Olvass bele kategória bejegyzései

Hallie Nadal: Több titoknyi távolság

I.

A fiút Seamusnek hívták. Az iskola jó előre figyelmeztetett bennünket, hogy vigyázzunk vele, de Steve Archiro, a kutatóintézet lingvisztikusa, éppen őt hívta fel a pódiumra a foglalkozás elején, majd bevezettette Jimmyt. A gyerekek ujjongtak, ahogy meglátták a csimpánzt, aki csücsöri ajakkal puszit dobott feléjük, aztán fogait csattogtatva bólogatott. Mindannyian élvezték a műsort, egyedül Seamus őrizte meg lezser érdektelenségét.
‒ Szia, szia! ‒ jelelt mindenfelé Jimmy. ‒ Szia, hosszúhaj lány! ‒ köszönt nekem is, bár a magam harminckét évével rég túl voltam már a lánykoromon.
Egész közel engedtem Jimmyt a néma fiúhoz, amíg az egy lépést nem tett hátrafelé. Seamus arcizmai egy pillanatra megkeményedtek, de azonnal visszanyerte semmitmondó tekintetét.
‒ Ad alma ‒ jelelte neki Jimmy.
‒ Előbb a munka, alma csak azután ‒ mondtam a csimpánzkölyöknek szavakkal és az ujjaimmal.
‒ Jimmy jó ‒ biztosított a majom.
‒ J-nek hívják? ‒ kérdezte egy copfos lány, aki az első sorból figyelte a jelenetet.
‒ Az ő neve Jimmy ‒ betűztem a szót. ‒ Mindenkit a neve kezdőbetűjével jelölünk.
‒ Így válik eggyé Seamus és Susan ‒ mondta a süketekre oly jellemző fejhangon a lány mellett ülő barátnője.
Seamus, meghallva ezt, elvörösödött arccal lépett a gúnyolódó felé. Keze a pillanat töredéke alatt szorult ökölbe, és lendült a magasba. Steve a fiú vállára tette széles markát.
‒ Mondja meg nekik, hogy a következő csúfolódót kizavarom! ‒ szólt át nekem a srác feje felett.
Azok, akik hallották a lány rosszindulatú megjegyzését, és felnevetve sebesen tolmácsoltak süket társaiknak, most megszeppenve ültek vissza a székükre. A terem elcsendesedett. Seamus magára húzta eredeti nemtörődömségét, amit arrogáns lenézéssel árnyalt. Kezdett szórakoztatni a kölyök.
Jobban tettem volna, ha komolyan veszem a jelzéseit.
‒ Akarsz beszélgetni Jimmyvel? ‒ kérdeztem Seamust, ő bólintott.
‒ Kérdezd meg tőle, hogy…
‒ Kérdezd meg magad! ‒ szakítottam félbe, mire összehúzott szemmel méregetett, aztán keresztülnézett rajtam.
‒ Szoktál álmodni? ‒ fordult a majom felé.
Steve-vel összenéztünk, mert szokatlan volt az ilyen kérdés. A gyerekek olyasmikre kíváncsiak, hogy mi a csimpánzok kedvenc étele, szeretnek-e rajzolni, csupa olyan dologra, ami számukra is fontos. Vajon miről álmodozhat ez a fiú?
Jimmy izgatott hu-hu hangot hallatott, mancsa sebes táncba kezdett. Seamus próbálta követni, de arca egyre tanácstalanabbá vált.
‒ Ez nekem túl gyors ‒ mutatta.
‒ Beszéld meg Jimmyvel! ‒ válaszoltam.
Fújt egyet mérgében, ajkát is felhúzta fenyegetően. Na, pont egy tizenhat éves suhanc fog rám ijeszteni!
A csimpánz felé böktem a fejemmel, mire Seamus kimérten arra fordult.
‒ Lassan! ‒ jelelte neki.
Jimmy megismételte az előző mozdulatsort, ezúttal ráérősen, és mintha kicsit csipkelődött is volna, de mivel a gyerekek nem ismerték őt, észre sem vehették ezt.
‒ Én is szoktam menekülni álmomban ‒ mesélték a srác kezei. Úgy tűnt, az igyekezet, hogy megértse az állatot, kiszakította a valóságból, és egy olyan világba repítette, ahol rajta és Jimmyn kívül nem létezett más. Leült a földre, hogy ne magasodjon a csimpánz fölé. Bár csak egyetlen évvel volt idősebb osztálytársainál, fizikuma meghaladta a korosztályáét.
‒ Jimmy álma sokszor jó ‒ közölte a majom.
‒ Jimmy szerencsés ‒ felelte a fiú.
A majom közvetlenül elé kacsázott, átkarolta a saját törzsét, és addig bámult rá, amíg Seamus meg nem ismételte az ölel jelét. Ekkor Jimmy az ölébe telepedett, szorosan összebújt vele. A fiú végigsimított a vállán, ujjaival a sötét szőrt babrálta.
‒ Hát itt vagy! ‒ robbant a kiselőadóba egy középkorú férfi, állott kocsmaszagot hozva magával. Feldúlt képén megfeszültek az izmok.
A gyerekek felbolydultak, Jimmy elengedte Seamust, érdeklődve leste az idegent. Seamus válla előreesett, arcát a szégyen pírja öntötte el.
‒ Elnézést, uram! Nem zavarhatja így meg a foglalkozást ‒ figyelmeztettem, de a fickó keresztülgázolt rajtam, egyenest a pódiumhoz sietett.
‒ Azt gondolod, hogy másra lőcsölheted a feladataidat?! Hogy én fogom, vagy szegény anyád fogja megcsinálni helyetted?! ‒ korholta mindvégig a srácot, de mielőtt elérte volna az emelvényt, Steve az útját állta.
‒ Mit képzel? Fogja vissza magát! ‒ parancsolt rá.
Ez hatott. A férfi indulatosan fújtatott, szúrós szemmel bámult a fiára, de a meggyőződés elpárolgott a gesztusai mögül.
‒ A tanításnak rég vége. Elviszem Seamust. Dolgunk van.
‒ Egy órán belül befejeződik a foglalkozás, akkor elviheti.
‒ Írország jogállam, és nekem jogomban áll elvinni a fiút.
‒ Senki sem kérdőjelezte meg a jogait, de figyelembe vehetné Seamus érdekeit is.
A két férfi úgy feszült egymásnak, mint két rivális csimpánz. Seamus apja már-már meghunyászkodott, amikor a kölyök melléjük lépett.
‒ Menjünk! ‒ jelelte lehorgasztott fejjel.
Apja visszanyert magabiztossággal vonult kifelé, ő követte. Az ajtóból visszanézett.
