Megégett szív 8. rész A nagy ugrás

Gabi sípolva vette a levegőt, úgy érezte pillanatokon belül megfullad. Reszkető kezekkel nyúlt a táskája felé az enyhet adó asztma-pipáért. Minden ereje elhagyta. Rogyadozó lábakkal támolygott a kis lépcsőhöz, hogy a padlásszobában nyugalomra találjon, mint annyiszor gyermekkorában. Sokszor bújt el ott, amikor bánata volt. Most is ugyanaz a csöndes békesség fogadta.
Odavonszolta magát az ablakhoz, hogy kitárja és levegőt kapjon. Mélyet szippantott a frissen vágott fű illatából, amely keveredett a közelben illatozó rózsákéval.
A széles kőpárkány kínálta magát. Fellépett a székre, onnan már könnyedén ki tudott mászni. Ott ácsorgott a párkányon, az ablakfélfába kapaszkodva, miközben a szél bele-belekapott a hosszú virágos szoknyájába. Lenézett a mélybe. – Vajon ugyanezt látta Áfra, mielőtt levetette magát? – futott át a gondolat a fejében.
Gondolataiban ott zsongtak az egykori vőlegénye szavai. Elveszíthet mindent, amiért eddig dolgozott? Hogy tehették vele ezt a kedvenc tanítványai? Szó nélkül elhagyják, amikor annyi energiát fektetett beléjük! Képtelenség hat hét alatt találni helyettük valaki mást.
Még mindig az ablakfélfába kapaszkodott, annak ellenére, hogy érezte lassan lecsillapodnak az indulatai. Ilyenkor egész lényét végtelen nyugalom járta át. Az a léleknyugtató csend volt az, amely mindezt az érzést tökéletessé tette. A Krabiszky kastély kertje kizárt minden utcai zajt, csupán a madarak csicsergését engedte be. Azaz mégsem.
Ijedten rezdült össze a felbőgő traktor hangjára. Dühösen pillantott le. A kerti kistraktor döcögött a zöld felület közepén kikövezett úton, platóján halomba rakott frissen vágott fűhalmazzal. Gabi ingerülten ugrott fel, elfelejtkezve a párkány szélességéről, ami éppen arra volt csak elég, hogy egy női láb biztonsággal megálljon rajta. Teste megingott, rémülten kapta el a falból kiemelkedő szobor lábát. Egy hajszálon múlt, hogy nem zuhant le, mint egykor Áfra, a házi kísértetük.
A traktor lefékezett egy újabb kazal mellett, a férfi könnyedén pattant le az ülésből, hogy vasvillát ragadva ugyanolyan lazán dobálja a kerti hulladékot a kerti kisgépre. Gabi fentről nézte a műveletet, miközben a torka egyre jobban elszorult, képtelen volt egyetlen hangot is kiadni magából. A látvány teljesen megbabonázta. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy az új kertész ügyködik ott lent.  A vasvillával dolgozó férfi fehér atlétája, bronzbarna bőre, a mozgása teljesen megbabonázta.  Valami különleges vonzerő áradt a férfiből, és mint valami mágnes, úgy vonzotta a tekintetét.
Szeme gyakorlatiasan mustrálta végig az idegen testét, rögtön megállapította, hogy mennyire tökéletesek az arányai. A karok, a váll izmai természetesek, erőtől duzzadóak voltak. A lány szakértő szeme azonnal láthatta, a férfi nem a konditermekben szerezte az erejét .
Egyre kíváncsibb lett a férfi arcvonásaira, ugyanakkor majdnem felnevetett. Eszébe jutott, hogy ilyen a filmekben, szappanoperákban szokott lenni, amikor a ház úrnője beleszeret a kertészbe. Persze szó sem volt arról, hogy belezúgott volna egy vadidegenbe, egészen más járt a fejében.
A kertész leengedte a vasvilláját, megfordult, körbe nézett. Mintha csak megérezte volna a lány jelenlétét, egyenesen a párkányra emelte a tekintetét. Gabi csak azért nem kapott a szívéhez, mert egyik kezével az ablakfélfába, míg másikkal a szobor lábába kapaszkodott elfehéredett újakkal. Meredten bámult a két emelettel lentebb álló alakra.
A smaragdzöld színben pompázó kert közepén egy olyan kékszemű férfi szegezte rá a tekintetét, amilyet még sosem látott. A férfi izzadt homlokába egészen sötétbarna hajtincsek lógtak, amelybe némi ősz szál is keveredett. Az idegen haja egészen a válláig ért és olyan arcvonásokat keretezett, amelyet Gabi mindig is elképzelt. Igazán férfias, karakteres, de mégsem az a vad, vagy nyers volt. Ennek ellenére mégis valamilyen őserő sugárzott belőle.
