒ Az feleljen, akit felszólítok! Ha helyes a válasza, Jimmy megkínálja egy szelet gyümölccsel.
Az összes kéz a magasba lendült. Nekem egy jólfésült fiúra esett a választásom, aki már mondta is a helyes választ:
‒ A szülők a génjeikkel örökítik át a tulajdonságaikat az utódoknak.
Jimmy elmarta a gyümölcskosarat, rám függesztette barna szemét, és lendületesen bólogatott. Nem mintha tudta volna a választ a kérdésre, ugyanezt tette akkor is, ha a tanuló tévedett. Legalább annyira élvezte ezt a mókát, mint az emberek.
‒ Rendben van Jimmy, viheted.
Kacsázó járással a fiúhoz lépdelt. Útja közben egy sünisre zselézett hajú kölyök a gyümölcsök felé nyúlt, de Jimmy ügyesen kitért a potyázó mozdulata elől. Csak a helyesen válaszoló kaphatott jutalmat, és a csimpánzok ragaszkodnak a bevett szabályokhoz.
‒ Kiegészítenéd? ‒ szólítottam meg a sünist.
‒ Az utódok génállományának fele az apától, fele az anyától származik, és ezek közösen szabják meg a tulajdonságait.
‒ Remek válasz ‒ dicsértem.
Jimmy boldogan rugózva nyújtotta neki a kosarat.
‒ Mint egy tervrajz ‒ szólt közbe egy kövérkés fiú.
Jimmy fejét csóválva igyekezett vissza a pódiumra.
‒ Valóban. Azonban létezik egy szabályozórendszer, amely képes a gének egy részét ki-bekapcsolni.
‒ Megváltoztatja a gének sorrendjét? ‒ jött az első kérdés.
‒ Kivág egy génszakaszt? ‒ hangzott a második.
‒ Ilyen felkészült társaság ritkán jár ide ‒ súgta Steve közelebb lépve. Elég régóta foglalkoztunk már gyerekekkel ahhoz, hogy ne lepjenek meg az ilyen értelmes kérdések. Nagy valószínűséggel hamarosan el fog hangozni olyan mondat, ami óvodás szintre rántja vissza a beszélgetést.
‒ Sokkal egyszerűbben működik ‒ folytattam. ‒ A fehérjetartalmú táplálékkal metil csoportokat viszünk a szervezetünkbe, amelyek rátelepszenek bizonyos génekre, ezzel megakadályozva, hogy a megfelelő enzim le tudja olvasni a genetikai kódot, vagy ahogy te mondtad ‒ fordultam a kövér fiúhoz ‒, a tervrajzot, amit az adott gén hordoz.
‒ Akkor hiányos lesz az ember? ‒ A kérdező kislány szőke haját csatok tartották távol kerek arcától. Most a szeme ugyanúgy kikerekedett megdöbbenésében. Siettem a kiigazítással:
‒ Szó sincs róla. Olyan ez, mint amikor lila szoknyához piros blúzt veszel. ‒ A lányok kuncogva összehajoltak, a fiúk elhúzták a szájukat. ‒ Fel vagy öltözve, csak rosszul. Vannak gének, amelyek bekapcsolt állapotban betegségeket tudnak megelőzni, másoknak kikapcsolt állapotban kell lenniük a szervezet helyes működéséhez. Érthető vagyok? ‒ A tekintetek kíváncsian csüngtek rajtam. ‒ Mondok pár példát. Az egereknél előfordul egy génhiba. A hibás génekkel rendelkező egerek bundája sárga, elhízottak és hajlamosak a megbetegedésre. Ha ezeket az egereket egészségesen táplálják, utódaik általában barnák, karcsúak és egészségesek lesznek. Hibás, azonban metil csoport által kikapcsolt génekkel születnek, és életük végéig megőrzik ezeket a tulajdonságokat.
Átsiklott a tekintetem a termen. A srácok abbahagyták a mozgolódást, csendben figyeltek. Lelkesen meséltem tovább:
‒ Más kutatók patkányokat vizsgáltak, amelyek egy csoportja kellő törődést kapott, anyjuk rendszeresen nyalogatta őket. Ezek a patkányok bátor felnőttekké nőttek. A kontrollcsoporttól megvonták a törődést, ezek félős, kevésbé ellenálló felnőttek lettek. Az agyuk hippokampuszában a metiláció kikapcsolt állapotban volt.
‒ Megölték a patkányokat? ‒ borzadt el egy fitos orrú fruska a második sorban.
‒ Sajnos másként lehetetlen lett volna a hippokampusz vizsgálata ‒ feleltem együttérzőn.
‒ Ti is megölitek a csimpánzokat? ‒ vont kérdőre a copfos.
Megvásárolható itt

 

Meglátni és megszeretni 3. rész A megmentő

 

A megmentő

A hősnőnek, szorult helyzetében, miután fizikailag bántalmazták, már csak egyetlen esélye maradt.

