Címke: Mexikó

Bűnös angyalok



A céda

Ofélia Garza dacosan rázta meg dús fekete haját, amikor kilépett a napfényre, de még akkor sem fordult vissza, amikor háta mögött hatalmasat döndült a börtön kapuja. Szemét bántotta a fény, de nem érdekelte, csak mélyen szívta magába a szabadság bódító illatát. Öt hosszú évig várta a pillanatot, amikor átlépheti a Cárcel de mujeres küszöbét. A lelke már megbékélt. Tudta, hogy az Úr megbocsájtott neki, ám mégis tele volt aggódással. Az atya feloldozta bűnei alól, de az átkot nem vette le róla. Az átkot, amely éjjel-nappal vele volt, és szüntelen rettegéssel töltötte el. A verítékben úszó éjszakák és a vissza-visszatérő álom. A keze, a véres keze. Összeborzadt, pedig tudta, az ő kezéhez nem tapad vér. Mégis az a két férfi…     Babonás félelemmel tekintett a jövője elé, érezte, tovább kell cipelnie a múlt terheit. A lelkében tomboló vihar ellenére célirányosan tartott a buszmegálló felé. Csupán az a kevés kis apró volt a zsebében, amit az elmúlt évek alatt hagytak megtakarítani a börtön falai között. Mégsem izgult a pénz miatt. Nagyon előrelátó volt, már azelőtt is, hogy bekerült a rácsok mögé. Mindig mindent pontosan megtervezett. A nyugalmának az volt a fő oka, tudta, bőséges a pénz tartaléka. A pénze teljes biztonságban volt a rejtekhelyén, senki nem férhetett hozzá. Már gyerekként megtanulta, hogy a lehetőséget ragadja meg, és ne engedje ki a kezéből, amit megszerzett. Minden pesot elrejtett, amire nem volt feltétlen szüksége.                                                                                  Gyűlölte azt a nyomort, ami a születésétől megkeserítette a mindennapjait. Az apját soha nem ismerte, de nem is akarta. Ismeretlenül is utálta, ahogy a legtöbb férfit. Kisgyermekként csak azt látta, milyen keservesen küzd az anyja, hogy őt a húgával együtt fel tudja nevelni. Maria Garza keserű asszony volt, aki sosem panaszkodott, ám Ofélia pontosan tudta, hogy az anyja titokban sírta el a bánatát az Úr keresztje előtt, amikor a gyermekei nem láthatták. Szinte soha nem volt pénzük, bármennyire erőlködött az anyja. Mégis, ha nagy ritkán pénzhez jutottak, majdnem a teljes összeget a beteg kishúgára kellett költeni. Sokba kerültek az orvosok. Emlékeiben mindig úgy él a húga, hogy hatalmas szemekkel, könyörgően néz rá. Soha nem bírta megállni, hogy ne ossza meg Luciával, azt a kevés ételt, ami neki jutott.  Olyankor úgy tett, mintha nem látná a könnyeket az anyja szemében.                         Ő egyáltalán nem akart olyan életet, mint amilyen a mamájának jutott, vagy talán még annál is rosszabbat. Így már egészen kicsi korától azt hajtogatta, hogy gazdag akar lenni. Eleinte csak megmosolyogták, ám amikor egyre többet hangoztatta ezt az elhatározását, kinevették, kigúnyolták. Mégsem szégyellte magát, inkább dacolt a világgal, és megfogadta, hogy mindenáron bebizonyítja, gazdag fog lenni. Olyan vagyona lesz, amilyen a szülőhelyén senkinek nincs, de még a közeli városban sem. Pontosan látta, hogy mi történik a falujában. Az Úr arra kényszerítette, hogy igen fiatalon vegye kezébe a saját sorsát.                      Lent, Mexikó legdélebbi részén, a guatemalai határ közelében született. Azon a környéken szép lánynak lenni egyenlő volt a szabadság elvesztésével. A szépség árucikk volt. Maria Garza, Ofélia anyja, csupán annak köszönhette, hogy nem került a drogbárók kezébe, mert születésekor eldeformálódott a feje. Torzult arca visszatetszést váltott ki az emberekből, ám tökéletes teste mégis vonzotta a helyi férfiakat.       A férfi, aki Ofélia apjává vált, faképnél hagyta őket. Öt év telt el, amikor újabb férfi tűnt fel Maria Garza életében, és Lucia, Ofélia húga megszületett. A sors megismételte önmagát, az a férfi is magára hagyta az anyjukat. Így maradtak hármasban. Soha nem mondták ki azt a szót, hogy apa, csak úgy emlegették a nemző apáikat: a rohadékok. Maria Garza mindent megtett a gyermekeiért, keményen dolgozott a földeken, így idősebb lányára maradt a háztartás. Ofélia hamar megtanulta a gazdálkodást, de sosem szerette, mindig többre vágyott. Úrinő akart lenni, akinek szolgái vannak, és minden vágya teljesül.                             Oféliáról már egészen apró korában tudták, hogy veszélyben lesz. Vitathatatlan volt, hogy mindazt a szépséget, amit az anyától elvett az élet, azt elsőszülött lányánál visszaadta.

