Címke: erotika

Bűnös angyalok



A céda

Ofélia Garza dacosan rázta meg dús fekete haját, amikor kilépett a napfényre, de még akkor sem fordult vissza, amikor háta mögött hatalmasat döndült a börtön kapuja. Szemét bántotta a fény, de nem érdekelte, csak mélyen szívta magába a szabadság bódító illatát. Öt hosszú évig várta a pillanatot, amikor átlépheti a Cárcel de mujeres küszöbét. A lelke már megbékélt. Tudta, hogy az Úr megbocsájtott neki, ám mégis tele volt aggódással. Az atya feloldozta bűnei alól, de az átkot nem vette le róla. Az átkot, amely éjjel-nappal vele volt, és szüntelen rettegéssel töltötte el. A verítékben úszó éjszakák és a vissza-visszatérő álom. A keze, a véres keze. Összeborzadt, pedig tudta, az ő kezéhez nem tapad vér. Mégis az a két férfi…     Babonás félelemmel tekintett a jövője elé, érezte, tovább kell cipelnie a múlt terheit. A lelkében tomboló vihar ellenére célirányosan tartott a buszmegálló felé. Csupán az a kevés kis apró volt a zsebében, amit az elmúlt évek alatt hagytak megtakarítani a börtön falai között. Mégsem izgult a pénz miatt. Nagyon előrelátó volt, már azelőtt is, hogy bekerült a rácsok mögé. Mindig mindent pontosan megtervezett. A nyugalmának az volt a fő oka, tudta, bőséges a pénz tartaléka. A pénze teljes biztonságban volt a rejtekhelyén, senki nem férhetett hozzá. Már gyerekként megtanulta, hogy a lehetőséget ragadja meg, és ne engedje ki a kezéből, amit megszerzett. Minden pesot elrejtett, amire nem volt feltétlen szüksége.                                                                                  Gyűlölte azt a nyomort, ami a születésétől megkeserítette a mindennapjait. Az apját soha nem ismerte, de nem is akarta. Ismeretlenül is utálta, ahogy a legtöbb férfit. Kisgyermekként csak azt látta, milyen keservesen küzd az anyja, hogy őt a húgával együtt fel tudja nevelni. Maria Garza keserű asszony volt, aki sosem panaszkodott, ám Ofélia pontosan tudta, hogy az anyja titokban sírta el a bánatát az Úr keresztje előtt, amikor a gyermekei nem láthatták. Szinte soha nem volt pénzük, bármennyire erőlködött az anyja. Mégis, ha nagy ritkán pénzhez jutottak, majdnem a teljes összeget a beteg kishúgára kellett költeni. Sokba kerültek az orvosok. Emlékeiben mindig úgy él a húga, hogy hatalmas szemekkel, könyörgően néz rá. Soha nem bírta megállni, hogy ne ossza meg Luciával, azt a kevés ételt, ami neki jutott.  Olyankor úgy tett, mintha nem látná a könnyeket az anyja szemében.                         Ő egyáltalán nem akart olyan életet, mint amilyen a mamájának jutott, vagy talán még annál is rosszabbat. Így már egészen kicsi korától azt hajtogatta, hogy gazdag akar lenni. Eleinte csak megmosolyogták, ám amikor egyre többet hangoztatta ezt az elhatározását, kinevették, kigúnyolták. Mégsem szégyellte magát, inkább dacolt a világgal, és megfogadta, hogy mindenáron bebizonyítja, gazdag fog lenni. Olyan vagyona lesz, amilyen a szülőhelyén senkinek nincs, de még a közeli városban sem. Pontosan látta, hogy mi történik a falujában. Az Úr arra kényszerítette, hogy igen fiatalon vegye kezébe a saját sorsát.                      Lent, Mexikó legdélebbi részén, a guatemalai határ közelében született. Azon a környéken szép lánynak lenni egyenlő volt a szabadság elvesztésével. A szépség árucikk volt. Maria Garza, Ofélia anyja, csupán annak köszönhette, hogy nem került a drogbárók kezébe, mert születésekor eldeformálódott a feje. Torzult arca visszatetszést váltott ki az emberekből, ám tökéletes teste mégis vonzotta a helyi férfiakat.       A férfi, aki Ofélia apjává vált, faképnél hagyta őket. Öt év telt el, amikor újabb férfi tűnt fel Maria Garza életében, és Lucia, Ofélia húga megszületett. A sors megismételte önmagát, az a férfi is magára hagyta az anyjukat. Így maradtak hármasban. Soha nem mondták ki azt a szót, hogy apa, csak úgy emlegették a nemző apáikat: a rohadékok. Maria Garza mindent megtett a gyermekeiért, keményen dolgozott a földeken, így idősebb lányára maradt a háztartás. Ofélia hamar megtanulta a gazdálkodást, de sosem szerette, mindig többre vágyott. Úrinő akart lenni, akinek szolgái vannak, és minden vágya teljesül.                             Oféliáról már egészen apró korában tudták, hogy veszélyben lesz. Vitathatatlan volt, hogy mindazt a szépséget, amit az anyától elvett az élet, azt elsőszülött lányánál visszaadta.