‒ Sajnálom! ‒ mutatta, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót.
A rosszkedv megülte a termet, a gyerekek riadtan gubbasztottak a helyükön, egyiküknek sem jutott eszébe kommentálni a jelenetet. A csoportfoglalkozásokon tíz főnél húztuk meg a felső határt, így mindegyik gyereknek volt lehetősége kapcsolatot teremteni valamelyik csimpánzzal, hisz ez keltette bennük a legintenzívebb élményt. Seamus távozásával kilencen maradtak, és ez a kilenc szempár zavarodott várakozással meredt ránk. Összecsaptam a tenyerem.
‒ Tudjátok, miért vannak itt a majmok? ‒ kérdeztem. Hangomon még érződött a felindultság, kezem reszketett jelelés közben, de a gyerekek tekintetébe visszaköltözött a kíváncsiság.
‒ Megfigyelitek a viselkedésüket ‒ találgatta a copfos az első sorból.
‒ Részben ‒ feleltem, és belekezdtem az előadásba: ‒ Huge tanár úrtól tudom, hogy a suliban már tanultatok a génekről. Mondjátok meg nekem, mit tudnak ezek a gének!
Megszoktam a bekiabálásnak azt a furcsa módját, ahogy a beszédképtelen gyerekek felállva jelelik el a helyesnek vélt választ. Hogy jelentkezésre bírjam őket, egy játékot szoktam velük játszani.
‒ Az feleljen, akit felszólítok! Ha helyes a válasza, Jimmy megkínálja egy szelet gyümölccsel.
Az összes kéz a magasba lendült. Nekem egy jólfésült fiúra esett a választásom, aki már mondta is a helyes választ:
‒ A szülők a génjeikkel örökítik át a tulajdonságaikat az utódoknak.
Jimmy elmarta a gyümölcskosarat, rám függesztette barna szemét, és lendületesen bólogatott. Nem mintha tudta volna a választ a kérdésre, ugyanezt tette akkor is, ha a tanuló tévedett. Legalább annyira élvezte ezt a mókát, mint az emberek.
‒ Rendben van Jimmy, viheted.
Kacsázó járással a fiúhoz lépdelt. Útja közben egy sünisre zselézett hajú kölyök a gyümölcsök felé nyúlt, de Jimmy ügyesen kitért a potyázó mozdulata elől. Csak a helyesen válaszoló kaphatott jutalmat, és a csimpánzok ragaszkodnak a bevett szabályokhoz.
‒ Kiegészítenéd? ‒ szólítottam meg a sünist.
‒ Az utódok génállományának fele az apától, fele az anyától származik, és ezek közösen szabják meg a tulajdonságait.
‒ Remek válasz ‒ dicsértem.
Jimmy boldogan rugózva nyújtotta neki a kosarat.
‒ Mint egy tervrajz ‒ szólt közbe egy kövérkés fiú.
Jimmy fejét csóválva igyekezett vissza a pódiumra.
‒ Valóban. Azonban létezik egy szabályozórendszer, amely képes a gének egy részét ki-bekapcsolni.
‒ Megváltoztatja a gének sorrendjét? ‒ jött az első kérdés.
‒ Kivág egy génszakaszt? ‒ hangzott a második.
‒ Ilyen felkészült társaság ritkán jár ide ‒ súgta Steve közelebb lépve. Elég régóta foglalkoztunk már gyerekekkel ahhoz, hogy ne lepjenek meg az ilyen értelmes kérdések. Nagy valószínűséggel hamarosan el fog hangozni olyan mondat, ami óvodás szintre rántja vissza a beszélgetést.
‒ Sokkal egyszerűbben működik ‒ folytattam. ‒ A fehérjetartalmú táplálékkal metil csoportokat viszünk a szervezetünkbe, amelyek rátelepszenek bizonyos génekre, ezzel megakadályozva, hogy a megfelelő enzim le tudja olvasni a genetikai kódot, vagy ahogy te mondtad ‒ fordultam a kövér fiúhoz ‒, a tervrajzot, amit az adott gén hordoz.
‒ Akkor hiányos lesz az ember? ‒ A kérdező kislány szőke haját csatok tartották távol kerek arcától. Most a szeme ugyanúgy kikerekedett megdöbbenésében. Siettem a kiigazítással:
‒ Szó sincs róla. Olyan ez, mint amikor lila szoknyához piros blúzt veszel. ‒ A lányok kuncogva összehajoltak, a fiúk elhúzták a szájukat. ‒ Fel vagy öltözve, csak rosszul. Vannak gének, amelyek bekapcsolt állapotban betegségeket tudnak megelőzni, másoknak kikapcsolt állapotban kell lenniük a szervezet helyes működéséhez. Érthető vagyok? ‒ A tekintetek kíváncsian csüngtek rajtam. ‒ Mondok pár példát. Az egereknél előfordul egy génhiba. A hibás génekkel rendelkező egerek bundája sárga, elhízottak és hajlamosak a megbetegedésre. Ha ezeket az egereket egészségesen táplálják, utódaik általában barnák, karcsúak és egészségesek lesznek. Hibás, azonban metil csoport által kikapcsolt génekkel születnek, és életük végéig megőrzik ezeket a tulajdonságokat.
Átsiklott a tekintetem a termen. A srácok abbahagyták a mozgolódást, csendben figyeltek. Lelkesen meséltem tovább:
‒ Más kutatók patkányokat vizsgáltak, amelyek egy csoportja kellő törődést kapott, anyjuk rendszeresen nyalogatta őket. Ezek a patkányok bátor felnőttekké nőttek. A kontrollcsoporttól megvonták a törődést, ezek félős, kevésbé ellenálló felnőttek lettek. Az agyuk hippokampuszában a metiláció kikapcsolt állapotban volt.
‒ Megölték a patkányokat? ‒ borzadt el egy fitos orrú fruska a második sorban.
‒ Sajnos másként lehetetlen lett volna a hippokampusz vizsgálata ‒ feleltem együttérzőn.
‒ Ti is megölitek a csimpánzokat? ‒ vont kérdőre a copfos.
Megvásárolható itt

 

Meglátni és megszeretni 3. rész A megmentő

 

A megmentő

A hősnőnek, szorult helyzetében, miután fizikailag bántalmazták, már csak egyetlen esélye maradt.

