Egy milliomos bőrében

A tragédia

Az égbolt alján halvány fénysugárral érkezett a reggel. Madárdal kelt versenyre a kakasok rekedt kukorékolásával. Tökéletes volt a nyugalom, míg a hajnali vonat be nem futott az állomásra. A kerekek csikorogva lassítottak a rozoga állomásépület előtt. A fülkék mélyén munkásemberek és piaci kofák szenderegtek, a kalauz is félálomban támolygott fülkéről fülkére. Egy nyitott ablakon kísértetiesen süvített be a szél, felborzolva a jegykezelő kedélyállapotát. Rossz érzés kerítette hatalmába, dühösen rángatta fel az ablakot.
Már csak az utolsó vagon volt hátra. Az első osztály üresen kongott, sok dolgot nem adott a jegykezelőnek, csupán a legutolsó fülkében talált utast. A harmincas férfi merev arccal tekintett a belépő kalauzra.  A köszönésre csupán egy lekezelő fejbiccentéssel válaszolt.
A kalauz elhúzta a száját. Ki nem állhatta az ilyen alakokat, átnéztek rajta, mintha üvegből lenne.
A férfi ráérősen nyúlt a zakója felé. A karján megcsillanó a karóra felkeltette a kalauz kíváncsiságát. Óvatosan odapislogott. – Aranyból lenne? 
 Az utas elővette vaskos pénztárcáját, hivalkodóan nyitotta ki, majd két ujjal kicsippentette a vonatjegyet. Úgy nyújtotta a várakozó jegykezelő felé, hogy egy pillantást sem vetett rá. A kalauz szeme megakadt a nyitott buksza láttán, amelyből jókora köteg pénz villant elő.
–Tessék – tolta a férfi orra alá a lekezelt jegyet, aki még a fejét sem fordította felé. – További jó utat! – köszönt el udvariasan.
Tulajdonképpen meg sem lepődött, hogy válaszra sem méltatta az idegen.
Nem is értette, hogy mi a fenét keresnek az ilyenek a vonaton, miért nem mennek a saját autójukkal, mert az ilyeneknek biztosan van.
Távolabb érve legyintett egyet a levegőbe. Minek bosszantja magát az ilyen alakok miatt?
Ránézett az órájára, de már a vonatfütty is jelezte, megérkeztek a következő állomásra. Leszállt a vonatról, de mivel sem leszálló, sem felszálló nem volt, előre baktatott az első kocsiba. Néhány perc után ismét úton voltak, maguk mögött hagyva a vasútállomás fényeit.
A városszélén néhány ablakból halvány fény szűrődött ki, a korán kelőknek a hajnali vonat jelezte a pontos időt.
Távolabb a lámpák fényétől már csak sötét bokorcsoport, és egy országút kísérte a vonat útját. Minden tökéletesen nyugodt volt.
Ezt a nyugalmat egy másodperc alatt törte ketté az iszonyatos hang.
A csattanás hangja azonnal kiverte az álmot az utasok szeméből. Ijedten ugráltak fel, de még fel sem foghatták, hogy mi történt, amikor hatalmasat rázkódott a vasúti kocsi. Az emberek a kapaszkodók után kapkodtak, de néhányan így is a padlóra zuhantak, vagy visszaestek az ülésre. Kintről fékcsikorgás hallatszott. A fények kialudtak, csak a kiabálás, jajgatás hangja hallatszott mindenfelől.
A vonat hatalmasat rándulással megállt. Az utolsó vagon ráfutott a szerelvényre, az összekötő csavarkapocs egyetlen reccsenéssel kettétört. A vonat végére csatolt első osztály döndülve az oldalára fordult. Egyetlen utasa, az arany karórás férfi rongybabaként zuhant ki az ablakon, egyenesen a töltés aljába. Néhány másodperc múlva a vagon lebukfencezett, és megállt az utasa mellett.