Maria Garza kétségbeesetten harcolt, hogy megmentse Oféliát a bajtól. Az akkor még csenevész Luciát nem kellett félteni, hiszen még igen kicsi volt, és beteg lányra amúgy sem volt szükségük a drogbáróknak, semmi hasznát nem vették volna. Ofélia a börtönben is sokszor álmodott a múltról. Újra látta, ahogy az anyja a házuk melletti jókora kukoricaföldön ássa a vermet, és ő, mint egy üregi nyúl, oda bújt a sötét arcú férfiak elől. Rettegve szívta magába a nedves föld illatát, míg arra várt, hogy a veszély elmúljon.                                                                  Gyakran felbukkant egy-egy kokain-báró a környéken. Olyankor a falubeli apák és anyák mind kétségbeesetten igyekeztek lányaikat elrejteni. Hiába volt minden trükk, új rejtekhely, mégis sorban tűntek el a szebb lányok a környékről. Mindenki tudta, hogy milyen sorsra jutottak. Szex – tárgyak lettek, vagy rabszolgaként szolgálták a drogból meggazdagodott férfiakat. A rendőrség semmit nem tett, hogy megakadályozza ezeket az emberrablásokat, hiszen mindannyian a drogbárók kezében voltak.                 Ofélia gyűlölte a rettegést, a bujkálást.                              Ma is előtte van a kép, amikor az anyja elé állt. Nem akarta megvárni, hogy érte jöjjenek, és bármelyik pillanatban elvigyék.                                                                          –Madre, beszélnünk kell! – nézett elszántan a szomorú asszony szemébe. – El kell hagynom a házat, nem élhetek így.                                                                                    A szíve olyan hangosan dobogott, hogy az már fájt. Ahogy annak az asszonynak a nézése, aki a világra hozta. Abban a pillanatban tudta, kést szúrt az anyja szívébe. Az édesanyjáéba, akit végtelenül imádott. Maria szabálytalan arca még jobban eltorzult. A megtört asszony nem kérdezett semmit, csak némán nézte Oféliát, miközben legbelül harcolt önmagával. Tudta, eljön a pillanat, és azt is, hogy nincs más lehetőség.                                                                                                 –Madre, kérlek, mondj valamit! – könyörgött Ofélia, remélve, hogy nem engedi el. Gyermeki lelke bízott benne, hogy az anyja még megmentheti. Ám Maria arca nem mozdult, csupán tétova lépéséket tett a lánya felé, aki másodpercek alatt zuhant a karjába.           Anya és lánya nem érezte az idő múlását, nem tudták mennyi ideig sírtak egymás vállán, miközben mindketten a földre rogytak szorosan egymásba kapaszkodva.