 

„‒ Rendőrség. Kezeket fel! ‒ ismételték meg a szobába belépve néhányan, amit szerintem már az egész emelet tudott. Úgy ítéltem, rám nem vonatkozik a felszólítás. Zihálva, lehorgasztott fejjel vártam a zaj elültét, közben az öregasszonyon járt az eszem. Lola simán megette Billyék meséjét, mással pedig nem találkoztam az út során. Ki más értesíthette volna a zsarukat? Sosem tapasztalt hála érzése szorította el a szívemet.

‒ Az ablakon át. Hárman ‒ krákogtam kiszáradt torkommal, amikor abbahagyták zajos bemutatkozásukat. Hallottam a függönyhöz ugró embereken himbálózó kiegészítők zörgését. Másodpercnyi csend következett, gondolom, itt játszhatták el az elmaradhatatlan rendőrpantomimet, aztán szövetsusogás hallatszott.

‒ A tűzlépcsőn át menekül három ‒ mondta egy távolodó hang.

‒ Tim Krowsky nyomozó vagyok. ‒ Azt hittem, mindannyian a menekülők után iramodtak, ezért összerezzentem a váratlan baritonra. ‒ Nem akartam megijeszteni ‒ mentegetőzött az elém térdeplő alak. Puha tenyerét remegő alkaromra tette, felnézett rám. A könnyfüggönyön át megnyerő, negyvenes pasi fürkészte érdeklődéssel a képem helyét elfoglaló masszát. ‒ Nyugodjon meg, minden rendben lesz ‒ ígérte.

‒ Üdv, Tim! Van vize?

Hangom még mindig reszelős volt a félelemtől és a szomjúságtól.

Figyeltem, ahogy gyengéd ujjai lefejtik csuklómról a ragasztószalagot. Amikor a szalag letépte a szőrt az alkaromról, felszisszentem. A nyomozó ugyanabban a pillanatban megfeszítette az arcizmait. Ekkor vettem észre a felsőajkát az orrával összekötő hasíték nyomát. Nyúlszáj. Nem lehetett könnyű gyerekkora. Előrébb hajoltam, amikor a bokáim kerültek sorra. Ezt a pózt már képtelen volt megtartani elgyötört testem, és Tim ölébe hanyatlottam. Ő magához húzott, és átszólt a vállam felett:

‒ Hívjatok mentőt!

‒ Már úton vannak ‒ kiáltott vissza valaki.

‒  Kettő kell ‒ leheltem.

‒ Kettő?

‒ Megvan a meglőtt bankrabló. ‒ A Krowsky mellkasán nyugvó fejemet a szobába benéző rendőr felé fordítottam. Timnél fiatalabb, de szintén civilbe öltözött pasas volt. Vállára simuló haja és vaskos bajsza a fél képét kitakarta.

‒ Két legyet egy csapásra ‒ nyugtázta Krowsky.

‒ Él még? ‒ kérdeztem.

‒ Ismeri őt?

Tim gyengéden a tenyerébe fogta az arcomat, és a saját arca elé emelte, pedig a mellkasán pihegve is tudtam volna válaszolni a kérdésére.

‒ Én láttam el a sebét.

A bajszos alak jegyzetfüzetet vett elő a mellényzsebéből, és közelebb lépett.

‒ Ugyan, Harry! Hiszen alig él ‒ intette le Krowsky.

Harry esetlenül visszadugta a noteszt a zsebébe, és úgy válaszolt, mint kisfiú, ha cukorkalopáson kapják:

‒ Bocs, azt hittem…

‒ Az empátiát még gyakoroljuk ‒ suttogta Tim, s a szám fájdalmasan megrándult, ahogy elmosolyodtam.

Egy egyenruhás nő nagy pohár vízzel jelent meg a szobában. Félresöpörte Harryt, remegő kezeimbe helyezte az italt, és aggodalmas képpel figyelte, hogy megbirkózom-e a feladattal. Magamba öntöttem a folyadékot, aminek jelentős része végigfolyt az államon, és eláztatta eleve maszatos blúzomat. A víz, bár marta kiszáradt torkomat, erővel töltött el.

‒ Lassan ‒ intett óvatosságra a nő, ennek ellenére sikeresen félrenyeltem. Valamelyikük kikapta a kezemből a poharat, és éreztem a hátamat verdeső kéz érintését.

Miután kifújtam magam, kimondottan kellemetlennek találtam a rám meredő szempárokat. Semmi dolguk sincs ezeknek? Tim, mintha az arcomról olvasna, amit lehetetlennek véltem, megszólalt: ‒ Nem akar lepihenni, amíg a mentő ideér?

‒ Legszívesebben felállnék ‒ feleltem. Tanácstalanul összenéztek, a nő széttárta a karját, mire Krowsky a könyököm alá nyúlt, és felsegített. Aggódva kérdezte:

‒ Nem szédül?

Nem szédültem, és a lábam sem reszketett.

‒ Menjünk a konyhába ‒ javasolta Harry. ‒ Ott párnázottak a székek, ha a kisasszony mégis le akarna ülni.

‒ Fejlődik ő ‒ súgtam Krowsky fülébe, aki meg sem próbálta elnyomni elégedett vigyorát.”

