Elcserélve – Egy milliomos bőrében 2. részlet

Ben

Ben csukott szemmel szimatolt a levegőbe. A fertőtlenítő szag beszivárgott az orrába, csípte a szemét. Úgy érezte a szeme megint be van dagadva, mint amikor azt a szemgyulladást kapta, képtelen volt kinyitni. Hallgatta a csöndet. Nincsenek a megszokott zajok, nem hallja a kutyák ugatását, a hajnali traktorzörgést, sem a távolabbi autóút hangjait. Csupán valami fura géphang csöng a fülében.
Nem érezte a megszokott nyirkos érzést, a távoli szennyvíztelep árasztotta bűzt, a szél borzolta bokor csiklandozását. Arra gondolt, hogy biztosan meghalt, mert bármennyire erőltette az emlékezetét, már csak az az irdatlan vasrúd látványa volt előtt. Mégis erőt vett magán, és kinyitotta a szemét.
–Hol a pöcsömbe vagyok? – pislogott körbe a vakító fehér szobában, ahol csak a gépek halk zümmögése vette körbe. – Baszd ki! Ez egy kórház! – hatolt a tudatáig a gondolat.  Már csak egy dolog zakatolt a fejében, menekülnie kell! Erőteljes mozdulattal próbált felpattanni, de az ágy azonnal visszahúzta. – Mi a picsa! Megkötöztek? Mi a szar van?– Kiabálni akart, de csak tehetetlenül vergődött a kórházi ágyon az ajtó felé tekingetve, valamilyen segítségre várva, amely néhány másodperc múlva meg is érkezett. Bennek még jobban elkerekedett a szeme. – Most már biztos, hogy a mennyországba kerültem, ha ilyen angyal jön hozzám – gondolta, de abban a pillanatban rájött, hogy ő sosem kerülhet a mennybe, de még a pokolba is csak nagy nehezen fogadnák be. Biztos volt benne, az ördögnek sem kellene egy olyan csóró alak, mint ő. Ám, most mégis egy angyal lépett hozzá, egy hófehér bőrű, égszínkék szemű tünemény. – Biztos nem álmodom? – csukta be a szemét. A lány egészen közel hajolt hozzá, amitől Ben szívverése egészen felgyorsult, és olyan hihetetlen ütemet vert, amelyet még sosem érzett. Arcát végigsimította a puha hajtincs, amelytől mélyet sóhajtott, és újra kinyitotta a szemét. Nem álmodott.
–Ó! Magához tért? – mosolygott a lány. – Isten hozta az új életében!
Ben továbbra is megbabonázva nézte. Mégiscsak a mennybe került! Rögtön meg akarta kérdezni, hogy tényleg ott van? De egyetlen hang sem jött ki a torkán.

