A kincs? – Zarita 7. befejező rész

Előzmények itt.
Zarita gyomra összeszorult, nem akarta ő, hogy elmenjen.
–Nem ér semmit az a térkép! – kiáltott a férfi után.
–Gondolod? – fordult meg Juan.
–Tudom, mert elmentünk abba a szobába, aminek a kulcsát elküldte apám, és csak egy faliképet találtunk, amelyen egy bank neve volt.
–A Banco Central – vágta rá Juan.
–Na, ne! Te ezt is tudod? Szükség van itt egyáltalán rám, magad is megkereshetnéd azt a titokzatos kincset – szólt gúnyos hangon, de Juan nem vette a lapot, ugyanolyan komoly arccal folytatta.
–Igen, fontos, hogy te találd meg, mert a tied. De, csak úgy tudok segíteni, ha megmutatod a térképet, és mindent, amit rád hagyott Miguel.
Zarita csak állt, és hallgatott. Kettős érzések kavarogtak benne. Akarta, hogy Juan segítsen, de félt is. Mi van, ha csapdába csalja, és csupán az apja öröksége kell? Meg kell kérdezni Andit.
–Akkor be kell mennünk a szállodába.
–Rendben, indulhatunk.
***
Andi kényszeredetten mélyedt egy könyvbe, gondolatai Zarita körül forogtak. Nemrég beszélt a nővérével, Judit rábízta, vigyázzon a lányára. Most duplán nyomta a vállát a felelősség.
Matatást hallott az ajtó felől, idegesen fülelt. –Ilyen korán nem jöhetett vissza Zarita! Vagy nem ment el a fickó a randira?  Kizárt, hogy az én csodaszép unokahúgommal egy férfi nem akarna találkozni. – Alig futott mindez végig a gondolatain, az ajtó nyílt és Zarita dugta be a fejét.
–Fel vagy öltözve? – kérdezte, de mivel egyértelmű volt a válasz, kitárta az ajtót.
Andinak leesett az álla, unokahúga mögött egy jóképű mexikói férfi állt.
–Hát te... –akadt el a szava.
–Ne haragudj, de ő itt Juan – mutatta be. Andi tétován nyújtotta a kezét.
–Üdvözlöm! – szólt a férfi, majd Zaritához fordult. – Ő az anyukád?
–Dehogy! A nagynéném. –ölelte át át nevetve Andi vállát. – És nem néma, csak meglepődött, most röviden elmagyarázom neki, miért vagy itt.
Juan bólintott, és Zarita hadarva elsorolta a történteket.
–Most mit csináljunk? Mutassuk meg a térképet?
Andi gyanakvóan fürkészte a férfi arcát, aki komoly arccal nézett vissza. Hosszan elgondolkodott, csak azután válaszolt.
–Tulajdonképpen nincs mit vesztenünk, így sem boldogulunk vele.
–Rendben, tegyünk egy próbát.
Juan kérdőn nézett rá, nem értette a magyar beszédet, de elég egyértelművé vált, amikor Zarita a szekrényhez lépett.
Gondosan kiteregette a térképet az asztalra, mellé a kulcsot és az érmét. Juan nézte és hangosan felnevetett. Andi és Zarita elképedve nézett össze, majd a kacagó férfira.
–Mi a vicces ebben? – mutatott Zarita az asztalra.
–Ez olyan egyszerű! – vette fel a kulcsot Juan, és alaposan megnézte. – Ez a széf kulcsa, nem a szobáé.
Zarita gyorsan fordított Andinak.
Andi a homlokára csapott.
–Hogy mi mekkora marhák vagyunk! Arra rájöttünk, hogy a bankban van a cucc, de, hogy ez nyitja... – nyúlt a kulcsért. Juan nehezen engedte ki az ujjai közül, de Andi határozottsága elég volt arra, hogy hagyja elvenni. – Ez jobb, ha nálunk van.
–Igen, de még mindig nem tudjuk, hogy melyik az a széf – nézett Zarita Andira majd Juanra, akinek le is fordította a kétségét.
–Szerintem a kulcson levő szám jelöli, az nem az ajtó száma. Miguelt ismerve, nem véletlenül választotta azt a szobát, sokáig lakott a szállodában.
–Jó, de akkor, most mit csináljunk? Menjünk be csak úgy a bankba?
–Nem hinném, hogy jó ötlet lenne, mivel külföldi állampolgár vagy...
–Félig mexikói vagyok, és apám révén kettős állampolgár – húzta ki magát. – Nem tudom, miképpen jutok a széfhez – fordult a nagynénjéhez, neki is lefordítva a Juannal folytatott párbeszédet, de Andi is csak széttárt karokkal jelezte, fogalma sincs a bejutásról.
–Mindenre van megoldás – somolygott Juan.
–Talán törjek be a bankba?
–Arra azért nincs szükség – nevetett hangosan a mexikói férfi, majd magára mutatott. – Nem véletlenül bízott rám az apád, majd én elintézem. Most elmegyek, és reggel kilenckor találkozzunk a banknál.
***
A banki hivatalnok hosszasan vizsgálta Zarita iratait, majd Juanét is kézbe vette.
–Együtt nem engedhetem be önöket, csak ha rokonok.
–A vőlegénye vagyok – felelte Juan szemrebbenés nélkül, Zarita csak azért nem mutatott semmilyen megnyilvánulást, mert abban a pillanatban nem fogta fel a szavak értelmét.
Az ügyintéző szigorú pillantást vetett a párra, de addigra Juan már fogta Zarita kezét. A háttérben Andi szótlanul meredt rájuk, mert egy árva szót sem értett, csak akkor rezzent össze, amikor a pult mögül rámutatott a férfi, aki akkor már az ő útlevelét nézte.
-És ő?
-A nagynéném, és velünk jön.
-Felőlem ­– húzta el a vállát a férfi. –Menjenek a páncélterem előterébe, a kollégám beengedi önöket.Juan elindult, és továbbra sem engedte el Zarita kezét, aki szó nélkül követte.
***
A teremben hűvös homály fogadta őket. Mindhárman megálltak a szoba közepén, félkörben körbevette őket a megszámlálhatatlan bankfiók.  Elsőre Juan lépett közelebb, gyorsan felmérve a számsort, majd rámutatott az egyik fémfogantyúra.
–Ez az!
Zarita reszkető kézzel nyúlt a zsebébe, alig bírta kivenni a kulcsot. Karja elnehezült, nem akart mozdulni. Remegő kézzel igyekezett a zárba mélyeszteni a kulcsot, de az, mintha megmakacsolta volna magát. Zarita arca vörösbe váltott. Andi látta mekkora pánikban van az unokahúga, és megpróbálta nyugtatni.
–Ne idegeskedj! – súgta a fülébe. – Vegyél egy mély levegőt. – Szándékosan nem segített, tudta, Zaritának fontos, hogy saját maga vegye kézbe a kincset, az apja örökségét.
Juan nem gondolt ilyesmire, tenyerét  a lány remegő kezére rakta, amitől Zarita még vörösebb lett. A mexikói férfi kivette kezéből a kulcsot, megfordította, hogy a recés fele legyen felül, így az könnyedén becsusszant a zárba. Egy hangos kattanás, és kitárult az ajtó.
Andi a háttérből nézte, ahogy a fiatalok feje összeér. Arra gondolt, ha elég nagy lenne a nyílás Zarita meg Juan bele is bújt volna a fém szekrénybe. Egy darabig néma csöndben néztek befele, majd Zarita felemelte a kezét. Nem kellett mélyre nyúlnia, és a csomag, ami a napvilágra került, igencsak kicsi volt. Addigra már Andi is befurakodott kettejük közzé, így már együtt csodálkoztak a vaskos borítékra.
–Ez nagyon kicsi! – nézett Andira. – Bontsuk ki? – nyögte ki a kérdést magyarul, majd spanyolul, miközben Juanra emelte a tekintetét.
A férfi kivette a kezéből, és óvatos mozdulattal átemelte az asztalra. – Mintha bomba lenne – futott át Zarita agyán.
Juan megtapogatta a csomagot, és elvigyorodott. Zarita feszülten nézte. – Tudja, mi az? Miért nem mondja? – Feszülten húzta maga elé a csomagot. Óriásit sóhajtott, majd erőteljes mozdulattal feltépte.
–Ez rossz ötlet volt – szólalt meg a háttérbe húzódó Juan, de a két nő nem figyelt rá, mindketten az asztalon elterülő nagy köteg pénzre meredtek.
 Zarita csalódottan nézte.
–Ez nem is kincs, csak pénz!
–Mi bajod a pénzzel? Az forgatja a világot – tette Andi a vállára a kezét.
–Én...– szólalt meg a lány, de mielőtt befejezte volna a mondatot, Juan odalépett, félresöpörte a pénzhalmot, kivette a borítékot, óvatosan szétnyitotta, tenyerével kisimogatta.
–Itt van, amit keresel ­– mutatott a boríték belsejére rajzolt térképre, amelyből itt-ott hiányoztak darabok, amelyek a földön heverte szerteszéjjel.

A Zarita című történet tömörített formában került fel az oldalra. A hamarosan megjelenő könyv részletesebb, és természetesen folytatódik a sztori egy másik országban.

 

Juan-Zarita 6. részlet

Az előzményeket itt olvashatod.
Bármennyire is igyekezett Zarita, az idegen utolérte és elkapta a karját. A lány ijedten felsikoltott, de a közelben nem volt senki. A távolabbi partsáv homokjában egy férfialak ült. Zarita sejtette, az a férfi rá vár, bár akkor éppen nem nézett feléjük.
–Engedjen el! – kiáltott az ősz hajú férfira, aki továbbra is fogta a karját. – Mit akar tőlem? Nincs nálam pénz.
–Nem pénz kell, hanem az apja levele.
–Micsoda? Miféle levél?
–Amit halála előtt magának küldött.
Zarita egyre idegesebben pislogott a part felé, míg végre észrevette őket a rá várakozó férfi.
–Nem küldött az apám semmilyen levelet mielőtt meghalt, de még csak előtte sem – rázta le mérgesen a férfi kezét. – Hagyjon békén, mert szólok a barátomnak – mutatott a feléjük tartó alakra. Az idős férfi elsápadt, szélsebesen megfordult, és futva távozott. –Hűha! Ez jól megijedt – vigyorodott el Zarita.
–Bántott? – lépett mellé a randevú partnere. Zarita felnézett rá, egyenesen a férfi sötét szemébe. Az előbbi ijedelme pillanatok alatt elszállt, biztonságban érezte magát.
–Nem, dehogy! Nem értem, itt mindenki ismer? Ki vagy te, és ki volt az a férfi – mutatott abba az irányba, amerre a másik elfutott.
–Igaz is, még nem mutatkoztam be. Juan vagyok. Juan Felipe Guerava Fernandez.
Zarita felnevetett.
–Igen, tudom, ti magyarok mindig kacagtok, ha a teljes nevünket mondjuk – mosolygott vissza Juan.
–Mi magyarok? Mit jelent ez?
–Csak sorban, majd mindent elmondok.
–És aki az előbb megtámadott azt ismered?
–Igen, ő volt Antonio Guerava, az apám.
–Na, ez már sok nekem! Le kell ülnöm.
–Menjünk oda? – intett a bár felé.
Zarita elhúzta a száját.
–Oda nem szeretnék menni.
–Igaz is, onnan nem jó emlékeid lehetnek. Nicolas emleget is azóta rendesen, pedig csak pár órát volt a rendőrségen. Gyere, ott a függőágyak mellett van néhány napozópad, arra le tudunk ülni.
Zarita felkapta a fejét, Juan ismeri a Nicolassal történteket is? Már nem tudta, hogy félnie kell tőle, vagy megbízni benne, de mégis követte a partra.
–Ismered Nicolast?
–Igen, mondhatnám, elég jól. Az unokatestvérem.
–Mondd csak, az apámat is ismerted? – szegezte a férfinak a kérdést.
Juan ránézett, a szemében furcsa fény gyúlt, pillantása szomorúnak tűnt. Nem válaszolt, csak bólintott.
–És ő is... Mi is... – akadt el a szava. – Rokonok vagyunk?
–Nem, dehogy – mosolyodott el ismét Juan. – Apáddal munkatársak voltunk. Tudod, gyerekkorom óta mellette dolgoztam – hallgatott el egy pillanatra. Éppen egy napozóágy mellé értek. Juan intett, hogy üljenek le.
–Szóval, te is régész vagy?
 Zarita annyi mindent szeretett volna tudni, és most mégis alig jutottak eszébe a kérdések. Juan bólintott, és mesélni kezdett. Minden iskolai szünetben az apjával tartott, aki Miguel barátja volt. Együtt bejárták Xochicalcotól Teotihuacanig az országot, a legjobb feltárásokat.
Zarita bódultan hallgatta a férfi szavait. Maga előtt látta az apját, izzadtan, porosan, ahogy térdepel az ősi kövek között, és a két kezével ássa ki a földből a múlt kincseit. De miféle kincs az, amit őrá hagyott?
Juan elhallgatott, Zarita sóhajtott és kimondta a gondolatát.
–Hova lett mindaz, amit az apám talált?
–Hova? – nevetett fel Juan. – A múzeumokba.
–Jó – pirult el Zarita. – Ennyire nem vagyok ostoba, de valamit hagyott rám.
–Igen, a térképet.
–Micsoda? Te erről is tudsz?
–Ott voltam a halálos ágyánál – sóhajtott mélyet. – Nagyon kedveltem az apádat, néha úgy érzem jobban, mint a sajátomat. Ott voltunk az öregemmel együtt, de csak nekem árulta el, hogy nálad van. És, tudod, megbízott, hogy segítselek, és vigyázzak rád, ezért van szükségem a térképre.
Zarita Juan arcát fürkészte. Vajon igazat mond? Vagy csak a kincs kell neki? Hogyan bízzon meg benne?
–Ezt komolyan mondod, az apám egy idegenre bízott, amikor még maga sem ismert? Miért hinnék neked? Hiszen kalandor vagy te is, mint ő. Nem csak azok az értékek kellenek, ami vagy létezik, vagy sem?
Juan ránézett, szemében szomorúság bújt meg. Zarita lesütötte a szemét. Lehet, hogy téved, és most ártatlanul vádolta meg a férfi? Hogyan igazodjon el az apja világában? Teljesen meg volt zavarodva.
–Nem vagyok kalandor, és a kincsek léteznek. Nem kell hinned nekem, de apád a halálos ágyán rám bízta a titkot, amelyet még a barátjának, az apámnak sem mondtam el. Azóta mi szinte nem is beszélünk, ő ezért akarta tőled megszerezni a térképet, és mindent, ami kötődik hozzá.
–Miféle titkokat?
–Számít ez? Nem hiszel nekem.
–Nem, mert mindenkinek ez a hülye térkép kell!
–Rendben, akkor nincs miről beszélnünk – állt fel Juan. –Örülök, hogy megismertelek. Viszlát! – fordult meg, és elindult a bár felé.
Folytatás hamarosan! 
Hasonló kalandok, rejtélyek, izgalmas utazások várnak Egri Zsanna könyveiben. Mindet megtalálod e-könyvben illetve a készlettől függően nyomtatott könyvben is itt a Szív-titkok-könyv webáruházban.

 

Egy férfi nyomában- A sivatagban

 

