Meghívó nászútra

A sivatagi forró homokban lassan vonszolta magát és utasát a halálosan kimerült teve. Talán egy hete kóvályog az utat keresve. A rajta ülő nő már alig bírja tartani magát. Fejét, arcát égeti a kegyetlen sivatagi nap. A nő keze a teve takarója alatt, óvatosan emeli fel, hogy megérintse az arcát. Érzi a sebeket, égési foltokat. Orvos, így jól tudta, ha túléli a kalandot, az arcán örökre ott marad a nyoma. Alig fél órája itta meg az utolsó korty vizet. Minden olyan reménytelenné vált. Szeme előtt leperegtek az utóbbi napok eseményei, nem is értette, hogyan jutott el idáig? Talán ott kezdődött minden a repülőtéren…

A repülőtér aszfaltja szinte égetett. A felszállók egykedvűen vártak a sorukra. A beérkező busz utasai lassan szálltak le a buszról, még egy kicsit kiélvezve a légkondicionáló adta hűvösséget. Az utolsóként leszálló pár láttán felélénkült a hangulat. A két fiatal különleges jelenség volt. Többen fogadtak a feltűnő hasonlóságuk alapján, hogy csakis ikrek lehetnek. A lány derékig érő, lágyan göndörödő tűzvörös haja akaratlanul is karcsú derekára, csípőjére irányította a figyelmet. A körülötte álló férfiak zavartan sütötték le a szemüket, ha véletlenül rájuk pillantott a tengerkék szempár. A lány bármennyire nem akarta, szinte megbabonázta az ellenkező neműeket,  de a nők is gyakran megcsodálták . Az évek alatt immunissá vált a kíváncsi pillantásokra.
A felszálló utasokat fogadó stewardess gondosan megnézte a beszállókártyákat, hogy udvariasan a helyükre tudja irányítani a gép utasait. A testvérpár jegyének átvétele után széles mosolyra húzódott a szája.                                                                                                                  –Ádám és Éva? – kérdezett rá, jól megnézve mindkettőjüket, különösen a fiatal férfit.  A vörös hajú fiú igazán férfias látványt nyújtott, amit az arcát keretező szakálla is kihangsúlyozott. Hamarosan minden utas elfoglalta a helyét, mindenki igyekezett kényelmesen elhelyezkedni, hosszú út várt még rájuk.                             Az első rácsodálkozás után lecsillapodott a különös testvérpár iránti érdeklődés is, így ők is nyugodtan elhelyezkedtek. Nem volt kérdés, hogy ki üljön az ablak mellé. Ádám kicsi korától kezdve irtózott a repüléstől, így mindig ő ült kívül. Ezzel még azt is elkerülték, hogy a mellettük elhaladó férfiak megbotoljanak a lányt bámulva. Ami elég gyakran megesett utazás közben. Éva kivételes szépsége vonzotta a tekinteteket. Ennél már csak az volt feltűnőbb, ha az édesanyjuk is velük tartott. A hajszínüket tőle örökölték az ikrek.

A hatalmas gép könnyedén repült a magasba. Éva, öccsével ellentétben élvezte a repülést. Amikor kisebbek voltak, valaki mindig fogta Ádám kezét. Mióta felnőttek, inkább hagyták, hogy egyedül küzdjön meg a félelmeivel.                                                                           Az öcsikém! Mosolygott magában a lány, mert Ádámot ez a szó mindig nagyon bosszantotta. Csupán tíz perc van köztük. Az anyukájuk azt mondta, hogy Éva már akkor is védelmezte az öccsét, csinálta neki a helyet. Ádám szerint inkább pofátlanul előzött. Állandóan kötekedtek egymással, de azért mégis mindig hiányérzetük volt, amikor nem lehettek együtt. Egészen kicsi koruktól megértették egymást szavak nélkül. Az is gyakran megesett, hogy megérezték a másik fájdalmát, örömét. A kötödésük olyan erős volt, hogy amikor megszidták Ádámot valamilyen rosszaság miatt, a nővére fakadt sírva.