Maria Garza kétségbeesetten harcolt, hogy megmentse Oféliát a bajtól. Az akkor még csenevész Luciát nem kellett félteni, hiszen még igen kicsi volt, és beteg lányra amúgy sem volt szükségük a drogbáróknak, semmi hasznát nem vették volna. Ofélia a börtönben is sokszor álmodott a múltról. Újra látta, ahogy az anyja a házuk melletti jókora kukoricaföldön ássa a vermet, és ő, mint egy üregi nyúl, oda bújt a sötét arcú férfiak elől. Rettegve szívta magába a nedves föld illatát, míg arra várt, hogy a veszély elmúljon.                                                                  Gyakran felbukkant egy-egy kokain-báró a környéken. Olyankor a falubeli apák és anyák mind kétségbeesetten igyekeztek lányaikat elrejteni. Hiába volt minden trükk, új rejtekhely, mégis sorban tűntek el a szebb lányok a környékről. Mindenki tudta, hogy milyen sorsra jutottak. Szex – tárgyak lettek, vagy rabszolgaként szolgálták a drogból meggazdagodott férfiakat. A rendőrség semmit nem tett, hogy megakadályozza ezeket az emberrablásokat, hiszen mindannyian a drogbárók kezében voltak.                 Ofélia gyűlölte a rettegést, a bujkálást.                              Ma is előtte van a kép, amikor az anyja elé állt. Nem akarta megvárni, hogy érte jöjjenek, és bármelyik pillanatban elvigyék.                                                                          –Madre, beszélnünk kell! – nézett elszántan a szomorú asszony szemébe. – El kell hagynom a házat, nem élhetek így.                                                                                    A szíve olyan hangosan dobogott, hogy az már fájt. Ahogy annak az asszonynak a nézése, aki a világra hozta. Abban a pillanatban tudta, kést szúrt az anyja szívébe. Az édesanyjáéba, akit végtelenül imádott. Maria szabálytalan arca még jobban eltorzult. A megtört asszony nem kérdezett semmit, csak némán nézte Oféliát, miközben legbelül harcolt önmagával. Tudta, eljön a pillanat, és azt is, hogy nincs más lehetőség.                                                                                                 –Madre, kérlek, mondj valamit! – könyörgött Ofélia, remélve, hogy nem engedi el. Gyermeki lelke bízott benne, hogy az anyja még megmentheti. Ám Maria arca nem mozdult, csupán tétova lépéséket tett a lánya felé, aki másodpercek alatt zuhant a karjába.           Anya és lánya nem érezte az idő múlását, nem tudták mennyi ideig sírtak egymás vállán, miközben mindketten a földre rogytak szorosan egymásba kapaszkodva.