Mint játékos gyermekkezek, úgy szórta szét a szél az apró homokszemeket. Egy lélek sem látszott közel-távol, csak a kecskenyáj iparkodott a kőszikla árnyékába. Mögöttük a két beduin nő kendőjével igyekezett az arcát eltakarni a homok elől. Alig érték el a szikla védelmét, amikor felhangzott a hangos kurjongatás, és máris feltűnt a tevecsorda, amely vágtázva közelített a dűne mögött megbújó falu felé. A tevéket hajszoló férfiak ügyet sem vetettek a nőkre. Kivéve az egyiket, aki mohó pillantással mérte fel őket. Az idősebb asszony, Anna, dacosan nézett vissza a fiatal beduinra. Nem zavartatta magát fedetlen arca miatt, miközben a lánya gyorsan megigazította fekete álarcát. Anna védően lépett a lánya elé. A kék szem sötéten villant a férfiak után miközben az asszony magyarul káromkodott.
– A fenébe! Te kis tetű, nem fogod megkapni Jalát!
Tulajdonképpen nem is az ifjú arabra volt dühös, hanem az egész világra. Jól ismerte a férfiakat, Abdul az unokaöccse volt. Ezért haragudott a hagyományokra, amely feljogosította a férfit, hogy elvegye az unokatestvérét, Jalát.
–Anyám, kérlek, ne mérgelődj! A szokásokkal nem szállhatsz szembe, ahogy nekem, neked is el kell fogadni a sors akaratát.
Anna időnként elcsodálkozott a lánya csendes beletörődésébe. Ő mindig azon mesterkedett, a legkisebb gyermeke más legyen, mint a nővérei. De, Jala engedelmes arab lány lett, mint a testvérei. Ez időnként nagyon bosszantotta Annát.
– Nem akarom! – csattant fel mérgesen. – Ez nem a sors akarata, hanem a nagyanyádé, Abdul az unokatestvéred, és te még túl fiatal vagy.
Jala odabújt az anyjához, átölelte, mintha meg akarná nyugtatni.
–Ne félj, nem lesz semmi baj. Abdul nem olyan rossz fiú, csak egy kicsit vad, de majd megszelídül.
–Jaj, kicsim! – sóhajtott fel Anna. – Te már most olyan érett vagy, mint egy harmincéves, pedig még alig vagy tizenöt.
Anna elérzékenyülten csókolta meg a lányát. Jala korához képest kistermetű, vékony csontú lány volt. Anna nem akart arra gondolni, hogy Abdul kezei közzé kerül. Minden pillanatban attól rettegne, a férfi összetöri lányának gyermeki testét, lelkét. Minden érzékszerve tiltakozott a házasság gondolatától. Jala tehetséges gyermek. Igazi művész. Már egészen kicsi korában ő festette a lányok kezére a henna mintákat. Mindez a tehetség elvész, ahogy belép abba a házasságba, ezt pedig ő nem engedheti meg!
Jala az egyetlen a lányai közül, akivel magyarul is tud beszélni. A nagyobbak hamar a nagyanyjuk befolyása alá kerültek, nem érdekelte őket a tanulás. Jala az, aki önálló életet akar élni, még ha ezt titkolja is.
Anna huszonöt éve él a sivatagban a falu egykori vezetőjének második feleségeként. Egykor feladta minden büszkeségét a szereleméért. Magyarország távolra került, és ő egy idegen világba csöppent. Mégsem bánt meg semmit sem, boldog volt, mindaddig, míg a halál közbe nem szólt, és ő özvegyen maradt. Férje halálával darabokra tört szíve, lelke. Egyedül maradt a világban azzal a teherrel, hogy véghezvigye Jabbar végakaratát, és megvalósítsa a legkisebb gyermeke álmát. Anna már tudta, magának kell szembeszállnia hagyományokkal, de legfőképpen az anyósával. Amikor Jabbar a halálos ágyán megpróbálta az anyjának elmondani mit tervezett Jala jövőjére, az öregasszony úgy tett, mintha süket lenne. Normál körülmények között nem sok minden lenne rábízva, de Lamya erős asszony volt, a sejk anyjaként hatalmat szerzett, és uralkodott Annán és a többi asszonyon, sőt még a férfiak is tartottak tőle. Annának nem sok szava lehetett, hiszen még fölötte állt az első feleség is, nemcsak az anyósa. Mindezt vállalta a férje kedvéért. Magába zárta a büszkeségét, és bolond szíve nem engedte onnan ki. Jabbar mindezt jól tudta, ezért bizonyos fokú önállóságot engedélyezett neki. Nem várta el tőle hogy eltakarja az arcát, mint a többi asszony, sőt sokkal többet is megengedett neki. Autót vezethetett, és időnként egyedül ment Salalahba. Morgott is eleget az anyósa, de ő akkor igazán szabadnak érezte magát.
Amikor elvesztette azt a férfit, akiért vállalta az alárendelt szerepet is, majdnem belehalt. Mára már megerősítette magát, és egyre jobban előtérbe került a lázadó szelleme.
Nincs már miért tűrnie, Jabbar nincs többé. Féléve özvegyült meg, azóta szervezi, hogy elvigye Jalát a sivatagból. Bizonytalan a jövőjükkel kapcsolatban, csupán annyit tud, így nem maradhat. Nem egyszerű szabadulni a múlttól. Ott él a családja, gyermekei, unokái, az eltemetett szerelme, akinek semmibe akarják venni a végakaratát.
Határozottan nézett a lányára.
–Nem leszel Abdul felesége! Annyira fiatal vagy még. Tanulni fogsz! Apád is azt akarta.
–Anya, nem fog menni! Nagymama és Abdul sosem fog beleegyezni. Annyi pénzünk meg nincs, hogy beköltözzünk a városba, és nincs miből élnünk – nézett komoly arccal az anyjára Jala.
–Igaz, de nekem van annyi pénzem, hogy elutazunk Magyarországra. Tudod, hogy megvannak az útleveleink is.
–És mi lesz ott velünk? Hova megyünk?
–A nagymamádhoz, ő majd segít.
– A magyarországi mamámhoz? Hiszen még sosem látott, azt sem tudja, hogy létezem, téged pedig kitagadott – nézett szomorú szemekkel az anyjára Jala.
– Mindig megírtam neki, amikor megszületettek. Rólad, és nővéreidről is.
– Sosem válaszolt. Igaz?
– Igen… De, most írt, látni akar, mert nagyon beteg.
Jala hallgatott. Arra gondolt, hogy talán jobb is lenne a távoli nagymama, mint az Abdullal kötött házasság. Senkinek nem beszélt róla, de olyan sokszor álmodott egy másik világról, ahol azt tehetné, amit szeret. Egy másik életre vágyott, mégis félt a változástól. Tartott a nagyanyjától.
–Gyere, lányom, hajtsuk be a kecskéket, mert közeleg az este.
Rutinosan terelték az állatokat, és ahogy közeledtek a falu felé, már a porfelhőn keresztül is látták a feléjük közeledő alakot. A sötét ruhás, hajlott hátú öregasszony már messziről kiengedte hangját.
–Hol voltatok ilyen sokáig, tán elaludtatok? Asma, már rég meg kellett volna fejni a jószágokat – rikácsolta.
Anna elhúzta a száját. Lám itt az anyósa, aki ennyi év alatt sem tanulta meg a nevét, de egy pillanatot se hagyott volna ki, hogy ne kössön bele.
–Tudja mit? A jövő héttől megfejheti maga!– vágott vissza mérgesen.
–Te meg mit csinálsz addig? Tán a szobában henyélsz? – gúnyolódott az idős asszony.
–Itt hagyom ezt a koszos falut, a lányommal együtt.
–Eredj már! Nem vagy te jó semmire! Hogy tudnál nélkülünk megélni?
–Azzal maga ne foglalkozzon!
–Azt csinálsz, amit akarsz, mehetsz, amerre látsz! – állt meg közvetlen előtte Lamya.
Rövid ideig farkasszemet néztek. Anna összeszorította a fogát, mégsem ütheti meg az öregasszonyt, pedig nagyon bizsergett a tenyere.
– Jala itt marad!
–Azt gondolja? – villant a szeme Annának. Sejtette, hogy nem lesz könnyű dolga.
–Azt – fordított hátat a menyének Lamya. Kihúzta magát, már amennyire görbe háta engedte, és elbicegett a nyáj nyomában.
Anna hallgatott, nem szállt vitába az anyósával, a falu úgy is mellé áll.
–Most mi lesz? – kapaszkodott a karjába a lánya.
–Most nem vihetlek magammal, de visszajövök érted – ölelte meg a lányát, és elindult szerény holmiját összepakolni.
***
Lamya végigtapogatta fájós derekát, még a karám mellől visszanézett. Anna éppen akkor ölelte meg a lányát. Jala lehajtott fejjel indult a nagyanyja felé. Lamya elégedett volt magával, megmentette Jalát, attól, hogy az anyja magával vigye abba a távoli országba. Annak meg külön örült, hogy megszabadul Asmától. Biztos volt a dolgában, az idegen nő nem viheti magával Jalát, menjen csak egyedül. Sosem állhatta a második menyét. Idegen volt. Nem is értette a fiát, hogyan vehette el az ő megkérdezése nélkül? Ráadásul idehozta, és attól kezdve alig törődött az első feleségével, Munával, pedig az fiút adott Jabbarnak. Mindez, mit sem számított a fiának, elvette az eszét a magyar nő. Ilyen még nem esett meg a faluban. A törzs vezetője mindig tartotta a hagyományt akárhány felesége is volt.
A Koránban is meg van írva, hogy egy hithű muszlim négy feleséget is tarthat, ha minden igényüket ki tudja elégíteni. Na, de az ő fia! Mióta ez az asszony betette a lábát a faluba, semmi mással nem törődött, csak azzal a hitetlen nővel. Az meg egy fiút sem tudott neki szülni!
Annyira ügyetlen volt, nem értett az semmihez, kecskét sem tudott megfejni, főzni sem tudott.
Jabbar meg… Mindent megengedett neki. Fedetlen arccal járt kelt, és egészen megzavarta a falubeli férfiakat. Még jó, hogy ő kordába tudta tartani a lányait, mind a hármat jól adta férjhez. Már csak ez az egy csenevész lánya maradt Jabbarnak, akit meg kell házasítani, de már ezt is lerendezték.
Jala Abdulé lesz még a Ramadán előtt.
Elégedett volt magával, jó házasságokat hozott össze. Ügyesen keverte a kártyákat, Allah is mindig megsegítette. Lám Jabbar fia, Mohamed is megállapodott, már a falu vezetését is átvette az apja halála után.
***
Az egész törzs eljött Anna búcsúztatására, ki, azért mert örült, ki, azért mert sajnálta, hogy elmegy. Anna jól tudta, hogy ők vannak a kevesebben.
Összepakolta a holmiját. Mindent elintézett. Útközben a szomszédos faluban elbúcsúzik lányaitól, és unokáitól. Furcsa, hogy unokái vannak, még mindig fiatalnak érzi magát az alig negyvenhárom évével.
Nem akart túl sokáig búcsúzkodni, így is nehéz lesz. Itt hagyni a tizenöt éves lányát, tudván, hogy házasságra akarják kényszeríteni.
Még elmondta anyósának, hogy pár hétig marad, addig ne tartsák meg az esküvőt. A fejében már körvonalazódott a terv a házasság megakadályozására.
Az öregasszony nyájas hangon biztatta.
–Gyere csak gyorsan vissza, addig nem tartjuk meg a lányod esküvőjét! Lehet, hogy kettős lagzi lesz az –vigyorgott.
A mézes-mázas hangtól ideges borzongás futott végig Anna testén.
–Mit mond?
–Van már kérőd, lányom – büszkélkedett Lamya.
–Micsoda?
Anna tudta, Lamya a falu házasságközvetítője, de hogy őt is ki akarja házasítani...? Ez már neki is sok volt. Dühösen nézett az anyósára, aki széles mosollyal mutatott az egyik faluszéli házra.
–Omár az.  
A szerény ház tulajdonosa éppen a ház árnyékában hűsölt.
Anna szája tátva maradt, és megbabonázva meredt az aggastyánra. – Itt mindenki megőrült? A vénember el akar venni engem?
–Na, ne! Eszem ágába sincs hozzámenni! – fordult Lamya felé. Az asszonyok hada addigra körbekapta őket. Mindenki kíváncsi volt a balhéra.
–Nem úgy van az! – perlekedett az öregasszony. –Nincs más lehetőséged, hozzá kell menned, nem fog itt senki sem eltartani!
–Majd meglátjuk! – szorult ökölbe Anna keze, ismét nagy erőfeszítésébe került, hogy ne vágja képen az anyósát. Inkább a lánya felé fordult, hosszan ölelte, csókolta. Az asszonyok hada körbe vette őket, úgy védték a lányát, nehogy mégis magával vigye. Anna szeme dühösen villant a testőrökre, odahajolt a lányához, és pár mondatot súgott a fülébe. Lamya egészen közel hajolt a búcsúzkodó anyához. Anna gúnyosan nézett rá. – Na, te banya, ezt találd ki! Én jól megtanultam arabul, de te egy szót sem tudsz magyarul!
Futva ment az autóhoz, hátra sem nézett. Indítózott, hangosan felbőgött a motor, csikorogva fordultak a kerekek, vastagon beterítve homokkal az asszonyhadat. A Jalát körbevevő testőrség hangosan prüsszögött, míg a távolban bámészkodó férfiak jól mulattak. Jala lehajtott fejjel állt a kör közepén, arca elé kapta kendőjét, de nem igazán a homok miatt, inkább a köhögésnek álcázott nevetés eltakarására.
***
Az éjszaka ráborult a sivatagra, sötétjével betakarta a beduin falut. A kis vályogházakból nem szűrődött ki egy aprócska fénysugár sem. A falu lakói mély álomba merültek, álmukban semmi nem tudta megzavarni őket, még a sátrak között lopakodó fekete csuklyás alak sem. Egy kecske mekegett bele a csöndbe, a betolakodó megtorpant, majd sietve besurrant az egyik házba. Kezével óvatosan végigtapogatta a tárgyakat, majd egyre elszántabban lopódzott a szoba belsejében. Egy horkanás dörrent bele a csöndbe. A csuklyás alak dermedten állt meg, és csak az elhalkuló horkolás után mozdult. Lehajolt, felkapta, amiért jött, és amilyen csendben érkezett, úgy távozott.
***
–Az átkozott! Elvitte! – rikácsolt a hajnal csöndjében a női hang. Hangja felverte a fél falut.
–Mi történt, Mama? – rohant be Muna.
Lamya zihálva kapkodta a levegőt, és az üres ágyra mutatott. Jala nem volt ott.
–Biztos kiment pisilni.
–Hát, nem látod, te birka! Üres a ládája, elvitte a ruháit is.
–Kicsoda? – nézett bambán Muna, amitől az öregasszony még idegesebb lett.
–Kicsoda, kicsoda? Az az asszony – üvöltötte.
–Anna? De, hogy vitte el? Jala az este velünk egyszerre feküdt le.
–Á! – legyintett Lamya. Felkapta a ruháját, és sietve tartott a szomszédba. Addigra már Mohamed is odaért.
–Mi történt, nagymama?
–Az az átkozott elvitte Jalát!
–Anna? Ugyan! Nem juthattak messzire, mindjárt indulunk utánuk.
Mohamed percek alatt összekürtölte az embereket, a falu összes autója elindult a hajtóvadászatra. Azt nem engedhetik meg, hogy a falu vezetőjének a húgát bárki is elvigye, még az anyja sem!
Mohamed katonai pontossággal elosztotta a járműveket, úgy tervezte, hogy félkör alakban bekerítik a menekülőket, és legkésőbb a város előtt összeszorul a hurok.  Nem izgatta magát túlságosan, biztos volt benne, hogy már a szomszédos faluban elkapják őket. Annának ott vannak az idősebb lányai.
–Biztos vagy benne, hogy arra mentek? – kételkedett Lamya.
–Persze. Miért mennének a sivatag belsejébe. Anna nem ismeri a sivatagot, nem itt született.
–Ez igaz – bólogatott Lamya, és már tervezte, hogyan fogja megalázni Annát. – Mohamed biztos nem fogja bántani, de majd én teszek róla, hogy megemlegesse ezt a napot!

Egri Zsanna: Az Ördög lánya 2. Beduin sólyomFolytatás hamarosan!
Hasonló könyveink:
Egri Zsanna: Az Ördög lánya 1. Szilvia arab világa

Titkok és rejtélyek – Zarita 5. részlet

Az előzményeket itt olvashatod
Andi izgatottan toporgott a recepciós pult előtt, míg Nicolas egy házaspárral volt elfoglalva.
–Segíthetek? – nézett rá kis idő múlva a mexikói férfi.
Andi bedobta bájmosolyát, mélyen a férfi szemébe nézett, behajolt a pult közepéig.
–Nekem a 117-es szobára van szükségem, az a kedvenc számom.
Az igéző pillantás, a dekoltázsból kivillanó mellek igencsak hatásosak voltak. Nicolasnak azonnal bejött az érett nő kacérsága, ő is közelebb hajolt. Andi közelről érezte a férfi leheletét, és csupán erős önmegtartoztatásának köszönhette, hogy nem törölte képen a szemtelen recepcióst.
–Tudok annál jobb szobát is – simította végig az asszony karját.
Andi nagyot nyelt, gyorsan lerántotta a kezét a pultról, ahol azonnal ökölbe szorított. Csak egyetlen mozdulat kellett volna, hogy egyenesen a férfi arcába csapjon.
–De nekem csak a száztizenhetes kell – erőltetett egy csábos mosolyt az arcára.
–Talán megszerezhettem – kacsintott a férfi. – Kapok érte valami jutalmat?
–Mennyit kell fizetnem?
–Ó, dehogy kérnék érte pénzt! – hajolt még közelebb Nicolas. – Megegyezhetünk másképpen is.
–Értem – mosolyodott el Andi. – Akkor majd este...
–Csodálatos, édes hölgy! – vigyorgott Nicolas. – Itt van a bejelentő lap – firkantotta a szobaszámot a papírra. – A szoba a magáé.
–Ó, nagyon hálás vagyok, ahogy a fiam is – fordult Zarita felé.
Nicolas arca elfancsalodott, de Andi már nem figyelt rá. Elképedve nézte, ahogy Zarita egy fiatal férfival beszélgetett.
–Za... Gábor! – intett a lány felé. Az idegen férfi még valamit mondott Zaritának, majd sietős léptekkel elhagyta a szállodát. Az egyedül maradt lány bénultan nézett utána.
–Gabi! – kiáltott újra Andi.
Zarita szédülten állt fel, sápadtsága csupán azért nem látszott, mert elég vastag sminkréteg fedte az arcát. Lassan odatámolygott nagynénjéhez, az előbbi élmény még azt is elfeledtette vele, hogy a pult túlsó oldaláról Nicolas mered rá.
–Csak pár percre hagylak egyedül, és máris összeszedsz egy meleg srácot – viccelődött Andi.
–Ma...majd elmesélem – dadogta Zarita.
–Rendben, megvan a szoba – mosolygott Andi, és visszafordult Nicolashoz. – Megkaphatjuk a szobakulcsot?
–Persze – morogta a férfi, és kidobott a pultra egy kártyát.
Andi és Zarita meredten nézte a plasztik lapot.
–És a kulcs? – nyögte ki Andi.
–Asszonyom! Mi is modernizálunk, már régóta nincs kulcs a szobákhoz – nézett gunyorosan Nicolas.
***
Andi és Zarita egy percet sem várt a liftre, sietve a lépcsőfeljáróhoz mentek.
–A francba! Lehet, hogy mégsem erről szállodáról van szó? Vagy talán a kulcs mégsem a szobához tartozik – mérgelődött Andi.
–Nem tudom, most minden összekavarodott bennem. Képzeld az a férfi, akit te melegnek néztél, tudta a nevemet, és azt is, hogy takarítóként voltam itt.
–Micsoda? – torpant meg Andi. – Ki volt az? És honnan tudta a neved? Egyáltalán, hogy ismert fel? Hiszen remekül álcáztalak! Mit mondott? Miért rohant el?
–Ne kérdezz már annyit! Fogalmam sincs, ki lehetett. Teljesen leblokkoltam, kérdezni sem tudtam. Annyit mondott, hogy este kilenckor vár a parton a függőágyaknál. És azt is mondta, hogy neked ne szóljak.
–Micsoda? Mi vagyok én? Mumus? Miért ne szólhatnál nekem?
–Nem hinném, hogy mumusnak nézett – nevetett fel Zarita. – Azt hiszi, az anyám vagy.
–No, én most már teljesen összezavarodtam! Nézd csak! Itt van a szobánk! – kapta elő a kártyát.
–Várj! – fogta meg a csuklóját Zarita. – Próbáljuk ki a kulcsot – vette elő a zsebéből, és illesztette a zárba.
Andi feszülten figyelte, ahogy unokahúga könnyed, majd egyre erőszakosabb mozdulatokkal próbálja kinyitni az ajtót.
–Az a kulcs nem jó – szólalt meg a hátuk mögött egy női hang, amelytől mindketten megpördültek. Egy szobalány mosolygott rájuk, kivette a zárból a kulcsot, alaposan megnézte, majd egyetlen lendülettel bedobta a kukába. A két magyar nő tátott szájjal nézte, és azt is, ahogy a nő a plasztikkal kinyitja az ajtót.
–De...de –, dadogta Zarita. – Itt van zár, akkor kulcsnak is kell lennie.
–Van is –, mosolygott a nő. – Ezekhez a zárakhoz speciális kulcsok vannak – nyúlt a zsebébe a kulcscsomóért, hogy megmutassa.
–Köszönjük szépen! – rángatta be Andi Zaritát, és gyorsan becsukta az ajtót. – Csessze meg! Lehet, hogy nem jó nyomon járunk?
–Csitt! – tette a fülét az ajtóra Zarita, majd ahogy a szobalány cipőjének kopogása abbamaradt, gyorsan kisurrant a folyósóra. Andi megállt az ajtóban, onnan figyelte, ahogy az unokahúga a kukában kotorász.
Az egyik szomszédos szoba ajtaja nyílt, és két huszonéves férfi sétált ki rajta. Zarita majdnem a teljes felsőtestével belesüllyedt a szemetesbe, ahogy a fiúk fintorogva elvonultak mellette.
Andi nem bírta sokáig, és a visszatartott nevetés kiszakadt belőle.
–Haha! Nagyon vicces! – vonult be sértődötten Zarita, kezében a kulccsal.
***
Minden apró zúgott átkutattak, Zarita négykézláb tapogatta végig a padlót, miközben Andi a falakon, szekrényeken próbált valami titkos helyet felfedezni.
–Mintha tűt keresnénk a szénakazalban – morogta elkeseredetten Zarita.
–Ja, de itt legalább nem lesz tele a hajad szalmaszállal.
–Nincs itt semmi – tápászkodott fel Zarita. Ahogy felemelkedett a pillantása egyenesen egy faliképre esett. – Megvan! Azt hiszem, megtaláltam!
–Hol? – pattant oda Andi szélsebesen.
–A kép – mutatott a fotóra, amely valószínűleg egy modern csendéletet próbált bemutatni.
–Ez? Mit látsz rajta? – hajolt közelebb Andi.
A fotó egy dolgozószobát ábrázolt, az íróasztalán felborult kávéscsésze, dossziék, szétszórt papírok, újságlapok.
–Nézd! Az ott egy pénztárca – mutatott rá Zarita.
–És?
–Nem látod? Ki van borulva a pénz.
–Azt látom.
–Figyeld csak, némi apró a földre hullott egy újságpapírra. Az az érme egy öt pesos – helyezte a képre a mutatóujját. – De jó lenne elolvasni, mi van azon az újságlapon!
–Megoldjuk! – ugrott Andi a bőröndjéhez, beletúrt, és néhány másodperc alatt megtalálta, amit keresett.
–Nagyító? Te magaddal hoztad?
–Naná, ha már egyszer Sherlock Holmest játszunk – kacagott Andi és a kép elé tartotta a lencsét. – Nézzük csak! Ezen az újságlapon valami Banco Central szerepel.
–Mi? Az egy bank – kapta ki a nagyítót Andi kezéből, és meredten próbál újabb nyomra bukkanni.  – Nincs itt semmi más. Ezzel nem megyünk semmire.
–Szerintem ezzel azt akarta jelezni apád, hogy a bankban van a pénzed.
–Ja, csak éppen nem férünk hozzá.
–Ez igaz, bankszámlaszám, pin kód nélkül semmi.
–Most mit csináljunk Andi? – rogyott le az ágy szélére.
–Nem tudom, kicsim. Talán hagyjuk a fenébe az egészet és inkább érezzük jól magunkat a hátralévő időben. Menjünk le a partra, napozzunk, fürödjünk, pasizunk – kacagott Andi.
–Pasizunk? Ugye nem akarod megcsalni Gábort?
–Ne butáskodj, csak vicceltem. Te viszont nyugodtan megteheted, pasizz!
–Így? – mutatott magára Zarita, egyenesen az orra alatt megbújó bajuszra.
–Hát egyszer már bejött – nevetett hangosan Andi.
–Tényleg! Mit csináljak? Randizzak azzal a sráccal?
–Nézd, ha meg akarod tudni, honnan ismer...
–Így azért nem fogok menni – húzta le a bajuszt.
–Tessék csak visszatenni – igazította Zarita orra alá. – Valahogy ki kell innen mennünk. Húzzunk vissza a másik szállodába.
–De már kifizettük ezt a szobát.
–Na és? A másikat is.
–Akkor legalább vigyünk innen valami emléket – emelte le a titokzatos fotót a falról Zarita.
***
Zarita egyenként rakta ki – be a ruhákat, majd némelyiket újból kiemelt a szekrényből. Andi csendesen mosolygott.
–Nehéz a döntés, igaz?
–Naná! Képzeld el, hogy az a srác látott púposan, ronda göncben, nemrég meg fiúként.
–Arra nem gondoltál, hogy másként is? Hiszen tudta ki vagy.
–Ez igaz – gondolkodott el Zarita. – Most jutott eszembe, hogy ez most nem szokványos randi lesz. Vajon ki lehet ő?
–Én csak egyre tudok gondolni: köze van az apádhoz, és tudta, hogy jönni fogsz.
–De honnan?
–Fogalmam sincs. Menj és tud meg – túrt bele a ruha halomba. – itt ez a világoskék ruha, tökéletesen illik a barna bőrödhöz és kiemeli a gyönyörű kék szemed. Na, vedd fel, és húzzál el a partra!
Zarita egy gyors puszit nyomot a nagynénje arcára, magára kapta a lenge ruhát.
–Jó lesz? – fordult egyet Andi előtt, aki elismerően bólintott.
–Hívj, ha gond van! És ne maradj sokáig, mert szétizgulom az agyam.
–Igyekszem – suhant ki az ajtón.
Lent a hallban kisebb csoport várakozott, talán egy éjszakai hajózásra készülve. Egyetlen alak vált ki a tömegből. Az idős férfi egy fotelben helyezkedett el, kezében egy újságot szorongatott, de nem vetett pillantást a hírekre. A különös alak meredten bámulta a lift ajtaját, és abban a pillanatban, ahogy Zarita kilibbent, felpattant a helyéről, és a lány nyomába eredt.
Folytatás hamarosan!