Éva álmodozva bámult ki az ablakon. Nézte, ahogy egyre apróbb pont lesz a repülőtér, majd lassan a város is. Ilyenkor neki is elszorult egy kicsit a torka. Nem szerette ő sem elhagyni az otthon biztonságát, bár vonzották az idegen tájak, kedvelte az utazásokat, de a szíve mindig hazavágyott. Milyen csodálatos nagycsalád az övék! Egészen jó felidézni a gyerekkori emlékeket. Nagyon klassz helyen nőttek fel. Hatalmas tanya a tó mellett, az volt az otthonuk. Erdő vette körül őket, és nem messze a mezőn ott legeltek az állataik. Lovak, tehenek, birkák.                                                                                Ő volt az egyedüli lány a családban. Az apja mindig úgy hívta: „egyetlen leánykám”. Pedig nem az igazi papájuk, bár ők mindig is annak tekintették. Akkor vette el az anyukájukat, amikor ők, az ikrek, már a pocakjában voltak. A vér szerinti apjukat sosem látták, így hát nem is hiányzott nekik.                                                             Nevelőapjuknak akkor már volt két fia. Laci kilenc, Áron hét éves volt, utánuk születtek ők, és legvégül a kisöccsük, Attila. Rögtön el is mosolyodott.                                                                                                              Attila. Az apjuk azt mondta, hogy ő az „Isten ostora”. Mindig csak a rosszaságon járt a feje. Persze erről ők is tehetnek, mert mindannyian kényeztették. Igazi vagány fiú lett belőle, sokkal lazábban fogta fel az életet, mint az idősebb testvérei. Arra gondolt Éva, hogy csak Ádám volt hasonlóan gyerekes, annak ellenére, hogy már a huszonhatodik évüket is betöltötték. Még az sem zavarta igazán az öccsét, hogy neve előtt ott állt a dr. cím.                                    Éva bátyjai is igencsak különbözőek voltak. Laci, mint a legidősebb, mindig óvta őket, kisebbeket. Olyan volt, mint egy tyúkanyó. Begombolta a kabátjukat, vitte a táskájukat. Bezzeg Áron! Ő inkább csak szórakozott velük. Emlékszik rá, mennyire kövér gyerek volt. Ezért mindenki cikizte, pufinak nevezték. Éva mindig szembeszállt a többiekkel, védte a bátyját, sosem tartotta daginak. Különös kötelék volt közöttük. Annak ellenére, hogy Laci volt velük kedvesebb, Éva mégis jobban szerette kisebbik bátyjukat.                                                   Áron sosem hagyta magát, és a sok piszkálásnak köszönhetően azt találta ki, hogy ő nem is kövér, csak erős. Hogy bebizonyítsa az igazát, kemény edzésbe kezdett. Minden keze ügyébe kerülő tárggyal súlyzózott, még az is megesett, hogy velük, ikrekkel is. Éva emlékezett rá, hogy eleinte mennyire félt, amikor Áron felültette a nyakába. Olyan kétségbeesetten kapaszkodott Áron hajába, hogy amikor a mamájuk leemelte, egy marék haját tépte ki a bátyjának. Később megbarátkozott a gondolattal, így sokszor fuvarozta Áron a nyakában, hol őt, hol Ádámot.                                                                                  Az apjuknak volt egy régi Volkswagen kisbusza. Minden reggel abba tömörödött az egész család, amikor a suliba vitte őket. Mindig Áron ült leghátul. Alig tudott kikászálódni, eleinte a kövérsége miatt, később a kétméteres magasságának és százhúsz kilójának köszönhetően.  Most is hallja az apja hangját: Mi van dagi, beszorultál? Áron sosem sértődött meg, mindig visszavágott, és az ikrek remekül szórakoztak az apa-fia szócsatákon.  Olyanokat mondott az apjának, hogy: „ne csodálkozzon ha matchbox autót vett!” Vagy: „nem gondolta, hogy bőröndben kell utaznia”.                                                                                           Amikor a papájuk a sulinál kirakta őket, egyenesen a gyermekkórházba hajtott. Ott volt orvos a mamájuk. Éva alig várta, hogy iskolai szünet legyen, mert akkor mehetett ő is. Ezek az emlékek, élmények vitték az orvosi egyetemre, hogy az anyja nyomdokaiba lépve, maga is gyermekorvos legyen.                                      A fiúk inkább az apjukat követték, állatorvosok lettek. Attilát leszámítva, hiszen ő még csak most megy egyetemre, és hova is mehetne, ha nem állatorvosira? Ezzel ő is az apja hivatását választotta, ahogy a bátyjai is. A Nagyi szokta mondani, hogy ez már túlzás, egy családban ennyi állatorvos!                                                     