 

„‒ Rendőrség. Kezeket fel! ‒ ismételték meg a szobába belépve néhányan, amit szerintem már az egész emelet tudott. Úgy ítéltem, rám nem vonatkozik a felszólítás. Zihálva, lehorgasztott fejjel vártam a zaj elültét, közben az öregasszonyon járt az eszem. Lola simán megette Billyék meséjét, mással pedig nem találkoztam az út során. Ki más értesíthette volna a zsarukat? Sosem tapasztalt hála érzése szorította el a szívemet.

‒ Az ablakon át. Hárman ‒ krákogtam kiszáradt torkommal, amikor abbahagyták zajos bemutatkozásukat. Hallottam a függönyhöz ugró embereken himbálózó kiegészítők zörgését. Másodpercnyi csend következett, gondolom, itt játszhatták el az elmaradhatatlan rendőrpantomimet, aztán szövetsusogás hallatszott.

‒ A tűzlépcsőn át menekül három ‒ mondta egy távolodó hang.

‒ Tim Krowsky nyomozó vagyok. ‒ Azt hittem, mindannyian a menekülők után iramodtak, ezért összerezzentem a váratlan baritonra. ‒ Nem akartam megijeszteni ‒ mentegetőzött az elém térdeplő alak. Puha tenyerét remegő alkaromra tette, felnézett rám. A könnyfüggönyön át megnyerő, negyvenes pasi fürkészte érdeklődéssel a képem helyét elfoglaló masszát. ‒ Nyugodjon meg, minden rendben lesz ‒ ígérte.

‒ Üdv, Tim! Van vize?

Hangom még mindig reszelős volt a félelemtől és a szomjúságtól.

Figyeltem, ahogy gyengéd ujjai lefejtik csuklómról a ragasztószalagot. Amikor a szalag letépte a szőrt az alkaromról, felszisszentem. A nyomozó ugyanabban a pillanatban megfeszítette az arcizmait. Ekkor vettem észre a felsőajkát az orrával összekötő hasíték nyomát. Nyúlszáj. Nem lehetett könnyű gyerekkora. Előrébb hajoltam, amikor a bokáim kerültek sorra. Ezt a pózt már képtelen volt megtartani elgyötört testem, és Tim ölébe hanyatlottam. Ő magához húzott, és átszólt a vállam felett:

‒ Hívjatok mentőt!

‒ Már úton vannak ‒ kiáltott vissza valaki.

‒  Kettő kell ‒ leheltem.

‒ Kettő?

‒ Megvan a meglőtt bankrabló. ‒ A Krowsky mellkasán nyugvó fejemet a szobába benéző rendőr felé fordítottam. Timnél fiatalabb, de szintén civilbe öltözött pasas volt. Vállára simuló haja és vaskos bajsza a fél képét kitakarta.

‒ Két legyet egy csapásra ‒ nyugtázta Krowsky.

‒ Él még? ‒ kérdeztem.

‒ Ismeri őt?

Tim gyengéden a tenyerébe fogta az arcomat, és a saját arca elé emelte, pedig a mellkasán pihegve is tudtam volna válaszolni a kérdésére.

‒ Én láttam el a sebét.

A bajszos alak jegyzetfüzetet vett elő a mellényzsebéből, és közelebb lépett.

‒ Ugyan, Harry! Hiszen alig él ‒ intette le Krowsky.

Harry esetlenül visszadugta a noteszt a zsebébe, és úgy válaszolt, mint kisfiú, ha cukorkalopáson kapják:

‒ Bocs, azt hittem…

‒ Az empátiát még gyakoroljuk ‒ suttogta Tim, s a szám fájdalmasan megrándult, ahogy elmosolyodtam.

Egy egyenruhás nő nagy pohár vízzel jelent meg a szobában. Félresöpörte Harryt, remegő kezeimbe helyezte az italt, és aggodalmas képpel figyelte, hogy megbirkózom-e a feladattal. Magamba öntöttem a folyadékot, aminek jelentős része végigfolyt az államon, és eláztatta eleve maszatos blúzomat. A víz, bár marta kiszáradt torkomat, erővel töltött el.

‒ Lassan ‒ intett óvatosságra a nő, ennek ellenére sikeresen félrenyeltem. Valamelyikük kikapta a kezemből a poharat, és éreztem a hátamat verdeső kéz érintését.