***
Ben dideregve húzta össze magán a szakadt pokrócot. Brunyálnia kellett, de legszívesebben maga alá engedte volna. Az öreg Józsi szavai jutottak eszébe, a kutya sem hugyozik a vackára. Alulról bámulta a bokrot, nem emlékezett rá, hogyan került alá. Az öreg Józsi nyugdíjat kapott, azt ünnepelték már két napja. Az öreg olyan, mintha az apjuk lenne. A csövesek mind szerették, különösen, amikor pénzt kapott. Józsinak mégis alig voltak a barátai, csak ők öten. A gebe Pisti, akinek csak az számított, hogy üveg legyen a szája közelében. Néha észre sem vette, hogy üres flakont szorongat. Ott volt még Marci meg Jani, az ikrek. Ők mindenen megosztoztak, még Julin is.
Juli, férfias alkatával, és beesett arcával alig tűnt ki közülük. Aki távolról szemlélte férfinak nézhette. Egyedül Jani bánt vele nőként, így szívesen bújt mellé éjszakánként... Néha megesett, hogy Juli Marci paplanja alá tévedt, de ebből sosem csináltak gondot.
És ott volt Ben, aki egy kissé kirítt közülük. Alig akarták befogadni, csak ficsúrként emlegették.
Bent elfogta a keserűség. Kapart ő felfele, de a sors mindig lenyomta a mélybe. Az otthonban csak őt mutogatták, mint az árvaház legjobb tanulóját. Milyen büszke volt, amikor leérettségizett, mégis amikor kikerült az intézet falai közül, és lejárt az otthon támogatása, az albérletét is felmondták… nem várta más, csak az utca. Elment volna dolgozni, de amikor a lakcímét kérdezték, nem tudott mit mondai. Kinek is kellene egy hajléktalan? Azután már nem volt választása, csúszott egyre lejjebb. Az ital mindig jó társa volt, megnyugtatta, elkábította, nem engedte gondolkodni, erre volt szüksége.
 Előző este is így történt. Kurva erős volt a bor és a pálinka, együtt rendesen fejbe kólintották.
Régen azt hitte csak néhány napot kell majd az utcán tölteni, de nem így történt. Sokszor gondolt arra, nem ér semmit az élete, nincs jövője, semmije sincs.
Megrázta magát, és nagy nehezen kikászálódott a rongyos pléd alól. Nehezek voltak a léptei. A feje sajgott, gyomra kavargott. Fél kézzel maga után húzta az ócska pokrócot. Csak alig pár lépést tett meg, hogy egy másik bokrot megöntözzön, amikor megdöndült a föld. Borgőzös fejjel nézte amint a töltésen sebesen közeledik felé a hatalmas vagon. A föld megrázkódott a becsapódástól, a környéket porfelhő lepte be.
Ben megkövülten állt, egyik kezével a farkát szorongatta, másikban a rongyos takarót. Az járt a fejében, jó, hogy a pokrócot magával hozta, mert a vonat pont ráesett volna.
Kótyagosan húzta fel a cipzárját, majd a szakadt plédet még mindig maga után vonszolva elindult a nyikorgó roncs felé. Szétszóródott vasdarabokon botladozott át, másnapos tekintettel pásztázta a környéket. A szürkületben alig látott, remélte, talál valami használhatót.
–A rohadt életbe! – akadt be a lába valamibe. Nagyot nyekkent, és valami puhára esett. Közvetlen közelről bámult egy hulla fennakadt szemébe. – Mi a tököm! – pattant fel a véres testről. Még a szája is tátva maradt, és hirtelen azt sem tudta mit csináljon. De a következő pillanatban már tudta mit kell tennie. – A fickón úgysem lehet már segíteni! – hajolt le. Gondosan átkutatta a férfi zsebeit. Csalódottan állapította meg, hogy azok teljesen üresek.
Sercegő hangra lett figyelmes. A vagonból kiszakadt vezeték felparázslott. A hirtelen jött fényben meglátta a csillogó karórát. Arca felderült. Egyáltalán nem zavarta, hogy egy halott karjáról rángatta le, azonnal a sajátjára húzta. Elégedetten szemlélte, még a nadrágja oldalán ki is fényesítette, így legalább a vérfoltok is eltűntek.