Mindannyian a lovak közzé születtek. Az apjuk gyönyörű példányokat tenyésztett, még versenyeztette is őket. Az utóbbi időben sokszor mondogatta, hogy neki nem kell már állatokat gyógyítani, nyugdíjba is mehetne, hiszen a fiai is ezzel foglalkoznak. De, nem vonult vissza, maradt a lótartásnál. Egyszer belefogott az agártenyésztésbe is, de sajnálta eladni a kiskutyákat. A végén egy egész kutyafalkájuk lett. Jó sok munkát adott a mamájuknak, míg gazdát talált minden kutyának.                                                                                     A repülőgép a felhők fölé érve nyugodt tempóval hasította az eget. Éva tudta, érezte, hogy csökken a feszültség az öccsében, így már nyugodtan beszélgethetett vele.                                                                               –Te, Ádi! Azon gondolkodok, egyáltalán megismerjük a bátyánkat ennyi év után? Tíz éve már, hogy nem láttuk. Azt sem tudom, mi történt Apa és közte? Vajon mi lehetett az oka, hogy egyik napról a másikra elment Jemenbe? Soha nem volt hajlandó megírni, de Apánk sem mondta el – sorolta a gondolatait.                                                                      –Gondolod, hogy én többet tudok? – nézett rá az öccse, még mindig a karfába kapaszkodva.                                                                                                      –Dehogyis! Csak gondolkodok. Milyen csuda pofa volt mindig! Emlékszel arra, amikor elsőben a Rácz testvérek mindig piszkáltak, hogy pipacsfejűek vagyunk?                                                                                          –Hogyne! Áron odajött a szünetben, mindkét kölyköt egyszerre emelte fel, majd jól megrázta őket a levegőben. Úgy visítottak, mint két megszúrt malac! – mosolyodott el Ádám a vidám pillanatra emlékezve.                                                                                                                               –Apának másnap be kellett menni az igazgatóhoz. Hú, de mérges volt! – nevette el magát Éva. –Csak azt nem tudtuk, hogy Áronra, vagy a Rácz fivérekre.                                                                                                      –Igen, és aznap este Áron takarította az istállót. Nem mintha izgatta volna, azt is edzésnek fogta fel. Arra emlékszel, amikor Karcsit, a bernáthegyit használta súlyzónak?                                                                          –Azt nem lehet elfelejteni! Hogy mennyire buta képet vágott az a kutya! Bár meg kell adni, jól tűrte – kacagott hangosan a lány, felidézve magában a képet, majd a gondolatai ismét visszatértek a jelenbe.                                                                                                                                     –El nem tudom képzelni, hogy milyen lehet a menyasszonya? Egy arab lány? Vajon hogyan ismerkedtek meg?                                                       –Tőlem kérdezed? Annyit tudok, mint te. Megyünk az esküvőjükre, és utána velük tartunk a nászútra. Mindig is őrült volt, de hogy meghívjon bennünket a nászútjára! – rázta a fejét Ádám.                         –Azt írta, be kell pótolni a tíz évet. Nem a nászút itt a lényeg, hanem, hogy a család együtt legyen. Szerintem arra számított, hogy Anyáék is jönnek velünk, és Attila is. Tudod, Laci bátyánk már előre megüzente, miért nem jöhet. Érthető, most született a kisfia, így őrá nem számíthatott.                                                                                                              –Gondolom, azóta már beletörődött, hogy csak mi ketten jövünk – mosolygott Ádám, bár egyértelmű volt, testvérüknek el kellett fogadnia ezt a tény                                                                                                                –Szerintem is. Mindig elég lazán fogta fel az életet. Remek humora volt, mintha az egész családé beleszorult volna. Bár, minket sem kell félteni– bazsalyogott Éva.                                                                                             –Amikor visszagondolok azokra az időkre, rögtön az ugrik be, amikor suli után mentünk Apához. Most is előttem van, hogy az öregünk kikiabált a rendelőből: „megjöttek az ikrecskéim”. Áron meg a hátunk mögött mormogott, hogy: „megjöttek a kis kecskéim”! És milyen jól szórakozott a saját viccein! – elevenítette fel a gyermekkor apró részletét Ádám.                                                                            –Nekem azért nagyon hiányzott, amikor elutazott – vallotta be Éva, mert az elmúlt tíz év alatt mindig úgy érezte az életéből elveszett valami.

