Egy milliomos bőrében – Új kiadás

A tragédia
Az égbolt alján halvány fénysugár jelezte a közeledő reggelt. Néhány koránkelő madár óvatos dalba kezdett, kigúnyolva a kakasok rekedt kukorékolását. A hűvös szellő sejtelmesen susogott. Ebbe a nyugalomba  dübörgött bele hangosan az éjszakai vonat. A fülsiketítően zakatoló kerekek megtörték a csendet, felriasztva az alvó állatokat. A felerősödő szél a vagonok rései között vészjóslóan huhogott. Mindezekkel a zajokkal mit sem törődtek a fülkék mélyén kókadozó utasok. A kopott ülésen elnyújtózva békésen horkolt néhány munkáskülsejű férfi, még a piacra tartó kofák is nyugodtan támaszkodtak a fülke oldalának.
A kalauz is félálomban támolygott fülkéről fülkére, hogy fáradtan rázza fel az alvókat.
Az étkezőkocsi üresen tátongott. A büfések még csak készülődtek az éhező, szomjazó utasokra. Mormogva fogadták a köszöntést, mintha mindenki ballábbal kelt volna fel. A levegőben fura, morcos hangulat, talán mondhatnánk, hogy baljós jelek uralkodtak, de erre senki sem gondolt.
Az első osztály kihaltsága egészen megnyugtatóan hatott a jegykezelő kedélyállapotára. Tekintette végigfutott a párnázott fotelokon, miközben megkönnyebbülten konstatálta, hogy egy lelket sem lát. Csupán a legutolsó fülke egyetlen utasa nyújtotta felé a jegyét. A harmincas férfi merev arccal süllyesztette el az úti okmányait a mellette heverő, gondosan szabályos szögletes formára hajtogatott, zakója zsebébe. A köszönésre csupán egy lekezelő fejbiccentéssel reagált.
A kalauz elhúzta a száját. Ki nem állhatta az ilyen alakokat, amiért átnéztek rajta, mintha üvegből lenne. Azért alaposan felmérte a nem mindennapi utast.
A férfi táskája, kabátja, a drága karórája igencsak márkás volt. A vaskos pénztárcája, amelyben a vonatjegye is volt, hivalkodott a méretével. A kalauz jól látta, hogy dugig van pénzzel.  Nem is értette, hogy mi a fenét keresnek az ilyenek a vonaton, miért nem mennek a saját luxus járgányukkal.
Távolabb érve legyintett egyet a levegőbe. Minek bosszantja magát az ilyen alakok miatt?
A kisváros csendjébe belevisított a vonatfütty. A rövid megállás alatt csupán pár álmos utas kászálódott fel, így néhány  perc és ismét úton voltak.
A városszélén néhány ablakból halvány fény szűrődött ki, a koránkelők álmosan törölték szeműket. Nem volt szükségük órára, nekik a hajnali vonat jelezte a pontos időt.
Távolabb a lámpák fényétől már csak a homoktól szürkére festett bokrok, és egy országút kísérte a vonat útját. Minden olyan tökéletesen nyugodt, egyhangú volt.
Ezt a törékeny nyugalmat egy másodperc alatt kettétörte az iszonyatos hang, akár egy robbanás.
Az irdatlan csattanás hangja azonnal kiverte az álmot a rémült utasok szeméből. Az emberek ijedten ugrottak fel, riadtan tekingettek körbe, de még fel sem foghatták, hogy mi történt, amikor hatalmasat rázkódott a vasúti kocsi és egy szempillantás alatt szétszórta az embereket. Kétségbeesetten kapaszkodtak az ülésekbe, csomagjaikba, szomszédjaikba, ki mibe tudott.
Kintről fékcsikorgás, majd egyre félelmetesebb hangok szűrődtek be. A fények kialudtak, csak a kétségbeesett kiabálás, jajgatás hangja hallatszott mindenfelől.