 

Megvásárolható

Meglátni és megszeretni 2. rész Mágneses tekintet

Holnap megjelenik Valter és Vivien története, itt az első találkozás pillanatát olvashatjátok:

A zenegépre néztem, majd valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a szemközti asztal felé pillantottam. Engem figyelő barna szemekbe ütköztem bele, amik olyan mélyrehatóan bámultak, hogy az egész testem beleborzongott. Pillantásomat azonnal elkaptam és a barátaim felé fordultam. Péter meséje abszolút nem foglalkoztatott, de muszáj volt rá koncentrálnom. Nem szabadott megfordulnom, pedig lassan már el sem hittem, hogy valóban engem nézett az a srác. Csak egy pillanatra olvadt egybe a tekintetünk, mégis a testem azonnal reakcióba lépett. Hiába próbáltam magam arról győzködni, hogy ne nézzek oda újra… Azon kaptam magam, hogy megint őt bámulom. Világosbarna szeme szinte belém égett. Bőre fehér volt, ajka mosolyra húzódott. Jesszusom! Felpattantam ültömből, a fiúk pedig kérdőn néztek fel rám. Hirtelen a hangomat sem találtam. A szívem zakatolva vert a mellkasomban, és még mindig magamon éreztem annak a srácnak a pillantását.

– Megyek… Elindítok valami zenét – magyaráztam a barátaimnak, majd a gép felé indultam. Nem néztem sem jobbra sem balra, csak a zenegépet bámultam, a gondolataim pedig a szemközti asztalnál ülő fiú körül jártak. Az a koromfekete bezselézett haj, azok a szemek…

– Vivien! – hallottam meg a szomszédunk, Erika hangját, ami igen meglepett. Észre se vettem, hogy ő is itt van a kocsmában. Verdeső szívvel fordultam meg a felé az asztal felé, ahol az a srác is ült. Erika mosolyogva intett, hogy menjek oda. Döbbenten indultam meg arra.

– Gyere, be szeretnélek mutatni az unokaöcsémnek!

Te jó ég! Erika rokona az a fiú? Miért nem láttam eddig sosem? Odaléptem, és bátortalanul titokzatos figyelőmre mosolyogtam. Ő megszakítás nélkül engem nézett, amitől kezdtem zavarba jönni.

– Ki ez a szépség? – kérdezte a fiú. A hangja selymesen simogatta az érzékeimet.

– Valter, ő itt Egressy Vivien a szomszéd barátnőm kisebbik lánya.

A fiú váratlanul megérintette a kézfejemet és az ajkához emelte, hogy gyengéd csókot adhasson rá. Közben szemét nem vette le rólam, úgy üdvözölt. Még sosem köszöntöttek engem kézcsókkal. Azt sem tudtam mit mondjak, vagy tegyek. Csak álltam ott és vigyorogtam, mint egy rakás szerencsétlenség. Erikának ki kellett mennie a mosdóba, így magunkra hagyott minket. Éreztem a barátaim pillantását, de egyszerűen nem tudtam elszakadni a csodálómtól. Valter tekintete úgy magához vonzott, mint egy mágnes.

– Gyere, ülj le mellém – kérte, és én azonnal teljesítettem. Még végig sem mondta, de én már elfoglaltam Erika székét. Elmosolyodott a tettemen, majd pillantása egyre gyakrabban tévedt a kézfejemre.

– Miért bámulod a kezemet?

– Nagyon rég láttam már női kezet. Gyönyörű.

A válasza igen meglepett, és nem nagyon tudtam hova tenni.

Victoria Green: Valter és Vivien

Meglátni és megszeretni 1. rész Megbabonázva

 

Ofélia Garza a mexikói luxus prostituált, tökéletesen tud bánni a férfiakkal, pontosan tudja, hogy mit akar. Az életébe nem fér bele a szerelem. Vagy mégis?

 

“Egészen jól megélt ebből a munkából. Mégis amikor visszatért Chiuahuába mindig megkönnyebbült, ott volt a béke szigete, a szeretett. Imádta, hogy nem a luxus prostit, a kitartottat látták benne, hanem tisztelettel tekintettek rá, mint dolgozó nőre.

A szomszédok, mind-mind férjet kerestek számára, de neki egyik sem kellett.

Ám, egyszer-csak Gerardó betoppant az életébe. Ma is előtte van a kép, ahogy ott álltak szemben a zöldséges pult két oldalán, egymástól alig egy méterre. Mintha elvarázsolták volna, nem bírta levenni a szemét a jóvágású férfiról. A fehér póló rásimult a férfi felsőtestére, jól kiemelve izmos vállát, amelyre Gerardó hanyagul feldobta világoskék zakóját. Bőre világosabb volt a helyiekénél, de mégsem olyan, mint a környéken lézengő turistáké.

Fekete haja vállát verdeste. Ofélia számára kissé túl hosszúnak is látszott, de minderre már nem is figyelt, amikor a férfi leemelte sötét napszemüvegét.

A lány egy pillanat alatt azt érezte, hogy megbabonázták. Olyan tengerkék szemek pillantottak rá, mint amikor a hold fénye bevilágítja az óceán vizét. Apró fények cikáztak az igéző szempárban, mint megannyi tűzbogár a mexikói éjszakában.

Ofélia csak állt, képtelen volt megmozdulni. Teljesen zavarba jött.

Még soha nem történt meg, hogy annyira idiótán viselkedjen. Mindig pontosan tudta, milyen pillantások szükségesek a férfi behálózásához. Volt, akinek elég volt egy mosoly vagy egy szemérmes pislogás, netán egy szexi szemvillanás. A cél érdekében mindent bevetett. Akkor pedig csak azon gondolkodott, hogy mennyire szép az a férfi! Biztosan külföldi, hiszen egyáltalán nem látszott mexikóinak. Először esett meg vele, hogy valakire ne úgy tekintsen, mint lehetséges áldozatra.

Ami mégis megzavarta, hogy az idegen szája sarkában sejtelmes mosollyal szintén őt szuggerálta. Megszokta, hogy megnézik a férfiak, de ahogy ő nézett rá…  A lába teljesen lecövekelt, és igen erősen kellett koncentrálnia, hogy megtudjon moccanni.

Feszülten rakta kosarába az avokádókat, majd sietve dobálta rá a hagymát, koriander zöldet, a csili paprikát sem válogatta, mint máskor.

Egészen megijedt az érzéseitől, gyors léptekkel közelítette meg a pénztárt. Nem kellett hátranéznie, a zsigereiben érezte, hogy követi a férfi. A kassza után majdnem futva tartott a közeli buszmegállóba.

