Elcserélve – Egy milliomos bőrében 2. részlet

Ben csukott szemmel szimatolt bele a levegőbe. Tiszta fertőtlenítő szag vette körbe, és valami végtelen csönd, némi duruzsoló hanggal. Az agya nem fogta fel, hogy mik azok az illatok, és mi az a folyamatos géphang. Nem érezte a megszokott nyirkos érzést, a távoli szennyvíz telep árasztotta bűzt, a szél borzolta bokor csiklandozását. Arra gondolt, hogy biztosan meghalt, mert bármennyire erőltette az emlékezetét, csak az az irdatlan vasrúd volt előtt. Azért mégis kinyitotta a szemét.
–Hol a pöcsömbe vagyok? – pislogott körbe a vakító fehér szobában, ahol csak a gépek halk zümmögése vette körbe. – Baszd ki! Ez egy kórház! – hatolt a tudatáig a gondolat. A vonatnál történtek utáni időből semmire nem emlékezett.
Abban a pillanatban ugrott be neki, hogy tulajdonképpen egy csomó mindent ellopott attól a hullától. –Na, most tuti leültetnek! Úgy érezte, menekülnie kell, nem akar börtönbe kerülni. Erőteljes mozdulattal próbált felpattanni, de az ágy azonnal visszahúzta. – Mi a picsa! Megkötöztek? Mi a szar van?– Kiabálni akart, de csak tehetetlenül vergődött a kórházi ágyon az ajtó felé tekingetve, valamilyen segítségre várva, amely néhány másodperc múlva meg is érkezett. Bennek még jobban elkerekedett a szeme. –Biztosan a mennyországba kerültem, ha ilyen angyal jön hozzám – gondolta, de rögtön rájött, hogy ő sosem kerülhet a mennybe, de még a pokolba is csak nagy nehezen fogadnák be. Biztos volt benne, hogy az ördögnek sem kellene.
A fiatal babaarcú szőke ápolónő arcára mosolyt erőltetett, ami inkább volt visszafojtott nevetés. Betti elszégyellte magát, azért a röhögés mégsem illett az intenzív osztály komolyságához. Persze megvolt az oka a vidámságnak.
A szobában fekvő férfi igencsak megmozgatta a nővérek fantáziáját. A baleset után hamar elterjedt, hogy a mentővel érkező sebesült igencsak gazdag pasi, aki valahonnan külföldről érkezett. Kíváncsian várták, ám amikor öltöztették, mindnyájuknak felfordult a gyomra.
Ő is segédkezett, és egészen elszörnyedt, hogy a drága ruhák alatt milyen elhanyagolt koszos testet találtak. Rengeteg fertőtlenítő szert elhasználtak. Lehet, hogy sok pénze van, de a szappant biztos nem ismeri! Egy pillanatra fel is vetődött, hogy valaki más, de a mentősök is megerősítették, valóban Kállay Edvárd az. A kisiklott vagonban csak ő volt, és a zakójában is ott volt a pénztárcája.
Az egyik lány szomszédságában lakott a kalauz, aki lelkeseken elmesélt minden apró részletet, még azt is, hogy micsoda karórája volt a férfinak. Betti az órát saját kezűleg húzta le a sérült karról. Bármennyire is hihetetlen, de egy különc emberre találtak, aki a töméntelen pénze ellenére nem kedveli a tisztaságot. A kórházban találkoztak már sok furcsasággal, így ezen is túlléptek.
Egyáltalán nem szoktak szórakozni a betegeken, ám ez a férfi sok viccelődésre, kötekedésre adott okot a nővérek között. Egymásra licitáltak, hogy ki mennyit adna a férfiért, ha az túléli a sérüléseit. Betti lett a nyertes. Tízezer forintot ajánlott fel.
Most, hogy már biztos életben marad, mindenki vele viccelődik. Már az egész osztály úgy emlegeti a férfit, hogy Betti szerelme. Pedig szegényke egy feltrancsírozott roncs, aki csoda, hogy egyáltalán életben maradt.
A férfi nyöszörögni kezdett, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.
– Nyugalom! – nyomta vissza a lány gyöngéden a vastagon bekötözött férfit, még rá is mosolygott.
A sebesült kétségbeesetten akart megszólalni, ám egyetlen hang nem jött ki a torkán, csupán keserves nyögdécselés.             