A vonat egyre lassabban ment, érződött, hogy néhány perc múlva megáll. A földről feltápászkodók ijedtsége is kezdett alábbhagyni, amikor újabb hatalmas rándulást éreztek. A hátsó vagonokban utazók még hallották, ahogy a vonat végében lévő első osztály iszonyú hangerővel az oldalára borul, miközben az összekötő csavarkapocs hatalmas csattanással kettétörik.
A kisiklott vonat első osztálya, szabadságának engedve, a töltés oldalán megpenderülve, egyenesen lerepült a városka legszélső házaihoz. A zuhanás hatására a vagon egyetlen utasa kirepült a darabokra tört ablakon keresztül, és hangos puffanással földet ért.
Néhány másodperc múlva a kisiklott vagon utolérte, és pontosan a férfi teste mellett landolt.
***
Ben fázósan húzta össze magán a szakadt pokrócot. Brunyálnia kellett, de legszívesebben maga alá engedte volna. Mégis az öreg Józsi szavai jutottak eszébe, hogy a kutya sem húgyozik a vackára. Neki az a kuckója, az a szakadt bokor, ahol a sokat látott öreg pokróca alatt hever éppen. Arra persze egyáltalán nem emlékszik, hogyan került a bokor alá. Már csak annyi emléke volt az előző napról, hogy az öreg Józsi nyugdíjat kapott, így, mint mindig, napokig ünnepeltek. Az öreg olyan volt, mintha az apjuk lett volna, a csövesek mind szerették, különösen ezekben a napokban. Mégis csak páran voltak a barátai. A gebe Pisti, akinek mindegy volt, hogy mi van benne, csak egy üveg legyen a szája közelében. A testvérek Marci meg Jani majdnem elválaszthatatlanok voltak, talán azért mert ikrek voltak. Ők mindenen megosztoztak, néha még Julin is. Juli, férfias alkatával, beesett arcával alig tűnt ki közülük, aki távolról szemlélte őket, bizton férfinak nézhette volna. Ők maguk is úgy bántak vele, kivéve Janit, aki mellé éjszakánként bújt, hacsak nem keverte össze a testvérével. Persze ebből sosem csináltak gondot, családon belül maradt.
És ott volt ő, aki egy kissé kirítt közülük. Emlékszik rá, hogy alig akarták befogadni, csak ficsúrként emlegették.
Kapart ő mindig felfele, de a sors mindig lenyomta a mélybe. Ott az otthonban mindig őt mutogatták, mint az árvaház legjobb tanulóját. Milyen büszke volt, amikor megkapta az érettségijét, mégis amikor kikerült…Nem várta egyéb, mint az utca.
Eleinte ment is volna dolgozni, de amikor a lakcímét kérdezték... Nem kellett senkinek sem. Olyankor nem volt más választása. Az ital mindig jó társa volt. Benne sosem kellett csalódnia. Megnyugtatta, elkábította. Most is így történt. Kurva erős volt a bor, és az a pálinka is, együtt rendesen fejbe kólintották. Már csak a pia, és más semmi nem érdekli. Csak annyira volt szüksége, arra a kábulatra, amely megszállta a fejét, és nem engedte gondolkodni.
Régen azt hitte csak néhány napot kell majd az utcán tölteni, de ez lett belőle. Csak a szesz tartja benne az életet.
Nagy nehezen kikászálódott a rongyos pléd alól. Nehezek voltak a léptei, úgy érezte a feje mindjárt elrántja. Fél kézzel maga után húzta az elnyűtt rongyot. Csak alig pár lépést tett meg, hogy egy másik bokrot megöntözzön, amikor a katasztrófa megtörténik. Borgőzös fejjel nézte, ahogy a töltésről egyenesen felé zuhan a hatalmas vagon. A föld megrázkódott a becsapódástól. Ott áll egyik kezével a farkát szorongatva, másikban a rongyos pokrócot, és csupán annyi jutott az eszébe,  még jó, hogy a pokrócot magával hozta, mert a vonat pont ráesett volna.