Ofélia akkor ott eldöntötte, soha többet nem akar sírni. Erős fog lenni! Megsimogatta anyja őszbe fordult fürtjeit, és halk szavakkal mesélte el, hogy mire készül. A reményvesztett anyának már nem volt ereje tiltakozni. Ofélia már pontosan tudta, nincs visszaút. Még egyszer megcsókolta, majd felsegítette az anyját. Hang nélkül lépett az apró hálóba, amelyen a húgával osztozott. A sötét kis helyiségben Lucia mélyen aludt, miközben vézna ujjai egy foltos rongybabát szorongattak. Ofélia némán nézte a kislányt, majd keserűen megrázta a fejét. Gyors mozdulattal rángatta magára egyetlen ünnepi ruháját. Úgy lépett ki a szobából, mintha csak a templomba készülne. A konyhában némán állt az anyja. Maria Garza úgy küzdött az érzéseivel, hogy majd belehalt. Ofélia egészen halkan mondta ki a szavakat.                                     –Megígérem, hogy mindenben segíteni foglak téged és Luciát. Isten anyjára esküszöm!                                         Maria kikapcsolta a nyakán lévő láncot, megcsókolta az apró ezüst keresztet, majd a lánya nyakába akasztotta. Szorosan ölelte magához a gyermekét, akit az Úr kegyeire bízott.                                                                     Ofélia nem sírt, csak egyetlen erőszakos mozdulattal kitépte magát anyja karjaiból. Úgy futott, hátra sem nézve, mintha az élete múlna rajta. Tudta, ha megfordul, nem tud elmenni.                                           Tizenöt év, csupán ennyi jutott neki a szeretetből.

***

Ofélia bármennyire fiatal volt, tudta mit akar, és azt is, hogy mit fog tenni. Egyetlen lehetősége volt csupán, az, hogy a testét használja. Senki sem kényszerítette rá, ő egyedül döntött így.                                                                   Saját maga választott férfit, azt, aki mellett talán biztonságban lehet. Nem sok iskolát végzett, de az eszét mindig jól tudta használni. Hónapokig tervezgetett, tájékozódott, mielőtt döntött.                       A falu egyetlen helye a piac volt ahol összejöttek az emberek. Ofélia már egész apró gyerekként szerette hallgatni a felnőttek beszédjét, így mire a nagy lépésre szánta el magát, már mindent tudott. A közeli ranch, egész pontosan a gazdája, hamar felkeltette a figyelmét. Az asszonyok suttogták egymás között, hogy Gaspar Fernandeznek sem a marhákból származik a pénze, hanem egészen máshonnan. A férfi elhíresült a lányok révén is, és bár tagadta, a drog is jócskán hozott a konyhájára. Igaz, a nagy drogpiacon igencsak kis hal volt Gaspar, de amit megszerzett abból remekül meg tudott élni. Neki elég volt a drogbárók árnyékában meghúzódni, és úgy tenni, mintha minden jövedelme a marhacsordájából származna.                                                                                      Mara asszony, a falu varrónője volt az, aki viszont minden tudott a férfiról. Az asszony igen sokszor megfordult a ranchon. A lepcses szájú asszonyból nem volt nehéz kihúzni, hogy milyen titkos dolgok történtek a birtokon, elmesélte ő szívesen. Ofélia pedig, mint mindig nyitva tartotta a fülét.                             A falu asszonyai úgy vették körbe az alacsony, kövérkés Marát mintha a világ legnagyobb titkait árulná el nekik.                                                                                      – Tudjátok, micsoda gazdagság van ott? – nézett körbe fontosságának tudatában.                                                                 Mara rendkívül kiváltságosnak érezte magát, hogy Gaspart szolgálhatta.                                                                          – Na, mondd már! Tényleg annyi lány van ott? – bökte oldalba a falu legnagyobb pletykása.                                         – Dehogyis! Csak néhányan vannak, de azok nagyon szépek ám! Nem sajnál Gaspar tőlük semmit sem. Olyan drága, szép anyagokból kell nekik ruhát varrni, hogy ti olyat még nem is láttatok! Csupa selyem, színes kelme! Oh, a szívem szakad meg, amikor az ollóval belevágok!                                                                                       Arról persze egy szót sem ejtett, hogy ezt a fajta szívfájdalmát remekül tudta gyógyítani, hiszen a kelmék árából mindig csippentett egy keveset magának.                                                                                                   – Na, és Gaspar, milyen? Nagyon csúnya? – faggatta az egyik asszony, hiszen a mende-mondák a férfi rusnyaságáról szóltak.                                                               Kevesen jutottak be a ranchra, ám így is kiszivárgott egy – két dolog Gasparról.                                                                  Az asszonyok közül többen igencsak kíváncsiak voltak, hiszen agglegény volt a ranch gazdája, ami az özvegyasszonyoknak, pártában maradt lányoknak, igen remek lehetőségnek látszott. Még az sem volt olyan nagy probléma, hogy jó néhány szeretőt elhasznált már a férfi. Tudták ők, hogy az ilyenfajta férfi megszelídítésének is megvan a módja. Nem is sejtették, hogy Mara is hasonlóképpen gondolkodik.     – Ugyan már, nem mindegy hogyan néz ki? Elég, ha az ördögnél egy fokkal szebb. Nem panaszkodnak a lányok, mindegyik azt mondja, jó ember az – terelte el a beszédet a férfi kinézetéről a varróasszony.            Mara élvezettel mesélte, milyen finomságokkal kényezteti Gaspar a szeretőit, gondosan elhallgatva néhány apró részletet.                                                                    Az asszonyok tátott szájjal hallgatták a beszámolót Gaspar jólelkűségéről, bár nem mindenki dőlt be a lelkes özvegyasszony meséjének. Egy hallgatag asszony szomorú szemekkel figyelte a vidáman cseverésző varrónőt. A bánatos anya már elvesztette a lányát, és csak remélni tudta, hogy valahol a közelben van. Talán a Fernandez birtokon?                                                – Mondd csak Mara, a mi lányaink közül is van ott valaki? – faggatta óvatosan, ám, Mara nem szolgált neki jó hírrel.                                                                                           – Jaj, dehogyis! Gaspar sosem vinne magához a falunk lányai közül! – csattant fel az asszony munkaadóját védve.                                                                                                                   A háttérben Ofélia csak úgy itta magába a szavakat, mint valami édes nedűt. Érezte, hogy megvan az embere. Ha olyan jól bánik a lányokkal, akkor neki sem eshet bántódása.