A testvérpár még jó darabig idézte a múltat, ám így is lassan telt az idő. Végül inkább mindketten aludtak egyet, hiszen hosszú út állt előttük.

***

Áron sosem szeretett várakozni, de most mégis szívesen tette. Újra tele volt lelkesedéssel, mint gyermekkorában, amikor az ikrek születését várta. Tizenhat évesek voltak, amikor elköltözött otthonról, alig emlékszik az arcukra. Fényképet küldtek magukról, de inkább csak ballagási, diplomaosztós képeket.                                       Az eltelt években, annyiszor akart visszatérni Magyarországra, de valahogy mindig halogatta.                                                                                 Lehet, hogy meg kellett volna bánnia, amiért akkor beleugrott az utazásba? Nem, ez sosem jutott eszébe. Jó lehetőség volt számára, hogy Zoli barátjának az apja már régóta kint dolgozott Jemenben. Egy szavukba került, és ő is belevágott a nagy kalandba.               Zolival készen kapták a praxist. Az öreg doktor mielőtt nyugdíjba ment, mindenre megtanította őket. Azt mondta: az araboknak az állataik a mindenük, szóval, egy jó állatorvos sok pénzt kereshet. Ezt jól a fejébe véste. Ha kellett tevét, lovat, tehenet gyógyított, de a nagy pénz a sólymokban volt mindig.   Az elmúlt évek során nagyon megkedvelte az egyszerű sivatagi életformát is. Barátokra lelt a beduinok között, még arab becenevet is kapott. Ktir–kbir. Valami olyasmit jelent, hogy nagyon nagy, óriási.                                                        De mégis mit ér mindez, ha egyedül van? Mit ér a pénz, a siker, ha nincs kihez hazamenni?                                                                                                      A barátja nem bírta négy évnél tovább, így csak ő maradt továbbra is. Tíz éve ott él a szaúdi és ománi határ közelében, ami nagyon jó, mert a három ország bármelyikében talál munkát.                               Most, hogy elérte a krisztusi kort, a család az, ami nagyon hiányzik. Talán ezért is szánta rá magát arra az agyament gondolatra, hogy megnősül. Amíg így kavarogtak a gondolatok a fejében, már jöttek is az utasok az imént landolt repülőgépről.  Nem volt nehéz felismerni a testvéreit, a hajuk színe messziről felhívta a figyelmet rájuk. Ahogy elindult feléjük, újra gyereknek érezte magát.

Vélemény, hozzászólás?