Kótyagosan húzta fel a zipzárját, majd a szakadt göncöt maga után vonszolva elindult az előtte tornyosuló, összeroncsolódott vonat felé, ami még mindig nyikorgó, recsegő hangokat adott ki magából.
Szétszóródott vasdarabokon botladozott át, másnapos tekintettel pásztázva a környéket, valami használható dolog után kutatva. Még elég sötét volt, így várható volt, hogy valamin átesik, így is történt. Jó nagyot vágódott, mégsem ütötte meg magát, egy test felfogta az ütést. Mintha rúgó lett volna a lábában, úgy ugrott fel a véres testről, de a következő pillanatban már tudta mit kell tennie. A fickón úgyse lehet már segíteni, lehajolt gondosan átkutatva zsebeit, meg is találta amit keresett. Elég vastag volt a tárca, azért még a karóráját is lecsatolta a halott férfinak. Egész jól mutat a karján, állapította meg elismerően a márkás karóráról. A magával hurcolt takarót a hulla testére dobta. Néhány méterrel beljebb bukdácsolt, hátha talál még valamit. Egy zakó hevert a kitört ablaküveg darabjai között. Felemelte, a jó szabású ruhadarab pontosan passzolt a felsőtestére, és a hajnali hűvösben egész melegnek tűnt. Kissé távolabb egy utazótáska hívogatta. Nem sokat vacillált, a tartalmát a földre borította. Csalódottan látta, hogy csak ruhadarabok terültek szét a roncsdarabokon. Gondolkodott egy keveset, ledobálta a ruháit. Kéjesen húzta magára az új ruhadarabokat.
Távolban felhangzott a sziréna hangja, tudta, hogy sietnie kell. Ám meglátott egy szögletes táskát, a szíve nagyot dobbant. Az csak egy laptop táska lehet! A lába máris lódult az értékes csomagért, amikor az előtte tornyosuló fémszörny recsegve-ropogva megindult egyenesen felé. Hegyes vasrúd fordult vele szembe. Minden igyekezetével azon volt, hogy elkerülje a találkozást a gyilkos vasdarabbal. A nyakán érzett iszonyú fájdalom azonban pillanatok alatt elvette az eszméletét.
***
A tűzoltók percek alatt eloltották a tüzet, és már csak néhány helyen füstölgött a csonkig égett bokorcsoport. A mentőcsapat tétován botladozott a roncsok között, csupán egyetlen testet kerestek. A kalauz már elmondta, hogy szerencsére nem voltak az első osztályon utasok, csupán egy férfi utazott a szerencsétlenül járt vagonban.
Egyikőjük a kocsi oldalán fellépve, a kitört ablakon próbált bekukucskálni a roncs belsejébe, amikor megakadt a szeme a véres ujjakon. Hatalmasat kiáltott. Ugyanakkor, szinte egy időben, hangzott fel a jelzés, a másik test megtalálásáról.
A mentősök készenlétben álltak, ugrásra készen. A töltés aljában heverő férfival hamar végeztek, szerencsétlen ember feketére égett, ott már nem volt mit tenniük, annál inkább az ablakba beszorult férfinál. Iszonyat lassan haladt az idő, míg a tűzoltók nagy nehezen kiszabadították a testet.
A mentőorvos reménytelenül rázta a fejét, mindazok ellenére, hogy sikerült a férfi állapotát stabilizálni.
A környék lakói hamar összecsődültek, mindenki tudni akarta, hogy mi történt. A rendőrök igyekeztek távol tartani a kíváncsi tömeget, ám ennek ellenére pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy az egyetlen túlélő milyen borzalmas állapotban van. A sziréna hangjára többen összeborzongtak, miközben sajnálkozó hangon tárgyalták tovább az eseményeket.
A rendőrautó mellett, egy izgatott vasutas, széles mozdulatokkal ecsetelte a nyomozónak, az általa megtalált sebesült állapotát. A férfinak a felismerhetetlenségig szétroncsolódott a feje, és a keze. Lemondóan legyintett a mentőautó után mutatva.
– Nem marad az életben!