***

Ofélia kifulladva ért a keskeny patak partjára, amely elválasztotta a ranchot a falujától. Letérdelt a víz fölé, kibontotta a szorosra font copfját. Fekete haja lágyan omlott vállára. Reszkető kezekkel gombolta ki blúzának felső gombjait, hogy nagyobb belátást engedjen a kebleire. Korához képest igen nagy mellei voltak, amelyek mégis feszesen meredtek előre, a férfiszemek legnagyobb örömére. Eleinte szégyellte, de már elfogadta. Most mégis tele volt félelemmel. Rettegett a gondolattól, hogy egy idegen férfi hozzáér a testéhez, ám más lehetőséget nem látott. Felállt, szorosabbra húzta derekán az övet. Szoknyája rásimult széles csípőjére, ami még jobban kihangsúlyozta karcsú derekát. Nem, nem volt nagy feneke, inkább csak a darázsderék miatt tűnt annak. Igencsak feszes hátsóval áldotta meg az Úr, így a falu ifjabb és idősebb férfijai is megfordultak utána. Hamar rájött, hogy ez nem is olyan rossz dolog. Egyre büszkébb lett a testére. Az arca sem adott panaszra okot. Szép vonású, sima bőr feszült rajta, amelyből az éjfekete szem igéző pillantásokat küldhetett a neki tetsző férfinak. Akiknek a száma igencsak csekély volt, mert fiatal lánykaként még nem mert szemet vetni egyetlen férfira sem. Megnézte magát a patak vizében, felállt és még utoljára visszapillantott az apró kis falura. Mélyet sóhajtott, megfordult és elindult, hogy eladja azt a szépséget, amit az Úr adott neki.