Betti

Szőke hullámos haja kacéran lógott a homlokába, amelyet könnyed mozdulattal dobott hátra. Betti haragudott a rakoncátlan hajtincsére, bár mindig megnevettette a betegeket, amikor megcsiklandozta az arcukat, ha lehajolt hozzájuk.
Kedvelték a betegek, mert mindig tudott kedves lenni, bármilyen rossz hangulata volt. Sokszor évődtek vele, hogy mit is keres egy ilyen bakfis az osztályon. Ettől ő is jókedvre derült. Babaarca ellenére már közel volt a harminchoz. Néha azért elkeseredett, hogy még mindig egyedül van. Ezért volt a kórház az otthona, a betegek pedig a szerelmei. Persze sosem a szó igazi értelmében, ezt csak úgy magának mondogatta.
Most is kuncogva lépett kórterembe. Betti elszégyellte magát. Mégsem illendő vihorászni az intenzív osztályon, de mégis ott motoszkált a fejében a bolondos fogadás.
A szobában fekvő férfi igencsak megmozgatta a nővérek fantáziáját. A baleset után hamar elterjedt, hogy a mentővel érkező sebesült egy milliomos, aki valahonnan külföldről érkezett. Kíváncsian várták, ám amikor öltöztették, mindnyájuknak felfordult a gyomra.
–Atyaisten! – húzta el az orrát az egyik betegápoló. – Ez a pasi haragban van a szappannal! Nézzétek már! Kissé alul van öltözve – vihogott fel, ahogy a nadrágszárát végig vágta.
Szegény Bennek nem volt ideje alsónadrágot keresni a roncsok között, de erről mit sem sejtettek a kórház dolgozói.
–Ne a beteg öltözékével foglalkozzanak! – dörrent rájuk a főorvos, így gyors tempóval folytatták a vetkőztetést.
Betti is segédkezett, és egészen elszörnyedt, hogy a drága ruhák alatt milyen elhanyagolt koszos testet találtak. Rengeteg fertőtlenítő szert elhasználtak. Lehet, hogy sok pénze van, de a szappant biztos nem ismeri! Egy pillanatra fel is vetődött, hogy nem is az a férfi, de a mentősök is megerősítették, valóban Kállay Edvárd az. A kisiklott vagonban csak ő volt, és a zakójában is ott voltak az iratai.
Napokig téma volt a milliomos férfi furcsasága.
Kati, az egyik nővér mesélte, hogy szomszédja a kalauz, aki lelkesen adta elő, micsoda drága öltönyben pompázott a férfi. A szószátyár vasutas még azt is kifigyelte, hogy márkás karórája volt. Az még mentősöknek is feltűnt, hogy az óra kibírta a balesetet, pedig az a kéz... Mintha kalapáccsal verték volna szét!
A kórházban találkoztak már sok furcsasággal, így csak néhány napig foglalkoztatta a közvéleményt a különc milliomos.
Általában nem szoktak szórakozni a betegeken, ám ez a férfi sok viccelődésre, kötekedésre adott okot a nővérek között. Egymásra licitáltak, hogy ki mennyit adna a férfiért, ha az túléli a sérüléseit. Betti lett a nyertes. Tízezer forintot ajánlott fel, amiért haragudott is magára. Minek is ment bele egy ilyen butaságba!
Most, amikor már biztosan életben marad, mindenki Bettivel viccelődik, már az egész osztály úgy emlegeti a férfit, hogy Betti szerelme. Némelyik beteg komolyan vette, és aggódva kérdezték tőle, hogy van a kedvese. Betti arca olyankor tűzpiros színre váltott, és nem győzött magyarázkodni. Ő szánta Edvárdot, amiért annyira súlyosan sérült az arca, és a keze. Talán sosem lesz belőle ép ember. Az, hogy sokkal többször látogatta meg, mint a többi beteget, az csupán a szánalom miatt volt. A kezdeti derűt lemosta az arcáról a beteg látványa, mégis felvidult az arca, amikor meglátta, hogy egyenesen ránéz. –Milyen szép szeme van! – feledkezett a férfi tekintetébe egy futó pillanatra. Olyan mélybarna színű, ami mindig nagyon tetszett neki. Talán mert az apjára emlékeztette. A papájára, aki már meghalt, ahogy az anyukája is, így maradt teljesen egyedül.
A férfi nyöszörögni kezdett, de hang nem jött ki a torkán.
–Nyugalom – nyomta vissza gyöngéden a vastagon bekötözött beteget, közben megpróbált biztatóan nézni rá. Ami azért nem volt túl könnyű, mert elég szörnyű állapotban volt Kállay Edvárd.
A sebesült ijedten pislogott, némán tátogott, de egyetlen szót sem tudott mondani, csupán keservesen nyüszített.             Kétségbeesetten igyekezett jelezni, felemelte a kezét, és abban a pillanatban vissza is ejtette az ágyra. Betti jól látta, milyen iszonyú pánik kapta el a férfit, amikor meglátta bepólyált kezeit.
–Nem lesz semmi baj! – búgta a lány, miközben feltűrte a pizsamája ujját, és azonnal beadta a kezében tartott nyugtató injekciót. Betti megkönnyebbült, ahogy látta a lassan lecsukódó szemeket. Át tudta érezni, milyen lehet egy ilyen szörnyű baleset után magához térni, és szembesülni azzal, hogy nagy a baj.
–Szép álmokat! – súgta halkan.
 Még egy ideig állt és nézte az alvó beteget. Sokszor megszánta a betegeit, de a férfiért valahogy jobban aggódott. Egyáltalán nem azért, mert a szóbeszéd összehozta őket. Inkább a professzor szavai visszhangoztak a fülében.