A magával hurcolt takarót a hullára dobta. Néhány méterrel közelebb bukdácsolt a vonathoz, hátha talál még valamit. Egy zakó hevert a kitört ablaküveg darabjai között. Felemelte, a ruhadarab pontosan passzolt a felsőtestére.
–Baszd ki! – emelte ki a zsebből a pénztárcát. – Azt a kurva! Hú, de vastag volt a pali! – meredt vigyorogva a köteg pénzre.
Gyorsan körbenézett, nem látja-e valaki. Rajta kívül egy lélek sem volt a közelben.
Vészjósló csend telepedett a környékre. A szürkületben csak az égő vezeték parázslott, bevilágítva a vagon egy részét, és egy sötét színű utazótáskát. Ben nem sokat vacillált, két lépéssel a csomag mellett termett, tartalmát kiborította, csak ruhadarabok terültek szét a földön. Nem sokat gondolkodott, ledobálta a ruháit. Szélsebesen kapkodta magára a földön heverő ruhákat. Pontosan ráillettek a testére, még gyorsan felkapta a zakót, aminek a zsebébe süllyesztette a megszerzett tárcát, pénzzel, iratokkal együtt.
Távolban felhangzott egy sziréna hangja, tudta, sietnie kell. Utolsó pillanatban meglátott egy szögletes táskát, a szíve nagyot dobbant. Az csak egy laptop táska lehet. Sietve ugrott oda, felkapta, majd egyetlen lendülettel megfordult, hogy elmeneküljön. Túl késő volt.
Recsegve ingott meg a fölé magasodó fémszörny. Hatalmas pofont kapott egy kiszakadó ajtótól. Tehetetlenül zuhant be a vagon alá egyenesen egy földmélyedésbe. Másodpercek töredéke alatt fordult a szerelvény, és ugyanolyan hirtelen temette maga alá. Ben már csak annyit látott, hogy egy vasrúd egyenesen felé tart. Megfeszítette a testét, minden igyekezetével azon volt, hogy elkerülje a találkozást a gyilkos vasdarabbal. A fejét még időben elrántotta, de a nyakát ért ütéstől elvette az eszméletét.
A földet ért vagonból lángok törtek fel.
***
A tűzoltók percek alatt eloltották a tüzet, ami már csak néhány helyen füstölgött. A mentőcsapat tüzetesen átvizsgálta a roncsot és a környéket, túlélőket kerestek, bár a kalauz elmondása szerint, egyetlen emberre számíthattak. Néhány vasúti szakember is velük tartott. Egyikőjük a kocsi oldalán fellépve a kitört ablakon próbált bekukucskálni a roncs belsejébe, és már távozni készült, amikor megakadt a szeme a vagon alól kivillanó véres ujjakon. Hatalmasat kiáltott. Ugyanabban a pillanatban hangzott fel a jelzés a másik test megtalálásáról.
A mentősök futva tartottak a töltés aljában heverő férfihoz, de már nem volt mit tenniük, szerencsétlen ember feketére égett. A másik csapat mentős a vagon alá szorult férfihoz sietett, őt a földmélyedés megvédte a tűztől. A tűzoltók is hamar odaértek, keményen dolgoztak mire sikerült  kiszabadítani a testet.
Sikeresen stabilizálták a sérült állapotát, a mentőorvos mégis kétkedően rázta a fejét.
A környék lakói hamar összecsődültek, feszült csöndbe figyelték a mentőautót, amely nem mozdult a helyszínről.
–Na, itt már baj van! – szólalt meg egy idős asszony.
–Az biztos! Ha ennyi ideje dolgoznak a szerencsétlenen...– kontrázott egy másik.
Pár kíváncsi ember közelebb merészkedett a helyszínhez, rá sem hederítve a rendőrségi helyszínelő szalagra. Néhány marcona rendőr igyekezett távolabb tartani az embereket, akik kitartóan lesték a nyüzsgő mentőcsapatot, helyszínelőket.
A rendőrautó mellett a sérült megtalálója széles mozdulatokkal ecsetelte egy nyomozónak az általa megtalált sebesült állapotát.
