Hallie Nadal: Több titoknyi távolság

I.

A fiút Seamusnek hívták. Az iskola jó előre figyelmeztetett bennünket, hogy vigyázzunk vele, de Steve Archiro, a kutatóintézet lingvisztikusa, éppen őt hívta fel a pódiumra a foglalkozás elején, majd bevezettette Jimmyt. A gyerekek ujjongtak, ahogy meglátták a csimpánzt, aki csücsöri ajakkal puszit dobott feléjük, aztán fogait csattogtatva bólogatott. Mindannyian élvezték a műsort, egyedül Seamus őrizte meg lezser érdektelenségét.
‒ Szia, szia! ‒ jelelt mindenfelé Jimmy. ‒ Szia, hosszúhaj lány! ‒ köszönt nekem is, bár a magam harminckét évével rég túl voltam már a lánykoromon.
Egész közel engedtem Jimmyt a néma fiúhoz, amíg az egy lépést nem tett hátrafelé. Seamus arcizmai egy pillanatra megkeményedtek, de azonnal visszanyerte semmitmondó tekintetét.
‒ Ad alma ‒ jelelte neki Jimmy.
‒ Előbb a munka, alma csak azután ‒ mondtam a csimpánzkölyöknek szavakkal és az ujjaimmal.
‒ Jimmy jó ‒ biztosított a majom.
‒ J-nek hívják? ‒ kérdezte egy copfos lány, aki az első sorból figyelte a jelenetet.
‒ Az ő neve Jimmy ‒ betűztem a szót. ‒ Mindenkit a neve kezdőbetűjével jelölünk.
‒ Így válik eggyé Seamus és Susan ‒ mondta a süketekre oly jellemző fejhangon a lány mellett ülő barátnője.
Seamus, meghallva ezt, elvörösödött arccal lépett a gúnyolódó felé. Keze a pillanat töredéke alatt szorult ökölbe, és lendült a magasba. Steve a fiú vállára tette széles markát.
‒ Mondja meg nekik, hogy a következő csúfolódót kizavarom! ‒ szólt át nekem a srác feje felett.
Azok, akik hallották a lány rosszindulatú megjegyzését, és felnevetve sebesen tolmácsoltak süket társaiknak, most megszeppenve ültek vissza a székükre. A terem elcsendesedett. Seamus magára húzta eredeti nemtörődömségét, amit arrogáns lenézéssel árnyalt. Kezdett szórakoztatni a kölyök.
Jobban tettem volna, ha komolyan veszem a jelzéseit.
‒ Akarsz beszélgetni Jimmyvel? ‒ kérdeztem Seamust, ő bólintott.
‒ Kérdezd meg tőle, hogy…
‒ Kérdezd meg magad! ‒ szakítottam félbe, mire összehúzott szemmel méregetett, aztán keresztülnézett rajtam.
‒ Szoktál álmodni? ‒ fordult a majom felé.
Steve-vel összenéztünk, mert szokatlan volt az ilyen kérdés. A gyerekek olyasmikre kíváncsiak, hogy mi a csimpánzok kedvenc étele, szeretnek-e rajzolni, csupa olyan dologra, ami számukra is fontos. Vajon miről álmodozhat ez a fiú?
Jimmy izgatott hu-hu hangot hallatott, mancsa sebes táncba kezdett. Seamus próbálta követni, de arca egyre tanácstalanabbá vált.
‒ Ez nekem túl gyors ‒ mutatta.
‒ Beszéld meg Jimmyvel! ‒ válaszoltam.
Fújt egyet mérgében, ajkát is felhúzta fenyegetően. Na, pont egy tizenhat éves suhanc fog rám ijeszteni!
A csimpánz felé böktem a fejemmel, mire Seamus kimérten arra fordult.
‒ Lassan! ‒ jelelte neki.
Jimmy megismételte az előző mozdulatsort, ezúttal ráérősen, és mintha kicsit csipkelődött is volna, de mivel a gyerekek nem ismerték őt, észre sem vehették ezt.
‒ Én is szoktam menekülni álmomban ‒ mesélték a srác kezei. Úgy tűnt, az igyekezet, hogy megértse az állatot, kiszakította a valóságból, és egy olyan világba repítette, ahol rajta és Jimmyn kívül nem létezett más. Leült a földre, hogy ne magasodjon a csimpánz fölé. Bár csak egyetlen évvel volt idősebb osztálytársainál, fizikuma meghaladta a korosztályáét.