 

Kitiltva – Zarita 4. részlet

Egri Zsanna: Zarita - A kincs nyomában

Az előzmények itt olvashatóak

Zarita azon a bizonyos estén nem ment vissza a szállodájukba, csak telefonált Andinak. A bárban elkövetett kis tréfa után hajnalig beszélgettek a lányokkal, majd visszaadta a csodaszép ruhát, amit kölcsönkapott.
Közben átgondolta: mégis megmutatja az igazi arcát Nicolasnak, igaz ideje sem lett volna visszamenni Andihoz a csúfító maszkjáért.
A függőágyban várta a reggelt. A hajnali hűvös szellőben, bármennyire is igyekezett ébren maradni, a szeme lecsukódott. Ijedten riadt fel, és nézett körbe, amikor meglátta a rendőrautókat, valamint az egyenesen rámeredő megbilincselt Nicolast. Fogalma sem volt, mi történhetett.
Nicolas odaszólt az anyjának. Zarita túl távol volt tőlük, hogy meghallhatta volna, ám amikor señora Fernandez, Nicolas anyja felé fordult, tudta baj van, és róla beszélnek. Borzasztóan bánta, amit előző este tett, már eldöntötte, nemcsak az igazi arcát mutatja meg, hanem Nicolas bocsánatát kéri az esti tréfáért. Igazából nem gondolt semmire, csak tetszett neki a helyzet. Élvezte a pillanatot, amikor Nicolas a kegyeiért könyörgött, miközben napközben lábtörlőnek használta.
Amikor délután megtalálta a lányokat, és átadta a gyöngyös pénztárcát, nem sejtette, mekkora bajba keveredik. Az volt a terve, hogy valahogy beoson az egy szinttel lentebb levő szobába, amelynek a kulcsát az apja ráhagyta. Ám, minden megkavarodott, amikor a szépségkirálynő jelöltek szobájába betoppant.
–Helló! Te is a versenyre jöttél? – nyitott ajtót egy bronzvörös lány.
–Á, dehogy! – mosolyodott el Zarita. – Én csak Zita Lucia Sanchez Rodrigezhez jöttem – olvasta a névjegyről.
–Az én vagyok! –– ugrott fel a kanapéról egy fekete szépség. – Te, pedig aki megtalálta a tárcámat – ölelte át Zaritát, aki félszegen ácsorgott az ajtóban.
A lányok lelkendezve kapták körbe vendégüket, nem mindennapi az ilyen becsületes nő, aki ahelyett, hogy zsebre vágta volna a pénzt, még vissza is viszi.  Mindent tudni akartak róla. Zarita, bár igazán nem akarta, mégis kikotyogta, hogy a szálloda alkalmazottja. Ezzel, mintha lavinát indított volna el.
–Tényleg itt dolgozol, és ilyen tisztességes vagy? Pedig nekünk nem a legjobb a véleményünk a személyzetről – csodálkozott Zita. –A londinerek, a pincérek is szemtelen módon tartják a markukat, és ha nem adtál elég pénzt, még be is szólnak. Mi nem vagyunk gazdagok, nekünk mindent az ügynökség fizet. Az a szemét Nicolas, vagy, hogy is hívják a bárból, az meg mindegyikőnket le akarta fektetni.
–Nekem meg a főnököm – kuncogott Zarita.
–Igazán? Te tényleg itt dolgozol? Még sosem láttalak. Még jó, hogy nem neki adtad a tárcámat, mert visszaélt volna vele.
–El tudom képzelni, mit kért volna – nevetett fel az egyik lány. – Zita, te meg dolgozhattál volna érte.
–Én ugyan nem! Egyáltalán, hogy bírod elviselni azt a fickót? Biztos téged is ágyba akar vinni, mint minden szép lányt.
–Nem, dehogy! –tiltakozott Zarita. –Én napközben csúnya vagyok.
–Micsoda? Mi vagy te, Hamupipőke? – kacagott Zita..
–Dehogy! Csak egy kicsit elmaszkírozom magam – árulta el a titkot.
–De jó! Ez néha nekünk is jól jönne.
–Ugyan! Nektek semmi szükségetek rá, a szépségetekből éltek.
–Néha kipróbálnám, hogy senki ne ismerjen meg, ne figyeljen rám – sóhajtott fel Zita. –Elbújnék, és úgy figyelném az embereket, mintha valami maszk mögött lennék.
–De hiszen, ott vannak az álarcok! – csapott a homlokára az egyik lány, és máris a komódhoz ugrott. Egész köteg színes álarc került elő. –Ezt használtuk a múltkor a fotózáshoz – mutatta Zaritának, aki elvett egy vörös színűt, és az arcához próbálta
–Érdekes.  Ez nem takar el mindent, így is látható, hogy gyönyörűek vagytok.
–Ahogy te is – mosolygott Zita. – Van egy ötletem. Gyere velünk este a partra, így biztos nem ismer meg Nicolas. Igazán megleckéztethetnéd!
–Én? Ugyan! Nézzetek rám, ebben a ruhában... Azonnal felismerne.
–Ez nem gond – nyitotta ki az egyik szekrényt Zita. – Ez csak egy része – mutatott a ruhakölteményekre. – A többi szobában is van elég. Nézd csak! Ez a vörös ruha pont megy az álarchoz. Próbáld fel!
–Jó, de mit csináljak?
–Ó, te lány! Nem tudod? Szerintem csavard el a fejét, és hagyd szépen faképnél. Az ilyen alak megőrül, ha nem éri el, amit akar. Igaz lányok?
Zaritát egy pillanat alatt elvarázsolta a gondolat, hogy bebizonyítsa, pillanatok alatt az ujjai köré csavarja a nagyképű főnökét. Haragudott rá, de ugyanakkor tetszett is neki.
Most a reggeli fényben hunyorogva figyelte a jelenetet. – Mit követett el Nicolas? Miért viszik el? – ült fel, és szemével követte a távozó autókat, majd gyorsan kiugrott a függőágyból. A szálloda igazgatónője egyenesen felé tartott.
–Tűnés innen! Meg ne lássalak a szállodám környékén!
–De miért? Én nem tettem semmit.
–Semmit?! Neked semmi, hogy megmérgezted a vendégeket?
–Micsoda? – esett le Zarita álla. –Méreg?
–Jó, nem méreg, de a hashajtó... Ekkora szemétséget! Beletenni az italokba... Éppen elég arra, hogy kitörjön a pánik. Hatalmas kárt okoztál!
–Én? Nem is voltam az italok közelében.
–A barátnőid viszont igen, és te hoztad ide őket.
–Ők a hotel vendégei.
–Még hazudsz is? – csattant fel a nő. – Nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra. Örülj, hogy Nicolas nem szólt a rendőröknek, mert most mehetnél a dutyiba. Takarodj innen!
Zarita egy rövid ideig nézte a vörös arccal pufogó asszonyt, majd szó nélkül megfordult.
***
Andi a körmét rágcsálta, pedig tudta, ennyi idős korára már leszokhatott volna. Zaritának azt mondta, nem fog beleavatkozni a dolgába, de mégis képtelen volt aludni éjszaka. Aggódott a lány miatt, aki az éjszakát a másik szállodában töltötte. Neki még mindig az a duci kislány, akinek az életét első lépéseitől követi. Amikor Judit visszatért Mexikóból, Zarita alig egy éves volt. Ő akkor vett egy kis lakást, és a nővére hozzá költözött a gyerekével. Talán egy évig laktak együtt, és a kicsi Zarita sokszor aludt mellette az ágyban. Judit éjszaka dolgozott, és olyankor vele maradt az unokahúga, de máskor is szívesen voltak együtt. Nagyon hasonlítottak egymásra.
Andi akkor sem nyugodott meg, amikor hajnalban felhívta Zarita, és most is feszülten ült a reggeliző asztal mellett, rossz érzései voltak.
Zsongott a terem a nyüzsgő nyaralóktól, innen is onnan is magyar szó hangzott fel, aminek Andi nem túlzottan örült, különösen a folytonos faggatózás miatt. Pillanatok alatt feltűnt utastársainak, hogy Zarita nappalra eltűnik. De, most nem ez történt. Zarita jelent meg az étterem ajtajában. Az a kopott ruha volt rajta, amelyet direkt a takarító szerep miatt szereztek be, de arcáról hiányzott a maszk. Andi azonnal meglátta a lány kétségbeesett tekintetét. Felugrott, és néhány lépéssel ott termett. Nem szólt egy szót sem, csak átkarolta a könnyes szemű lányt.
–Nocsak! Előkerült a kislánya? – hangzott egy gunyoros női hang.
Andi abban a pillanatban ölni tudott volna, de csak egy mélyet sóhajtott.
–Úgy néz ki – vetett egy gyilkos pillantást a nőre, de ennél többet nem mondott neki. – Gyere, kislányom! – fogta meg unokahúga kezét, aki engedelmesen követte.
–Mi az istent csináltál? A frászt hozod rám!
–Elcsesztem! Kitiltottak a szállodából, nem tudjuk megszerezni a kincset.
–Tojok a kincsre! Lényeg, hogy nem esett bajod. Gyere, mesélj el mindent részletesen – mutatott egy napozóágyra.
Zarita engedelmesen leült, és mindent elmondott az előző napról.
–Nos, azt hiszem, ezt tényleg elszúrtad, de szerintem, nincs semmi veszve. Odamegyek, és megpróbálom legalább egy éjszakára kivenni azt a szobát.
–Nem tudom –, sóhajtott Zarita – én szeretném megtalálni az apám örökségét, de oda engem már nem engednek be.
–Téged nem, de a fiamat igen – ugrott fel Andi, felrántva unokahúgát a padról.
–Micsoda? Neked elment az eszed? Ide akarod Gabit hívni?
–Dehogyis! Az jutott eszembe, ti hasonlítatok egymásra, nekem meg nem gond fiúvá varázsolni – kacagott Andi.
–Jaj, ne már! Útlevél nélkül úgysem mehetek be.
–Gondoltam én mindenre. Gyere! Menjünk a szobánkba – indult nagy lendülettel a hotel fel, Zarita alig tudta követni.
–Ha, most azt mondod, szereztél útlevelet, én a kardomba dőlök.
–Nem kell olyat tenned, de tényleg van egy útlevelem – nyitotta ki a kézitáskáját. – Ha hiszed, ha nem, a repülőtérre menet találtam meg az oldalzsebben. Még a múltkor, amikor együtt utaztunk a családdal, nálam maradt. Igaz, odaadhattam volna Gábornak, hogy vigye vissza...Gondolkodtam is rajta, de valahogy sejtettem, hogy jó lesz ez még – kuncogott Andi az unokahúga arckifejezésén.
***
Andi jól mondta, percek alatt átmaszkírozta Zaritát. Az unokatestvérek arcvonásai hasonlóak voltak, egyedül, ami problémásabb volt, a lány melleit álcázni. Félhosszú haja sem jelentett gondot. Zarita nőies arcvonásai pillanatok alatt átalakultak, Andi még egy bajuszkával is kiegészítette a nagy művét.
–Ó, most tényleg olyan vagyok, mint Gabi – nevetett fel Zarita.
–Igen, kisfiam, mehetünk a buliba –kacsintott Andi, majd óvatosan kilesett a folyósóra. A csoport tagjai már a strandon sütették a hasukat.
–Mehetünk? – súgta Zarita.
–Gyerünk, a hátsó kijárathoz! Hozd a bőröndöket!
Mint két besurranó tolvaj lopakodtak, és szerencsésen ki is jutottak a főútra. A szerencse melléjük állt, mert velük egyszerre egy turistabusz is befutott. Zarita sejtette, a Pirata del tesoro aznap kiürült. A hasmenéses járványnak köszönhetően a vendégek többsége elhagyta.
A személyzet lelkesen ugrálta körbe az érkezőket. Zarita kicsit félve nézett körbe, de senki nem ismerte fel. Igaz, túl sok időt nem töltött el a szállodában, de mégis megakadt a szeme valakin, majdnem felsikoltott.
–A francba! Baj van! – súgta Andi fülébe. – Ott van Nicolas. Máris kiengedték?
–Hol?
–A recepción, csak rám ne ismerjen! – hajtotta le a fejét, Andi karjába kapaszkodva.
–Nem hinném, de inkább maradj itt, majd én bejelentkezem.
–De, nem tudsz spanyolul.
–Miért? Gondolod, azok az amcsik tudnak? Jó lesz az angol is, ha meg nem értik, majd mutogatok – nevetett, és lenyomta Zaritát egy üres kanapéra, aki nem is bánta. Tartott Nicolastól, ezért inkább távolról figyelte az eseményeket. Egy fiatal férfi ült mellé, Zarita oldalra lesett. A fickó nem látszott turistának, különösen nem amerikainak, akikkel tele volt az előcsarnok. A fiatal férfi, inkább tűnt helyinek, mint a szálloda vendégének. Sötét bőrét kiemelte a fehér póló. Mellette, hanyagul a pamlagra dobva bőrdzsekije, ami elég feltűnő volt a kánikulában. Fekete haja hátrafésülve megmutatta a magas homlokot, a dús szemöldököt. Zarita nem akarta túlzottan megbámulni, de annyit megállapított, hogy jóképű fickó, majd ismét a nagynénjére figyelt, aki élénken magyarázott valamit Nicolasnak.
–Zarita – szólalt meg mellette az idegen. A lánynak leesett az álla, a fejét a férfi felé kapta, aki rámosolygott. – A takarítójelmez jobban állt.
Zarita csak tátogni tudott, egy szó sem jött ki a torkán.

 

Álcázva – Zarita 3. részlet

Az eddig megjelent részek itt olvashatóak
Egri Zsanna: Zarita - A kincs nyomában
3. részlet
Zarita türelmetlenül topogott az ajtóban. Nagynénje még gyorsan kiosztotta a feladatokat a gyermekei között, újra és újra megölelte őket. A két kamasz fiú esetlenül igyekezett túlesni a búcsúzáson. Gábor, Andi férje vetett véget a kínos jelenetnek, feleségét a kijárat felé terelve. Az alagsori garázsban gyorsan begyömöszölték bőröndjeiket.
–Akkor induljon a nagy kaland! – lendült be az anyósülésre Andi.
–Nem pihenni mentek? – nézett rá a férje
–Ó, ezt csak úgy mondtam! Persze, hogy nyaralni megyünk.
–Sajnálom, hogy én most nem mehetek – rázta csalódottan a fejét Gábor, miközben a garázsajtó nyitógombját megnyomta.
Zarita a hátsó ülésről még visszanézett a csukódó garázsajtóra, és a távolodó parkolóra. Ugyanebben a pillanatban fordult ki nyomukban a fekete Ford. Zarita egy pillanatra rámeredt, de a gondolatai az otthonában jártak. Elővette mobilját, az anyját hívta, de csak a monoton géphang válaszolt: –A hívott szám jelenleg nem elérhető.
–Gábor! Szólsz anyámnak, hogy elutaztam?
–Miért? Nem tudja? – szaladt fel a férfi szemöldöke.
–Dehogynem! – vágott közbe Andi. – Csak nem tudhatta, hogy ilyen hamar sikerült megoldani az utazást.
–Jól van, lassan megszokom, hogy mindent az utolsó pillanatban tudok meg – nevetett fel Gábor. – Remélem, Judit nem esik nekem.
–Nem lesz semmi gond – nyugtatta Andi. Zarita hallgatott a hátsó ülésen. Óvatosan megfordult. A fekete Ford még mindig a hátuk mögött volt.
Zarita megpróbálta a gondolatait más irányba terelni, így a repülőtérig sikerült elfelejtkeznie az őket követő autóról. Kiszálláskor már nem látta sehol a gyanús Fordot, így megnyugodva készülhetett a felszállásra.
***
Zarita és Andi képtelen volt betelni azzal a csodával, amibe belepottyantak. A hosszú utazás alatt mindent pontosan elterveztek. Már tudták, hogy ironikus módon a keresett szállodát Pirata del tesoronak hívják, ami magyarul Kincses kalózt jelent. Andi aggódott az unokahúga miatt, de kénytelen volt hagyni, hogy egyedül intézze a dolgát. Kicsit kényelmetlenül érezte magát, amiért magára hagyja, de Zarita megnyugtatta.
–Minden rendben lesz, ne izgulj!
–Azért egy kicsit kerülget a frász, anyád kinyír, ha valami bajod esik. Amúgy, hogy engedhetett el egyedül?
–Azt hitte, az apámmal találkozom.
–Nem mondtad el neki, hogy meghalt? – kerekedett el Andi szeme.
–Nem.
–Te, éppen olyan makacs vagy, mint az anyád! Mentek a saját fejetek után, én meg mindig bedőlök nektek!
–Éppen ezért szeretünk – ölelte át nevetve Zarita.
–Istenem! Mibe kevertem magunkat? – csóválta a fejét a nagynéni.
Andi a hirtelen jött kétségei ellenére, másnap mégis átmaszkírozta Zaritát, aki elindult a nagy kaland felé. Aznap egy kopott ruhás, szépnek egyáltalán nem mondható lány kopogtatott a Piratában munkáért.
***
Simán ment minden, csak éppen nem úgy, ahogy Zarita elképzelte. Mexikóban született, és apja révén kettős állampolgársága volt, ráadásul spanyolul is jól beszélt. A neve is mexikói származásra utalt, így senki nem gondolta, hogy tulajdonképpen magyar.
–Takarítani szeretnél? – nézett rá a fiatal tulajdonos. Zarita szíve erősebben vert, ahogy belenézett az izzó fekete szempárba. Abban a pillanatban már bánta, hogy hagyta magát elváltoztatni. A férfi a markáns vonások ellenére vonzó volt, amitől Zarita ujjai is megmozdultak, legszívesebben végigsimította volna a borostás arcot. A férfi fehér ingje kiemelt a széles vállát, izmos karját. Zarita nyelt egy nagyot, megszólalni sem tudott, csak bólogatni.
–Nem is tudom – rázta a fejét a tulajdonos, amikor kinyílt az ajtó, és egy középkorú nő lépett be.
–Nicolas. Fel van véve! – intett az asszony.
–De Anya!
Az asszony félrevonta a fiát, halkan súgta a szavakat, de Zarita minden szót hallott.
–Elég volt, hogy szép nőkkel veszed körbe magad, és utána sírva mennek el. Ettől a lánytól nem kell féltenem téged – intett a zavartan álldogáló Zarita felé.
–Rendben, ha így akarod – nevetett Nicolas, megfordult, és fehér fogsorát Zaritára villantotta. – Tied az állás! Reggel a partot takarítod, este a konyhát. A béred a megbeszéltek szerint lesz.
–De...
–Ennyi, elmehetsz! Reggel hatkor itt jelentkezel!
Zarita kábultan lépett ki a napfényre. Hogy fog így bejutni abba a szobába, aminek a kulcsa a zsebében rejtőzik?
***
Nicolas jókedvűen dobálta a magasba az üvegeket, elemében volt. Minden reggel gyakorolt, mint egy fellépés előtt.  Jobban kedvelte a bárpincér szerepét, mint a menedzseri beosztását. A szüleié az egész szálloda, így tulajdonképpen bármit csinálhat.
Mégis a bár a mindene, imádta, ahogy körbezsongták a nők. Kedvére válogathatott, ő volt a sztár.
A Pirata del tesoroban három férfi kápráztatta el a turistákat, de Nicolas kiemelkedett közülük. Nem véletlen, hiszen a másik két fickót ő vette fel, gondosan ügyelt arra, hogy nála ne nézzenek jobban ki. Szerette maga intézni az újak felvételét, ezért sem tetszett, hogy az anyja beleszólt az előző napi lány felvételébe. Náluk minden szobalány kivételes szépség, igaz, elég sűrűn változott a személyzet. Egyszerűen nem tudta megállni, hogy ki ne próbálja velük a lakosztályok ágyait. Ettől a gondolattól szélesre húzódott a szája. Ekkor látta meg az új lányt.
–Ez meg olyan, mint nagyanyám! Honnan öltözik ez?
Zarita unottan baktatott az óceán partján, nem ilyennek képzelte a Puerto Vallartai nyaralását. Kincskeresés helyett, a homokból kell szedegetnie a más szemetét. Nem valami változatos a munkája, egy-egy eldobott szalvétát, üres vizes flakonokat kergetett a szél, néhol eltaposott csík hevert a homokban. – Mi a fenét csinálok én? Itt kotorgatom a homokot, amikor már rég bent kellene lennem abban a szobában, és megkeresni az örökségemet. – állt meg egy függőágy mellett. – És már innen nézni a naplementét –ereszkedett a kötélágyba. – Ez igen! Így már mindjárt jobb! – mosolygott a hajnali napfénybe.
–Hé! Te lány! Mi a fenét csinálsz? – csattant a férfihang a háta mögött.
Zarita ijedten ült fel a ringatózó kötélágyban, teljesen megszédült, de nem a férfi miatt. Mérges lett, amiért rákiabált Nicolas, mint egy cselédre. Másodpercek alatt elfelejtette, hogy mennyire tetszett neki a férfi első pillantásra.
–Hogy dögölnél meg! – bukott ki belőle a magyar mondat.
–Mi van? Mit hablatyolsz?
– Semmit, csak egy kicsit pihentem – ugrott le, és hajszál híján a férfi karjaiba esett. Nicolas szigorú tekintete az övébe fúródott. Zarita zavartan sütötte le a szemét.
–Ez itt nem alvóhely! Lódulj a dolgodra! – üvöltötte Nicolas eltorzult arccal.
–Jól van, megyek már – fordított hátat a férfinak, és ismét magyarra váltott. – Hülye köcsög! Azt hiszed, hogy minden a tied? Esküszöm, megveszem ezt a szar szállodát, ha megtalálom a kincset. Téged meg...
–Ne motyogj! Dolgozz! Este amúgy nem kell jönnöd – kiáltott utána a férfi.
Zarita felkapta a szemeteszsákot és lehajtott fejjel sietett az óceán partján szétdobált szemétdarabok felé. Majd szétvetette a méreg, igazán rossz kedve volt, amiért neki kell összeszedni a mások hátrahagyott szemetét. Dühösen rúgott bele a homokba, amitől a felszálló homokfelhő alól elővillant valami. Letérdepelt, kezével óvatosan kipiszkálta a fénylő tárgyat. Egy ezüstszínű, kék gyönggyel kivarrt pénztárcát tartott a kezében.
–Zarita! Mit piszmogsz? – hallotta a távolból Nicolast.
–A fene egyen meg! Mindig engem kell bámulni?
Dacosan összeszorította a száját, gyorsan a zsebébe süllyesztette a szerzeményét.
***
Zaritának egész délelőtt azon járt az esze, vajon mi lehet abban a tárcában, de csak délben tudta meg, amikor visszatért Andihoz.
–Nézd, mit találtam.
–Ezt meg hol szedted össze?
–A parton a homokban. Nézzük már meg, mi van benne – nyitotta ki izgatottan.
Nem sok mindent tartalmazott, csupán bankkártyák, némi készpénz, és egy névjegy bújt meg a g tárcában.
–Ezt vissza kell adni a gazdájának! – közölte Andi, miközben kiemelt egy lapot a gyöngyös erszényből. –  Gondolom ez a névjegye a tulajdonosnak.
–Felhívom – kapta ki a kezéből Zarita.
A készülék hamar kicsöngött, és a vonal túloldalán egy fiatal női hang örvendezett a hír hallatán. Már egészen letett a tárcájáról. Zarita biztosította, hogy a pénze, és kártyái is biztonságban vannak, és személyesen viszi a szállodába.
–Oké, ott leszek – mosolygott bele a telefonba, majd nagynénjéhez fordult.. – Andi! Mégis bejutok a szállodába. Bár ez a szoba egy emelettel lentebb van, de hátha...
–Óó! Kezd izgalmas lenni – mosolygott Andi. – Menjek veled?
–Nem, az most nem lenne jó, szerintem, egyedül jobban boldogulok.
–Rendben, de bármi van, hívjál!
***
Nicolas összedörzsölte a tenyerét. Lassan sötétedett, és máris egyre több szép nőt látott maga körül. Mégis elállt a lélegzete, ahogy meglátta a közeledő lánycsapatot. Azonnal tudta, kik azok. A szépségverseny jelöltjei, akik náluk szálltak meg. 
A szépségek arcát különböző színű bársonymaszk takarta. Nicolas vére azonnal pezsegni kezdett.
A vadászösztöne felszínre tört, és csak a hat fenséges prédát látott maga előtt. Valamelyiket meg kell szereznie! A szerencse mellette volt, mert az egyik lány egyenesen felé tartott. A vörös álarcos lány turbékoló hangon kérte az italát.
Azon az estén, a másik két pincér kidolgozta a belét is, mert Nicolas nem mozdult a lány mellől.
–Táncolsz velem? – súgta a lány. – És ők a barátnőimmel? – mutatott a másik két fiúra.
–De a vendégek...
–Ne aggódj, édes! Majd a barátnőim besegítenek.
–Hűha! Ez tetszik, menjünk!
Villództak a fények, őrjítően dübörgött a zene, Nicolassal forgott a világ. Még soha nem érzett ilyet, mintha valami varázslat történt volna.
Mindez csupán néhány percig tartott, ami után szédülten rogyott a bár belső oldalán egy székre. Bódultan nézte, ahogy a hat álarcos lány összekapaszkodva táncol, majd, mint a virágszirmok szétszóródtak. A titokzatos lányok futva hagyták el a táncparkettet.
Nicolas lihegve rohant utánuk, elkapta a vörös álarcos lány karját.
–Nem mehetsz el csak így! – hajolt a lány ajkához, de az kacagva elfordult.
–Majd holnap találkozunk – simította végig a férfi arcát, és könnyű gazella léptekkel a többiek után sietett.
Nicolas bénultan figyelte a távolodó női alakokat, mintha valamit elvettek volna tőle.
***
A hajnali napfény végigsimította az üresen maradt napágyakat, talán még el is borzadt, a rengeteg ottmaradt szemét miatt. A part teljesen kihalt volt, csak két autó parkolt a bár mellett, az egyiken Policia felírat díszelgett.
Nicolas karján csattant a bilincs. A kábult férfi tekintete megakadt az egyik függőágyon. Zarita, a takarítólány ringatózott benne, kezében egy vörös bársonyálarcot szorongatva.
Folytatás hamarosan!