Megvásárolható itt


 

Elveszve Mexikóban

Egri Zsanna                                                                                                                 Elveszve Mexikóban                                                                                             Kathy lassan, óvatosan nyitotta ki a szemét. Még mindig nem merte elhinni, hogy igaz amit lát. A lakosztály fényűző pompája annyira álomszerű volt. Minden egyes alkalommal biztos volt benne, hogy a képzelete játszik vele, ezt az érzést még fokozta, ahogy a mellette alvó férfira tekintett. John, az álmai férfija. Kislánykorától kezdve ilyen férfiról álmodott. Szemével végigfutott a mennyezet díszes rozettáin, a halványkék színben pompázó falakon. Eszébe jutott, hogy honnan indult. Ő egy falusi lány volt, aki a magasba tört, és fel is jutott a csúcsra. Hihetetlen, mennyire szerencsés, annak ellenére, hogy gyerekkorától kezdve mindig rosszul választott, úgy baráti, mint szerelmi téren. Folyamatosan kihasználták és ő tűrte. Még a munkájában sem volt túl sikeres, kivéve mióta Johnt megismerte. Eleinte vidéki kisvárosok ritkán látogatott fordítóirodáiban unatkozott, vagy szállodai adminisztráció töltötte ki az életét. Emlékszik rá, mennyire örült, amikor megkapta az állást a Margó Bt-nél, és vidékről végre feljutott Budapestre. Világéletében imádta a nyelveket, könnyedén szerezte a nyelvvizsgákat, így a családja, ismerősei egyáltalán nem lepődtek meg, hogy tolmács lett. Mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna. Neki csak a fordítások jutottak. Órákig görnyedhetett a monitor előtt. Margó, a főnöke sosem őt küldte, ha tolmácsolni kellett. Persze! Ott volt Lili, a szőke dögös csaj, mindenki őt kérte. Kathy jól tudta, hogy labdába sem rúghat a férfiaknál Lili jelenlétében. Márkot, a másik munkatársát is szívesebben látták, még akkor is, amikor mindenki tudta róla, hogy meleg. Most is érzi az orrában az agresszív kölni illatát, amely körbelengte a férfit, ahogy az belépett az irodába. Örökké feszélyezve érezte magát a kollégái között, mintha levegőnek néznék. Nem is tudta igazán miért, pedig annyira igyekezett. Tényleg mindent elvállalt azért, hogy megkedveljék. Egyszer mégis egyik pillanatról a másikra megváltozott minden. A szürke kis veréb kitárta szárnyait, és mint színes gyönyörű madár szállt az ég felé. Élénken élt az emlékeiben az a nap, amely elindította a változás felé. Sürgős hívás jött, így Margónak, a főnökének nem volt más választása, őt kellett a „kis békácskát” küldenie.                         Békácska.  Így becézték gyerekkorában, ami akkor még egyáltalán nem zavarta. Egyszer az anyukája meglátogatta, akkor hallották meg a kollégái, és szinte azonnal átvették. Eleinte tiltakozott, hiába mondták neki, hogy ez egy aranyos becenév. Nem hitt nekik, nem akarta, végül mégis feladta. A főnöke is átvette ezt a megnevezést, ezzel egyértelművé vált számára, hogy a cégnél senki sem veszi komolyan.                                                                                                                       Ezért is volt melengető érzés, amikor John Kathynek nevezte, ettől azonnal úgy érezte, hogy véget ért a „Békácska” korszak.                    Azt a napot sosem felejti el, amikor meglátta Johnt. Azt a John Kinget, aki igazán menő mexikói üzletember volt, de egyáltalán nem nézett ki mexikóinak, sőt a neve alapján sem gondolta volna. A férfi sötét haja, égkék szeme, kissé kreolos bőre, és tökéletes eleganciája azonnal elkápráztatta. Abban a pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy ő az a férfi, akit megálmodott. Soha nem gondolta, hogy az emberi szív ennyire erősen is tud verni. Egy tévésorozat jutott az eszébe, ahol a csúnya lányba beleszeret a főnöke. Hátha vele is megtörténik!                                                                                                