– Hm. Ki tudja – rázta a fejét a középkorú nyomozó.
Zalai hadnagy nem először vett részt közúti balesetek, szerencsétlenségek okának a felkutatásában. Pontosan tudta, hogy a kíváncsi nézelődök között vannak lehetséges szemtanúk, akik sokat segíthetnek az ügy részleteinek megismerésében. Így elindult a bámészkodók felé, hogy még több mindent tudjon meg a baleset okáról, de legfőképpen az egyetlen halott kilétéről. A kalauz, aki túljutott az első ijedtségen, készségesen mesélte a történteket a nézelődőknek, csak akkor hallgatott el, amikor a nyomozó mellé lépett.
– Mondja csak, az a másik férfi is a vonaton utazott?  – tette fel a kérdést Zalai hadnagy. – Nem találtunk nála semmilyen papírt – tette hozzá.
– Nem tudom, én nem láttam ott másik utast – tárta szét a karját a megszeppent jegykezelő, majd rögtön utána keresztet vetett magára. – Jézus! Pont a baleset előtt hagytam el az első osztályt.
– Én sejtem ki lehetett az – szólalt meg a tömegből egy kopott kabátos férfi. A körülötte állók arrébb húzódtak, miközben a férfi közelebb lépett a nyomozóhoz.
– Igen? – nézett a rend őre a láthatólag hajléktalan férfi felé – Ki volt?
– Hát az csak Ben lehetett, ő szokott mindig ott aludni – mutatott a bokrok felé.
– Ben? Milyen Ben? Mi a vezetékneve?
– Fogalmam sincs, mindenki így ismerte, de hívták Ficsúrnak is. A szállón biztos tudják a nevét, elég gyakran bejárt oda, mindig a masina mellett ült.
–Miféle masina? – akadt meg Zalai hadnagy.
–Hát, valami számítógép vagy micsoda – csuklott a nyomozó arcába, aki fintorogva hátrébb lépett. A bámészkodok is kissé eltávolodtak. A férfiból tömény bűz áradt, nadrágján sötétlő foltok jelezték a szag eredetét, mindezt tetézte az alkoholos lehelet.
– Biztos benne, hogy az a Ben volt? – faggatta tovább a hadnagy, esze ágában sem volt a kapitányságra bevinni a fickót. Semmi kedve nem volt fertőtleníteni a szolgálati autóját.
– Ja, ő volt. Bármilyen részeg volt, odáig mindig el tudott mászni – böfögte a férfi, majd se szó, se beszéd hátat fordított és elvonult az utat nyitó tömeg között.
Zalai néhány mondatot firkantott a noteszébe, majd később felkeresi a hajléktalan szállót. Még visszament a roncshoz. Kollégái már az egyik rendőrautó oldalát támasztották. Lemondóan integettek felé, hogy ott már talál semmit. Ami igaz is volt, hiszen a tűz minden nyomot eltüntetett. A műszaki szakemberek a maradék roncsdarabokat begyűjtötték, a későbbi elemzések majd kimutatják a baleset okát.
Mekkora mázlija volt a palinak, hogy odáig nem ért el a tűz, mert ő is ropogósra sült volna, mint az a szerencsétlen csöves. – állapította meg, és maga is követte a többieket. Csak a telefoncsörgés állította meg egy rövid pillanatra. Újabb információk érkeztek a sebesült kilétéről.
–Kállay Edvárdnak hívják a fickót, valami menő üzletember. – fordult Zalai a társai felé. – Honnan jött? – kérdezett vissza az információt közlő diszpécserhez, aki sorolta a hirtelenjében megtudottakat. – Micsoda?  Dél–Afrikából?  Az apja temetésére?
–Az apja temetésére? – ismételte az egyik nyomozó. – Egy kissé elkésett, mert az már egy hónapja meghalt. Ismerem a Kállay családot. Övék az a fuvarozó cég, az Északi–soron.
–Biztos az örökségért jött – vágott közbe egy másik rendőr, de az előző leintette.