Zarita-A kincs nyomában

 

 

–Takarodj a házamból! – hajította Judit a táskát Zarita felé. – Pont a lányom! Hogy mondhatsz ilyet a nevelőapádra?
Judit lelke mélyén érezte, igazat mond a lánya, mégis igyekezett kizárni a gondolatot, hogy Sanyi, a férje csalja. Tíz körömmel ragaszkodott ahhoz a férfihoz, akivel összekötötte az életét, rettegett a gondolattól, hogy megbántódik, és elhagyja őt. Amikor Zarita elé állt azzal a képtelen állítással, hogy Sanyi erőszakoskodott vele... Elszakadt a húr, és minden mérgét a lányára zúdította.
–De, anya... – mentegetőzött Zarita, összeszorította a száját, azért sem fog sírni. Fájt, hogy az anyja inkább hisz annak a férfinak.  Úgy érezte, az anyja fél, csak nem értette, mitől?  
Hallotta a szomszéd szobában a motoszkálást. Pontosan tudta, hogy Sanyi hallgatózik.
Judit elhallgatott, már bánta a szavait.  Félig az ajtó felé fordult. Odabent felsírt a kicsi. Judit idegesen megremegett, és még hangosabban kiabált.
–Elegem van! Mindenki csak vádolja Sanyit, pedig ő sosem tenne ilyet. Te sem állhattad sosem, és most igazságtalanul bántani!
–Anya, igazat mondtam, mert Sanyi... – nem volt ideje befejezni a mondatot, az ajtóban megjelent a férfi, karjában Zarita síró öccsével. Judit idegesen kapta ki a kicsit a férje kezéből, és berohant vele a szobába.
–Mit hazudtál anyádnak? – morogta a férfi.
Zarita hátrált, tudta, vesztett. Mióta Sanyi belépett az életükbe, az anyja a bűvkörébe került. Hiába is bizonygatja neki az igazát. A hideg is kirázta, ahogy eszébe jutott a férfi erőszakos közeledése, és fenyegetése.
–Csak az igazat mondtam.
–Úgy sem fog hinni neked! Megmondtam, hogy nagyon megjárod, ha bemersz mártani – lépett fenyegetően közelebb.
–Sanyi!– hangzott fel a háttérben Judit remegő hangja. – Kérlek, fektesd le te a kicsit!  – adta vissza az elcsendesedett kisfiút az apjának.
–Zarita, te pedig menj el! – nyitotta ki az ajtót. A lány még látta az elégedetten vigyorgó férfit, miközben az anyja kitolta az ajtón, mintha az életéből is ki akarná szakítani.
–Anya...
–Ne mondj semmit! Menj, kövesd az apád útját! – nyomott a lánya markába egy vaskos borítékot. A szíve szakadt meg, hogy ezt kellett tennie. Judit biztos volt benne, hogy akkor tesz legjobbat a lányával, ha távol tartja a férjétől. Tudta, Zarita egészen kisgyerekkorától készül arra, hogy felkeresse az apját. Eljött az idő! Nemrég rászánta magát, és levelet írt egykori szerelmének, most már odaküldi a lányát, ismerjék meg egymást.
Judit sokszor gondolt azokra az évekre, amikor Miguel még szerette őket, és ha ritkán is, de meglátogatta a lányát. Zarita még kicsi volt, nem is emlékszik az apjára. Miguel Pérez a mexikói Puerta Vallartában élt, és nyughatatlan lelke nem bírt egy helyben maradni, ő pedig nem akart egy kisgyermekkel a világban csavarogni. Szép lassan elmaradtak a látogatások, a kapcsolatuk teljesen kihűlt, csupán a pénz maradt, amelyet néha a lányának küldött.
Zarita a csomagra meredt. Abban a pillanatban értette meg, hogy az anyja készült. Előző nap ezért volt a bankban, felvette az apjától kapott pénzt.
–Tényleg ezt akarod? Vagy meg akarsz szabadulni tőlem? – nézett az anyjára, ám könnyeket látott a szemében. Gyorsan átölelte.
–Kérlek! Ne nehezítsd meg! – szakította ki magát Judit az ölelésből. Hatalmas lendülettel fordult be a lakásba. Idegesen csapta be az ajtót.
 Zarita állt a bejárat előtt, meredten bámulta a csukott ajtót. Nem értette, miért küldte el az anyja. Mire volt jó ez a színjáték?
Kinyitotta a táskáját, becsúsztatta a borítékot. Nem számolta meg a pénzt, hiszen nemrég mesélte a mamája, mennyi gyűlt össze tizenhét év alatt. Három éves korától küldi az apja, de a huszadik születésnapjára nem pénzt kapott, mindössze egy levelet. Egyetlen szürke borítékot, amelyet csak ő vehetett át. Annyira izgatott volt, hiszen azt remélte, eljött a pillanat, amikor magához hívja az apja. Magára zárta a szobája ajtaját, és alig várta, hogy kinyithassa. Elsőre csalódott volt, hiszen egyetlen sort sem volt számára, de amikor alaposabban megnézte a küldeményt annyira izgatottá vált, hogy alig bírt magával. Most is óvatosan hajtogatta ki a papírlapot, és századszor is megnézte.
Nem változott semmit az előző nap óta, csak néhány betű elmosódott a könnyeitől. Tegnap kapta a telefont, és tudta meg, hogy neki csak ennyi maradt az apjából. Egy térkép.
***
Miguel Pérezt mindig vitte a vére, az egész világ várt reá, nem érdekelte semmi, kalandor volt. Mindez már mit sem számított, mert Miguel haldoklott.
Három férfi állt az ágya mellett, egyikőjük a papi reverendájához imakönyvet szorított.
–Señor Rodrigez, engedje meg, hogy feladjam az utolsó kenetet – nézett szigorúan az idősebb férfira, aki nem akart tágítani a haldokló mellől.
–Csak egy perc, atyám – hajolt le Miguel ajkához egészen közel, hogy megértse a halk szavakat.
–Mondd el, hol van a térkép! – kérlelte Miguelt, de az rábökött a fiatalabb férfira.
–Neki elmondom.
Az ifjú tétován hajolt a beteghez, hogy az a fülébe súghassa a titkot. – Nem mondhatod el senkinek! Vigyázz rá! – csuklott el Miguel hangja, majd lecsukta a szemét, örökre. Lelke megnyugodott, átadta lányának az örökségét. Zaritának, akit tizenhét éve nem látott, de mégis ő volt a legkedvesebb a szívének.
***
Zarita felemelte kopott hátizsákját, izgatott és egyben szomorú is volt. Az öreg bérház volt az otthona, és most eljött az idő, el kell hagynia. Mióta készül a nagy útra, talán egy évtizede. Előző napig azt hitte az apját kell megkeresnie, magyarázatot akart kapni, de most meg minden összekavarodott. Nem mondta el az anyjának sem, hogy meghalt az apja. Lehet, az mindent megváltoztatott volna. Biztos nem engedte volna, hogy nekivágjon a nagy útnak.
Visszanézett a kopott falakra, megrázta magát, előkapta mobilját. Hosszan kicsörgött, míg az ügyvéd felvette.
–Jó napot! Pérez Zarita vagyok. Bemehetek most önhöz, apám öröksége ügyében? – hadarta. – Igen? De, jó! Máris indulok – szaladt át a túloldalra a buszmegállóba.
Abban a pillanatban egy távolabb parkoló autó elindult felé, és hajszál híján összeütközött az érkező busszal. Az autó vezetője mérgesen legyintett, majd nagy lendülettel a távozó busz után fordult, és követni kezdte.
***
Zarita könnyedén leugrott a buszról, amelynek azonnal zárult az ajtaja, és máris elhagyta a megállót. Csupán néhány lépésre volt az ügyvéd irodája. Már a kilincsen volt a keze, amikor meghallotta a fékcsikorgást. Majdnem két keréken fordult be egy fekete Ford. Zarita megbabonázva nézte, ahogy a jármű néhány méterre megáll tőle még mindig füstölgő kerekekkel. Egy rövid pillanatra megállt az idő, az autóban ülő két férfi nem mozdult. Zarita zavartan fordította el a fejét, de egy dolog azonnal a szemébe ötlött. Az autó jelzése, és a spanyol zászló. E betű, és az összetéveszthetetlen címer a piros-sárga zászlón.– Egy spanyol autó? Mit keres itt a külvárosban? – Bár abban a pillanatban átfutott az agyán, az ügyvéd a neve alapján spanyol származású. Sietve lépett be az épületbe, ha az a két férfi is ügyfél, akkor még előttük kell végeznie.
Kopott ügyvédi iroda, az előtérben enyhe dohszag terjengett. Az iroda ajtaja félig nyitva. Egy kopasz, öltönyös férfi telefonált az asztal mellett, és intett Zaritának, hogy azonnal befejezi a beszélgetést. Zarita unottan bámult ki a parkolóra. Az előbbi Ford még mindig ott várakozott, a két férfi továbbra sem szállt ki belőle. –Hát ezek? Miért nem jönnek be?
Nem sok ideje volt gondolkodni, mert bentről az ügyvéd hangja szólította.
–Jöjjön be, Zarita! Üdvözölni! – nyújtotta a kezét. –Kicsit rosszul beszélni magyart, de lenni ügyfeleim spanyol.
–Beszélhetünk spanyolul is, gyerekkoromtól tanulom – váltott nyelvet Zarita.
–Remek! Térjünk a tárgyra. Az édesapja engem bízott meg, az öröksége átadásával. Nem készített végrendeletet, csak szóban adott instrukciókat. Ne haragudjon, kedves, de nem megszokott férfi volt az édesapja. Nem is értem, hogy miért így üzent. Arra kéri önt, hogy vegye át ezt –, emelt ki a szekrényből egy borítékot. – és haladéktalanul induljon Mexikóba.
Zaritának felzokogott a lelke. Miért most üzeni ezt az apja? Miért nem akkor, amikor még élt? Tétován nyújtotta a tenyerét, ujjai érezték, hogy bélelt a boríték, de valahogy úgy sejtette, nem az van benne, amire vár. Zakatolt a szíve. –Talán mégis ebben van a levél, ami mindent megmagyaráz. Annyira szeretném megtudni, miért hagyott el! Istenem! Nem kell igazi végrendelet, csak nekem írjon az apám!
 Reszketett a keze, ahogyan feltépte a vaskos paksamétát.
–Ez komoly? – nézett a férfira. Felé mutatta a kibélelt borítékot, amelynek a bélése vastagabb volt, mint a tartalma.
Egy kulcs és egy árva öt pesos érme volt benne.
Fernandez egy pillanatra elnevette magát.
–Bocsánat, de nem tudtam, mit tartalmaz a boríték, ez azért meglepő.
–Igen, úgy látom az apám szeretett tréfálkozni.
–Lehet, hogy mégsem, talán az a kulcs egy lakásé, de akkor nem értem, miért nem tájékoztatott erről. Nekem egyértelműen azt mondta telefonban, hogy semmilyen ingó és ingatlan vagyona nincs. Tudja mit? Megadom Mexikóvárosban az egyik kollégám elérhetőségét, hátha ő tud segíteni.
Leírt  néhány sort, majd átnyújtotta a lapot, miközben kinézett az ablakon, és zavartan krákogni kezdett. Zarita ránézett és úgy értelmezte, a zavart köhögés arra utal, le akarja rázni a férfi.
 –Mivel tartozom? 
–Ó, semmivel, az édesapja rendezte a díjamat. –Rendben, akkor megyek.
–Köszönöm! – indult a kijárat felé. 
–Ennél többet nem tehetek. Mondja csak, ismeri a hátsó kijáratunkat? Talán jobb lenne, ha ott távozna. 
–Nem, de miért kellene ott mennem? 
–Mostanság nem túl biztonságos ez az utca – terelte ki Zaritát, hogy megmutassa a másik kijáratot. – Akkor elutazik Mexikóba? 
–Nem is tudom. Most minden olyan bizonytalanná vált. –Véleményem szerint, jobb lenne, ha utánajárna. Tudtommal az apja elég menő régész volt, és kizárt, hogy minden jövedelmét felélte volna. Hallottam, hogy neves díjakat is kapott, és ezek mind busás jövedelemmel járnak együtt. Nekem egyértelműen azt mondta, hogy ön az egyetlen lánya, senki más nem örökölhet utána, de ön tudni fogja, hol van az, amit önre hagyott. Tud erről valamit? Zarita nemlegesen rázta a fejét. Ő nem vagyonra vágyott, az apját akarta, akit már nem kaphat meg. Mégis izgatott lett a gondolatra, kincset hagyott rá az apja. –Lehet, hogy mégis... – hallgatott el, de az ügyvéd mégis felkapta a fejét. 
–Nos? Írt valamit erről a papája? 
–Nem, dehogy, egy szót sem írt – meredt maga elé. Igazat mondott, de úgy érezte nem szólhat a térképről az ügyvédnek. 
A terv 
Zarita egyetlen helyre mehetett, a nagynénjéhez. Mióta az eszét tudja, mindig náluk töltötte a szünidőket. Andi teljesen más volt, mint az anyja. Tele volt életörömmel, vidámsággal. Gábor, a férje mindig bölcs nyugalommal tűrte, ha felforgatták a lakást. Két unokaöccse volt, akik alig pár évvel voltak fiatalabbak nála. Talán ezért is kedvelte Andi, mert neki nem volt lánya. Így állandóan babusgatta, de ugyanakkor olyan volt, mint egy barátnő. Zarita tudta, nála meghúzhatja magát egy darabig, és biztosan lesz egy-két jó tanácsa is. 
–De, jó! Itt van az én kis unokahúgom! – sikította a panel csendjébe Andi. Judit húga mindig szívesen látta Zaritát, ahogy a lány is boldogan töltött a nyarait nála. Különösen mióta Sanyi beköltözött az életükbe. 
–Szia! Anya kidobott. 
–Mit csinált? Lökött az a tyúk! Nem csodálkozom, az én nővérem – nevetett fel. – Sosem volt teljesen komplett. Majd laksz nálam, míg rendeződnek a dolgok – ölelte magához Zaritát. Tudta, hogy Judit nővére teljesen a férje hatása alá került, és elég labilis idegzetű. Kicsit örült is, hogy az unokahúga hozzáfordult. Ő sem állhatta a sógorát, és biztonságosabbnak találta, ha velük marad a lány. 
–Van más baj is – ömlött Zaritából a panaszáradat. Andi csak a fejét csóválta. 
–Hihetetlen! Minden összeesküdött ellened! Tényleg most járt le a szerződésed? Munkád sincs? Ráadásul meghalt az apád is. Szegénykém! Na, majd kitalálunk valamit, itt biztonságban vagy. 
–Mondd, Andi, mi a véleményed arról, hogy elmenjek Mexikóba? 
–Mexikóba? Te teljesen megőrültél? – kerekedett el az asszony szeme. – Hiszen apád már meghalt, és te magad mondtad, hogy semmit nem hagyott rád. 
–Valamit mégis – teregetett ki egy papírlapot. 
–Ez egy kincses térkép? Jesszus! Most azt kellene mondanom, hogy ez gyerekes, de olyan izgalmas! – kapott Andi a szívéhez, majd kikapta Zarita kezéből a lapot. Kipirult az arca, ahogy ujjai végigpásztázták a térképet. –  Sosem értettem anyádat, miért nem ment apáddal. Számomra izgalmasnak tűnt egy régész mellett élni, aki ráadásul kincskereső is volt, és lám –, tette ujját a térképen a rajzolt csillagra – ez itt, mi lehet más, mint a hely, ahol megtalálod az elrejtett értékeket. 
–Hát ez az! Oda kell mennem! 
–Azt gondolom, hogy ez Mexikóban van, de hol is van pontosan? 
–Puerto Vallartában, ott élt az apám. Itt van valami a csillag mellett, egy étterem – mutatta az elmosódott betűket és az alig látszó piktogramot. – Valamilyen jel van a csillag alatt, de nem tudom kinézni. 
–Van egy ötletem, nézzük meg az interneten is, hátha találunk valamit – ugrott fel lelkesen Andi. Felkapta laptopját, és fürge ujjakkal kereste Puerto Vallarta térképét. Mindkét nő feszülten próbálta összehasonlítani a monitoron látható és az asztalon lévő térképet. Andi találta meg előbb. –Itt van az étterem, ez a Brisa de mar – csúsztatta tovább az ujját.– Azta! – kiáltott fel. – Itt egy szálloda van. –Egy szálloda? 
–Na, kislány, te ott nem ásol ki kincset – nevetett fel Andi. 
–De, van itt még más is –tette Zarita az asztalra a kulcsot és az érmét. 
–Hú, ez tényleg izgalmas, a kulcsot még valahogy értem is, de hogy jön hozzá a peso? Várj csak! Ezen a kulcson van egy szám. Ez egy szobaszám lenne? 
–Fogalmam sincs, ahogy arról sem, miképpen jutok el oda. Andi hosszan nézte az unokahúgát, majd felkiáltott. Zarita összerezzent a hirtelen hangra, de a következő mondattól leesett az álla. 
–Együtt megyünk! 
–Micsoda? 
–Várj! – merült el Andi ismét a laptopjában, Zarita feszülten figyelte a nagynénjét. 
– Bingó! Ekkora mázlit! Van egy las minute utazás, és már holnapután mehetünk. –Már holnapután megyünk? Ezt nem gondolod komolyan! 
–Dehogynem! Tudod, hogy nem szoktam totojázni. Holnap indulunk, ugyanis ez az utazás Londonból indul. 
–De te... 
–Miattam ne izgulj! Egy hónapig nincs munkám, mert csak akkor kezdődik a forgatás. Egy maszkmester csak akkor dolgozik, ha a színészek is. A fiúk már kamaszok, el vannak nélkülem is. Gábor meg –, nevetett fel Andi – azt csinálja, amit én mondok. Vele majd este megbeszélem. Én ezt az utazást máris lefoglalom! Ez kell nekünk! – bökött a képernyőre, és se szó se beszéd, elindította a foglalást. Zarita teljesen meg volt zavarodva. Hosszú ideje készült erre az útra, de nem gondolta, hogy ilyen hamar valóra válik, meg volt rettenve a gondolattól. Idegesen sétált fel-alá, míg nagynénje a foglalást intézte, végül kinyögte. 
–Andi!  Én nem nyaralni akarok, nekem ott feladatom lesz. 
–Tudom, de lesz tíz napunk, meglátjuk majd, miként alakulnak a dolog. Nem foglak akadályozni, igazság szerint, én tényleg nyaralni, pihenni akarok. Egyedül kell megoldanod, de ott leszek kéznél. Nézd csak! – mutatott a térképre. – Mi ebben a szállodában leszünk, és itt van az, ahol elvileg a kincs van. Nem nagy távolság, talán olyan negyedóra lehet. 
–Van egy ötletem – ugrott Zarita a laptophoz. – Vajon hány szoba lehet abban a szállodában? – reszkető  ujjakkal próbálta keresni a szoba információt. 
–Nyugalom! – fogta meg a csuklóját Andi. – Mit akarsz csinálni? 
Zarita nem válaszolt, felpattant, és ismét elővette a kulcsot  
–A kulcson szobaszám van, beállok szobalánynak – tartotta Andi orra alá titokzatos kulcsot. 
–Nem tudom, hogy jó ötlet-e, szerintem így nem lehet – fordította maga felé a lány fejét Andi. – Túl szép vagy, és biztos zaklatnának a vendégek. Gyere! – kapta el az unokahúga kezét, és egyenesen a szomszédos műhelybe húzta. Zarita imádta azt a helyet. Andi, mivel maszkmester volt, sokszor gyakorolt rajta, a fiait ilyesmire nem tudta rávenni. Zarita most is engedelmesen ült a székbe, és hagyta, hogy a nagynénje dolgozzon rajta. Ilyenkor becsukott szemmel álmodozhatott. Hirtelen minden olyan közel került, volt min gondolkodnia. Gondolatban maga mögött hagyta a gyermekkort, az anyja viselkedését, az undorító Sanyit, és minden rosszat. Már csak a csodálatos jövőt látta. Megtalálja a kincset, amit neki akart adni az apja, új életet kezd, és bebizonyítja az anyjának az igazát. Úgy érezte, neki kell felnyitni az anyja szemét, hogy egy szemét alakkal él együtt, aki csak kihasználja, és folyton megcsalja. 
–Elaludtál? –
Dehogy! – nyitotta ki Zarita a szemét, és egyenesen a tükörre meredt. – Fú, de csúnya lettem! 
–És ez nem minden – kacagott Andi. – Hajolj csak előre – húzta lentebb a lány pólóját a hátán. Még jó ideig pepecselt a hátán. Zarita vigyorogva meredt a padlóra, imádta, hogy a nagynénje így el tudja változtatni. 
–Kész! Nézd meg magad a nagytükörben. Zarita illegette magát, miközben hangosan kacagott. 
–Púpot csináltál nekem? Mi vagyok én, Quasimodo? Andi a könnyeit törölgette. 
–Betti, a csúnya lány. 
–Jó, Mexikóba megyünk, de ez nem egy szappanopera! 
–Akkor mi lesz? Indiana Jones? 
A két nő jól mulatott, még egyikőjük sem tudta, mi vár rájuk, és azt sem, hogy a lakással szemben egy sötét autó áll, hátulján spanyol felségjellel. 
***
Zarita türelmetlenül topogott az ajtóban. Nagynénje még gyorsan kiosztotta a feladatokat a gyermekei között, újra és újra megölelte őket. A két kamasz fiú esetlenül igyekezett túlesni a búcsúzáson. Gábor, Andi férje vetett véget a kínos jelenetnek, feleségét a kijárat felé terelve. Az alagsori garázsban gyorsan begyömöszölték bőröndjeiket.
–Akkor induljon a nagy kaland! – lendült be az anyósülésre Andi.
–Nem pihenni mentek? – nézett rá a férje
–Ó, ezt csak úgy mondtam! Persze, hogy nyaralni megyünk.
–Sajnálom, hogy én most nem mehetek – rázta csalódottan a fejét Gábor, miközben a garázsajtó nyitógombját megnyomta.
Zarita a hátsó ülésről még visszanézett a csukódó garázsajtóra, és a távolodó parkolóra. Ugyanebben a pillanatban fordult ki nyomukban a fekete Ford. Zarita egy pillanatra rámeredt, de a gondolatai az otthonában jártak. Elővette mobilját, az anyját hívta, de csak a monoton géphang válaszolt: –A hívott szám jelenleg nem elérhető.
–Gábor! Szólsz anyámnak, hogy elutaztam?
–Miért? Nem tudja? – szaladt fel féfi szemöldöke.
–Dehogynem! – vágott közbe Andi. – Csak nem tudhatta, hogy ilyen hamar sikerült megoldani az utazást.
–Jól van, lassan megszokom, hogy mindent az utolsó pillanatban tudok meg – nevetett fel Gábor. – Remélem, Judit nem esik nekem.
–Nem lesz semmi gond – nyugtatta Andi. Zarita hallgatott a hátsó ülésen. Óvatosan megfordult. A fekete Ford még mindig a hátuk mögött volt.
Zarita megpróbálta a gondolatait más irányba terelni, így a repülőtérig sikerült elfelejtkeznie az őket követő autóról. Kiszálláskor már nem látta sehol a gyanús Fordot, így megnyugodva készülhetett a felszállásra.
***
Zarita és Andi képtelen volt betelni azzal a csodával, amibe belepottyantak. A hosszú utazás alatt mindent pontosan elterveztek. Már tudták, hogy ironikus módon a keresett szállodát Pirata del tesoronak hívják, ami magyarul Kincses kalózt jelent. Andi aggódott az unokahúga miatt, de kénytelen volt hagyni, hogy egyedül intézze a dolgát. Kicsit kényelmetlenül érezte magát, amiért magára hagyja, de Zarita megnyugtatta.
–Minden rendben lesz, ne izgulj!
–Azért egy kicsit kerülget a frász, anyád kinyír, ha valami bajod esik. Amúgy, hogy engedhetett el egyedül?
–Azt hitte, az apámmal találkozom.
–Nem mondtad el neki, hogy meghalt? – kerekedett el Andi szeme.
–Nem.
–Te, éppen olyan makacs vagy, mint az anyád! Mentek a saját fejetek után, én meg mindig bedőlök nektek!
