Juan-Zarita 6. részlet

Az előzményeket itt olvashatod.
Bármennyire is igyekezett Zarita, az idegen utolérte és elkapta a karját. A lány ijedten felsikoltott, de a közelben nem volt senki. A távolabbi partsáv homokjában egy férfialak ült. Zarita sejtette, az a férfi rá vár, bár akkor éppen nem nézett feléjük.
–Engedjen el! – kiáltott az ősz hajú férfira, aki továbbra is fogta a karját. – Mit akar tőlem? Nincs nálam pénz.
–Nem pénz kell, hanem az apja levele.
–Micsoda? Miféle levél?
–Amit halála előtt magának küldött.
Zarita egyre idegesebben pislogott a part felé, míg végre észrevette őket a rá várakozó férfi.
–Nem küldött az apám semmilyen levelet mielőtt meghalt, de még csak előtte sem – rázta le mérgesen a férfi kezét. – Hagyjon békén, mert szólok a barátomnak – mutatott a feléjük tartó alakra. Az idős férfi elsápadt, szélsebesen megfordult, és futva távozott. –Hűha! Ez jól megijedt – vigyorodott el Zarita.
–Bántott? – lépett mellé a randevú partnere. Zarita felnézett rá, egyenesen a férfi sötét szemébe. Az előbbi ijedelme pillanatok alatt elszállt, biztonságban érezte magát.
–Nem, dehogy! Nem értem, itt mindenki ismer? Ki vagy te, és ki volt az a férfi – mutatott abba az irányba, amerre a másik elfutott.
–Igaz is, még nem mutatkoztam be. Juan vagyok. Juan Felipe Guerava Fernandez.
Zarita felnevetett.
–Igen, tudom, ti magyarok mindig kacagtok, ha a teljes nevünket mondjuk – mosolygott vissza Juan.
–Mi magyarok? Mit jelent ez?
–Csak sorban, majd mindent elmondok.
–És aki az előbb megtámadott azt ismered?
–Igen, ő volt Antonio Guerava, az apám.
–Na, ez már sok nekem! Le kell ülnöm.
–Menjünk oda? – intett a bár felé.
Zarita elhúzta a száját.
–Oda nem szeretnék menni.
–Igaz is, onnan nem jó emlékeid lehetnek. Nicolas emleget is azóta rendesen, pedig csak pár órát volt a rendőrségen. Gyere, ott a függőágyak mellett van néhány napozópad, arra le tudunk ülni.
Zarita felkapta a fejét, Juan ismeri a Nicolassal történteket is? Már nem tudta, hogy félnie kell tőle, vagy megbízni benne, de mégis követte a partra.
–Ismered Nicolast?
–Igen, mondhatnám, elég jól. Az unokatestvérem.
–Mondd csak, az apámat is ismerted? – szegezte a férfinak a kérdést.
Juan ránézett, a szemében furcsa fény gyúlt, pillantása szomorúnak tűnt. Nem válaszolt, csak bólintott.
–És ő is... Mi is... – akadt el a szava. – Rokonok vagyunk?
–Nem, dehogy – mosolyodott el ismét Juan. – Apáddal munkatársak voltunk. Tudod, gyerekkorom óta mellette dolgoztam – hallgatott el egy pillanatra. Éppen egy napozóágy mellé értek. Juan intett, hogy üljenek le.
–Szóval, te is régész vagy?
 Zarita annyi mindent szeretett volna tudni, és most mégis alig jutottak eszébe a kérdések. Juan bólintott, és mesélni kezdett. Minden iskolai szünetben az apjával tartott, aki Miguel barátja volt. Együtt bejárták Xochicalcotól Teotihuacanig az országot, a legjobb feltárásokat.
Zarita bódultan hallgatta a férfi szavait. Maga előtt látta az apját, izzadtan, porosan, ahogy térdepel az ősi kövek között, és a két kezével ássa ki a földből a múlt kincseit. De miféle kincs az, amit őrá hagyott?
Juan elhallgatott, Zarita sóhajtott és kimondta a gondolatát.
–Hova lett mindaz, amit az apám talált?
–Hova? – nevetett fel Juan. – A múzeumokba.
–Jó – pirult el Zarita. – Ennyire nem vagyok ostoba, de valamit hagyott rám.
–Igen, a térképet.
–Micsoda? Te erről is tudsz?
–Ott voltam a halálos ágyánál – sóhajtott mélyet. – Nagyon kedveltem az apádat, néha úgy érzem jobban, mint a sajátomat. Ott voltunk az öregemmel együtt, de csak nekem árulta el, hogy nálad van. És, tudod, megbízott, hogy segítselek, és vigyázzak rád, ezért van szükségem a térképre.
Zarita Juan arcát fürkészte. Vajon igazat mond? Vagy csak a kincs kell neki? Hogyan bízzon meg benne?
–Ezt komolyan mondod, az apám egy idegenre bízott, amikor még maga sem ismert? Miért hinnék neked? Hiszen kalandor vagy te is, mint ő. Nem csak azok az értékek kellenek, ami vagy létezik, vagy sem?
Juan ránézett, szemében szomorúság bújt meg. Zarita lesütötte a szemét. Lehet, hogy téved, és most ártatlanul vádolta meg a férfi? Hogyan igazodjon el az apja világában? Teljesen meg volt zavarodva.
–Nem vagyok kalandor, és a kincsek léteznek. Nem kell hinned nekem, de apád a halálos ágyán rám bízta a titkot, amelyet még a barátjának, az apámnak sem mondtam el. Azóta mi szinte nem is beszélünk, ő ezért akarta tőled megszerezni a térképet, és mindent, ami kötődik hozzá.
–Miféle titkokat?
–Számít ez? Nem hiszel nekem.
–Nem, mert mindenkinek ez a hülye térkép kell!
–Rendben, akkor nincs miről beszélnünk – állt fel Juan. –Örülök, hogy megismertelek. Viszlát! – fordult meg, és elindult a bár felé.
Folytatás hamarosan! 
Hasonló kalandok, rejtélyek, izgalmas utazások várnak Egri Zsanna könyveiben. Mindet megtalálod e-könyvben illetve a készlettől függően nyomtatott könyvben is itt a Szív-titkok-könyv webáruházban.

 

Vélemény, hozzászólás?