–Nem hinném. Ismerem azt a famíliát, ráadásul a sógorom magánnyomozó, és pont őt bízták meg a fickó felkutatásával. Nem sok mindent mondott a sógor, csak annyit, hogy tényleg Dél-Afrikában talált rá, és állítólag egy vagon pénze van. Biztos gyémánttal foglalkozik. Amúgy mi a fenét keresne Dél-Afrikában?
Zalai felhúzta a vállát, nem érdekelte a szerencsétlen magánélete, nem az ő dolguk. Intett a többieknek, hogy induljanak vissza, nincs már mit keresniük a helyszínen.

A tékozló fiúra várva

A feketére lakozott étkezőasztal tökéletes precizitással volt előkészítve, pontosan három személyre megterítve. Ildikó minden nap így készítette el.
Az asszony volt a házvezetőnő, egész pontosan ez volt a hivatalos elnevezése, de bizony egyben ő volt az inas és a szobalány is. Azért mindig reménykedett, hogy nem lesz mindig így, mert elég fárasztó az már az ő korában. A ház ura egy hónapja meghalt, most pedig az egyetlen fiára várnak. Az asszony nagyon remélte, hogy végre valakit felvesznek mellé. Igazán megérdemelné, ha már ennyit tűrt a családnak. Ha belegondol, igazán különös emberek, akiknél hosszú évek óta dolgozik.
Az öreg Kállay egy zsarnok volt, a beosztottjai mind rettegtek tőle. Még a saját családjával szemben sem volt kíméletes.
Ildikó arra gondolt, nem csoda, hogy a saját fia is elhagyta azt a mogorva férfit. Bár inkább arra tippel, hogy az apja üldözte el a fiát.  Ő már akkor is a családot szolgálta, és igyekezett távol tartani magát a család ügyeitől. Még így is nehéz volt elviselni azt, ami abban az elátkozott házban folyt.
Kállay mindenkit terrorizált, akit csak lehetett. Ő maga úgy úszta meg, hogy kerülte a férfit, ha muszáj volt kiszolgálta, de nem szólt hozzá. A vén fösvény alig szánt pénzt az alkalmazottaira, kiszúrta a szemüket minimálbérrel. Bezzeg a lányát agyon kényeztette. Az a lány meg…
–Na, kellett nekem emlegetni!–morogta magában a házvezetőnő.
Hangosan csattant az ajtó a belépő lány mögött.  Hosszú kócos szőke haj keretezte az átlagos, nem túl szép arcot, miközben egy akaratos tincs eltakarta a lány egyik szemét. Mindez nem túlzottan zavarta Leát, határozott léptekkel tartott az asztalhoz.
– Jó reggelt! – köszöntötte kissé gúnyos hangnemben Ildikó, és cseppet sem lepődött meg, hogy csupán egy halk mormogást kapott viszonzásul. Tulajdonképpen már megszokta, bár továbbra is idegesítette a lány modortalansága. Amikor kisgyerek volt, már akkor is éreztette a személyzettel, hogy a háznak ő az úrnője.
Ildikó jól emlékezett arra a napra, amikor átlépte a Kállay villa küszöbét. Óriási káosz uralkodott az egész házban, a leendő főnöke üvöltözött az emberekkel. Mindenki rohangált, és senki nem figyelt a kiságyban síró csecsemőre. Ő is csak pislogott körbe, ám vele ugyanúgy nem foglalkozott senki, ahogy a kicsivel. Akkor kellett volna gyorsan otthagyni a házat, de valami mégis visszatartotta. Házvezetőnek vették fel, nem dadának, azért mégis lehajolt, kivette a csecsemőt, hogy megnyugtassa. A kicsi elhallgatott, farkasszemet nézett vele, majd egyszerűen lehányta, ő meg csak bután nézte a ruháján végigfolyó sárgás hányadékot, amikor a gyerek hangosan felkacagott. Pontosan az az érzése volt, hogy Lea kineveti.   Így kezdődött a kapcsolatuk. A későbbiekben sem kerültek egymáshoz közel, sőt, ahogy növekedett a lány, annál jobban távolodtak. Lea egyszerűen cselédnek tekintette, ahogy a rá vigyázó bébiszittereket is. Ildikó alapjában véve nem csodálkozott, hogy Lea olyan lett, amilyen. Hosszabb távon egy dada sem maradt mellette. Az apja meg… Pénzzel akarta pótolni a szeretetet. Sokszor megsajnálta a kisgyerek Leát, de neki nem maradt ideje arra, hogy foglalkozzon vele, nem is azért fizették. Talán még meg is szidta volna Kállay.