–Éppen ezért szeretünk – ölelte át nevetve Zarita.
–Istenem! Mibe kevertem magunkat? – csóválta a fejét a nagynéni.
Andi a hirtelen jött kétségei ellenére, másnap mégis átmaszkírozta Zaritát, aki elindult a nagy kaland felé. Aznap egy kopott ruhás, szépnek egyáltalán nem mondható lány kopogtatott a Piratában munkáért.
***
Simán ment minden, csak éppen nem úgy, ahogy Zarita elképzelte. Mexikóban született, és apja révén kettős állampolgársága volt, ráadásul spanyolul is jól beszélt. A neve is mexikói származásra utalt, így senki nem gondolta, hogy tulajdonképpen magyar.
–Takarítani szeretnél? – nézett rá a fiatal tulajdonos. Zarita szíve erősebben vert, ahogy belenézett az izzó fekete szempárba. Abban a pillanatban már bánta, hogy hagyta magát elváltoztatni. A férfi a markáns vonások ellenére vonzó volt, amitől Zarita ujjai is megmozdultak, legszívesebben végigsimította volna a borostás arcot. A férfi fehér ingje kiemelt a széles vállát, izmos karját. Zarita nyelt egy nagyot, megszólalni sem tudott, csak bólogatni.
–Nem is tudom – rázta a fejét a tulajdonos, amikor kinyílt az ajtó, és egy középkorú nő lépett be.
–Nicolas. Fel van véve! – intett az asszony.
–De Anya!
Az asszony félrevonta a fiát, halkan súgta a szavakat, de Zarita minden szót hallott.
–Elég volt, hogy szép nőkkel veszed körbe magad, és utána sírva mennek el. Ettől a lánytól nem kell féltenem téged – intett a zavartan álldogáló Zarita felé.
–Rendben, ha így akarod – nevetett Nicolas, megfordult, és fehér fogsorát Zaritára villantotta. – Tied az állás! Reggel a partot takarítod, este a konyhát. A béred a megbeszéltek szerint lesz.
–De...
–Ennyi, elmehetsz! Reggel hatkor itt jelentkezel!
Zarita kábultan lépett ki a napfényre. Hogy fog így bejutni abba a szobába, aminek a kulcsa a zsebében rejtőzik?
***
Nicolas jókedvűen dobálta a magasba az üvegeket, elemében volt. Minden reggel gyakorolt, mint egy fellépés előtt.  Jobban kedvelte a bárpincér szerepét, mint a menedzseri beosztását. A szüleié az egész szálloda, így tulajdonképpen bármit csinálhat.
Mégis a bár a mindene, imádta, ahogy körbezsongták a nők. Kedvére válogathatott, ő volt a sztár.
A Pirata del tesoroban három férfi kápráztatta el a turistákat, de Nicolas kiemelkedett közülük. Nem véletlen, hiszen a másik két fickót ő vette fel, gondosan ügyelt arra, hogy nála ne nézzenek jobban ki. Szerette maga intézni az újak felvételét, ezért sem tetszett, hogy az anyja beleszólt az előző napi lány felvételébe. Náluk minden szobalány kivételes szépség, igaz, elég sűrűn változott a személyzet. Egyszerűen nem tudta megállni, hogy ki ne próbálja velük a lakosztályok ágyait. Ettől a gondolattól szélesre húzódott a szája. Ekkor látta meg az új lányt.
–Ez meg olyan, mint nagyanyám! Honnan öltözik ez?
Zarita unottan baktatott az óceán partján, nem ilyennek képzelte a Puerto Vallartai nyaralását. Kincskeresés helyett, a homokból kell szedegetnie a más szemetét. Nem valami változatos a munkája, egy-egy eldobott szalvétát, üres vizes flakonokat kergetett a szél, néhol eltaposott csík hevert a homokban. – Mi a fenét csinálok én? Itt kotorgatom a homokot, amikor már rég bent kellene lennem abban a szobában, és megkeresni az örökségemet. – állt meg egy függőágy mellett. – És már innen nézni a naplementét –ereszkedett a kötélágyba. – Ez igen! Így már mindjárt jobb! – mosolygott a hajnali napfénybe.
–Hé! Te lány! Mi a fenét csinálsz? – csattant a férfihang a háta mögött.
Zarita ijedten ült fel a ringatózó kötélágyban, teljesen megszédült, de nem a férfi miatt. Mérges lett, amiért rákiabált Nicolas, mint egy cselédre. Másodpercek alatt elfelejtette, hogy mennyire tetszett neki a férfi első pillantásra.
–Hogy dögölnél meg! – bukott ki belőle a magyar mondat.
–Mi van? Mit hablatyolsz?
– Semmit, csak egy kicsit pihentem – ugrott le, és hajszál híján a férfi karjaiba esett. Nicolas szigorú tekintete az övébe fúródott. Zarita zavartan sütötte le a szemét.
–Ez itt nem alvóhely! Lódulj a dolgodra! – üvöltötte Nicolas eltorzult arccal.
–Jól van, megyek már – fordított hátat a férfinak, és ismét magyarra váltott. – Hülye köcsög! Azt hiszed, hogy minden a tied? Esküszöm, megveszem ezt a szar szállodát, ha megtalálom a kincset. Téged meg...
–Ne motyogj! Dolgozz! Este amúgy nem kell jönnöd – kiáltott utána a férfi.
Zarita felkapta a szemeteszsákot és lehajtott fejjel sietett az óceán partján szétdobált szemétdarabok felé. Majd szétvetette a méreg, igazán rossz kedve volt, amiért neki kell összeszedni a mások hátrahagyott szemetét. Dühösen rúgott bele a homokba, amitől a felszálló homokfelhő alól elővillant valami. Letérdepelt, kezével óvatosan kipiszkálta a fénylő tárgyat. Egy ezüstszínű, kék gyönggyel kivarrt pénztárcát tartott a kezében.
–Zarita! Mit piszmogsz? – hallotta a távolból Nicolast.
–A fene egyen meg! Mindig engem kell bámulni?
Dacosan összeszorította a száját, gyorsan a zsebébe süllyesztette a szerzeményét.
***
Zaritának egész délelőtt azon járt az esze, vajon mi lehet abban a tárcában, de csak délben tudta meg, amikor visszatért Andihoz.
–Nézd, mit találtam.
–Ezt meg hol szedted össze?
–A parton a homokban. Nézzük már meg, mi van benne – nyitotta ki izgatottan.
Nem sok mindent tartalmazott, csupán bankkártyák, némi készpénz, és egy névjegy bújt meg a g tárcában.
–Ezt vissza kell adni a gazdájának! – közölte Andi, miközben kiemelt egy lapot a gyöngyös erszényből. –  Gondolom ez a névjegye a tulajdonosnak.
–Felhívom – kapta ki a kezéből Zarita.
A készülék hamar kicsöngött, és a vonal túloldalán egy fiatal női hang örvendezett a hír hallatán. Már egészen letett a tárcájáról. Zarita biztosította, hogy a pénze, és kártyái is biztonságban vannak, és személyesen viszi a szállodába.
–Oké, ott leszek – mosolygott bele a telefonba, majd nagynénjéhez fordult.. – Andi! Mégis bejutok a szállodába. Bár ez a szoba egy emelettel lentebb van, de hátha...
–Óó! Kezd izgalmas lenni – mosolygott Andi. – Menjek veled?
–Nem, az most nem lenne jó, szerintem, egyedül jobban boldogulok.
–Rendben, de bármi van, hívjál!
***
Nicolas összedörzsölte a tenyerét. Lassan sötétedett, és máris egyre több szép nőt látott maga körül. Mégis elállt a lélegzete, ahogy meglátta a közeledő lánycsapatot. Azonnal tudta, kik azok. A szépségverseny jelöltjei, akik náluk szálltak meg. 
A szépségek arcát különböző színű bársonymaszk takarta. Nicolas vére azonnal pezsegni kezdett.
A vadászösztöne felszínre tört, és csak a hat fenséges prédát látott maga előtt. Valamelyiket meg kell szereznie! A szerencse mellette volt, mert az egyik lány egyenesen felé tartott. A vörös álarcos lány turbékoló hangon kérte az italát.
Azon az estén, a másik két pincér kidolgozta a belét is, mert Nicolas nem mozdult a lány mellől.
–Táncolsz velem? – súgta a lány. – És ők a barátnőimmel? – mutatott a másik két fiúra.
–De a vendégek...
–Ne aggódj, édes! Majd a barátnőim besegítenek.
–Hűha! Ez tetszik, menjünk!
Villództak a fények, őrjítően dübörgött a zene, Nicolassal forgott a világ. Még soha nem érzett ilyet, mintha valami varázslat történt volna.
Mindez csupán néhány percig tartott, ami után szédülten rogyott a bár belső oldalán egy székre. Bódultan nézte, ahogy a hat álarcos lány összekapaszkodva táncol, majd, mint a virágszirmok szétszóródtak. A titokzatos lányok futva hagyták el a táncparkettet.
Nicolas lihegve rohant utánuk, elkapta a vörös álarcos lány karját.
–Nem mehetsz el csak így! – hajolt a lány ajkához, de az kacagva elfordult.
–Majd holnap találkozunk – simította végig a férfi arcát, és könnyű gazella léptekkel a többiek után sietett.
Nicolas bénultan figyelte a távolodó női alakokat, mintha valamit elvettek volna tőle.
***
A hajnali napfény végigsimította az üresen maradt napágyakat, talán még el is borzadt, a rengeteg ottmaradt szemét miatt. A part teljesen kihalt volt, csak két autó parkolt a bár mellett, az egyiken Policia felírat díszelgett.
Nicolas karján csattant a bilincs. A kábult férfi tekintete megakadt az egyik függőágyon. Zarita, a takarítólány ringatózott benne, kezében egy vörös bársonyálarcot szorongatva.
***
Zarita azon a bizonyos estén nem ment vissza a szállodájukba, csak telefonált Andinak. A bárban elkövetett kis tréfa után hajnalig beszélgettek a lányokkal, majd visszaadta a csodaszép ruhát, amit kölcsönkapott.
Közben átgondolta: mégis megmutatja az igazi arcát Nicolasnak, igaz ideje sem lett volna visszamenni Andihoz a csúfító maszkjáért.
A függőágyban várta a reggelt. A hajnali hűvös szellőben, bármennyire is igyekezett ébren maradni, a szeme lecsukódott. Ijedten riadt fel, és nézett körbe, amikor meglátta a rendőrautókat, valamint az egyenesen rámeredő megbilincselt Nicolast. Fogalma sem volt, mi történhetett.
Nicolas odaszólt az anyjának. Zarita túl távol volt tőlük, hogy meghallhatta volna, ám amikor señora Fernandez, Nicolas anyja felé fordult, tudta baj van, és róla beszélnek. Borzasztóan bánta, amit előző este tett, már eldöntötte, nemcsak az igazi arcát mutatja meg, hanem Nicolas bocsánatát kéri az esti tréfáért. Igazából nem gondolt semmire, csak tetszett neki a helyzet. Élvezte a pillanatot, amikor Nicolas a kegyeiért könyörgött, miközben napközben lábtörlőnek használta.
Amikor délután megtalálta a lányokat, és átadta a gyöngyös pénztárcát, nem sejtette, mekkora bajba keveredik. Az volt a terve, hogy valahogy beoson az egy szinttel lentebb levő szobába, amelynek a kulcsát az apja ráhagyta. Ám, minden megkavarodott, amikor a szépségkirálynő jelöltek szobájába betoppant.
–Helló! Te is a versenyre jöttél? – nyitott ajtót egy bronzvörös lány.
–Á, dehogy! – mosolyodott el Zarita. – Én csak Zita Lucia Sanchez Rodrigezhez jöttem – olvasta a névjegyről.
–Az én vagyok! –– ugrott fel a kanapéról egy fekete szépség. – Te, pedig aki megtalálta a tárcámat – ölelte át Zaritát, aki félszegen ácsorgott az ajtóban.
A lányok lelkendezve kapták körbe vendégüket, nem mindennapi az ilyen becsületes nő, aki ahelyett, hogy zsebre vágta volna a pénzt, még vissza is viszi.  Mindent tudni akartak róla. Zarita, bár igazán nem akarta, mégis kikotyogta, hogy a szálloda alkalmazottja. Ezzel, mintha lavinát indított volna el.
–Tényleg itt dolgozol, és ilyen tisztességes vagy? Pedig nekünk nem a legjobb a véleményünk a személyzetről – csodálkozott Zita. –A londinerek, a pincérek is szemtelen módon tartják a markukat, és ha nem adtál elég pénzt, még be is szólnak. Mi nem vagyunk gazdagok, nekünk mindent az ügynökség fizet. Az a szemét Nicolas, vagy, hogy is hívják a bárból, az meg mindegyikőnket le akarta fektetni.
–Nekem meg a főnököm – kuncogott Zarita.
–Igazán? Te tényleg itt dolgozol? Még sosem láttalak. Még jó, hogy nem neki adtad a tárcámat, mert visszaélt volna vele.
–El tudom képzelni, mit kért volna – nevetett fel az egyik lány. – Zita, te meg dolgozhattál volna érte.
–Én ugyan nem! Egyáltalán, hogy bírod elviselni azt a fickót? Biztos téged is ágyba akar vinni, mint minden szép lányt.
–Nem, dehogy! –tiltakozott Zarita. –Én napközben csúnya vagyok.
–Micsoda? Mi vagy te, Hamupipőke? – kacagott Zita..
–Dehogy! Csak egy kicsit elmaszkírozom magam – árulta el a titkot.
–De jó! Ez néha nekünk is jól jönne.
–Ugyan! Nektek semmi szükségetek rá, a szépségetekből éltek.
–Néha kipróbálnám, hogy senki ne ismerjen meg, ne figyeljen rám – sóhajtott fel Zita. –Elbújnék, és úgy figyelném az embereket, mintha valami maszk mögött lennék.
–De hiszen, ott vannak az álarcok! – csapott a homlokára az egyik lány, és máris a komódhoz ugrott. Egész köteg színes álarc került elő. –Ezt használtuk a múltkor a fotózáshoz – mutatta Zaritának, aki elvett egy vörös színűt, és az arcához próbálta
–Érdekes.  Ez nem takar el mindent, így is látható, hogy gyönyörűek vagytok.
–Ahogy te is – mosolygott Zita. – Van egy ötletem. Gyere velünk este a partra, így biztos nem ismer meg Nicolas. Igazán megleckéztethetnéd!
–Én? Ugyan! Nézzetek rám, ebben a ruhában... Azonnal felismerne.
–Ez nem gond – nyitotta ki az egyik szekrényt Zita. – Ez csak egy része – mutatott a ruhakölteményekre. – A többi szobában is van elég. Nézd csak! Ez a vörös ruha pont megy az álarchoz. Próbáld fel!
–Jó, de mit csináljak?
–Ó, te lány! Nem tudod? Szerintem csavard el a fejét, és hagyd szépen faképnél. Az ilyen alak megőrül, ha nem éri el, amit akar. Igaz lányok?
Zaritát egy pillanat alatt elvarázsolta a gondolat, hogy bebizonyítsa, pillanatok alatt az ujjai köré csavarja a nagyképű főnökét. Haragudott rá, de ugyanakkor tetszett is neki.
Most a reggeli fényben hunyorogva figyelte a jelenetet. – Mit követett el Nicolas? Miért viszik el? – ült fel, és szemével követte a távozó autókat, majd gyorsan kiugrott a függőágyból. A szálloda igazgatónője egyenesen felé tartott.
–Tűnés innen! Meg ne lássalak a szállodám környékén!
–De miért? Én nem tettem semmit.
–Semmit?! Neked semmi, hogy megmérgezted a vendégeket?
–Micsoda? – esett le Zarita álla. –Méreg?
–Jó, nem méreg, de a hashajtó... Ekkora szemétséget! Beletenni az italokba... Éppen elég arra, hogy kitörjön a pánik. Hatalmas kárt okoztál!
–Én? Nem is voltam az italok közelében.
–A barátnőid viszont igen, és te hoztad ide őket.
–Ők a hotel vendégei.
–Még hazudsz is? – csattant fel a nő. – Nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra. Örülj, hogy Nicolas nem szólt a rendőröknek, mert most mehetnél a dutyiba. Takarodj innen!
Zarita egy rövid ideig nézte a vörös arccal pufogó asszonyt, majd szó nélkül megfordult.
***
Andi a körmét rágcsálta, pedig tudta, ennyi idős korára már leszokhatott volna. Zaritának azt mondta, nem fog beleavatkozni a dolgába, de mégis képtelen volt aludni éjszaka. Aggódott a lány miatt, aki az éjszakát a másik szállodában töltötte. Neki még mindig az a duci kislány, akinek az életét első lépéseitől követi. Amikor Judit visszatért Mexikóból, Zarita alig egy éves volt. Ő akkor vett egy kis lakást, és a nővére hozzá költözött a gyerekével. Talán egy évig laktak együtt, és a kicsi Zarita sokszor aludt mellette az ágyban. Judit éjszaka dolgozott, és olyankor vele maradt az unokahúga, de máskor is szívesen voltak együtt. Nagyon hasonlítottak egymásra.
Andi akkor sem nyugodott meg, amikor hajnalban felhívta Zarita, és most is feszülten ült a reggeliző asztal mellett, rossz érzései voltak.
Zsongott a terem a nyüzsgő nyaralóktól, innen is onnan is magyar szó hangzott fel, aminek Andi nem túlzottan örült, különösen a folytonos faggatózás miatt. Pillanatok alatt feltűnt utastársainak, hogy Zarita nappalra eltűnik. De, most nem ez történt. Zarita jelent meg az étterem ajtajában. Az a kopott ruha volt rajta, amelyet direkt a takarító szerep miatt szereztek be, de arcáról hiányzott a maszk. Andi azonnal meglátta a lány kétségbeesett tekintetét. Felugrott, és néhány lépéssel ott termett. Nem szólt egy szót sem, csak átkarolta a könnyes szemű lányt.
–Nocsak! Előkerült a kislánya? – hangzott egy gunyoros női hang.
Andi abban a pillanatban ölni tudott volna, de csak egy mélyet sóhajtott.
–Úgy néz ki – vetett egy gyilkos pillantást a nőre, de ennél többet nem mondott neki. – Gyere, kislányom! – fogta meg unokahúga kezét, aki engedelmesen követte.
–Mi az istent csináltál? A frászt hozod rám!
–Elcsesztem! Kitiltottak a szállodából, nem tudjuk megszerezni a kincset.
–Tojok a kincsre! Lényeg, hogy nem esett bajod. Gyere, mesélj el mindent részletesen – mutatott egy napozóágyra.
Zarita engedelmesen leült, és mindent elmondott az előző napról.
–Nos, azt hiszem, ezt tényleg elszúrtad, de szerintem, nincs semmi veszve. Odamegyek, és megpróbálom legalább egy éjszakára kivenni azt a szobát.
–Nem tudom –, sóhajtott Zarita – én szeretném megtalálni az apám örökségét, de oda engem már nem engednek be.
–Téged nem, de a fiamat igen – ugrott fel Andi, felrántva unokahúgát a padról.
–Micsoda? Neked elment az eszed? Ide akarod Gabit hívni?
–Dehogyis! Az jutott eszembe, ti hasonlítatok egymásra, nekem meg nem gond fiúvá varázsolni – kacagott Andi.
–Jaj, ne már! Útlevél nélkül úgysem mehetek be.
–Gondoltam én mindenre. Gyere! Menjünk a szobánkba – indult nagy lendülettel a hotel fel, Zarita alig tudta követni.
–Ha, most azt mondod, szereztél útlevelet, én a kardomba dőlök.
–Nem kell olyat tenned, de tényleg van egy útlevelem – nyitotta ki a kézitáskáját. – Ha hiszed, ha nem, a repülőtérre menet találtam meg az oldalzsebben. Még a múltkor, amikor együtt utaztunk a családdal, nálam maradt. Igaz, odaadhattam volna Gábornak, hogy vigye vissza...Gondolkodtam is rajta, de valahogy sejtettem, hogy jó lesz ez még – kuncogott Andi az unokahúga arckifejezésén.
***
Andi jól mondta, percek alatt átmaszkírozta Zaritát. Az unokatestvérek arcvonásai hasonlóak voltak, egyedül, ami problémásabb volt, a lány melleit álcázni. Félhosszú haja sem jelentett gondot. Zarita nőies arcvonásai pillanatok alatt átalakultak, Andi még egy bajuszkával is kiegészítette a nagy művét.
–Ó, most tényleg olyan vagyok, mint Gabi – nevetett fel Zarita.
–Igen, kisfiam, mehetünk a buliba –kacsintott Andi, majd óvatosan kilesett a folyósóra. A csoport tagjai már a strandon sütették a hasukat.
–Mehetünk? – súgta Zarita.
–Gyerünk, a hátsó kijárathoz! Hozd a bőröndöket!
Mint két besurranó tolvaj lopakodtak, és szerencsésen ki is jutottak a főútra. A szerencse melléjük állt, mert velük egyszerre egy turistabusz is befutott. Zarita sejtette, a Pirata del tesoro aznap kiürült. A hasmenéses járványnak köszönhetően a vendégek többsége elhagyta.
A személyzet lelkesen ugrálta körbe az érkezőket. Zarita kicsit félve nézett körbe, de senki nem ismerte fel. Igaz, túl sok időt nem töltött el a szállodában, de mégis megakadt a szeme valakin, majdnem felsikoltott.
–A francba! Baj van! – súgta Andi fülébe. – Ott van Nicolas. Máris kiengedték?
–Hol?
–A recepción, csak rám ne ismerjen! – hajtotta le a fejét, Andi karjába kapaszkodva.
–Nem hinném, de inkább maradj itt, majd én bejelentkezem.
–De, nem tudsz spanyolul.
–Miért? Gondolod, azok az amcsik tudnak? Jó lesz az angol is, ha meg nem értik, majd mutogatok – nevetett, és lenyomta Zaritát egy üres kanapéra, aki nem is bánta. Tartott Nicolastól, ezért inkább távolról figyelte az eseményeket. Egy fiatal férfi ült mellé, Zarita oldalra lesett. A fickó nem látszott turistának, különösen nem amerikainak, akikkel tele volt az előcsarnok. A fiatal férfi, inkább tűnt helyinek, mint a szálloda vendégének. Sötét bőrét kiemelte a fehér póló. Mellette, hanyagul a pamlagra dobva bőrdzsekije, ami elég feltűnő volt a kánikulában. Fekete haja hátrafésülve megmutatta a magas homlokot, a dús szemöldököt. Zarita nem akarta túlzottan megbámulni, de annyit megállapított, hogy jóképű fickó, majd ismét a nagynénjére figyelt, aki élénken magyarázott valamit Nicolasnak.
–Zarita – szólalt meg mellette az idegen. A lánynak leesett az álla, a fejét a férfi felé kapta, aki rámosolygott. – A takarítójelmez jobban állt.
Zarita csak tátogni tudott, egy szó sem jött ki a torkán.
***
Andi izgatottan toporgott a recepciós pult előtt, míg Nicolas egy házaspárral volt elfoglalva.
–Segíthetek? – nézett rá kis idő múlva a mexikói férfi.
Andi bedobta bájmosolyát, mélyen a férfi szemébe nézett, behajolt a pult közepéig.
–Nekem a 117-es szobára van szükségem, az a kedvenc számom.
Az igéző pillantás, a dekoltázsból kivillanó mellek igencsak hatásosak voltak. Nicolasnak azonnal bejött az érett nő kacérsága, ő is közelebb hajolt. Andi közelről érezte a férfi leheletét, és csupán erős önmegtartoztatásának köszönhette, hogy nem törölte képen a szemtelen recepcióst.
–Tudok annál jobb szobát is – simította végig az asszony karját.
Andi nagyot nyelt, gyorsan lerántotta a kezét a pultról, ahol azonnal ökölbe szorított. Csak egyetlen mozdulat kellett volna, hogy egyenesen a férfi arcába csapjon.
–De, nekem csak a száztizenhetes kell – erőltetett egy csábos mosolyt az arcára.