–Ez az ember vasból van! Nézzék csak! – vette elő a kórlapját, és a jelenlévő hallgatók felé mutatta. – Gyakorlatilag alig voltak életjelei. Mindezek ellenére elég olcsón megúszta, a koponyája nem sérült, csupán az arca és a keze roncsolódott, és a lába tört el két helyen.
–Olcsón? – morogta maga elé Betti, de azt szerencsére nem hallotta meg a prof, csak a főnővér vetett rá egy mérges pillantást.
Attól a pillanattól különös vonzódása volt Edvárdhoz, szerette volna látni az arcát, a mosolyát, de csak egy köteg gézhalom hevert előtte. Arra esély sem volt, hogy a férfinak az igazi arcát megismerje. Sorozat műtét vár még rá, míg újra emberi kinézete lesz.
Vajon van-e családja? Felesége, gyerekei? Ők, a nővérek csak annyit tudnak róla, hogy külföldről érkezett. A kórház vezetése semmit sem árult el. Nekik amúgy sem lehet a betegek magánélete után kutakodni. Edvárdot napokig mesterséges kómában tartották, és azalatt senki nem érdeklődött felőle. Betti közel hajolt a férfihoz, megigazította a tehetetlenül lecsüngő karját.
–Ne félj, meg fogsz gyógyulni! A prof megmondta – súgta a fülébe, majd ijedten ugrott hátra, az erőteljes női hangtól.
–Jó napot!
Betti a hang irányába fordult. Pillanatok alatt felmérte az ajtóban toporgó nőket. Az idősebb asszony eleganciája még a magára öltött kórházi köpeny alól is kitűnt, a zöld nylon sapka alól itt-ott kibújtak ősz fürtjei, huncutul rátekeredve a fejfedő szélére. Az asszonynak kedves, nyugodt arca volt. Betti kedvelte az ilyen elegáns, szimpatikus idősebb nőket, úgy érezte valamilyen bizalmat sugároznak magukból.
Mellette kissé lemaradva egy fiatal lány pislogott körbe, akinek arcáról sütött az undor, és csak idegesen rángatta a kötelező öltözéket, ami nélkül nem léphetett be az intenzívre. Betti látott már hasonló arckifejezést a látogatóknál. Sokan nem bírják a fertőtlenítő erős illatát, nem beszélve a pelenkázás utáni szagmaradványokról. Gyakran megesik, hogy maga a hozzátartozó szalad ki rókázni. Így túlzottan nem foglalkozott a szőke lány mimikájával, annál inkább felkeltette a figyelmét a ruházata. A márkás öltözék azonnal elárulta, hogy egyáltalán nem a szegényebb rétegből származik. Bettinek azonnal szemet szúrt a lány cipője, egész pontosan, ami kilátszott a kórházi zacskópapucsból. Annyi is elég volt, hogy megállapítsa, az a topánka neki egy havi fizetésébe kerülne.
Az idősebb asszony ránézett az ágyban fekvő betegre, kezét idegesen tördelte, szeméből szánalom sugárzott.
 –Ő Edvárd? Úristen! De csúnyán megsebesült! Szegénykém! – lépett a betegágyhoz az ősz hajú asszony.
–Igen, ő Kállay Edvárd – nézett Betti a kórlapra, mintha nem tudná, ki a beteg. – Ön rokona, vagy netalán az édesanyja? – kérdezett rá bizonytalanul, mert az elhangzottakból nem igazán tudta megállapítani. Ha az anyja, akkor már oda kellett volna rohanni a fiához, de ez nem történt meg.
–Nem, dehogy! Én csak a házvezetőzője vagyok a családnak. Ő a húga – mutatott az ajtóban ácsorgó lányra.
–Ó, bocsánat!
–Semmi gond. Hogy van? Meggyógyul? – kérdezett ismét Ildikó, Lea helyett, akinek továbbra is csak bambán bámult.
–A körülményekhez képest elég jól, hamarosan átkerül az osztályra, de többet csak az orvosa tud mondani, én csak nővér vagyok – válaszolta Betti, ugyanakkor majdnem kiszakadt belőle a kérdés, hogy mi a fenéért nem keresték eddig! Hogy tehették meg, így magára hagyni!
–Sajnos nem tudtunk előbb jönni – szólalt meg az idősebb asszony, mintha csak Betti gondolatára válaszolna. – A húga nem akarta ilyen állapotban látni –intett Lea felé. Érdeklődtem én minden nap, de telefonba olyan keveset mondanak. Mostanra sikerült csak meggyőznöm Leát, hogy ideje bejönnie – fecsegett tovább a házvezetőnő.
Betti csak állt, és hallgatta az asszonyt, közben szeme sarkából figyelte a mozdulatlan lányt, legszívesebben odament volna hozzá, hogy odavontassa a testvéréhez, de az még egy pillantást sem vetett a beteg bátyjára.
–Lehetne, hogy külön szobába kerüljön? – fogta meg a karját az asszony, ezzel visszaterelte a gondolatait.
–Külön szobába? – akadt meg Betti. Egészen kis kórház az övék, ahol nem volt megszokott az ilyen jellegű kérés. – Ezt nem az én tisztem eldönteni, talán a professzor úr tud segíteni, és ő többet is tud mondani a beteg állapotáról. Jöjjenek, odavezetem önöket – mutatott a kijárati ajtó felé.
–Köszönjük, hogy gondoskodik róla – csúsztatta a nővér zsebébe Ildikó a bélelt borítékot.
–Nem, ezt nem fogadhatom el! – tiltakozott Betti, bár magában igencsak megörült az adománynak.
–Tegye csak el! Jól tudom én, hogy milyen kevés fizetést kapnak. Magam is jó pár évig műveltem ezt a hivatást – mosolygott az ősz hajú asszony a lányra.
Betti jóleső érzéssel csúsztatta vissza a zsebébe a borítékot, már csak azért is, mert olyan embertől kapta, aki szintén nővér volt. Lelkiismeret furdalása sem volt, hiszen látta, hogy a beteg húga egymaga többszörös értéket viselt magán, mint az a pénz a borítékban.

 

Vélemény, hozzászólás?