A megmentő
A hősnőnek, szorult helyzetében, miután fizikailag bántalmazták, már csak egyetlen esélye maradt.
„‒ Rendőrség. Kezeket fel! ‒ ismételték meg a szobába belépve néhányan, amit szerintem már az egész emelet tudott. Úgy ítéltem, rám nem vonatkozik a felszólítás. Zihálva, lehorgasztott fejjel vártam a zaj elültét, közben az öregasszonyon járt az eszem. Lola simán megette Billyék meséjét, mással pedig nem találkoztam az út során. Ki más értesíthette volna a zsarukat? Sosem tapasztalt hála érzése szorította el a szívemet.
‒ Az ablakon át. Hárman ‒ krákogtam kiszáradt torkommal, amikor abbahagyták zajos bemutatkozásukat. Hallottam a függönyhöz ugró embereken himbálózó kiegészítők zörgését. Másodpercnyi csend következett, gondolom, itt játszhatták el az elmaradhatatlan rendőrpantomimet, aztán szövetsusogás hallatszott.
‒ A tűzlépcsőn át menekül három ‒ mondta egy távolodó hang.
‒ Tim Krowsky nyomozó vagyok. ‒ Azt hittem, mindannyian a menekülők után iramodtak, ezért összerezzentem a váratlan baritonra. ‒ Nem akartam megijeszteni ‒ mentegetőzött az elém térdeplő alak. Puha tenyerét remegő alkaromra tette, felnézett rám. A könnyfüggönyön át megnyerő, negyvenes pasi fürkészte érdeklődéssel a képem helyét elfoglaló masszát. ‒ Nyugodjon meg, minden rendben lesz ‒ ígérte.
‒ Üdv, Tim! Van vize?
Hangom még mindig reszelős volt a félelemtől és a szomjúságtól.
Figyeltem, ahogy gyengéd ujjai lefejtik csuklómról a ragasztószalagot. Amikor a szalag letépte a szőrt az alkaromról, felszisszentem. A nyomozó ugyanabban a pillanatban megfeszítette az arcizmait. Ekkor vettem észre a felsőajkát az orrával összekötő hasíték nyomát. Nyúlszáj. Nem lehetett könnyű gyerekkora. Előrébb hajoltam, amikor a bokáim kerültek sorra. Ezt a pózt már képtelen volt megtartani elgyötört testem, és Tim ölébe hanyatlottam. Ő magához húzott, és átszólt a vállam felett:
‒ Hívjatok mentőt!
‒ Már úton vannak ‒ kiáltott vissza valaki.
‒ Kettő kell ‒ leheltem.
‒ Kettő?
‒ Megvan a meglőtt bankrabló. ‒ A Krowsky mellkasán nyugvó fejemet a szobába benéző rendőr felé fordítottam. Timnél fiatalabb, de szintén civilbe öltözött pasas volt. Vállára simuló haja és vaskos bajsza a fél képét kitakarta.
‒ Két legyet egy csapásra ‒ nyugtázta Krowsky.
‒ Él még? ‒ kérdeztem.
‒ Ismeri őt?
Tim gyengéden a tenyerébe fogta az arcomat, és a saját arca elé emelte, pedig a mellkasán pihegve is tudtam volna válaszolni a kérdésére.
‒ Én láttam el a sebét.
A bajszos alak jegyzetfüzetet vett elő a mellényzsebéből, és közelebb lépett.
‒ Ugyan, Harry! Hiszen alig él ‒ intette le Krowsky.
Harry esetlenül visszadugta a noteszt a zsebébe, és úgy válaszolt, mint kisfiú, ha cukorkalopáson kapják:
‒ Bocs, azt hittem…
‒ Az empátiát még gyakoroljuk ‒ suttogta Tim, s a szám fájdalmasan megrándult, ahogy elmosolyodtam.
Egy egyenruhás nő nagy pohár vízzel jelent meg a szobában. Félresöpörte Harryt, remegő kezeimbe helyezte az italt, és aggodalmas képpel figyelte, hogy megbirkózom-e a feladattal. Magamba öntöttem a folyadékot, aminek jelentős része végigfolyt az államon, és eláztatta eleve maszatos blúzomat. A víz, bár marta kiszáradt torkomat, erővel töltött el.
‒ Lassan ‒ intett óvatosságra a nő, ennek ellenére sikeresen félrenyeltem. Valamelyikük kikapta a kezemből a poharat, és éreztem a hátamat verdeső kéz érintését.
Miután kifújtam magam, kimondottan kellemetlennek találtam a rám meredő szempárokat. Semmi dolguk sincs ezeknek? Tim, mintha az arcomról olvasna, amit lehetetlennek véltem, megszólalt: ‒ Nem akar lepihenni, amíg a mentő ideér?
‒ Legszívesebben felállnék ‒ feleltem. Tanácstalanul összenéztek, a nő széttárta a karját, mire Krowsky a könyököm alá nyúlt, és felsegített. Aggódva kérdezte:
‒ Nem szédül?
Nem szédültem, és a lábam sem reszketett.
‒ Menjünk a konyhába ‒ javasolta Harry. ‒ Ott párnázottak a székek, ha a kisasszony mégis le akarna ülni.
‒ Fejlődik ő ‒ súgtam Krowsky fülébe, aki meg sem próbálta elnyomni elégedett vigyorát.”
