Megégett szív 11. rész – Áfra titka

– Miért? Miért tette ezt velem? – mondta ki hangosan a gondolatait. 
 Mintha csak a gondolataira érkezett volna a válasz, vagy leszakadt volna az ég, úgy érkezett az iszonyatos hang a szoba mélyéből. Mint egy földindulás, amelytől a bennlévő bútorok életre keltek. Rémülten ugrott fel, egy pillanatra megremegett a lába, majdnem lerántva a keskeny párkány széléről. Ettől még riadtabban kapaszkodott az ablakkeretbe, majd egyetlen gyors mozdulattal a szobában termett.
Az óriási hanghatás ellenére csupán csak a míves ékszeres ládika feküdt a szoba közepén, leszakadt ajtajával. A fali szekrény ajtaja szélesre tárva, mintha kacagna azon, hogy a tartalma a földön hever.
Gabi gyorsan felkapta asztmapipáját, mélyet szippantott belőle, ez valamennyire enyhítette a riadalom okozta fulladásérzetét. Bosszúsan rázta a fejét. Ezek az öreg bútorok!
–Úristen! Mi történt? – lihegett Irma néni kétségbeesetten az ajtóban. 
 –Semmi baj, csak az ócska szekrények kezdenek széthullani. 
 –Jaj, Gabikám! Nem itt kellene tartanod az ékszereket! – térdelt le a lány mellé, az ékszeres ládika szétszóródott tartalmának összegyűjtéséhez. – Ó nézd csak! Nagymamád fülbevalói. 
 – Igen – mosolyodott el Gabi. – Emlékszem, mindig lopva vette fel, hogy senki ne lássa meg, és csupán rövid ideig illegette magát a tükör előtt. Titokban kellett tartania, hogy gyémánt fülbevalói vannak, de mindig várta a pillanatot, amikor szabadon felveheti.
– Bizony, bizony – bólogatott az idős asszony miközben tovább rakosgatta a dobozkába a szétszóródott csecsebecséket. – Ezt megtartottad? – kapott kézbe egy finoman megmunkált gyűrűt. Az idős asszony elképedt, jól ismerte az ékszert, hiszen egy ideig Gabi ujjának a dísze volt.
– Igen, nem akarta vissza venni Ádám. De volt itt még más is – tekingetett körbe a lány.
–Micsoda? Csak nem arra a nagy szívmedálra gondolsz – kapott a fejéhez a néni.
Az idős nő szeme gyorsan végigfutott a padlón, még az ágy alá is bekukucskált, de a drága ékszer sehol sem volt. Irma néni gyors tempóban keresztet vetett magára.
–Jézus Mária! Ez csak Áfra műve lehet!
– Ugyan már! – pillantgatott körbe-körbe a szőke lány, mert hitt is meg nem is a kastély szellemében.
Ám az tény, hogy abba a szobába rajta kívül legfeljebb Irma néni járt be, de ő benne tökéletesen megbízik. Az idős nőre és a férjére akár az életét is rámerné bízni.
– Á! Biztosan máshova tettem – rázta meg a fejét, pedig biztos volt benne, hogy ott kellene lenni az ékszeres dobozban.
Az idős asszony nem szállt vitába a lánnyal, csak kétkedően rázta a fejét. Magában már eldöntötte, hogy mindenképpen ki kell űzni a házból a kleptomániás kísértetett. 
 *** 
 Gabi még mindig az előző este történetek hatása alatt állt, amit fokozott az éjszakai álma. 
 Fizikai fájdalmat érzett az emlékek és a feltörő új érzelmek miatt. Nem tartotta magát nyafogós, érzelgős nőnek és annak a látszatát is igyekezett elkerülni. Mégsem sikerült legyőznie a bizsergő érzést Sámson iránt. Ahogy az éjszaka álmában hozzáért!... Még ilyet, de hasonlót sem álmodott.
Ott az álomvilágban egy cseppet sem félt, amikor a férfi terebélyes tűzcsóvává változott és úgy ölelte át. Nem volt fájdalmas egy cseppet sem a hatalmas lángok ölelése, sőt még az sem, ahogy a teste szép lassan hamuvá vált. Ott akkor azt érezte, hogy abban a tűzben nemcsak ő ég el, hanem a férfi jeges szíve is megolvad. Összeborzongott az álomkép hatására. Irdatlan nagy erőfeszítésébe került, hogy a gondolatait más irányba terelje, és csak az elébe tálalt reggelire koncentráljon. Arra sem igazán figyelt, hogy az idős házvezetőnő arca a szokásosnál is sápadtabb, és szánakozóan figyeli az ő monoton mozdulatait.