– Senorita! – szólalt meg hamarosan, közvetlenül a háta mögül a kellemes bariton hang. – Elhagyott valamit.

Kíváncsian fordult meg, vajon miféle trükköt talált ki a férfi, hiszen teljesen biztos volt benne, hogy semmit sem hagyott el. Gerardó kezében egy szál sárga rózsa volt, amit egyenesen felé nyújtott. Akaratlanul is elnevette magát.

– De én nem is vettem virágot.

– És az mi a kosarában? – mutatott egyenesen a karjára.

Elképedve pillantott le a kosarára, illetve az abban heverő sárga rózsacsokorra. Szavak nem jöttek az ajkára.

Gerardó mosolyogva helyezte a  a kezében tartott virágot a rózsacsokorra.

Ő pedig képtelen volt megszólalni.

– Minden jót, senorita!

Mint egy sóbálvány állt, miközben némán nézett a titokzatos férfi után.”

Egri Zsanna: Bűnös angyalok

Akciós áron megvásárolható

Eljött az erotika ideje! 1. rész 18+

Ezen a hétvégén az erotikái a főszerep, amelyben szereplőink lesznek segítségünkre. Elsőként Ofélia Garza titkos kalandját ismerhetitek meg.

Ofélia egy mexikói luxusprostituált, akinek kegyeiért a leggazdagabb férfiak versengenek és fizetnek, és egyszer mégis megesik vele, amit sosem akart…

Szex a moziban

Egri Zsanna: Bűnös angyalok

Még soha senkivel nem volt moziban, így egészen izgalomba jött, amikor elhívta Gerardó. Kislánynak érezte magát, leszámítva azt, hogy egy késő esti vetítésre mentek.

A hátsó sorból gyermeki kíváncsisággal nézte a filmet.

Az előttük lévő sorok üresen kongtak, csupán a vászon közelében ültek sűrűbben a nézők.

A film egyre kevésbé volt érdekes, ahogy hozzáhajolt Gerardó, egészen közel. Teljesen megszédült. Az orrát elérte a férfi illata, amely annyira más volt, mint az izzadt, vágytól lihegő kéjenc pasiké.

Mégis, amikor megérezte a nyakán végigfutó apró kis finom csókokat egészen pánikba esett, hogy mégiscsak oda lesz a varázs. Megpróbált távolabb húzódni, ám Gerardó annál hevesebben követte.

Hirtelen nem tudta, hogy örüljön vagy inkább mérgelődjön. Egyre kellemesebb érzés járta át, ahogy a puha férfiszáj végig járta a nyakát. Gerardó izgató csókokkal becézte a száját, mindaddig, míg engedelmesen ki nem nyitotta, szabad utat engedve a férfi nyelvének.

Olyan szenvedéllyel csókolta a férfi, hogy úgy érezte minden ereje elhagyja. Gerardó lágyan masszírozta, simogatta a mellét, ő pedig erősebben vette a levegőt, amitől a férfi keze lentebb csúszott az egyre nedvesebb alsóneműjére.  A férfi ujjai pontosan megtalálták azt a pontot, amelytől Ofélia testén kéjes borzongás futott át. Életében először történt ez vele.

Egyre jobban vágyott a férfira, úgy kívánta, ahogy még soha senkit. Nem érdekelte már semmi, sem az elvei, sem a mozi közönsége, akik amúgy is elmélyülten figyelték az izgalmas filmet. Gerardó gyakorlott mozdulatokkal húzta le a bugyiját, amelyet elsüllyesztett a zsebében, és helyette kihalászott egy óvszert, A két erős kar könnyedén ültette át az ölébe Oféliát, aki egy picit kérette magát, mintha nem az lenne a foglalkozása. Ám, amikor megérkezett Gerardó ölébe, hagyta, hogy finoman belecsusszanjon Gerardó ágaskodó férfiassága. Nem törődtek a külvilággal, ahogy az sem velük. Gerardó gyors mozdulatokkal gombolta ki a blúzt, szabadon engedve a formás női melleket. Finoman harapdálni kezdte, de mégsem okozott fájdalmat, inkább a vágyat erősítette Oféliában, aki maga is elcsodálkozott az érzésen.

Teste önálló játékba kezdett, finom köröző mozdulatokkal kerítette hatalmába a férfit, aki majdnem hangosan nyögött fel, ám Ofélia keze betapasztotta a száját. Nem akarta, de a szakmai tapasztalata mégis előjött, így alsóteste olyan táncba kezdett, amely megőrjítette az alatta ziháló férfit.

Ám, Ofélia profi mozgása nemcsak a férfi érdekeit szolgálta, hanem életében először önmagát is.

Ofélia úgy érezte szétrobban az érzéstől, amikor szinte egyszerre mentek el Gerardóval. Most először érzett orgazmust, miután őszintén kéjesen adta át magát egy férfinak.  Annak a férfinak, akinek később elveszi az életét.

Első szeretkezésük után hosszasan lihegtek egymás mellett. A film végét nem várták meg, hanem kisurrantak a sötét teremből. Odakint a langyos mexikói éjszaka várt rájuk.  Még a kezeik sem értek össze, csak mentek egymás mellett, mint két idegen. Ofélia körbetekintett a kihalt utcán, legszívesebben elszaladt volna. Nem értette saját magát. Mi történt? Odaadta magát egy férfinak, csak úgy ingyen. Persze, ha jobban belegondolt, mégiscsak megérte. Gondolt egyet és odafordult Gerardóhoz, egészen halkan mondta ki a szavakat.

–Add vissza a bugyimat!

Az utca csendjét felverte a férfikacagás.

Gerardó elkapta Ofélia derekát, erőteljes rántással szorította magához.

–Ingyen nem adom! Dolgozz meg érte! – ragadta meg vigyorogva a lány fenekét.

Ofélia arca sötétre váltott.

Mindenféle érzésén felülkerekedett a düh. Erőteljes mozdulattal lökte el magától a férfit. A hatalmas csattanás visszhangzott az ódon falak között. Gerardó elképedve állt, arcát vörösre festette a lány keze nyoma.

–Tartsd meg! – pördült meg Ofélia, és futva hagyta magára.