–Talán megszerezhettem – kacsintott a férfi. – Kapok érte valami jutalmat?
–Mennyit kell fizetnem?
–Ó, dehogy kérnék érte pénzt! – hajolt még közelebb Nicolas. – Megegyezhetünk másképpen is.
–Értem – mosolyodott el Andi. – Akkor majd este...
–Csodálatos, édes hölgy! – vigyorgott Nicolas. – Itt van a bejelentő lap – firkantotta a szobaszámot a papírra. – A szoba a magáé.
–Ó, nagyon hálás vagyok, ahogy a fiam is – fordult Zarita felé.
Nicolas arca elfancsalodott, de Andi már nem figyelt rá. Elképedve nézte, ahogy Zarita egy fiatal férfival beszélgetett.
–Za... Gábor! – intett a lány felé. Az idegen férfi még valamit mondott Zaritának, majd sietős léptekkel elhagyta a szállodát. Az egyedül maradt lány bénultan nézett utána.
–Gabi! – kiáltott újra Andi.
Zarita szédülten állt fel, sápadtsága csupán azért nem látszott, mert elég vastag sminkréteg fedte az arcát. Lassan odatámolygott nagynénjéhez, az előbbi élmény még azt is elfeledtette vele, hogy a pult túlsó oldaláról Nicolas mered rá.
–Csak pár percre hagylak egyedül, és máris összeszedsz egy meleg srácot – viccelődött Andi.
–Ma...majd elmesélem – dadogta Zarita.
–Rendben, megvan a szoba – mosolygott Andi, és visszafordult Nicolashoz. – Megkaphatjuk a szobakulcsot?
–Persze – morogta a férfi, és kidobott a pultra egy kártyát.
Andi és Zarita meredten nézte a plasztik lapot.
–És a kulcs? – nyögte ki Andi.
–Asszonyom! Mi is modernizálunk, már régóta nincs kulcs a szobákhoz – nézett gunyorosan Nicolas.
***
Andi és Zarita egy percet sem várt a liftre, sietve a lépcsőfeljáróhoz mentek.
–A francba! Lehet, hogy mégsem erről szállodáról van szó? Vagy talán a kulcs mégsem a szobához tartozik – mérgelődött Andi.
–Nem tudom, most minden összekavarodott bennem. Képzeld az a férfi, akit te melegnek néztél, tudta a nevemet, és azt is, hogy takarítóként voltam itt.
–Micsoda? – torpant meg Andi. – Ki volt az? És honnan tudta a neved? Egyáltalán, hogy ismert fel? Hiszen remekül álcáztalak! Mit mondott? Miért rohant el?
–Ne kérdezz már annyit! Fogalmam sincs, ki lehetett. Teljesen leblokkoltam, kérdezni sem tudtam. Annyit mondott, hogy este kilenckor vár a parton a függőágyaknál. És azt is mondta, hogy neked ne szóljak.
–Micsoda? Mi vagyok én? Mumus? Miért ne szólhatnál nekem?
–Nem hinném, hogy mumusnak nézett – nevetett fel Zarita. – Azt hiszi, az anyám vagy.
–No, én most már teljesen összezavarodtam! Nézd csak! Itt van a szobánk! – kapta elő a kártyát.
–Várj! – fogta meg a csuklóját Zarita. – Próbáljuk ki a kulcsot – vette elő a zsebéből, és illesztette a zárba.
Andi feszülten figyelte, ahogy unokahúga könnyed, majd egyre erőszakosabb mozdulatokkal próbálja kinyitni az ajtót.
–Az a kulcs nem jó – szólalt meg a hátuk mögött egy női hang, amelytől mindketten megpördültek. Egy szobalány mosolygott rájuk, majd kivette a zárból a kulcsot, alaposan megnézte, majd egyetlen lendülettel bedobta a kukába. A két magyar nő tátott szájjal nézte, és azt is, ahogy a nő a plasztikkal kinyitja az ajtót.
–De...de –, dadogta Zarita. – Itt van zár, akkor kulcsnak is kell lennie.
–Van is –, mosolygott a nő. – Ezekhez a zárakhoz speciális kulcsok vannak – nyúlt a zsebébe a kulcscsomóért, hogy megmutassa.
–Köszönjük szépen! – rángatta be Andi Zaritát, és gyorsan becsukta az ajtót. – Csessze meg! Lehet, hogy nem jó nyomon járunk?
–Csitt! – tette a fülét az ajtóra Zarita, majd ahogy a szobalány cipőjének kopogása abbamaradt, gyorsan kisurrant a folyósóra. Andi megállt az ajtóban, onnan figyelte, ahogy az unokahúga a kukában kotorász.
Az egyik szomszédos szoba ajtaja nyílt, és két huszonéves férfi sétált ki rajta. Zarita majdnem a teljes felsőtestével belesüllyedt a szemetesbe, ahogy a fiúk fintorogva elvonultak mellette.
Andi nem bírta sokáig, és a visszatartott nevetés kiszakadt belőle.
–Haha! Nagyon vicces! – vonult be sértődötten Zarita, kezében a kulccsal.
***
Minden apró zúgott átkutattak, Zarita négykézláb tapogatta végig a padlót, miközben Andi a falakon, szekrényeken próbált valami titkos helyet felfedezni.
–Mintha tűt keresnénk a szénakazalban – morogta elkeseredetten Zarita.
–Ja, de itt legalább nem lesz tele a hajad szalmaszállal.
–Nincs itt semmi – tápászkodott fel Zarita. Ahogy felemelkedett a pillantása egyenesen egy faliképre esett. – Megvan! Azt hiszem, megtaláltam!
–Hol? – pattant oda Andi szélsebesen.
–A kép – mutatott a fotóra, amely valószínűleg egy modern csendéletet próbált bemutatni.
–Ez? Mit látsz rajta? – hajolt közelebb Andi.
A fotó egy dolgozószobát ábrázolt, az íróasztalán felborult kávéscsésze, dossziék, szétszórt papírok, újságlapok.
–Nézd! Az ott egy pénztárca – mutatott rá Zarita.
–És?
–Nem látod? Ki van borulva a pénz.
–Azt látom.
–Figyeld csak, némi apró a földre hullott egy újságpapírra. Az az érme egy öt pesos – helyezte a képre a mutatóujját. – De jó lenne elolvasni, mi van azon az újságlapon!
–Megoldjuk! – ugrott Andi a bőröndjéhez, beletúrt, és néhány másodperc alatt megtalálta, amit keresett.
–Nagyító? Te magaddal hoztad?
–Naná, ha már egyszer Sherlock Holmest játszunk – kacagott Andi és a kép elé tartotta a lencsét. – Nézzük csak! Ezen az újságlapon valami Banco Central szerepel.
–Mi? Az egy bank – kapta ki a nagyítót Andi kezéből, és meredten próbál újabb nyomra bukkanni.  – Nincs itt semmi más. Ezzel nem megyünk semmire.
–Szerintem ezzel azt akarta jelezni apád, hogy a bankban van a pénzed.
–Ja, csak éppen nem férünk hozzá.
–Ez igaz, bankszámlaszám, pin kód nélkül semmit.
–Most mit csináljunk Andi? – rogyott le az ágy szélére.
–Nem tudom, kicsim. Talán hagyjuk a fenébe az egészet és inkább érezzük jól magunkat a hátralévő időben. Menjünk le a partra, napozzunk, fürödjünk, pasizunk – kacagott Andi.
–Pasizunk? Ugye nem akarod megcsalni Gábort?
–Ne butáskodj, csak vicceltem. Te viszont nyugodtan megteheted, pasizz!
–Így? – mutatott magára Zarita, egyenesen az orra alatt megbújó bajuszra.
–Hát egyszer már bejött – nevetett hangosan Andi.
–Tényleg! Mit csináljak? Randizzak azzal a sráccal?
–Nézd, ha meg akarod tudni, honnan ismer...
–Így azért nem fogok menni – húzta le a bajuszt.
–Tessék csak visszatenni – igazította Zarita orra alá. – Valahogy ki kell innen mennünk. Húzzunk vissza a másik szállodába.
–De már kifizettük ezt a szobát.
–Na és? A másikat is.
–Akkor legalább vigyünk innen valami emléket – emelte le a titokzatos fotót a falról Zarita.
***
Zarita egyenként rakta ki – be a ruhákat, majd némelyiket újból kiemelt a szekrényből. Andi csendesen mosolygott.
–Nehéz a döntés, igaz?
–Naná! Képzeld el, hogy az a srác látott púposan, ronda göncben, nemrég meg fiúként.
–Arra nem gondoltál, hogy másként is? Hiszen tudta ki vagy.
–Ez igaz – gondolkodott el Zarita. – Most jutott eszembe, hogy ez most nem szokványos randi lesz. Vajon ki lehet ő?
–Én csak egyre tudok gondolni: köze van az apádhoz, és tudta, hogy jönni fogsz.
–De honnan?
–Fogalmam sincs. Menj és tud meg – túrt bele a ruha halomba. – itt ez a világoskék ruha, tökéletesen illik a barna bőrödhöz és kiemeli a gyönyörű kék szemed. Na, vedd fel, és húzzál el a partra!
Zarita egy gyors puszit nyomot a nagynénje arcára, magára kapta a lenge ruhát.
–Jó lesz? – fordult egyet Andi előtt, aki elismerően bólintott.
–Hívj, ha gond van! És ne maradj sokáig, mert szétizgulom az agyam.
–Igyekszem – suhant ki az ajtón.
Lent a hallban kisebb csoport várakozott, talán egy éjszakai hajózásra készülve. Egyetlen alak vált ki a tömegből. Az idős férfi egy fotelben helyezkedett el, kezében egy újságot szorongatott, de egyetlen pillantást sem vetett a hírekre. A különös alak meredten bámulta a lift ajtaját, és abban a pillanatban, ahogy Zarita kilibbent, felpattant a helyéről, és a lány nyomába eredt.
***
Bármennyire is igyekezett Zarita, az idegen utolérte és elkapta a karját. A lány ijedten felsikoltott, de a közelben nem volt senki. A távolabbi partsáv homokjában egy férfialak ült. Zarita sejtette, az a férfi rá vár, bár akkor éppen nem nézett feléjük.
–Engedjen el! – kiáltott az ősz hajú férfira, aki továbbra is fogta a karját. – Mit akar tőlem? Nincs nálam pénz.
–Nem pénz kell, hanem az apja levele.
–Micsoda? Miféle levél?
–Amit halála előtt magának küldött.
Zarita egyre idegesebben pislogott a part felé, míg végre észrevette őket a rá várakozó férfi.
–Nem küldött az apám semmilyen levelet mielőtt meghalt, de még csak előtte sem – rázta le mérgesen a férfi kezét. – Hagyjon békén, mert szólok a barátomnak – mutatott a feléjük tartó alakra. Az idős férfi elsápadt, szélsebesen megfordult, és futva távozott. –Hűha! Ez jól megijedt – vigyorodott el Zarita.
–Bántott? – lépett mellé a randevú partnere. Zarita felnézett rá, egyenesen a férfi sötét szemébe. Az előbbi ijedelme pillanatok alatt elszállt, biztonságban érezte magát.
–Nem, dehogy! Nem értem, itt mindenki ismer? Ki vagy te, és ki volt az a férfi – mutatott abba az irányba, amerre a másik elfutott.
–Igaz is, még nem mutatkoztam be. Juan vagyok. Juan Felipe Guerava Fernandez.
Zarita felnevetett.
–Igen, tudom, ti magyarok mindig kacagtok, ha a teljes nevünket mondjuk – mosolygott vissza Juan.
–Mi magyarok? Mit jelent ez?
–Csak sorban, majd mindent elmondok.
–És aki az előbb megtámadott azt ismered?
–Igen, ő volt Antonio Guerava, az apám.
–Na, ez már sok nekem! Le kell ülnöm.
–Menjünk oda? – intett a bár felé.
Zarita elhúzta a száját.
–Oda nem szeretnék menni.
–Igaz is, onnan nem jó emlékeid lehetnek. Nicolas emleget is azóta rendesen, pedig csak pár órát volt a rendőrségen. Gyere, ott a függőágyak mellett van néhány napozópad, arra le tudunk ülni.
Zarita felkapta a fejét, Juan ismeri a Nicolassal történteket is? Már nem tudta, hogy félnie kell tőle, vagy megbízni benne, de mégis követte a partra.
–Ismered Nicolast?
–Igen, mondhatnám, elég jól. Az unokatestvérem.
–Mondd csak, az apámat is ismerted? – szegezte a férfinak a kérdést.
Juan ránézett, a szemében furcsa fény gyúlt, pillantása szomorúnak tűnt. Nem válaszolt, csak bólintott.
–És ő is... Mi is... – akadt el a szava. – Rokonok vagyunk?
–Nem, dehogy – mosolyodott el ismét Juan. – Apáddal munkatársak voltunk. Tudod, gyerekkorom óta mellette dolgoztam – hallgatott el egy pillanatra. Éppen egy napozóágy mellé értek. Juan intett, hogy üljenek le.
–Szóval, te is régész vagy?
 Zarita annyi mindent szeretett volna tudni, és most mégis alig jutottak eszébe a kérdések. Juan bólintott, és mesélni kezdett. Minden iskolai szünetben az apjával tartott, aki Miguel barátja volt. Együtt bejárták Xochicalcotól Teotihuacanig az országot, a legjobb feltárásokat.
Zarita bódultan hallgatta a férfi szavait. Maga előtt látta az apját, izzadtan, porosan, ahogy térdepel az ősi kövek között, és a két kezével ássa ki a földből a múlt kincseit. De miféle kincs az, amit őrá hagyott?
Juan elhallgatott, Zarita sóhajtott és kimondta a gondolatát.
–Hova lett mindaz, amit az apám talált?
–Hova? – nevetett fel Juan. – A múzeumokba.
–Jó – pirult el Zarita. – Ennyire nem vagyok ostoba, de valamit hagyott rám.
–Igen, a térképet.
–Micsoda? Te erről is tudsz?
–Ott voltam a halálos ágyánál – sóhajtott mélyet. – Nagyon kedveltem az apádat, néha úgy érzem jobban, mint a sajátomat. Ott voltunk az öregemmel együtt, de csak nekem árulta el, hogy nálad van. És, tudod, megbízott, hogy segítselek, és vigyázzak rád, ezért van szükségem a térképre.
Zarita Juan arcát fürkészte. Vajon igazat mond? Vagy csak a kincs kell neki? Hogyan bízzon meg benne?
–Ezt komolyan mondod, az apám egy idegenre bízott, amikor még maga sem ismert? Miért hinnék neked? Hiszen kalandor vagy te is, mint ő. Nem csak azok az értékek kellenek, ami vagy létezik, vagy sem?
Juan ránézett, szemében szomorúság bújt meg. Zarita lesütötte a szemét. Lehet, hogy téved, és most ártatlanul vádolta meg a férfi? Hogyan igazodjon el az apja világában? Teljesen meg volt zavarodva.
–Nem vagyok kalandor, és a kincsek léteznek. Nem kell hinned nekem, de apád a halálos ágyán rám bízta a titkot, amelyet még a barátjának, az apámnak sem mondtam el. Azóta mi szinte nem is beszélünk, ő ezért akarta tőled megszerezni a térképet, és mindent, ami kötődik hozzá.
–Miféle titkokat?
–Számít ez? Nem hiszel nekem.
–Nem, mert mindenkinek ez a hülye térkép kell!
–Rendben, akkor nincs miről beszélnünk – állt fel Juan. –Örülök, hogy megismertelek. Viszlát! – fordult meg, és elindult a bár felé.
Zarita gyomra összeszorult, nem akarta ő, hogy elmenjen.
–Nem ér semmit az a térkép! – kiáltott a férfi után.
–Gondolod? – fordult meg Juan.
–Tudom, mert elmentünk abba a szobába, aminek a kulcsát elküldte apám, és csak egy faliképet találtunk, amelyen egy bank neve volt.
–A Banco Central – vágta rá Juan.
–Na, ne! Te ezt is tudod? Szükség van itt egyáltalán rám, magad is megkereshetnéd azt a titokzatos kincset – szólt gúnyos hangon, de Juan nem vette a lapot, ugyanolyan komoly arccal folytatta.
–Igen, fontos, hogy te találd meg, mert a tied. De, csak úgy tudok segíteni, ha megmutatod a térképet, és mindent, amit rád hagyott Miguel.
Zarita csak állt, és hallgatott. Kettős érzések kavarogtak benne. Akarta, hogy Juan segítsen, de félt is. Mi van, ha csapdába csalja, és csupán az apja öröksége kell? Meg kell kérdezni Andit.
–Akkor be kell mennünk a szállodába.
–Rendben, indulhatunk.
***
Andi kényszeredetten mélyedt egy könyvbe, gondolatai Zarita körül forogtak. Nemrég beszélt a nővérével, Judit rábízta, vigyázzon a lányára. Most duplán nyomta a vállát a felelősség.
Matatást hallott az ajtó felől, idegesen fülelt. –Ilyen korán nem jöhetett vissza Zarita! Vagy nem ment el a fickó a randira?  Kizárt, hogy az én csodaszép unokahúgommal egy férfi nem akarna találkozni. – Alig futott mindez végig a gondolatain, az ajtó nyílt és Zarita dugta be a fejét.
–Fel vagy öltözve? – kérdezte, de mivel egyértelmű volt a válasz, kitárta az ajtót.
Andinak leesett az álla, unokahúga mögött egy jóképű mexikói férfi állt.
–Hát te... –akadt el a szava.
–Ne haragudj, de ő itt Juan – mutatta be. Andi tétován nyújtotta a kezét.
–Üdvözlöm! – szólt a férfi, majd Zaritához fordult. – Ő az anyukád?
–Dehogy! A nagynéném. –ölelte át nevetve Andi vállát. – És nem néma, csak meglepődött, most röviden elmagyarázom neki, miért vagy itt.
Juan bólintott, és Zarita hadarva elsorolta a történteket.
–Most mit csináljunk? Mutassuk meg a térképet?
Andi gyanakvóan fürkészte a férfi arcát, aki komoly arccal nézett vissza. Hosszan elgondolkodott, csak azután válaszolt.
–Tulajdonképpen nincs mit vesztenünk, így sem boldogulunk vele.
–Rendben, tegyünk egy próbát.
Juan kérdőn nézett rá, nem értette a magyar beszédet, de elég egyértelművé vált, amikor Zarita a szekrényhez lépett.
Gondosan kiteregette a térképet az asztalra, mellé a kulcsot és az érmét. Juan nézte és hangosan felnevetett. Andi és Zarita elképedve nézett össze, majd a kacagó férfira.
–Mi a vicces ebben? – mutatott Zarita az asztalra.
–Ez olyan egyszerű! – vette fel a kulcsot Juan, és alaposan megnézte. – Ez a széf kulcsa, nem a szobáé.
Zarita gyorsan fordított Andinak.
Andi a homlokára csapott.
–Hogy mi mekkora marhák vagyunk! Arra rájöttünk, hogy a bankban van a cucc, de, hogy ez nyitja... – nyúlt a kulcsért. Juan nehezen engedte ki az ujjai közül, de Andi határozottsága elég volt arra, hogy hagyja elvenni. – Ez jobb, ha nálunk van.
–Igen, de még mindig nem tudjuk, hogy melyik az a széf – nézett Zarita Andira majd Juanra, akinek le is fordította a kétségét.
–Szerintem a kulcson levő szám jelöli, az nem az ajtó száma. Miguelt ismerve, nem véletlenül választotta azt a szobát, sokáig lakott a szállodában.
–Jó, de akkor, most mit csináljunk? Menjünk be csak úgy a bankba?
–Nem hinném, hogy jó ötlet lenne, mivel külföldi állampolgár vagy...
–Félig mexikói vagyok, és apám révén kettős állampolgár – húzta ki magát. – Nem tudom, miképpen jutok a széfhez – fordult a nagynénjéhez, neki is lefordítva a Juannal folytatott párbeszédet, de Andi is csak széttárt karokkal jelezte, fogalma sincs a bejutásról.
–Mindenre van megoldás – somolygott Juan.
–Talán törjek be a bankba?
–Arra azért nincs szükség – nevetett hangosan a mexikói férfi, majd magára mutatott. – Nem véletlenül bízott rám az apád, majd én elintézem. Most elmegyek, és reggel kilenckor találkozzunk a banknál.
***
A banki hivatalnok hosszasan vizsgálta Zarita iratait, majd Juanét is kézbe vette.
–Együtt nem engedhetem be önöket, csak ha rokonok.
–A vőlegénye vagyok – felelte Juan szemrebbenés nélkül, Zarita csak azért nem mutatott semmilyen megnyilvánulást, mert abban a pillanatban nem fogta fel a szavak értelmét.
Az ügyintéző szigorú pillantást vetett a párra, de addigra Juan már fogta Zarita kezét. A háttérben Andi szótlanul meredt rájuk, mert egy árva szót sem értett, csak akkor rezzent össze, amikor a pult mögül rámutatott a férfi, aki akkor már az ő útlevelét nézte.
-És ő?
-A nagynéném, és velünk jön.
-Felőlem ­– húzta el a vállát a férfi. –Menjenek a páncélterem előterébe, a kollégám beengedi önöket.
Juan elindult, és továbbra sem engedte el Zarita kezét, aki szó nélkül követte.
*** 
A teremben hűvös homály fogadta őket. Mindhárman megálltak a szoba közepén, félkörben körbevette őket a megszámlálhatatlan bankfiók.  Elsőre Juan lépett közelebb, gyorsan felmérve a számsort, majd rámutatott az egyik fémfogantyúra. –Ez az! Zarita reszkető kézzel nyúlt a zsebébe, alig bírta kivenni a kulcsot. Karja elnehezült, nem akart mozdulni. Remegő kézzel igyekezett a zárba mélyeszteni a kulcsot, de az, mintha megmakacsolta volna magát. Zarita arca vörösbe váltott. Andi látta mekkora pánikban van az unokahúga, és megpróbálta nyugtatni. 
–Ne idegeskedj! – súgta a fülébe. – Vegyél egy mély levegőt. – Szándékosan nem segített, tudta, Zaritának fontos, hogy saját maga vegye kézbe a kincset, az apja örökségét. Juan nem gondolt ilyesmire, tenyerét  a lány remegő kezére rakta, amitől Zarita még vörösebb lett. A mexikói férfi kivette kezéből a kulcsot, megfordította, hogy a recés fele legyen felül, így az könnyedén becsusszant a zárba. Egy hangos kattanás, és kitárult az ajtó. Andi a háttérből nézte, ahogy a fiatalok feje összeér. Arra gondolt, ha elég nagy lenne a nyílás Zarita meg Juan bele is bújt volna a fém szekrénybe. Egy darabig néma csöndben néztek befele, majd Zarita felemelte a kezét. Nem kellett mélyre nyúlnia, és a csomag, ami a napvilágra került, igencsak kicsi volt. Addigra már Andi is befurakodott kettejük közzé, így már együtt csodálkoztak a vaskos borítékra. 
–Ez nagyon kicsi! – nézett Andira. – Bontsuk ki? – nyögte ki a kérdést magyarul, majd spanyolul, miközben Juanra emelte a tekintetét. A férfi kivette a kezéből, és óvatos mozdulattal átemelte az asztalra. – Mintha bomba lenne – futott át Zarita agyán. 
Juan megtapogatta a csomagot, és elvigyorodott. Zarita feszülten nézte. – Tudja, mi az? Miért nem mondja? – Feszülten húzta maga elé a csomagot. Óriásit sóhajtott, majd erőteljes mozdulattal feltépte. 
–Ez rossz ötlet volt – szólalt meg a háttérbe húzódó Juan, de a két nő nem figyelt rá, mindketten az asztalon elterülő nagy köteg pénzre meredtek.  Zarita csalódottan nézte. 
–Ez nem is kincs, csak pénz! 
–Mi bajod a pénzzel? Az forgatja a világot – tette Andi a vállára a kezét. 
–Én...– szólalt meg a lány, de mielőtt befejezte volna a mondatot, Juan odalépett, félresöpörte a pénzhalmot, kivette a borítékot, óvatosan szétnyitotta, tenyerével kisimogatta. 
–Itt van, amit keresel ­– mutatott a boríték belsejére rajzolt térképre, amelyből itt-ott hiányoztak darabok, amelyek a földön heverte szerteszéjjel.
***
A sztori tömörített, a hamarosan megjelenő könyv részletesebben tartalmazza a történetet, amely folytatódik egy másik országban.
 Hasonló kalandok, rejtélyek, izgalmas utazások várnak Egri Zsanna könyveiben. Mindet megtalálod e-könyvben illetve a készlettől függően nyomtatott könyvben is itt a Szív-titkok-könyv webáruházban.