Ofélia akkor ott eldöntötte, soha többet nem akar sírni. Erős fog lenni! Megsimogatta anyja őszbe fordult fürtjeit, és halk szavakkal mesélte el, hogy mire készül. A reményvesztett anyának már nem volt ereje tiltakozni. Ofélia már pontosan tudta, nincs visszaút. Még egyszer megcsókolta, majd felsegítette az anyját. Hang nélkül lépett az apró hálóba, amelyen a húgával osztozott. A sötét kis helyiségben Lucia mélyen aludt, miközben vézna ujjai egy foltos rongybabát szorongattak. Ofélia némán nézte a kislányt, majd keserűen megrázta a fejét. Gyors mozdulattal rángatta magára egyetlen ünnepi ruháját. Úgy lépett ki a szobából, mintha csak a templomba készülne. A konyhában némán állt az anyja. Maria Garza úgy küzdött az érzéseivel, hogy majd belehalt. Ofélia egészen halkan mondta ki a szavakat.                                     –Megígérem, hogy mindenben segíteni foglak téged és Luciát. Isten anyjára esküszöm!                                         Maria kikapcsolta a nyakán lévő láncot, megcsókolta az apró ezüst keresztet, majd a lánya nyakába akasztotta. Szorosan ölelte magához a gyermekét, akit az Úr kegyeire bízott.                                                                     Ofélia nem sírt, csak egyetlen erőszakos mozdulattal kitépte magát anyja karjaiból. Úgy futott, hátra sem nézve, mintha az élete múlna rajta. Tudta, ha megfordul, nem tud elmenni.                                           Tizenöt év, csupán ennyi jutott neki a szeretetből.

***

Ofélia bármennyire fiatal volt, tudta mit akar, és azt is, hogy mit fog tenni. Egyetlen lehetősége volt csupán, az, hogy a testét használja. Senki sem kényszerítette rá, ő egyedül döntött így.                                                                   Saját maga választott férfit, azt, aki mellett talán biztonságban lehet. Nem sok iskolát végzett, de az eszét mindig jól tudta használni. Hónapokig tervezgetett, tájékozódott, mielőtt döntött.                       A falu egyetlen helye a piac volt ahol összejöttek az emberek. Ofélia már egész apró gyerekként szerette hallgatni a felnőttek beszédjét, így mire a nagy lépésre szánta el magát, már mindent tudott. A közeli ranch, egész pontosan a gazdája, hamar felkeltette a figyelmét. Az asszonyok suttogták egymás között, hogy Gaspar Fernandeznek sem a marhákból származik a pénze, hanem egészen máshonnan. A férfi elhíresült a lányok révén is, és bár tagadta, a drog is jócskán hozott a konyhájára. Igaz, a nagy drogpiacon igencsak kis hal volt Gaspar, de amit megszerzett abból remekül meg tudott élni. Neki elég volt a drogbárók árnyékában meghúzódni, és úgy tenni, mintha minden jövedelme a marhacsordájából származna.                                                                                      Mara asszony, a falu varrónője volt az, aki viszont minden tudott a férfiról. Az asszony igen sokszor megfordult a ranchon. A lepcses szájú asszonyból nem volt nehéz kihúzni, hogy milyen titkos dolgok történtek a birtokon, elmesélte ő szívesen. Ofélia pedig, mint mindig nyitva tartotta a fülét.                             A falu asszonyai úgy vették körbe az alacsony, kövérkés Marát mintha a világ legnagyobb titkait árulná el nekik.                                                                                      – Tudjátok, micsoda gazdagság van ott? – nézett körbe fontosságának tudatában.                                                                 Mara rendkívül kiváltságosnak érezte magát, hogy Gaspart szolgálhatta.                                                                          – Na, mondd már! Tényleg annyi lány van ott? – bökte oldalba a falu legnagyobb pletykása.                                         – Dehogyis! Csak néhányan vannak, de azok nagyon szépek ám! Nem sajnál Gaspar tőlük semmit sem. Olyan drága, szép anyagokból kell nekik ruhát varrni, hogy ti olyat még nem is láttatok! Csupa selyem, színes kelme! Oh, a szívem szakad meg, amikor az ollóval belevágok!                                                                                       Arról persze egy szót sem ejtett, hogy ezt a fajta szívfájdalmát remekül tudta gyógyítani, hiszen a kelmék árából mindig csippentett egy keveset magának.                                                                                                   – Na, és Gaspar, milyen? Nagyon csúnya? – faggatta az egyik asszony, hiszen a mende-mondák a férfi rusnyaságáról szóltak.                                                               Kevesen jutottak be a ranchra, ám így is kiszivárgott egy – két dolog Gasparról.                                                                  Az asszonyok közül többen igencsak kíváncsiak voltak, hiszen agglegény volt a ranch gazdája, ami az özvegyasszonyoknak, pártában maradt lányoknak, igen remek lehetőségnek látszott. Még az sem volt olyan nagy probléma, hogy jó néhány szeretőt elhasznált már a férfi. Tudták ők, hogy az ilyenfajta férfi megszelídítésének is megvan a módja. Nem is sejtették, hogy Mara is hasonlóképpen gondolkodik.     – Ugyan már, nem mindegy hogyan néz ki? Elég, ha az ördögnél egy fokkal szebb. Nem panaszkodnak a lányok, mindegyik azt mondja, jó ember az – terelte el a beszédet a férfi kinézetéről a varróasszony.            Mara élvezettel mesélte, milyen finomságokkal kényezteti Gaspar a szeretőit, gondosan elhallgatva néhány apró részletet.                                                                    Az asszonyok tátott szájjal hallgatták a beszámolót Gaspar jólelkűségéről, bár nem mindenki dőlt be a lelkes özvegyasszony meséjének. Egy hallgatag asszony szomorú szemekkel figyelte a vidáman cseverésző varrónőt. A bánatos anya már elvesztette a lányát, és csak remélni tudta, hogy valahol a közelben van. Talán a Fernandez birtokon?                                                – Mondd csak Mara, a mi lányaink közül is van ott valaki? – faggatta óvatosan, ám, Mara nem szolgált neki jó hírrel.                                                                                           – Jaj, dehogyis! Gaspar sosem vinne magához a falunk lányai közül! – csattant fel az asszony munkaadóját védve.                                                                                                                   A háttérben Ofélia csak úgy itta magába a szavakat, mint valami édes nedűt. Érezte, hogy megvan az embere. Ha olyan jól bánik a lányokkal, akkor neki sem eshet bántódása.