Miután kifújtam magam, kimondottan kellemetlennek találtam a rám meredő szempárokat. Semmi dolguk sincs ezeknek? Tim, mintha az arcomról olvasna, amit lehetetlennek véltem, megszólalt: ‒ Nem akar lepihenni, amíg a mentő ideér?

‒ Legszívesebben felállnék ‒ feleltem. Tanácstalanul összenéztek, a nő széttárta a karját, mire Krowsky a könyököm alá nyúlt, és felsegített. Aggódva kérdezte:

‒ Nem szédül?

Nem szédültem, és a lábam sem reszketett.

‒ Menjünk a konyhába ‒ javasolta Harry. ‒ Ott párnázottak a székek, ha a kisasszony mégis le akarna ülni.

‒ Fejlődik ő ‒ súgtam Krowsky fülébe, aki meg sem próbálta elnyomni elégedett vigyorát.”

 

Megvásárolható

Meglátni és megszeretni 2. rész Mágneses tekintet

Holnap megjelenik Valter és Vivien története, itt az első találkozás pillanatát olvashatjátok:

A zenegépre néztem, majd valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a szemközti asztal felé pillantottam. Engem figyelő barna szemekbe ütköztem bele, amik olyan mélyrehatóan bámultak, hogy az egész testem beleborzongott. Pillantásomat azonnal elkaptam és a barátaim felé fordultam. Péter meséje abszolút nem foglalkoztatott, de muszáj volt rá koncentrálnom. Nem szabadott megfordulnom, pedig lassan már el sem hittem, hogy valóban engem nézett az a srác. Csak egy pillanatra olvadt egybe a tekintetünk, mégis a testem azonnal reakcióba lépett. Hiába próbáltam magam arról győzködni, hogy ne nézzek oda újra… Azon kaptam magam, hogy megint őt bámulom. Világosbarna szeme szinte belém égett. Bőre fehér volt, ajka mosolyra húzódott. Jesszusom! Felpattantam ültömből, a fiúk pedig kérdőn néztek fel rám. Hirtelen a hangomat sem találtam. A szívem zakatolva vert a mellkasomban, és még mindig magamon éreztem annak a srácnak a pillantását.

– Megyek… Elindítok valami zenét – magyaráztam a barátaimnak, majd a gép felé indultam. Nem néztem sem jobbra sem balra, csak a zenegépet bámultam, a gondolataim pedig a szemközti asztalnál ülő fiú körül jártak. Az a koromfekete bezselézett haj, azok a szemek…

– Vivien! – hallottam meg a szomszédunk, Erika hangját, ami igen meglepett. Észre se vettem, hogy ő is itt van a kocsmában. Verdeső szívvel fordultam meg a felé az asztal felé, ahol az a srác is ült. Erika mosolyogva intett, hogy menjek oda. Döbbenten indultam meg arra.

– Gyere, be szeretnélek mutatni az unokaöcsémnek!

Te jó ég! Erika rokona az a fiú? Miért nem láttam eddig sosem? Odaléptem, és bátortalanul titokzatos figyelőmre mosolyogtam. Ő megszakítás nélkül engem nézett, amitől kezdtem zavarba jönni.

– Ki ez a szépség? – kérdezte a fiú. A hangja selymesen simogatta az érzékeimet.

– Valter, ő itt Egressy Vivien a szomszéd barátnőm kisebbik lánya.

A fiú váratlanul megérintette a kézfejemet és az ajkához emelte, hogy gyengéd csókot adhasson rá. Közben szemét nem vette le rólam, úgy üdvözölt. Még sosem köszöntöttek engem kézcsókkal. Azt sem tudtam mit mondjak, vagy tegyek. Csak álltam ott és vigyorogtam, mint egy rakás szerencsétlenség. Erikának ki kellett mennie a mosdóba, így magunkra hagyott minket. Éreztem a barátaim pillantását, de egyszerűen nem tudtam elszakadni a csodálómtól. Valter tekintete úgy magához vonzott, mint egy mágnes.

– Gyere, ülj le mellém – kérte, és én azonnal teljesítettem. Még végig sem mondta, de én már elfoglaltam Erika székét. Elmosolyodott a tettemen, majd pillantása egyre gyakrabban tévedt a kézfejemre.

– Miért bámulod a kezemet?

– Nagyon rég láttam már női kezet. Gyönyörű.

A válasza igen meglepett, és nem nagyon tudtam hova tenni.

Victoria Green: Valter és Vivien

Egzotikus helyszíneken játszódó romantikus kalandregények