‒ Jimmy álma sokszor jó ‒ közölte a majom.
‒ Jimmy szerencsés ‒ felelte a fiú.
A majom közvetlenül elé kacsázott, átkarolta a saját törzsét, és addig bámult rá, amíg Seamus meg nem ismételte az ölel jelét. Ekkor Jimmy az ölébe telepedett, szorosan összebújt vele. A fiú végigsimított a vállán, ujjaival a sötét szőrt babrálta.
‒ Hát itt vagy! ‒ robbant a kiselőadóba egy középkorú férfi, állott kocsmaszagot hozva magával. Feldúlt képén megfeszültek az izmok.
A gyerekek felbolydultak, Jimmy elengedte Seamust, érdeklődve leste az idegent. Seamus válla előreesett, arcát a szégyen pírja öntötte el.
‒ Elnézést, uram! Nem zavarhatja így meg a foglalkozást ‒ figyelmeztettem, de a fickó keresztülgázolt rajtam, egyenest a pódiumhoz sietett.
‒ Azt gondolod, hogy másra lőcsölheted a feladataidat?! Hogy én fogom, vagy szegény anyád fogja megcsinálni helyetted?! ‒ korholta mindvégig a srácot, de mielőtt elérte volna az emelvényt, Steve az útját állta.
‒ Mit képzel? Fogja vissza magát! ‒ parancsolt rá.
Ez hatott. A férfi indulatosan fújtatott, szúrós szemmel bámult a fiára, de a meggyőződés elpárolgott a gesztusai mögül.
‒ A tanításnak rég vége. Elviszem Seamust. Dolgunk van.
‒ Egy órán belül befejeződik a foglalkozás, akkor elviheti.
‒ Írország jogállam, és nekem jogomban áll elvinni a fiút.
‒ Senki sem kérdőjelezte meg a jogait, de figyelembe vehetné Seamus érdekeit is.
A két férfi úgy feszült egymásnak, mint két rivális csimpánz. Seamus apja már-már meghunyászkodott, amikor a kölyök melléjük lépett.
‒ Menjünk! ‒ jelelte lehorgasztott fejjel.
Apja visszanyert magabiztossággal vonult kifelé, ő követte. Az ajtóból visszanézett.
‒ Sajnálom! ‒ mutatta, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót.
A rosszkedv megülte a termet, a gyerekek riadtan gubbasztottak a helyükön, egyiküknek sem jutott eszébe kommentálni a jelenetet. A csoportfoglalkozásokon tíz főnél húztuk meg a felső határt, így mindegyik gyereknek volt lehetősége kapcsolatot teremteni valamelyik csimpánzzal, hisz ez keltette bennük a legintenzívebb élményt. Seamus távozásával kilencen maradtak, és ez a kilenc szempár zavarodott várakozással meredt ránk. Összecsaptam a tenyerem.
‒ Tudjátok, miért vannak itt a majmok? ‒ kérdeztem. Hangomon még érződött a felindultság, kezem reszketett jelelés közben, de a gyerekek tekintetébe visszaköltözött a kíváncsiság.
‒ Megfigyelitek a viselkedésüket ‒ találgatta a copfos az első sorból.
‒ Részben ‒ feleltem, és belekezdtem az előadásba: ‒ Huge tanár úrtól tudom, hogy a suliban már tanultatok a génekről. Mondjátok meg nekem, mit tudnak ezek a gének!
Megszoktam a bekiabálásnak azt a furcsa módját, ahogy a beszédképtelen gyerekek felállva jelelik el a helyesnek vélt választ. Hogy jelentkezésre bírjam őket, egy játékot szoktam velük játszani.
‒ Az feleljen, akit felszólítok! Ha helyes a válasza, Jimmy megkínálja egy szelet gyümölccsel.
Az összes kéz a magasba lendült. Nekem egy jólfésült fiúra esett a választásom, aki már mondta is a helyes választ:
‒ A szülők a génjeikkel örökítik át a tulajdonságaikat az utódoknak.