A lány bátyjával, Edvárddal sem volt jobb a helyzet. Az akkor alig tizenöt éves kamasz fiú teljesen magára volt utalva. Soha nem látta, hogy az apja valamikor is leült volna beszélgetni vele, szólni is alig szólt hozzá, egyszerűen levegőnek nézte a saját fiát. A fiú csak nőtt egyedül, mint a dudva. Talán ennek köszönhetően, konok és modortalan fiatal férfi vált belőle, akinek senki, és semmi nem számított.
Azért megsajnálta őket, amikor egyik napról a másikra lelépett Edvárd. Azt sem mondta, hogy bakfitty. Ildikó arra gondolt, hogy biztos voltak emberi érzelmeik, de egyikőjük sem tudta kimutatni.
Még szerencse, hogy csak három éves volt akkor Lea, és nem fogta fel, hogy mi történt a testvérével.
Ildikó automatikusan a lány elé tette a reggelit. Közben arra gondolt, hogy mi a francnak kell a másik két teríték?  Megszokta már, hogy Lea kissé bogaras, de most hogy átvette a hatalmat a házban... Értelmetlen dolgokra utasítja őt, és a ház többi alkalmazottját is.
–Minek a másik két teríték? Vársz valakit?
­–Csak. Mert én így akarom! – dobta oda a szót Lea. Ildikó nem szólt semmit, csak elhúzta a száját.
Az apja már meghalt Leának, a bátyja Edvárd pedig csak este érkezik. Ezek szerint ez megint egy logikátlan utasítás.
–Tényleg vonattal jön a bátyád?
–Aha.
–Miért nem jött autóval? Bérelhetett volna kocsit a repülőtéren. Igazán megengedhetné magának.
–Aha – ismételte magát a lány, amitől Ildikó úgy érezte mindjárt szétrobban, és lepofozza a szemtelen fiatalt.
Úgy tűnt, hogy Leát teljesen hidegen hagyja a testvére érkezése, igaz elég hosszú ideje nem látta, valószínű, hogy nem is emlékszik rá, hiszen egészen kicsi volt még.
Edvárd soha egy sort sem írt, fel sem hívta az apját. Állítólag az öreg tudott valamit, mégis azt mondta mindenkinek, hogy meghalt a fia. Ildikó sosem hitte el, ezért is javasolta Leának, hogy fogadjanak magánnyomozót. Még csoda, hogy a lány beleegyezett. Bár lehet, csak azért, hogy a vőlegényét bosszantsa, ugyanis Tamás kézzel–lábbal tiltakozott.
A házvezető mérges volt magára, hogy miért avatkozott bele a lány dolgaiba, de annyi éve köztük él... És tulajdonképpen, Leával ellentétben, ő borzalmasan kíváncsi volt. Vajon mi történt a fiúval?  El nem tudta képzelni, hogyan nézhet ki, mi történt vele ennyi év után. Annyira fiatal gyerek volt még, amikor lelépett.
Csodák csodája, az iroda Edvárd nyomára bukkant. Csak ámult, amikor meghallotta, hogy hány országban fordult meg Edvárd. Argentína, Kolumbia, Chile, Dél Afrika – csak úgy sorolta a nyomozó. Ildikónak sok–sok kérdése lett volna, de mégiscsak házvezető, nem családtag.
Alig találták meg, és értesítették Edvárdot, az máris intézkedett.