Olyan jó volt ábrándozni, bár józan esze pontosan tudta, hogy esélye sincs. És ahogy lenni szokott, az álmodozás csak estig tartott, amíg be nem fejeződött a munkája. John igazán udvarias volt, külön megköszönte, hogy az anyanyelvén beszélhetett vele. Egészen meglepődött a férfi, amikor elmondta neki, hogy hány nyelven beszél. Csupán ennyi volt a külön beszélgetésük. Hívott neki egy taxit, és véget ért a fantáziálás. Elváltak az útjaik. A hercege ment az ötcsillagos hoteljébe, ő pedig a külvárosi albérletébe.                   Másnap minden ugyanúgy ment, mint mindig. John ismét tolmácsot kért az esti fogadásra, és helyette természetesen a szőke bombázót, Lilit küldték. Kathy pedig csak meredten bámulta a monitort, miközben a másik lány a szomszédos irodában lelkesen készülődött.   Mit is gondoltam! A hercegnek majd pont én kellek? – motyogta az orra alatt, hogy senki ne hallja meg. Még csak az kellene, hogy ki is nevessék!                                                                                                                     Aznap este egészen korán, morcos hangulatban bújt a pizsamájába. Igazán szeretett volna elbújni a takaró alá, nem mintha bárki is láthatta volna a rossz kedvét. Már majdnem álomba szenderült, amikor belehasított a szoba csöndjébe a telefoncsörgés. Ijedten ugrott fel. A vonal túloldalán a főnöke rikácsolt a telefonba fülsértő hangon.                                                                                                                                     –Békácska! Máris indulj! Van estélyi ruhád? Nincs? Szerez! De azonnal!                                                                                                                                    –Mi történt? – kapkodta a fejét, a nyakába zúdult szófolyamtól.          –Jaj! Lilike nem tud franciául, és nem szóltak, hogy az is kell. Az a szépfiú meg külön téged kért. Nem is értem!                                                      –Nekem csak kosztümöm van. Az nem jó? – kérdezte Kathy bizonytalanul.                                                                                                                       –Nem! – hangzott a határozott válasz. – Csak estélyi lehet. Kérj kölcsön! Egy óra múlva ott lesz az autó érted – és máris letette a telefont.                                                                                                                           Kathy emlékezett rá, hogy milyen kétségbeesetten kereste a megoldást. Szerencsére gyorsan eszébe jutott az egyik szomszédban lakó asszonyka, aki gyakran járt operába.                                      Mosolygott magában, ahogy eszébe jutott a jelenet. Amikor meglátta magát a tükörben, eléggé lehangolódott.  Így utólag belátja: vicces látvány nyújtott. Nem igazán voltak egyforma alkat a szomszédasszonnyal. Szerencsére néhány biztosítótűvel az alkatára tudták igazítani a két számmal nagyobb ruhát.                                       Utána már jött minden magától.                                                                         John naponta hívta fordítani, ő pedig igyekezett minden gondolatát kitalálni. Néhány nap után, a mexikói férfi egyre hosszabb időre vette igénybe a Margó Bt szolgáltatásait, azaz az ő tolmácsolását. Ezután sokszor ebédeltek együtt, ami Kathy számára mindig különleges élmény volt. John alaptermészetéből adódóan hallgatag volt, a lány pedig zavarában, egyre többet kezdett beszélni, ami fura módon sokszor csalt mosolyt a férfi arcára.  Kathy hamarosan rájött, hogy a férfi kemény páncélja mögött egy érzékeny ember bújik meg. Nem az a szappanopera típus (bár ő kedvelte azokat is), inkább olyan finom, szeretettre, megértésre vágyó lélek.                                        