 

Utazz Afrikába! Nyereményjáték szabályzat

A Szív-titkok-könyv játékot hirdet a Szív-titkok-könyv Facebook oldalán az oldal felhasználói számára

Utazz Afrikába!

címmel.

A  játék időtartama: 2018.05.25-2018.06.24

A játék menete:  

Egy kérdésre kell válaszolni. A poszt megosztásával minél több lájkot szerezni a hozzászólásra. A legtöbbet kedvelt hozzászólás nyer.

 

Kik vehetnek részt a játékban?

A játékon azon Magyarországon állandó lakhellyel rendelkező természetes személyek, felhasználók vehetnek részt, akik csatlakoztak a Szív-titkok-könyv Facebook oldalhoz.

Nyeremények:A résztvevő Játékosok közül 2018. 06. 25-én a legtöbb kedvelést elérő hozzászóló nyereménye Egri Zsanna Egy milliomos bőrében Afrikában című e-könyvét, valamint a Meghívó nászútra és Elveszve Mexikóban nyomtatott könyvet is.

A nyertest e-mailben/Facebook privát üzenetben értesítjük, amelyben a nyeremény átvételének pontos feltételeiről, helyszínéről és határidejéről is tájékoztatást kapnak. A nyertes által megadott személyes adatok hiányosságáért/hibájáért (pl. névelírás, email-cím elírás stb.) a (szervező ) semmiféle felelősséget nem vállal.

Személyes adatok kezelése:

A játékban való részvételhez a felhasználó egyes Facebook-on megadott adataira van szükség, mely adatok az alkalmazás engedélyezésére való felszólítás előtt részletezve vannak a felhasználó előtt.

Az adatvédelem megegyezik a www.szív-titkok-könyv.hu  webáruház adatvédelmi nyilatkozatában leírtakkal..

A nyertes a játékban való részvételével hozzájárul, hogy a Szív-titkok-könyv a nyertes személyi adatait és személyes jellegű információit (név, állandó lakcím) díjmentesen nyilvántartásba vegye és a jelen nyereményjáték lebonyolítása és dokumentálása céljára a jövőben is díjmentesen kezelje a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvényben foglalt célból, valamint marketingtevékenysége és a Nyereményjáték lebonyolítása és dokumentálása céljára. További harmadik személyeknek a Szív-titkok-könyv ezen információkat nem adja tovább. A Szív-titkok-könyv kötelezettséget vállal arra, hogy a résztvevők személyes adatait a hatályos jogszabályi rendelkezések betartásával kezeli.

Kik nem vehetnek részt a játékban?

A játékban nem vehetnek részt a Szív-titkok-könyv munkatársai.

A játék szervezője az esetleges hibás, valótlan regisztrációkért felelősséget nem vállal. Az előírttól eltérő formátumú regisztrációk helyességének elbírálására a jogot a játék szervezője fenntartja magának.

A nyeremények készpénzre nem válthatók.

A Szív-titkok-könyv fenntartja magának a jogot jelen Játékszabály módosítására illetve kiegészítésére.

NAIH szám bekérése folyamatban.

Ezt a nyereményjátékot a Facebook semmilyen formában nem támogatja, azzal összefüggésbe nem hozható.

This promotion is in no way sponsored, endorsed or administered by or associated with, Facebook.

 

 

Victoria Green: Valter és Vivien II. kötet

Prológus
Vivien

Szerencsés lánynak éreztem magam. Mint kiderült, Valternak hatalmas szíve van! Minden rossz ellenére, amit elkövettem ellene, képes volt megbocsájtani. Messzemenően nem ezt érdemeltem volna. Szokták mondani, az igaz szerelem képes minden akadályt legyűrni. Na, a mienk pont ilyen volt! A mi szerelmünk kapott hideget, meleget, de leginkább hideget, és a legtöbbet sajnos én okoztam. Nem vagyok rá büszke.
A kapcsolatunk elején nagy volt a bizonytalanság részemről, próbáltam hinni neki, de a sok negatív benyomás, ami ért, elbizonytalanított. Valter kezdetektől fogva azt vallotta, hogy nem ő ölte meg legjobb barátját, Nimródot. Mégis elítélték, és az időnkénti agresszív viselkedése is arra utalt, hogy nem ártatlan. Összezavart.
Szerencsére az igazság győzött, és Valter ártatlanságára hivatalosan is fény derült. Arra, hogy ez miként következett be, nem szívesen emlékeztem. Sajnos hoztam olyan rossz döntéseket az életemben, amit lehet, hogy soha nem fogok tudni jóvátenni. Örökre nyomot hagyott a lelkemen, és talán csak tengernyi idő lesz képes arra, hogy elhalványítsa.