Elkeseredetten igyekezett jelezni, és ezt csak a kezével tehette volna meg. Iszonyú pánik kapta el, amikor meglátta, hogy mindkét keze be van pólyálva, ráadásul olyan mintha két betondarabot emelgetne. A teste vonaglott az ágyon, mindaddig, míg a gyorsan beadott nyugtató hatására ismét el nem aludt.
– Szép álmokat! – közölte ironikus hangnemben a lány, ahogy látta a lecsukódó szemeket. Egy darabig nézte az alvó beteget, elképzelése sem volt, hogy milyen lehet a gézzel eltakart arc.
A professzor szerint vasból van a fickó, mert bár súlyosak a sérülései, de biztosan fel fog épülni. Ennek ellenére Betti nem tudta elképzelni, hogy valaha épp ember lesz belőle. Alapjában véve nagyon sajnálta, és már borzasztóan bánta, hogy belement a buta viccelődésbe.
– Jó napot! – zavarta meg a gondolatait a női hang.
Betti a hang irányába fordult. Pillanatok alatt felmérte az ajtóban toporgó nőket. Az idősebb asszony eleganciája még a magára öltött kórházi köpeny alól is kitűnt, a zöld nylon sapka alól itt-ott kibújtak ősz fürtjei. Az asszonynak kedves, nyugodt arca volt. Betti kedvelte az ilyen elegáns,  szimpatikus idősebb nőket, úgy érezte valamilyen bizalmat sugároznak magukból.
Mellette kissé lemaradva egy fiatal lány pislogott körbe. A lány arcáról sütött az undor. Betti látott már hasonló arckifejezést a látogatóknál. Valószínűleg a gyógyszerek, fertőtlenítők szaga okozza, amit nem mindenki viselt jól.
A szőke lány márkás öltözéke elárulta, hogy egyáltalán nem a szegényebb rétegből származik. Bettinek azonnal szemet szúrt a lány cipője, egész pontosan, ami kilátszott a kórházi papucsból. Annyi is elég volt, hogy megállapítsa az a topánka egy havi fizetésébe kerülne.
Az idősebb asszony végignézett az ágyban fekvő betegen. Szeméből szánalom sugárzott.
 – Ő Edvárd? Úristen! De csúnyán megsebesült! Szegénykém! – lépett a betegágyhoz az ősz hajú asszony.
– Igen, ő Kállay Edvárd – nézett a kórlapra (nem mintha nem tudta volna, hogy az). – Ön rokona, vagy netalán az édesanyja? – kérdezett rá bizonytalanul Betti, mert az elhangzottakból nem igazán tudta megállapítani.
– Nem, dehogy! Én csak a házvezetőnője vagyok a családnak. Ő a húga – mutatott az ajtóban ácsorgó lányra.
– Ó, bocsánat!
– Semmi gond. Hogy van? Meggyógyul? – kérdezett ismét Ildikó, Lea helyett, aki továbbra is minden érzelemtől mentesen ácsorgott az ajtóban.
– A körülményekhez képest elég jól, hamarosan átkerül az osztályra, de többet csak az orvosa tud mondani, én csak nővér vagyok.
– Tudom kedves. Lehetne, hogy külön szobába kerüljön?
– Külön szobába? – akadt meg egy pillanatra Betti, ebben a kórházban nem megszokott kérés. – Ezt nem az én tisztem eldönteni, talán a professzor úr tud segíteni, és ő többet is tud mondani a beteg állapotáról. Jöjjenek, odavezetem önöket – mutatott a kijárati ajtó felé.
– Köszönjük, hogy gondoskodik róla – csúsztatott Ildikó egy bélelt borítékot a nővér zsebébe.
– Nem, ezt nem fogadhatom el! – tiltakozott a nővér, bár magában igencsak megörült az adománynak.
– Tegye csak el. Jól tudom én, hogy milyen kevés fizetést kapnak. Magam is jó pár évig műveltem ezt a hivatást – mosolygott az ősz hajú asszony a lányra.
Betti jóleső érzéssel csúsztatta vissza a zsebébe a borítékot, már csak azért is, mert olyan embertől kapta, aki szintén nővér volt. Bár egyáltalán nem értette, hogy miért a házvezetőnő intézkedik.
Lelkiismeret furdalása sem volt igazán, hiszen a beteg húga egymaga többszörös értéket viselt magán, mint az a pénz a borítékban.
–Tudja, kedves, ezt a szegény fiút –, mutatott az idős asszony a betegre, mintha csak Betti gondolatára válaszolna – egyedül én ismerem, még igen fiatal volt, amikor elhagyta a Kállay házat, Lea is csupán három éves volt.

 

Vélemény, hozzászólás?