Sokszor elgondolkodott, hogy tulajdonképpen milyen ember is? Külsőleg komoly, szigorú férfi, aki úgy tűnt érzelmek nélkül, csak a munkának él. Mégis amikor azzal állt elő, hogy hagyják a munkát a fenébe, és csak kettesbe utazzanak el valahová, egy teljesen más embert ismert meg. Nem beszélve arról, hogy egészen a fellegekbe járt, amiért Johnnal kettesben utazhat, bár fogalma sem volt mi vár rá. Kicsit reménykedett, hogy talán mégis megtörténik a csoda, de gyorsan lebeszélte magát a buta gondolatról. Nem nagyvilági helyre mentek, csupán egy csendes kis hegyi faluba. Kathy számára felfoghatatlan volt, hogy az ő jelenlétében felszabadult az a zárkózott férfi, akit alig pár hete ismert meg. Ekkor mesélt az életéről, a Mexikóban eltelt gyermekkoráról, az Angliai egyetemi éveiről. A magyar lány szíve elszorult, amikor a John az apja haláláról beszélt. Kathy számára is sokat jelentett az édesapja, akit rajongásig szeretett. Csendben hallgatta John szavait, és akkor értette meg, hogy a férfi mennyire magányos. John, apja után az anyját is elveszítette, de ahogy Kathy ki tudta érezni a szavakból, az kevésbé rendítette meg. Ezt egyáltalán nem értette. Amikor megkérdezte tőle, hogyan vesztette el az anyját, John arca elkomorult. Másodpercek alatt lezárta a témát azzal, hogy beteg volt.              Kathy mérges volt magára, hogy ennyit kíváncsiskodott a férfi magánélete felől, különösen azért, mert az ismét bezárkózott, többet nem akart mesélni magáról.                                                                Aznap este a szálloda teraszán, egymás mellett ülve bámulták a csillagokat. Minden olyan romantikus volt. Ám mégsem ez volt az a pillanat, amikor a szerelmük elkezdődött. Nagyon pontosan érezte: akkor még, mint nő, egyáltalán nem dobogtatta meg a férfi szívét. Úgy tűnt csupán egy megértő barátra volt szüksége.                       Viszont ennek az utazásnak köszönhetően, alig egy hét múlva felkérte, hogy legyen a titkárnője. Iszonyú boldog volt a gondolattól is, hiszen neki annyi is elég, hogy ott lehet a hercege közelében. Ráadásul, amikor meghallotta a fizetés nagyságát, hinni sem akart a fülének, kétszer is rákérdezett, mintha nem hallana jól. Eléggé kínos volt a helyzet, de John csak mosolygott, és megismételte. Ő meg persze képtelen lett volna visszautasítani az ajánlatot. Nem csak John miatt, a karrierjében is nagy előlépés volt ez a lehetőség. Hiszen nem csak tolmácsolt, hanem a főiskolán külkereskedelmet is tanult.                                                                                                                                        A változás mégis akkor kezdődött, amikor John külön pénzt adott neki, hogy a megjelenésén javítson, mivel rengeteg fogadásra kellett kísérnie. Érezte, hogy a férfit rettentően zavarja az ő öltözködése. Így utólag teljesen igazat ad neki. Sosem törődött magával, mindig az volt a fontos, hogy a ruhája kényelmes legyen, a divat, vagy ő hogyan néz ki, egyáltalán nem számított. Mindent megtett volna a férfiért, és ez a változtatás nem is volt olyan nehéz feladat. Akkor került le az ormótlan szemüveg, hogy kontaktlencse kerüljön a helyére, és lassan az öltözködése is megváltozott. A bő, lezser, sötét színű ruhákat felváltotta a pasztell színekben pompázó elegáns öltözet. Vette a bátorságot, hogy néhány testre simuló, színes nyári ruhával is kiegészítse a ruhatárát. Ekkor vette észre, hogy mennyire megváltoztak vele szemben az emberek, különösen a férfiak.   Kezdte magát nőnek érezni. Szárnyalni tudott volna az új érzéstől. Annak a férfinak köszönheti, hogy a ronda hernyóból pillangóvá tudott válni, aki most mellette alszik.