1. Fejezet

Vivien

A langyos víz finoman simogatta a bőrömet, ahogy a szivacsból kisajtolva végig csorgott rajtam. Valter újra a kádba merítette a szivacsot, majd kiemelve a mellemre csöpögtette belőle a vizet. A fürdőhabot szép lassan eltávolította róla, így szabadon meredeztek a mellbimbóim. Látványuktól Valter vágyakozva a fülembe sóhajtott.
– Imádom őket. Olyan gyönyörűek – suttogta, és hangjától libabőrbe borult a karom. Mély sóhaj kíséretében behunytam a szememet, és átadtam magamat a kéjnek, amit Valter ujjai okoztak. Gyengéden ingerelte keményre duzzadt mellbimbóimat, játszott velük, bennem pedig fokozatosan kelt életre a szexuális vágy. Megnyaltam alsó ajkamat, és fejemet a vállára döntöttem, úgy élveztem tovább kényeztetését. Egy percre sem hagyta abba, én pedig lassan elveszítettem a fejemet. Önkéntelenül nyögtem fel egyik vadabb érintésétől.
A nyakamat csókolta, mialatt ujjai lecsúsztak a mellemről a vízbe, és megérintették a legérzékenyebb pontomat. Hogyan tudja ilyen érzékien csinálni? Alig ért hozzám, de már az orgazmusom határát súrolta. Egész testem reszketett. Elvesztem az érzékiség világában. Finoman körözött a csiklómon, miközben nyelvével a nyakamat masszírozta. Akartam, hogy a számba hatoljon, és nyelve vad táncot lejtsen az enyémmel, de annyira élveztem simogatását, hogy képtelen voltam oldalra fordítani a fejem. Teljesen az uralma alá vont. A szenvedély, amit percek alatt kihozott belőlem, semmissé foszlatta az akaratomat.
Férfiassága keményen nyomódott a hátamnak, ami még inkább felizgatott. Meg akartam érinteni, ízlelni, a számba venni. Valter sóhajaira vágytam, ahogy a gyönyör felé sodrom őt.
Már pusztán ennek gondolatától felrobbantam. Lábaimat reszketve szorítottam össze, de Valter nem hagyta magát egykönnyen. Tovább ingerelt, én pedig a fürdőszoba csendjébe sikoltottam. Túlontúl érzékennyé váltam.
– Csendesebben, szépségem! – hallottam a fülemben felcsendülni hangját.
– Nem megy, ha ilyen jól csinálod! – emeltem fel a fejem, és néztem vágytól égő barna szemébe.
– Most te következel! – jelentettem ki huncut mosollyal az ajkamon, miközben tenyeremet végighúztam a mellkasán. – Állj fel, kérlek!
Valter elutasítóan csóválta a fejét. – Felizgattál – magyarázta.
– De hisz’ hozzád sem értem! – nevettem. Valter kilépett a kádból, és megragadta a kezemet. Én is kimásztam, majd sietve követtem őt a hálószobába. Egyenesen az ágyhoz húzott. – Pusztán a látványod olyan izgató, hogy ha most még a száddal kezdesz el játszani rajtam, biztosan nem jutunk el az ágyig. Én viszont most keményen a magamévá akarlak tenni! – hadarta, miközben az óvszert kotorászta elő a fiókból.
– Értettem… – feleltem kislányos hangon, az ágy szélén ülve. Valter széttépte a zacskót, és kiszedte belőle a gumit. Én leugrottam az ágyról, és elé siettem.
– Várj! Hadd csináljam én! – Alsó ajkamba haraptam, miközben kikaptam kezéből a gumit, és letérdeltem. Ő lepislantott rám, lélegzete felgyorsult, túlfűtött vággyal nézte végig, hogyan csúsztatom merev, vérrel telített férfiasságára a gumit.
– Ah, Vivien! Kicsinálsz! – sóhajtotta, majd hónom alá nyúlt, és felhúzott a földről. Háttal dőltem le a puha franciaágyra. Valter fölém magasodott, lábával szétnyitotta az enyémet, és közéjük helyezkedett. A számba csókolt, nyelvével mélyre hatolt, miközben vadul és hirtelen csapódott belém. Felsikoltottam az érzéstől, ahogy teljesen kitöltött. Újra eggyé váltunk. Szerelmünk vad szenvedéllyé alakult, és semmi sem csillapíthatta. Az árral sodródtunk, körülöttünk minden lángba borult. Mindenütt a forróság, és mérhetetlen boldogság. Testünk szinkronban mozgott, a hátam ívben megfeszült döféseitől. A szobában nem lehetett mást hallani, csak az ágy ritmusos recsegését, és édes élvezésünk dallamát. – Őrülten szeretlek, Vivien! – hallottam meg ziháló hangját.
– Én is szeretlek! Örökké! – válaszoltam, bár erősen kellett koncentrálnom a szavaimra, mert közben nem lassított. Kezével végigsimított melleimen, majd finoman rájuk csapott. Örömittas nyögéssel díjaztam tettét. Ő a szájába vette az egyiket, és mámorító érzést keltve nyalta és szívta a mellbimbómat. Fekete hajába markoltam, jelezve, mennyire élvezem azt, amit csinál. Megragadta a kezemet, és a fejem fölé tolta. Nyakába vette a lábaimat, ismét fölém magasodott egész testével. Még mélyebbre jutott, és minden döfésével az orgazmus felé lökött. Hangosan élveztem el alatta, testem vonaglott. Ő a plédbe markolt, miközben a csúcsra jutott. Kimerülten dőlt mellém az ágyba. Percekig csak heves zihálásunkra figyeltünk, mely fokozatosan váltott normális ritmusra. Majd mikor kellőképpen magunkhoz tértünk, egymásra néztünk. Valter széles vigyorral az arcán csúszott oda hozzám. Összebújtunk, és élveztük a meghitt pillanatot.

Valter
                – Valter! – hallottam Vivien kiáltását. Nem akartam most rá figyelni. Sokkal fontosabb volt az, hogy ezt a görényt, itt előttem, kicsináljam. Már el is képzeltem hogyan szúrom a kést a torkába. Nem érdekelt a börtönbüntetés. Vivien Dénest választotta! Hiába figyelmeztettem arra, hogy kicsoda. Nem hitt nekem. Én viszont nem fogom hagyni, hogy Nimród gyilkosa szabadon garázdálkodjon, és élje kis életét a szerelmem oldalán! Inkább leülök húsz-harminc évet a sitten, mint hogy ez a senkiházi tovább rontsa itt a levegőt!
– Ne bántsd őt, kérlek! Visszamegyek hozzád, csak hagyd ezt abba! – kiáltott újra a szerelmem.
Visszajön hozzám? Az ígéretét hallva szívem hatalmasat dobbant. Még a levegő is megrekedt a tüdőmben. Biztos jól hallottam? Feléje fordultam, amit nagyon rosszul tettem, mert Dénes azonnal kihasználta az alkalmat, és kicsavarta a kést a kezemből. Alig volt időm mozdulni, Dénes keményen állon vágott egy alulról jövő ökölcsapással. A fogaim durván összekoccantak, szédülve billentem hátra. Éreztem, hogy a gravitáció lehúzza a testemet, és megragadtam Dénest. Ha én zuhanok, akkor szépen tartson velem! Korántsem akartam meghalni, így a híd korlátja után kaptam. Oldalra pillantva viszont sajnálattal láttam, hogy Dénesnek is sikerült megkapaszkodnia. A francba! Igazán lezuhanhatott volna! Dühösen néztünk egymásra, majd megpróbáltuk felhúzni magunkat. Reménytelen próbálkozásnak bizonyult. Annyit küzdöttünk egymással, hogy teljesen kimerültünk. Vivien megjelenése a hídon reményt ültetett a szívembe.
Mégis megúszom. Eljött értem, hogy megmentsen. De mikor áthajolt a korláton, mindkettőnket fel akart húzni. Nem lehet ennyire hülye! Dénes veszélyt jelent mindenkire! Minek akarja megmenteni? Miért nem tud bízni bennem?!
Vivien hiába próbálkozott, erőtlen karjával ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Egyszerre csak egyikünket lesz képes felhúzni. Ezzel még nem is volt probléma, de az idő vasfoga igen meggyötörte a hidat, és egy szívből jövő reccsenéssel jelezte felénk, hogy hármunkat nem sokáig képes megtartani. Dénes figyelmeztette is erre Vivient, aki ekkor már teljesen magán kívül volt a pániktól.
– Segítsen valaki! – kiabálta a távolba, tehetetlenségében könnyei az arcát áztatták. Segíteni akartam neki a döntésben, ezért a kezébe adtam az életemet.
– Húzz fel, Vivi! – kértem, de ekkor megláttam valamit a szemében, amitől riadtan dobbant a szívem.
– Bocsáss meg! – nyögte ki elkínzottan. Én hatalmasra nyílt szemekkel meredtem rá. Kérni akartam, hogy ne tegye, de ahogy kimondta szavait, már el is engedte a kezemet.
– Vivien! – ordítottam, és a becsapódástól való félelmem dió nagyságúra zsugorította a gyomromat. A szívem elviselhetetlenül zakatolt. Vivien döntése miszlikbe szakított belülről. Szerencsére a szenvedésem nem tartott sokáig, mert pillanatok alatt becsapódtam. Az életem minden fájdalmával együtt örökre elillant.

Egri Zsanna: Egy milliomos bőrében Afrikában

Irány Afrika!

–Meg fognak ölni, fiam!
A szavak elszálltak a szélben. Ildikó némán meredt a távozók után. Szavaira senki nem válaszolt, csak egy vonatfütty sikított fel a távolban. Bennel és Bettivel elindult a vonat.
Ben szótlanul bámult ki az ablakon. A vonat hangja visszaidézte a múltat. A töltés aljában eltöltött éjszakákat, és azt a hajnalt, amikor a vagon lezuhant mellé. Sápadtan gondolt a pillanatra, amikor minden megváltozott. Ott zakatolt benne a kérdés: ki is ő tulajdonképpen? Csöves vagy a milliomos? Csóró vagy gazdag? Kinek az életét kellene élnie?
Szemben vele a gyönyörűséges szerelme, és egyenesen Dél-Afrikába tartanak. Mi ez, ha nem csoda? Egy jel, hogy folytatnia kell! Egy másik ember életét élni, és elfelejteni a hajléktalan múltat.
Betti szótlanul fürkészte a férfi arcát.
–Edvárd... – akadt el a hangja. – Akkor most hogyan is hívjalak?  Bennek? Benjáminnak? Edvárdnak?
–Hívj, ahogy akarsz – vonta közelebb a lányt, megcsókolta az ajkát. – Csak szeress!
–Szeretlek, te bolond! De, nem tudlak Benjáminnak hívni. Olyan fura! Nekem Edvárd maradsz.
–Most már az vagyok.
–Dehogyis! Ő meghalt balesetben.
–Így is volt, de nézd! – nyúlt a zsebébe. – Az útlevelem Kállay Edvárd névre szól. Ki más lennék? Különben is, külföldön senki nem fogja kétségbe vonni.
–Jaj, nem jó ez így! – tördelte a kezét Betti. – Mégis be kellett volna menni a rendőrségre.
–Megőrültél? Börtönbe zártak volna. Különben is, Kis Benjámin meghalt, eltemették.
–Baj lesz belőle! Rá fognak jönni.
–Ugyan! Ki jönne rá? Nyugodj meg, édes! Én vagyok Kállay Edvárd, a milliomos – húzta ki magát önelégülten.
–Várj csak! – kapott a fejéhez Betti. – Te pénzt loptál tőlük?
Ben arca elszürkült. Sosem gondolta, hogy ennyire rosszul eshet, ha tolvajnak nézik. Régen ez nem jelentett gondot, hiszen gyakran megesett, hogy egy-két dolgot elcsent a boltokból. Az utcán talált értékkel sem rohant a talált tárgyak osztályára.
–Mit képzelsz rólam! – csattant fel. – A pénzért megdolgoztam. Nem bízol bennem? Vagy megbántad, hogy velem jöttél? – hajtotta le a fejét.
–Nem, kedves, csak félek – súgta Betti.
–Nincs mitől, megvédelek mindig, mindenhol! Soha nem hagynám, hogy bántsanak!
–Megígéred?
–Igen.
–És akkor most elmondod, hova megyünk és mit fogunk csinálni?
–Nem is tudom – hajtotta le a fejét. – Van kint egy magyar család, Tóthék, ők majd segítenek.
–Hol fogunk lakni? Mi lesz velünk?
Ben széttárta a két kezét. Amikor Betti elhagyta, már nem érdekelte az afrikai utazás, nem tervezte a jövőt. Minden mindegy volt.
–Micsoda! Nem tudod?
–Mondom, hogy a Tóth család segít. Van egy bérelt lakásuk. Itt a címűk – vett ki egy papírlapot a tárcájából. – Csak jut egy szoba nekünk. Majd lesz valahogy!
–Edvárd, így nem lehet! Elutazunk több ezer kilométert és nem tudjuk miért, hova, minek?
–Ugyan már! Legyél egy kicsit kalandvágyó! Meglátod, nagyon jó lesz!
–Nem is tudom – nézett elkomorulva Ben szemébe.
Jó lesz! Hidd el! – biztatta Ben.
Afrikában
Ben és Betti, mint két elveszett gyermek, úgy kapaszkodtak egymásba. Szédültek a kavargó tömegtől, tétován tekingettek körbe.
–Most hova menjünk? – nézett Benre Betti.
Ben mogorván bámult maga elé. Ebben a pillanatban tudatosult benne, mennyire átgondolatlanul vágott neki a nagy kalandnak. Már nem volt visszaút.
–Keresünk taxit, és elmegyünk ahhoz a magyar családhoz, várnak ránk.
–Nézd! – rángatta meg Betti a karját, fejével intett egy fekete férfi felé. Az idegen kezében tartott táblán jól olvasható volt a név: Edvárd Kállay.
–Ez meg hogy lehet? – kerekedett el Ben szeme.
–Nem mondtad, hogy elénk jönnek.
–Nem is volt róla szó, csak a címüket adták meg.
–Akkor nem is biztos, hogy ők küldték ide?
–A francba! Ha már értünk jöttek, miért ne mehetnénk?ragadta meg Betti kezét. –Gyerünk!
–De, nem is ismerjük, az a férfit! Nem is biztos, hogy ránk vár.
–Ugyan! Nem hinném, hogy rajtam kívül még egy Kállay Edvárd lenne itt – nevetett fel Ben a gondolatra.
–Edvárd, ne menjünk, nekem ez nem tetszik!
–Ne légy buta! Ez egy remek alkalom, lehet mégis Tóth Laci küldte. Tudod, akikkel beszéltem – rángatta magával Bettit, aki megadóan követte.
Ben abban a pillanatban eldöntötte: ha a sors így akarta, akkor bizony marad a milliomos bőrében. Mennyivel könnyebb így!
Mikor a férfihoz értek, Ben határozottan nyújtotta a kezét, és gyönge angolsággal üdvözölte. Hátrahőkölt a hirtelen rázúduló idegen szavaktól. A férfi afrikans nyelven beszélt, és kézzel-lábbal mutogatva a kijárat felé tessékelte őket, egyenesen egy fekete limuzinhoz.  Ben köpni – nyelni nem tudott.
–Látod, kedves, minden kialakul! – mosolygott Bettire, aki egyre idegesebben tekingetett körbe, de mielőtt tiltakozni lett volna ideje, Ben karjánál fogva betolta az autóba, majd maga is bebújt mellé. 
–Edvárd, ki küldhette ezt az autót? Azt mondtad, hogy az a család bérelt lakásban él. Miből lenne nekik ilyen autójuk?
Ben csak a vállát húzogatta.
–Biztos kölcsön kérték.
Ben még mindig nem fogta fel. Mi történik vele? Egyik pillanatról a másikra valóra válnak az álmai. Ott ül mellette egy gyönyörű szőke nő, és egy luxusautó suhan velük.
Semmiképpen sem akarta elrontani ezt a fantasztikus pillanatot holmi kétkedéssel, egyszerűen csak élvezni akarta. Maga mögött hagyta hajléktalan létét, és azt is, ami utána következett. Új életet akart kezdeni, és ami most vele történik, határozottan jó.
A vonatbaleset örökre megváltoztatta az életét, és ő azt a jövőt akarta, amely Kállay Edvárdra vár.
Vajon milyen ember lehetett az igazi Edvárd? Sokat tudott a férfiról, de inkább csak az üzleti ügyeiről. Hiába hackelte meg a laptopját, a magánéletéről semmit nem talált. Nem is érdekelte, amit tudott elég volt, hogy elhitesse, ő a Kállay vagyon egyik örököse. Bár az a hír, hogy valahol Afrikában él egy nő, aki Kállay felesége volt... Az egy kicsit megzavarta.
Az élet mégis a legszebbet adta neki. Szerelmet, boldogságot. Ezt az érzést nem akarta elveszíteni, azzal, hogy visszafordul vagy feladja magát.
–Edvárd, félek!
–Mitől, kicsim? Nem lopnak el bennünket, főleg nem egy ilyen autóval – cirógatta meg a lány arcát.
Betti lemondóan bámult ki a limuzin lehúzott ablakán, nézte, ahogy az autópálya túloldalán időnként elsuhannak mellettük az autók. Hátranézett a távolodó repülőtér felé. Mögöttük egy bordó színű autó buzgón próbálta leelőzni a mellettük haladó ezüstszínű furgont. – Mintha otthon lennénk, itt sem engedik el egymást – figyelte a két jármű viaskodását. A kisteherautó továbbra is szomszédságukban száguldott.
Betti elmélyülten olvasta a virágszállító oldalán lévő szöveget. TON-KIN FLORIST. Hátrafordította a fejét, felnézett a platóra, ahol színes virágok sorakoztak. Mindez pár másodperc volt, ahogy visszafordult, elállt a lélegzete. Egy pisztolycső meredt rá a teherautó ablakából. Egyszerűen képtelen volt megszólalni, csak nyöszörögni tudott. 
Ben nem figyelt Bettire, némán bámult az ellenkező irányba. Az elkövetkező jövőjükre gondolt. Hogyan tudná használni azt a pénzt, ami a számláján van? Vajon mire elég? Talán csak néhány hónapra, vagy akár egy évre is. Először bérel egy lakást, és munkát is fog keresni. Ettől egy kicsit bizakodóbbá vált. Betti felé fordult, hogy a gondolatait elmondja.
Betti sápadtan meredt ki az ablakon, teste remegett, majd hatalmasat sikított. Ben ijedten kapott a szívéhez.
–A frászt hozod rám! Mi...  kiáltott fel, de a mondatot már nem tudta befejezni.
Mintha villám csapott volna le a szomszédságukban, a mellettük haladó furgon megpördült.
 Ben szemével követte. A furgon keresztbefordulva megállt az autópálya közepén, háta mögött egy bordó Mazda beletekeredett a szalagkorlátba.
Sofőrjük lassított. Néhány másodperc múlva a karambolozó autók ajtaja kinyílt, az utasok kiszálltak. Ben felsóhajtott, már nem is látszott olyan komolynak a baleset. A limuzin vezetője is csak legyintett, majd beletaposott a gázpedálba. Egyedül Betti zokogott hisztérikusan.
–Úristen! Meg akartak ölni!
–Ugyan már! Ez csak egy koccanás, két autó összeszaladt. Még csak hozzánk sem értek.
–Pisztoly volt náluk!
–Ugyan! Képzelődsz, kicsim!
–De, láttam...
–Kérlek, ne hisztizz! Mindenben a rosszat látod, engedd el magad! Élvezd a kényelmet! Afrikában vagyunk, itt nem ismer senki – ölelte át Betti vállát, aki tovább szipogott.
Betti lehajtotta a fejét. – Tényleg a képzeletem játszott velem? Vagy valaki csak vicces kedvében volt? Ki akarna minket megölni? – Nem tudom. Lehet, rosszul láttam – nézett fel Benre.
–Túlzottan aggódsz! Rémképeket látsz, nincs itt semmilyen veszély. A legrosszabb, ami történhet, hogy rájönnek, nem azok vagyunk, akinek gondolnak.
–És akkor mi lesz? Kidobnak az autóból?
–Menet közben biztos nem, csak ha megállunk – nevetett Ben. – Akkor majd legfeljebb kifizetjük a fuvart.
–Miből?
–Van pénzem, ne izgulj! Mondtam, hogy milliomos vagyok.
–De...
–Mi a picsa! – kiáltott fel Ben elfeledkezve a jó modorról. – Ez meg mi?

Könyvek romantikától kezdve a thrillerig.