A kincs? – Zarita 7. befejező rész

Előzmények itt.
Zarita gyomra összeszorult, nem akarta ő, hogy elmenjen.
–Nem ér semmit az a térkép! – kiáltott a férfi után.
–Gondolod? – fordult meg Juan.
–Tudom, mert elmentünk abba a szobába, aminek a kulcsát elküldte apám, és csak egy faliképet találtunk, amelyen egy bank neve volt.
–A Banco Central – vágta rá Juan.
–Na, ne! Te ezt is tudod? Szükség van itt egyáltalán rám, magad is megkereshetnéd azt a titokzatos kincset – szólt gúnyos hangon, de Juan nem vette a lapot, ugyanolyan komoly arccal folytatta.
–Igen, fontos, hogy te találd meg, mert a tied. De, csak úgy tudok segíteni, ha megmutatod a térképet, és mindent, amit rád hagyott Miguel.
Zarita csak állt, és hallgatott. Kettős érzések kavarogtak benne. Akarta, hogy Juan segítsen, de félt is. Mi van, ha csapdába csalja, és csupán az apja öröksége kell? Meg kell kérdezni Andit.
–Akkor be kell mennünk a szállodába.
–Rendben, indulhatunk.
***
Andi kényszeredetten mélyedt egy könyvbe, gondolatai Zarita körül forogtak. Nemrég beszélt a nővérével, Judit rábízta, vigyázzon a lányára. Most duplán nyomta a vállát a felelősség.
Matatást hallott az ajtó felől, idegesen fülelt. –Ilyen korán nem jöhetett vissza Zarita! Vagy nem ment el a fickó a randira?  Kizárt, hogy az én csodaszép unokahúgommal egy férfi nem akarna találkozni. – Alig futott mindez végig a gondolatain, az ajtó nyílt és Zarita dugta be a fejét.
–Fel vagy öltözve? – kérdezte, de mivel egyértelmű volt a válasz, kitárta az ajtót.
Andinak leesett az álla, unokahúga mögött egy jóképű mexikói férfi állt.
–Hát te... –akadt el a szava.
–Ne haragudj, de ő itt Juan – mutatta be. Andi tétován nyújtotta a kezét.
–Üdvözlöm! – szólt a férfi, majd Zaritához fordult. – Ő az anyukád?
–Dehogy! A nagynéném. –ölelte át át nevetve Andi vállát. – És nem néma, csak meglepődött, most röviden elmagyarázom neki, miért vagy itt.
Juan bólintott, és Zarita hadarva elsorolta a történteket.
–Most mit csináljunk? Mutassuk meg a térképet?
Andi gyanakvóan fürkészte a férfi arcát, aki komoly arccal nézett vissza. Hosszan elgondolkodott, csak azután válaszolt.
–Tulajdonképpen nincs mit vesztenünk, így sem boldogulunk vele.
–Rendben, tegyünk egy próbát.
Juan kérdőn nézett rá, nem értette a magyar beszédet, de elég egyértelművé vált, amikor Zarita a szekrényhez lépett.
Gondosan kiteregette a térképet az asztalra, mellé a kulcsot és az érmét. Juan nézte és hangosan felnevetett. Andi és Zarita elképedve nézett össze, majd a kacagó férfira.
–Mi a vicces ebben? – mutatott Zarita az asztalra.
–Ez olyan egyszerű! – vette fel a kulcsot Juan, és alaposan megnézte. – Ez a széf kulcsa, nem a szobáé.
Zarita gyorsan fordított Andinak.
Andi a homlokára csapott.
–Hogy mi mekkora marhák vagyunk! Arra rájöttünk, hogy a bankban van a cucc, de, hogy ez nyitja... – nyúlt a kulcsért. Juan nehezen engedte ki az ujjai közül, de Andi határozottsága elég volt arra, hogy hagyja elvenni. – Ez jobb, ha nálunk van.
–Igen, de még mindig nem tudjuk, hogy melyik az a széf – nézett Zarita Andira majd Juanra, akinek le is fordította a kétségét.
–Szerintem a kulcson levő szám jelöli, az nem az ajtó száma. Miguelt ismerve, nem véletlenül választotta azt a szobát, sokáig lakott a szállodában.
–Jó, de akkor, most mit csináljunk? Menjünk be csak úgy a bankba?
–Nem hinném, hogy jó ötlet lenne, mivel külföldi állampolgár vagy...
–Félig mexikói vagyok, és apám révén kettős állampolgár – húzta ki magát. – Nem tudom, miképpen jutok a széfhez – fordult a nagynénjéhez, neki is lefordítva a Juannal folytatott párbeszédet, de Andi is csak széttárt karokkal jelezte, fogalma sincs a bejutásról.
–Mindenre van megoldás – somolygott Juan.