Másnap reggel kocsikerék nagyságú sárga rózsacsokor hevert a Garza ház kapujában.

 

Akciós áron megvásárolható

Eljött az erotika ideje! 4. rész 18+

Most Victoria Green szívszorító könyvéből egy őrjítő szerelem beteljesüléséről olvashattok.

Forróság a szaunában

– Miért csinálod ezt?! – üvöltötte. Az ég fejük felett dörgött, a szél vadul szelte a levegőt, és hordta az eső illatát. Érezhető volt, hogy hamarosan rájuk szakad az ég.

– Micsodát? – Annát feldühítette a fiú viselkedése. Miért nem hagyja őt békén? Foglalkozzon Rékával… A keserű gondolat újabb könnyeket csalt a szemébe.

– Úgy viselkedsz, mint aki féltékeny! – közölte a színtiszta tényeket, amin Anna felnevetett. Úgy kacagott, mint aki az év viccét hallja. A fiú nem tudott ezen mulatni, komoly pillantása nem eresztette el Annát. Karját még mindig szorosan fogta, majd közelebb lépett a lányhoz. Az arca olyan közel volt, hogy a lehelete simogatta Anna bőrét.

– Te voltál az, aki elhagyott! Te döntöttél így!

Anna nem bírta tovább hallgatni, és látni a fájdalmat Levente szemében. Abban a pillanatban semmi mást nem akart, csak visszakapni őt, és boldoggá tenni. Átadta magát az érzelmeinek, és hallgatott a szíve parancsára. Olyan hévvel csókolta meg Leventét, hogy fogaik szinte összekoccantak. Az esőcseppek hűvösen csapódtak felhevült bőrükre, eleinte elszórtan, végül, mintha a csapot engedték volna meg, zúdult rájuk az esőfüggöny. Ruhájuk pillanatok alatt elázott, de mindebből semmit sem vettek észre. Levente beletúrt Anna víztől csöpögő hajába, és megindult vele a szaunakabin felé. Ajkuk csak annyi időre szakadt el egymástól, amíg Levi belökte a kabin ajtaját, ami hangosan csapódott be mögöttük.

Anna teljesen elvesztette a fejét, már nem tudott tisztán gondolkozni. Mindenestül át akarta adni magát a fiúnak, aki csókjaival a falhoz szorította. Szívük szinkronban dobogott, testük reszketett a vágytól. Levi ajka levándorolt a lány nyakán, nyelvével bőrét masszírozta. Anna vágyakozva felnyögött, miközben a fiú feltolta a ruháját, hogy a bugyijához férkőzhessen. Felduzzadt ajkukkal kéjesen ízlelgették egymást, még egyikük sem érzett ilyen erős vágyat a másik iránt. Anna ujjai erősen karmolták Levente izmos hátát, miközben letépte róla a fehérneműjét. A fiú egy hirtelen mozdulattal megragadt a lány hátsóját, és a csípőjére húzta. Anna összekulcsolta lábát a fiú derekán, és erősen a nyakába kapaszkodott. Háta ívben megfeszült, ajkát a vágy beteljesülésének örömkiáltása hagyta el, amikor a testük eggyé vált. Anna nem tudott mást tenni, csak kapaszkodni és élvezni, ahogy a fiú megáévá teszi. Olyan rég volt ebben az érzésben része, hogy a boldogságtól sírni tudott volna. Az égő vágy száguldott ereikben, és a mennybe repítette őket. Heves lélegzésük, nyögéseik zenéje töltötte be a kabin szűkös helyiségét. A forró levegő megszárította bőrüket, így szinte egymásra tapadtak. Levi úgy tartotta Annát, mintha pehelykönnyű lenne, meg se kottyant neki a súlya, és tette, amit az ő szíve is diktált. A szerelem minden ésszerű viselkedést elsodort, és szinte tudatában sem voltak annak, hol vannak és mit csinálnak. A testük átvette felettük az irányítást, a levegő izzott körülöttük, a bőrük lángolt. A beteljesedés robbanásszerűen reszkettette meg testüket. Éjbe kiáltó nyögéseiket csókban fojtották el. Levi finoman leeresztette magáról a lányt, és a padra fektette. Csillogó szemébe nézett, és őszintén, végtelen gyengédséggel szólt hozzá.

– Szeretlek, Anna, amióta megpillantottalak.

– Én is szeretlek, Levi! – nyöszörögte, mert még mindig sírhatnékja volt a boldogságtól. Kezével megsimogatta a fiú arcát, és olyan jó érzés volt újra érezni őt, hogy a lelke belesajdult.

A fiú megfogta a lány kezét, és a tenyerébe csókolt.

– Kérlek, ígérj meg nekem valamit… – szólt remegő hangon Anna. Levi aggódva figyelte a lányt. Nem tudta eldönteni, mitől reszket ennyire, a boldogságtól, vagy a félelemtől.

– Mit? – hajolt közelebb hozzá.

– Kérlek, ígérd meg, hogy nem fogsz meghalni…

A csend fájdalmasan ereszkedett rájuk. Levi meghatódottan felhúzta, és magához ölelte a lányt. – Ó, Anna… – Érezte, ahogy forró vállára csöppennek a lány könnyei. – Megígérem, hogy soha nem fogsz elveszíteni! Örökre veled maradok! Annyira szeretlek! – Kibontakozott az öleléséből, és ajkát ismét a lányéra tapasztotta. A lány édes íze sóssá vált könnyeitől. Percekig finoman ízlelgették egymást, ujjaikkal gyengéden simogatták bőrüket. Kiélveztek minden egyes együtt töltött, meghitt percet.

Akciós áron megvásárolható

Az erotikus hétvégénket Egri Zsanna: Bűnös angyalai zárják. Hamarosan! Ha tetszettek a történeteink, jelezzétek! Köszönjük!

Eljött az erotika ideje! 4. rész 18+ bővebben…

Eljött az erotika ideje! 3. rész 18+

Chica, a magyar származású Kathy, a mexikói börtönt elhagyva hatalmas terveket szövöget, amelyhez csupán egy gazdag, jóképű férfira van szüksége.

Megkísértve

Jó ideig ültek együtt, hallgatva az álomba merült kisfiú szuszogását. John teljesen el volt keseredve.