Jimmy elmarta a gyümölcskosarat, rám függesztette barna szemét, és lendületesen bólogatott. Nem mintha tudta volna a választ a kérdésre, ugyanezt tette akkor is, ha a tanuló tévedett. Legalább annyira élvezte ezt a mókát, mint az emberek.
‒ Rendben van Jimmy, viheted.
Kacsázó járással a fiúhoz lépdelt. Útja közben egy sünisre zselézett hajú kölyök a gyümölcsök felé nyúlt, de Jimmy ügyesen kitért a potyázó mozdulata elől. Csak a helyesen válaszoló kaphatott jutalmat, és a csimpánzok ragaszkodnak a bevett szabályokhoz.
‒ Kiegészítenéd? ‒ szólítottam meg a sünist.
‒ Az utódok génállományának fele az apától, fele az anyától származik, és ezek közösen szabják meg a tulajdonságait.
‒ Remek válasz ‒ dicsértem.
Jimmy boldogan rugózva nyújtotta neki a kosarat.
‒ Mint egy tervrajz ‒ szólt közbe egy kövérkés fiú.
Jimmy fejét csóválva igyekezett vissza a pódiumra.
‒ Valóban. Azonban létezik egy szabályozórendszer, amely képes a gének egy részét ki-bekapcsolni.
‒ Megváltoztatja a gének sorrendjét? ‒ jött az első kérdés.
‒ Kivág egy génszakaszt? ‒ hangzott a második.
‒ Ilyen felkészült társaság ritkán jár ide ‒ súgta Steve közelebb lépve. Elég régóta foglalkoztunk már gyerekekkel ahhoz, hogy ne lepjenek meg az ilyen értelmes kérdések. Nagy valószínűséggel hamarosan el fog hangozni olyan mondat, ami óvodás szintre rántja vissza a beszélgetést.
‒ Sokkal egyszerűbben működik ‒ folytattam. ‒ A fehérjetartalmú táplálékkal metil csoportokat viszünk a szervezetünkbe, amelyek rátelepszenek bizonyos génekre, ezzel megakadályozva, hogy a megfelelő enzim le tudja olvasni a genetikai kódot, vagy ahogy te mondtad ‒ fordultam a kövér fiúhoz ‒, a tervrajzot, amit az adott gén hordoz.
‒ Akkor hiányos lesz az ember? ‒ A kérdező kislány szőke haját csatok tartották távol kerek arcától. Most a szeme ugyanúgy kikerekedett megdöbbenésében. Siettem a kiigazítással:
‒ Szó sincs róla. Olyan ez, mint amikor lila szoknyához piros blúzt veszel. ‒ A lányok kuncogva összehajoltak, a fiúk elhúzták a szájukat. ‒ Fel vagy öltözve, csak rosszul. Vannak gének, amelyek bekapcsolt állapotban betegségeket tudnak megelőzni, másoknak kikapcsolt állapotban kell lenniük a szervezet helyes működéséhez. Érthető vagyok? ‒ A tekintetek kíváncsian csüngtek rajtam. ‒ Mondok pár példát. Az egereknél előfordul egy génhiba. A hibás génekkel rendelkező egerek bundája sárga, elhízottak és hajlamosak a megbetegedésre. Ha ezeket az egereket egészségesen táplálják, utódaik általában barnák, karcsúak és egészségesek lesznek. Hibás, azonban metil csoport által kikapcsolt génekkel születnek, és életük végéig megőrzik ezeket a tulajdonságokat.
Átsiklott a tekintetem a termen. A srácok abbahagyták a mozgolódást, csendben figyeltek. Lelkesen meséltem tovább:
‒ Más kutatók patkányokat vizsgáltak, amelyek egy csoportja kellő törődést kapott, anyjuk rendszeresen nyalogatta őket. Ezek a patkányok bátor felnőttekké nőttek. A kontrollcsoporttól megvonták a törődést, ezek félős, kevésbé ellenálló felnőttek lettek. Az agyuk hippokampuszában a metiláció kikapcsolt állapotban volt.
‒ Megölték a patkányokat? ‒ borzadt el egy fitos orrú fruska a második sorban.
‒ Sajnos másként lehetetlen lett volna a hippokampusz vizsgálata ‒ feleltem együttérzőn.
‒ Ti is megölitek a csimpánzokat? ‒ vont kérdőre a copfos.
Megvásárolható itt

 

Vélemény, hozzászólás?