Lea és Tamás nem zavartatták magukat, így Ildikónak nem kellett megerőltetni a hallását, minden szót tisztán hallott.
–Mit csinált? – pislogott Lea a vőlegényére.
–Százezret tett a cég számlájára.
–Százezer forintot?
–Dehogyis! – röhögött Tamás. – Dollárt!
Ildikó kezében megállt a merőkanál, amivel a levest készült kimerni.
Tamás hangosan nevetett, de Ildikó érezte, hogy nagyon ideges. Azt is tudta, hogy nem ok nélkül. Lea vőlegénye, bár csak megbízott ügyvezető volt, mégis úgy tekintett az egész Kállay birodalomra, mint a sajátjára. Ha Edvárd ekkora összeget passzolt át a cégnek, akkor tuti, hogy a kezébe veszi az üzletet. Nem szerelemből fektet be ennyit! Ebből tuti, hogy nagy balhé lesz.
Mégis mindezek ellenére alig várta, hogy előkerüljön Edvárd. Megmondta Leának, amíg a bátyja nem érkezik meg, elvállalja, hogy éjszakára is a házban marad. Utána visszatérnek a régi kerékvágásba, ő ledolgozza a nyolc óráját, és utána végre hazamehet a kis házába. Isten bizony nem fogja érdekelni, hogy mi történik az elátkozott Kállay villában!
Lea egy pillantást sem vetett rá, mint aki nem óhajt a személyzettel társalogni. Fülére helyezte a fejhallgatót, egy könnyű zenére vágyott a reggeli mellé. A zenehallgatás nemcsak az idegeit nyugtatta, hanem sikeresen kizárta a külvilágot is. Így észre sem vette a telefoncsörgést, de még azt sem, hogy Ildikó a konyhából kiabál.
–Lea! Vedd már fel!
Ildikó félhangosan káromkodott, amiért a lány még a fejét sem mozdította meg a kereplő hangra. Dühösen kapta fel a telefont, majd elsápadt a hír hallatára.
– Hahó, na, ki van itt? – tárult ki a bejárati ajtó. Tamás, széles vigyorral tekintett szét, arra várva, hogy kitörő lelkesedéssel fogadják.
–Na, pont te hiányoztál! – morogta a házvezetőnő, bár mindig igyekezett ellenszenvét eltitkolni. Ki nem állhatta a sunyi pofáját a fickónak. Pontosan átlátta a férfi céljait, csak Lea az, aki minden szavát beveszi, vagy legalábbis úgy tesz. Mindenesetre örült, hogy Lea az ajtónak háttal ült, és a férfi nagybelépőjét sem vette észre,
Erőteljesen megragadta a férfi karját, arrébb vontatta, hogy elmondja a történteket.
–Baj van! Edvárdnak balesete volt.
–Meghalt?
–Csak szeretnéd! – bukott ki Ildikóból.
–És? Minek kellett megkeresni? Semmi szükség rá, eddig is elvoltunk nélküle.
–Mégiscsak Lea testvére! Neked kell megmondani a menyasszonyodnak, hogy kórházban van a bátyja.
–Miért nem mondod meg te?
Ildikó óriási grimaszt vágott. Nem csak az ötlet miatt, hanem amiért a férfi tegezte. Olyan hangsúllyal tette mindezt, mintha szolgával beszélne. Nyelt egy nagyot.
–Te vagy a vőlegénye.
–Te meg mindenbe beleütőd az orrod!
–Pff – fújt egy mérgeset Ildikó. – Legyél kíméletes! – tolta finoman Lea felé, pedig legszívesebben jól fejbe vágta volna.
Közben arra gondolt, hogy tulajdonképpen mindegy. A lányt igazából a saját apja halála sem rázta meg, valószínű, hogy a bátyja balesete sem fogja érdekelni. Lehet, hogy ennek a lánynak egy rohadt nagy kő van a szíve helyén?
Lea továbbra sem fordult meg, egykedvűen lapátolta a reggelijét, és ugyanolyan közömbösen fogadta a hírt.

 

Vélemény, hozzászólás?