–Talán törjek be a bankba?
–Arra azért nincs szükség – nevetett hangosan a mexikói férfi, majd magára mutatott. – Nem véletlenül bízott rám az apád, majd én elintézem. Most elmegyek, és reggel kilenckor találkozzunk a banknál.
***
A banki hivatalnok hosszasan vizsgálta Zarita iratait, majd Juanét is kézbe vette.
–Együtt nem engedhetem be önöket, csak ha rokonok.
–A vőlegénye vagyok – felelte Juan szemrebbenés nélkül, Zarita csak azért nem mutatott semmilyen megnyilvánulást, mert abban a pillanatban nem fogta fel a szavak értelmét.
Az ügyintéző szigorú pillantást vetett a párra, de addigra Juan már fogta Zarita kezét. A háttérben Andi szótlanul meredt rájuk, mert egy árva szót sem értett, csak akkor rezzent össze, amikor a pult mögül rámutatott a férfi, aki akkor már az ő útlevelét nézte.
-És ő?
-A nagynéném, és velünk jön.
-Felőlem ­– húzta el a vállát a férfi. –Menjenek a páncélterem előterébe, a kollégám beengedi önöket.Juan elindult, és továbbra sem engedte el Zarita kezét, aki szó nélkül követte.
***
A teremben hűvös homály fogadta őket. Mindhárman megálltak a szoba közepén, félkörben körbevette őket a megszámlálhatatlan bankfiók.  Elsőre Juan lépett közelebb, gyorsan felmérve a számsort, majd rámutatott az egyik fémfogantyúra.
–Ez az!
Zarita reszkető kézzel nyúlt a zsebébe, alig bírta kivenni a kulcsot. Karja elnehezült, nem akart mozdulni. Remegő kézzel igyekezett a zárba mélyeszteni a kulcsot, de az, mintha megmakacsolta volna magát. Zarita arca vörösbe váltott. Andi látta mekkora pánikban van az unokahúga, és megpróbálta nyugtatni.
–Ne idegeskedj! – súgta a fülébe. – Vegyél egy mély levegőt. – Szándékosan nem segített, tudta, Zaritának fontos, hogy saját maga vegye kézbe a kincset, az apja örökségét.
Juan nem gondolt ilyesmire, tenyerét  a lány remegő kezére rakta, amitől Zarita még vörösebb lett. A mexikói férfi kivette kezéből a kulcsot, megfordította, hogy a recés fele legyen felül, így az könnyedén becsusszant a zárba. Egy hangos kattanás, és kitárult az ajtó.
Andi a háttérből nézte, ahogy a fiatalok feje összeér. Arra gondolt, ha elég nagy lenne a nyílás Zarita meg Juan bele is bújt volna a fém szekrénybe. Egy darabig néma csöndben néztek befele, majd Zarita felemelte a kezét. Nem kellett mélyre nyúlnia, és a csomag, ami a napvilágra került, igencsak kicsi volt. Addigra már Andi is befurakodott kettejük közzé, így már együtt csodálkoztak a vaskos borítékra.
–Ez nagyon kicsi! – nézett Andira. – Bontsuk ki? – nyögte ki a kérdést magyarul, majd spanyolul, miközben Juanra emelte a tekintetét.
A férfi kivette a kezéből, és óvatos mozdulattal átemelte az asztalra. – Mintha bomba lenne – futott át Zarita agyán.
Juan megtapogatta a csomagot, és elvigyorodott. Zarita feszülten nézte. – Tudja, mi az? Miért nem mondja? – Feszülten húzta maga elé a csomagot. Óriásit sóhajtott, majd erőteljes mozdulattal feltépte.
–Ez rossz ötlet volt – szólalt meg a háttérbe húzódó Juan, de a két nő nem figyelt rá, mindketten az asztalon elterülő nagy köteg pénzre meredtek.
 Zarita csalódottan nézte.
–Ez nem is kincs, csak pénz!
–Mi bajod a pénzzel? Az forgatja a világot – tette Andi a vállára a kezét.
–Én...– szólalt meg a lány, de mielőtt befejezte volna a mondatot, Juan odalépett, félresöpörte a pénzhalmot, kivette a borítékot, óvatosan szétnyitotta, tenyerével kisimogatta.
–Itt van, amit keresel ­– mutatott a boríték belsejére rajzolt térképre, amelyből itt-ott hiányoztak darabok, amelyek a földön heverte szerteszéjjel.

A Zarita című történet tömörített formában került fel az oldalra. A hamarosan megjelenő könyv részletesebb, és természetesen folytatódik a sztori egy másik országban.

 

Vélemény, hozzászólás?