***

Ofélia kifulladva ért a keskeny patak partjára, amely elválasztotta a ranchot a falujától. Letérdelt a víz fölé, kibontotta a szorosra font copfját. Fekete haja lágyan omlott vállára. Reszkető kezekkel gombolta ki blúzának felső gombjait, hogy nagyobb belátást engedjen a kebleire. Korához képest igen nagy mellei voltak, amelyek mégis feszesen meredtek előre, a férfiszemek legnagyobb örömére. Eleinte szégyellte, de már elfogadta. Most mégis tele volt félelemmel. Rettegett a gondolattól, hogy egy idegen férfi hozzáér a testéhez, ám más lehetőséget nem látott. Felállt, szorosabbra húzta derekán az övet. Szoknyája rásimult széles csípőjére, ami még jobban kihangsúlyozta karcsú derekát. Nem, nem volt nagy feneke, inkább csak a darázsderék miatt tűnt annak. Igencsak feszes hátsóval áldotta meg az Úr, így a falu ifjabb és idősebb férfijai is megfordultak utána. Hamar rájött, hogy ez nem is olyan rossz dolog. Egyre büszkébb lett a testére. Az arca sem adott panaszra okot. Szép vonású, sima bőr feszült rajta, amelyből az éjfekete szem igéző pillantásokat küldhetett a neki tetsző férfinak. Akiknek a száma igencsak csekély volt, mert fiatal lánykaként még nem mert szemet vetni egyetlen férfira sem. Megnézte magát a patak vizében, felállt és még utoljára visszapillantott az apró kis falura. Mélyet sóhajtott, megfordult és elindult, hogy eladja azt a szépséget, amit az Úr adott neki.

Megvásárolható itt