Miért nincs mellette Dolores? Itt kellene lennie a beteg fiúk ágya mellett! Miért fontosabb neki a munkája? Ugyanakkor nagyon imponált neki, ahogy Kathy bánt a gyerekkel. Mint egy igazi anya.

Kathy, megérezte a férfi gondolatát, megint a keze után nyúlt, de az elhúzta, majd felugrott az ágyról, és gyorsan kisietett a folyosóra. Megkapaszkodott a lépcső korlátjában, szédülten nézett le a nappali márvány padlójára.

Mi történik vele? Miért érzi azt, hogy Kathyra van szüksége, a vigasztaló ölelésére? A testi közelségére, hogy érezze az elveszett múltat. Gyötrődött a saját érzései miatt, amelyek a lány iránt törtek fel, és szenvedett a szeretett asszony hiánya miatt.

Finoman ereszkedett a női kéz a vállára, végigsimította nyugtatólag a hátát. A férfinak idegesen rándult össze a teste, ahogy a lány hátulról átölelte, és a testéhez simult. Már nem tudott tiltakozni és nem is akart, hagyta, hogy Kathy karjánál fogva behúzza a szomszédos hálószobájába.

– Engedd, hogy felidézzük a múltat – súgta a fülébe, miközben maga felé fordította a férfit. – Segítek! – Egyik kezét bedugta a férfi finom anyagú inge alá, hogy végigsimítsa a mellkasát, miközben a másik kéz ujjai lassan kigombolták a maradék gombokat is.

John sóhajtozva vette a levegőt, ahogy a lány ujjai finoman simogatták a testét.

Kathy-Chica már tudta, hogy nyeregben van. Megtette az első lépést, és nem talált ellenkezést.

John szédülten állt, nem ellenkezett, engedte, hogy a nő kényeztesse. Chica ajka finoman bejárta a nyakát, mellkasát és John még mindig bénultan tűrte, miközben érzékeit egyre jobban felkorbácsolta Kathy testi közelsége.

A nő csípője ringatózva dörzsölődött az altestéhez. John nem bírta tovább, lehúzta a lány blúzát, amely rögtön feltárta előtte a formás kicsi női kebleket.

Egy rövid futó pillanatra átfutott a gondolat az agyán, hogy mennyivel másabb, mint Doloresé. Ám az érzékei gyorsan kizárták a gondolatot, már csak a lány testére koncentrált.

Chica feszes feneke pontosan beleillett a tenyerébe. Szájával újra meg újra körbejárta a halványbarna mellbimbót, amely egyre feszesebben meredt előre.

John nyelve finoman kényeztette, amitől Chica lélegzete is egyre erősebbé vált. Kéjesen nyögött fel, amikor a férfi keze becsusszant a lába közzé.

Chica kezei másodpercek alatt kibontakoztatták a férfit a nadrágjából.

Az nadrágöv csatja hangosan csattant a padlón, de John már nem törődött vele, felemelte Kathyt, és egyenesen az ágyra döntötte. Hosszú mély csókban forrtak össze, miközben a lány egyre szorosabban ölelte, teste csak úgy könyörgött a férfiért.

– Nem tehetem – nyögött fel a férfi – Dolores…

– Ne, most ne gondolj rá! – tekerte lábait a férfi hátára Kathy, egyre közelebb húzva magához.

– Nem lehet – nyöszörgött John, érezte, hogy a maradék ellenállása is a semmibe vész.

– Dehogynem – nyúlt a lány a fiókba egy óvszerért.

John engedelmesen húzta fel és már csak a vágyai vezették, ahogy eggyé vált a lány testével.

Akciós áron megvásárolható

Hamarosan következik: Victoria Green könyvéből egy erotikus részlet.

Tetszett a történet?

Eljött az erotika ideje! 2. rész 18+

Most Victoria Green hamarosan megjelenő könyvéből olvashattok két izgató, szexi részletet:

Az első

Victoria Green: Valter és Vivien

– Szépségem! – mosolygott. Összekoccintotta a poharunkat. Ja, tényleg. El is felejtettem, pedig mindvégig a kezemben tartottam. Finoman belekortyoltam, majd savanykás ízén elfintorodtam. Valter arca rezzenéstelen maradt, tekintete az enyémbe olvadt. Kiittuk a poharat, majd a táskájába suvasztotta. Én törökülésbe tettem a lábamat, mert kissé elzsibbadt.

Ő újra felém fordult és fölém magasodott. Egész testem hátra billent és elfeküdtem a panel koszos tetején. De ez sem érdekelt. Szabadnak éreztem magam. Csak mi voltunk és a csillagos égbolt.

Valter egy szót sem szólt vadító pillantásától, testem ismét belső remegésbe kezdett. Mintha megérezné, hogy veszélybe kerül a szüzességem. Valter végig simított a karomon, majd ujjait az enyéimbe csúsztatta és mindkét karomat a fejem fölé tolta. Tenyerével átfogta a csuklómat. Nem mondom izgató volt ez az egész. Ő irányított, magabiztosan szenvedélyesen, de mégis finoman. Ajkaink összeolvadtak, és percekig nem is engedték el egymást. Csak csókolóztunk, a testem pedig lüktetve vágyakozott a többi érintésért. Egyik kezét megéreztem, ahogy a mellemre siklik. Gombos kockás inget viseltem, ami nem jelentett nagy akadályt. Valter ujjai becsusszantak a gombok közötti réseken, és mellbimbómhoz értek. Felnyögtem, ő pedig egy gyors vad mozdulattal széttépte az ingem ezzel szabadjára téve a melleimet. Egy gomb elpattanhatott, mert hallottam a csattanását a betonon. Annyira erotikus, annyira szenvedélyesek voltunk. A szájába vette a mellbimbómat, és a nyelvével finoman ingerelte. Én rá néztem, és a látványtól vágyakozva sóhajtottam. Imádott engem, és én is őt! Olyan jól csinálta, hogy az egész testem lüktetett. Ujjaival, egy mozdulattal kigombolta a farmeromat, és a bugyimba nyúlt. Valter sóhajtása jelezte, hogy megint beindítottam a nedvességemmel. Éreztem ujját, ahogy siklott a bugyimban. Vágyakozva haraptam az ajkamba. Ő lejjebb kúszott a testemen, apró csókokkal borítva a hasam, és lehúzta rólam a farmert.