Mindketten összerándultak a hangos kopogtatásra. Gabi ingerülten ugrott fel a székéből. Ki lehet az, aki ilyen korai órában megzavarja őket. Irma néni egy lendülettel fordult meg, de Gabi elkapta a vállát.
–Majd én!
Hatalmas lépésekkel tartott az ajtó felé, forrt benne az elmúlt napok feszültsége, a kudarcok miatt érzett kilátástalanság, és amúgy minden, ami ki akart törni belőle. Azt érezte, hogy ha nem szabadítja ki magából, és nem zúdítja valakire a haragját, szét fog durranni.
Biztos volt benne, hogy az ajtó túloldalán lévő ember pillanaton belül megkapja az összes mérgét, beleengedi a fullánkját. Szó szerint feltépte az ajtót, hogy leüvöltse a váratlan vendéget, aki bejelentés nélkül érkezett. Nagyon remélte, hogy valamelyik tanítványa, nem pedig egy ügyfél. Bár azok sosem jönnek bejelentés nélkül. És igazából nem szeretett volna egyetlen partnert sem megbántani. Ezért is várta, hogy a gonosz hangulatát valamelyik diákja nyakába zúdíthassa.
Mégis megnémult abban a pillanatban, ahogy feltárult az ajtó.
A bejáratban, mintegy bibliai hős, úgy állt a felkelő nap fényével glóriázott férfi. A bronz-barnára sült Sámson mereven tekintett a felpaprikázott lányra, akinek egy szempillantás alatt a semmibe veszett a haragja. Csak tátogni tudott, mint egy partra vetett hal.
Arra nem számított, hogy azonnal a hatalmába keríti az érzés. A háborgó lelke, sőt az egész teste abban a pillanatban csak arra várt, hogy elmerüljön a mélykék szempárban, és ott megtalálja lelke selymes nyugalmát. Mégis a férfi hideg pillantástól csak a jeges borzongás járta át a testét. Miféle ember az, aki így tud nézni, ennyire dermesztően és mégis forrón?
–Jó reggelt! – bólintott Sámson ugyanolyan érzéketlen arckifejezéssel, amely oly hideggé tette a tekintetét.
–Jó..jó reggelt! – dadogta Gabi, és azonnal megérezte, mennyire idétlenül viselkedik, mindezt még fokozta, hogy majdnem tátott szájjal nézett fel férfira, egészen addig, míg rá nem jött, mit is művel. Feszülten fordította el a fejét, amikor Sámson kimondta a várva várt szót.
–Vállalom!
Gabi hirtelen nem tudta, hogy a száját tátsa el, vagy rögtön elájuljon, de az is meglehet, hogy azonnal felszáll az égbe. Igen, megint elfelejtkezett arról, hogy nincsenek szárnyai, de még az is kiment a fejéből, hogy válaszoljon, vagy legalább megforduljon.
Sámson várt egy rövid pillanatot, majd szó nélkül megfordult, és minden magyarázat nélkül elindult a kert felé.
Gabi mellkasát belülről verték ököllel, legalábbis úgy érezte. Szédült, és kapkodta a levegőt, de most egyáltalán nem az asztmája miatt. A férfi jelenléte, vagy a kimondott szó volt ilyen hatással rá? Fogalma sem volt, hogy mi történt vele? Elfelejtett gondolkodni?
– Azt a mindenségit! A francba! – káromkodta el magát hangosan.
Sámson komótosan, lassan sétált, tulajdonképpen arra várt, hogy valamit mond Gabi, vagy visszahívja, de a lány csak állt, mint egy kupac száraz falevél. Persze nem gondolta róla, hogy olyan lenne, mint egy komposzthalom, annál azért jobban tetszett neki a lány. Kicsit flúgos volt, kicsit zavaros, de azt meg kellett adnia, hogy igen csinos. Az is imponáló volt, hogy ilyen fiatalon ennyi mindent tudhat a magáénak, az ügynökség, az iskola, na és a kastély… Persze könnyű úgy, hogy mindent megörökölt. 
–A francba! A francba! – ismételte magát Gabi. – Gyere vissza! – üvöltötte a férfi után, akinek merev arcvonásain átfutott egy derűs mosoly, és szép lassan megfordult.

Vélemény, hozzászólás?