–Istenem! Én még nem láttam ilyet, annak a szerencsétlennek az arca olyan volt, mint a darált hús – rázkódott meg a férfi. – De még a karja is fel volt szecskázva, nem is beszélve a vállába fúródott vasdarabról – legyintett a mentőautó után. – Nem marad az életben!
–Hm. Ki tudja. Nem vagyunk orvosok – rázta a fejét a középkorú nyomozó, majd elindult a bámészkodók felé.
–Hadnagy úr – szólt utána az egyik közrendőr. – A megégett áldozatnál nem találtunk semmilyen iratot.
–Naná! Biztos elégett – intett és folytatta az útját.
 Zalai őrnagy nem először vett részt közúti szerencsétlenségek okának a felderítésében. Pontosan tudta, hogy a nézelődök között vannak lehetséges szemtanúk, akik sokat segíthetnek az ügy részleteinek felderítésében.
A kalauz, aki addigra túljutott az első ijedtségen, készségesen mesélte a történteket a nézelődőknek, csak akkor hallgatott el, amikor a nyomozó nekiszegezte a kérdést.
–Mondja csak, az a másik férfi is a vonaton utazott? 
–Nem, biztosan nem, csak egy utas volt – tárta szét a karját a jegykezelő, majd keresztet vetett. – Jézus! Pont a baleset előtt hagytam el az első osztályt.
–Én tudom – szólalt meg a tömegből egy kopott kabátos férfi. A körülötte állókat félrelökve közelebb lépett a nyomozóhoz.
–Igen? – nézett Zalai a hajléktalanra. – Ki volt?
–Hát az csak Ben lehetett, ő szokott a töltés lábánál aludni.
–Milyen Ben? Mi a vezetékneve?
–Fogalmam sincs, mindenki így ismerte, de hívták Ficsúrnak is. A szállón biztos tudják a nevét, elég gyakran bejárt oda, mindig a masina mellett ült.
–Miféle masina?.
–Hát, valami számítógép vagy micsoda – csuklotta a nyomozó arcába. Zalai kénytelen volt hátrébb lépni, ahogy arcába csapott az alkoholos lehelet. A férfiból ráadásul tömény bűz is áradt, nadrágján sötétlő foltok jelezték a szag eredetét.
–Biztos benne, hogy az a Ben volt? – faggatta tovább.
–Ja, ő volt. Bármilyen részeg volt, odáig mindig el tudott mászni – böfögte a férfi, majd se szó, se beszéd hátat fordított és elvonult.
Zalai néhány mondatot firkantott a noteszébe, majd később felkeresi a hajléktalan szállót. Még visszament a roncshoz. Kollégái már az egyik rendőrautó oldalát támasztották. Lemondóan integettek felé, hogy ott már nem talál semmit. Ami igaz is volt, a tűz minden nyomot eltüntetett. A műszaki szakemberek a maradék roncsdarabokat begyűjtötték, a későbbi elemzések majd kimutatják a baleset okát.
–Mekkora mázlija volt a palinak, hogy odáig nem ért el a tűz, mert ő is ropogósra sült volna, mint az a szerencsétlen csöves. – állapította meg. Elindult az autója felé, csak a telefoncsörgés megállította. – A központ az – intett a többieknek. – Kállay Edvárdnak hívják a fickót, valami menő üzletember. Honnan jött? – kérdezett rá a diszpécserre. – Micsoda?  Dél–Afrikából?  Az apja temetésére?
–Az apja temetésére? – ismételte az egyik nyomozó. – Egy kissé elkésett, mert az már egy hónapja meghalt. Ismerem a Kállay családot. Övék az a fuvarozó cég az Északi–soron.
–Biztos az örökségért jött – vágott közbe egy másik rendőr.
–Nem hinném. – szólt közbe egy másik rendőr. – A sógorom magánnyomozó, őt bízta meg a család a fickó felkutatásával. Nem sok mindent mondott, csak annyit, hogy tényleg Dél-Afrikában talált rá, és állítólag egy vagon pénze van. Biztos gyémánttal foglalkozik.
Zalai felhúzta a vállát, nem érdekelte a szerencsétlen magánélete. Intett a többieknek, hogy indulhatnak vissza.

Vélemény, hozzászólás?