A férfi törte meg a csendet.
– Le akarsz ugrani?
– El akarsz kapni? – évődött Gabi, és maga is meglepődött, a tőle szokatlan hangnemtől. Azt érezte, úgy viselkedik, mint egy bakfis. Ami azért is volt ciki, mert a harmincadik évéhez közeledett. Aki pedig lent ácsorgott, néhány ősz hajszála ellenére sem lehetett több huszonöt évesnél.
– Ha gondolod – válaszolta a férfi szenvtelen arccal, majd megfordult, és minta mi sem történt volna, ismét felült a fűvel megrakott kistraktorra. Gabi elképedten nézte. Felbőgött a gép, és gyors tempóval egyenesen a párkány alá tolatott. Komótosan leszállt, felemelte a tekintetét a bénultan álló lányra, kezével a fűcsomóra mutatott:
– Tessék!
Gabi dermedten állt a párkány szélén. A környéket tökéletes csönd járta át, még a madarak is elcsöndesültek, mintha mindannyian lélegzet fojtva figyelnék az eseményeket. Gabi elfehéredett ujjai tovább szorították az ablakszárnyat, majd lassan bizseregni kezdett a keze, önkéntelen mozdulatot tett a lába a párkány széle felé, hogy a következő pillanatban ellendüljön a keskeny kőszegélyről.
Szélsebes volt a zuhanás, ideje sem volt átgondolni a történteket, mire becsapódott a puha fűkazalba. A laza nedves fűszálak szétszóródtak a levegőben, ahogy pontosan arccal közéjük zuhant. Ez nem is lett volna olyan nagy baj, ha nem nyitotta volna ki menet közben a száját, talán, hogy segítségért kiabáljon. Mindezek tetejében a tarka szoknya egyenesen a nyakába zuhant, és egyebet nem tehetett, mint keservesen kalimpált a lábával.
– Aú! – kiáltott fel, ahogy illetlen helyzetéből igyekezett felkászálódni, miközben az agyáig hatolt a könyökét ért villanyozó fájdalom. 
A pótkocsi kemény szélébe csapódó könyökén kívül máshol nem ütötte magát. Fogalma sem volt róla milyen arcot vághat, mert a kertész arcáról semmit nem tudott leolvasni. Abban biztos volt, hogy elég nevetséges látvány lehetett, ahogy a pótkocsin szerencsétlenkedett, de a férfi nem nevetett, inkább felé nyújtotta a kezét. Gabi tétován nyúlt a segítő kéz felé, és szóhoz sem tudott jutni, amikor a kertész a hóna alá nyúlt és egyetlen mozdulattal kipenderítette a kazalból.
– Jól vagy? – mélyedt a mélykék szempár a lány arcába. Sámson alig pár hete volt a kastélyban, és bár találkozott néhány kóbor modellel, de ezzel a lánnyal még nem. Túlzottan nem izgatták az ügynökség lányai, elég gebének találta őket. De ez az ugrálós egészen másnak tűnt.
– Aha ­– rázta Gabi zavartan a fejét, képtelen volt más szót kibökni, és szemébe nézni a férfinak, akinek egy szavára leugrott a tetőről.
– Hm –, rázta meg a fejét Sámson ­– nem gondoltam volna, hogy leugrasz. Amúgy szép ugrás volt – húzott ki egy vaskosabb fűszálat a lány szájából, amelyet az észre sem vett. Hiszen mi volt az a fűszál, az előző kínos helyzethez képest!
Gabi bénultan állt, semmi, de semmi nem jutott eszébe, hogy vissza tudjon vágni a férfinak. Pedig igazán sosem volt gondja a beszéddel. Mindig hamar kapcsolt. Ám most annyira cikinek érezte a helyzetet, hogy inkább szó nélkül befutott a házba. Már csak arra tudott gondolni, hogy vajon mit gondol a férfi, miközben nézi, ahogy ő elfut. Biztos arra gondol, hogy ez a nő teljesen meg van zakkanva, amiben talán nem is téved. Mert ki az az agyament, aki egy vadidegen kedvéért leugrik a tetőről? Ráadásul az első szóra!
Azt már nem láthatta, hogy Sámson vállat von, és mintha mi sem történt volna, elindul a távolabb heverő gereblyéért, hogy a szétszóródott füvet összeszedje.
Gabi szédülten rohant a szobájába. Mi történt vele? Teljesen elvesztette a fejét? Mint egy bakfis. Csettint a férfi, és ő ugrik.

Vélemény, hozzászólás?