Megnyaltam az ajkam, mikor ő engem. Ezt sosem lehet megunni. Vadul csókolta a legérzékenyebb részemet, és ujját ismét a magamban éreztem. Nem fájt, és egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán az sem fájna. Lehet, hogy az első szeretkezés sem járna fájdalommal?

Ujjaival finom mozgásba kezdett, és közben nyelvével körözött rajtam. Megint megéreztem a mélyről jövő érzést, és mintha Valter is tudta volna ezt: rágyorsított, hogy biztosan robbanjak. Nem kellett sokat várnunk. Az érzéstől felsikoltottam. Valter forró teste az enyémre simult, és szememet kinyitva egyenesen az ő vad tekintetébe ütköztem. Belső combomon meztelen alsó részét éreztem. Nem mozdult csak várt. Nem tudtam, hogy közöljem vele, hogy én még sosem…

– Valter én…

– Tudom… Óvatos leszek, ígérem!

Tudja?! Mindvégig tudta? Döbbenetem nem tartott sokáig, mert vágytam rá. Csak némán bólintottam, ő pedig a nyakamba csókolt, miközben az egyik kezével lábunk közé nyúlt. Férfiassága testemhez nyomódott, és izgatottság lett úrrá rajtam. Nem sokára megtörténik, és a szűz kislány a múlté lesz.

Mindketten lélegzetvisszafojtva vártunk, és akkor megéreztem a behatolását. Lassan haladt én mégis görcsösen a hátába kapaszkodtam. Nem volt annyira kellemes, de akartam! Vágytam, hogy a testünk végre egybeolvadjon. Ő haladt egyre beljebb én pedig fájón felnyögtem. Megállt. A feszítő érzés alábbmaradt. Úgy kapkodtam a levegőt, mint aki éppen futott egy jót, a szívem vadul zakatolt.

– Tovább! – kértem, ő pedig teljesítve beljebb csúszott. A fenébe is, ez nem olyan, mint a filmekben vagy a könyvekben. Ott az elsőt úgy élik meg, mintha nem fájna! Pedig ez nem igaz! Fájdalmat okozott bár tudom, hogy nem szándékosan. Túlságosan feszített, és az érzés nem akart elmúlni.

Kihúzta magát belőlem és én megkönnyebbülten fellélegeztem. A görcsös testem is ellazult. Valterra néztem, aki aggódva vizslatott. Én megérintettem az arcát, és ujjammal megsimogattam. Nem akartam, hogy aggódjon.

– Szeretlek! – suttogtam.

– Én is szeretlek, szépségem! Ne haragudj, ha fájdalmat okoztam.

– Nincs semmi baj! Gyere! – Kezemmel keretbe fogtam az arcát és az ajkamhoz húztam. Nyelvünk körözött egymáson, miközben újra belém hatolt. Ez már nem fájt annyira, mint az első és a lábamat a derekára kulcsoltam. Egyre gyorsabban mozgott bennem, de közben ajkával az enyémet becézgette. Nyögtünk és lihegtünk a gyönyörtől. Imádtam mindent, amit csinált. Ahogy eleresztette a kezem, én a tarkójába kapaszkodtam és élveztem a szenvedélyes lökéseit, amik egyre vadabbá váltak. Valter lélegzete felgyorsult, a teste megremegett, majd felnyögött. A mellembe markolt, miközben kihúzta magát belőlem és elélvezett.

Ekkor jutott az eszembe a védekezés. Te jó ég! Nem is védekeztünk!

Valter észrevette a rémült arcomat, és megnyugtatóan rám mosolygott.

– Ne aggódj! Tudom, hogy mit csinálok. Időben csúsztam ki.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ha tudja, hogy mit csinál, az csak jó. Csendben néztem őt és csodáltam a meztelen testét. Izmos combja volt, a hasa alsó részét fekete szőrzet borította. Vettem a bátorságot és pillantást vetettem rá is, és pirulva kaptam el a tekintetem mikor meglátta mit nézek.

– Ne ess zavarba tőlem. Olyan édes vagy! – mormogta a fülembe, majd finoman fogai közé vette a fülcimpámat.

A gyönyör új útjai

Úgy döntöttünk, hogy a kanapén hajtjuk álomra a fejünket, mert a hálószobában levő matrac nagyon koszos, és talán még penészes is volt. Szerencsére a kanapén elfértünk mindketten, igaz, csak az oldalunkon fekve. Valter feküdt belülre, én pedig elfoglaltam kis kifliként a helyem. Szorosan egymáshoz bújtunk, lehelete a fülcimpámat csiklandozta, amitől mosolyognom kellett. Most alszunk először együtt, és annyira jó érzés volt magam mellett érezni! A teste forrón simult az enyémhez, karja védelmezőn fogott át. Ujjaival finoman cirógatta a kezem, és én sem bírtam megállni, hogy ne simogassam.

– Szeretlek Vivi! – suttogta a fülembe, majd a hajamba csókolt. Kezemmel megszorítottam az övét jelezve én még jobban szeretem. Fejemet felé fordítottam, és a szemébe néztem. Tekintete végtelen csodálatról, mélyről jövő szerelemről mesélt. Nyeltem, nem szóltam és ő sem. Csendben percekig merültünk el egymás pillantásában, majd egyszer csak megéreztem valamit megmozdulni a fenekemnél. A vigyor azonnal az arcomra ragadt.

– Csak nem? – kérdeztem.

– Kívánlak… – vallotta be. A szavai hatással voltak a testemre. A szám elnyílt, és keményedő férfiassága, ami egyre jobban nyomódott hozzám, izgalomba hozott. Egész testemmel feléje fordultam, és hagytam, hogy tenyere a mellemre simuljon, ajka pedig újra az enyémet ízlelje. Ujjai a mellemről levándoroltak, és a bugyimba nyúltak. Az érintésétől automatikusan nyíltak el a lábaim, hogy szabad utat engedjek neki. Egyre vadabb csókjai égették az ajkamat. Kezem végig siklott a hátán, majd megérintettem ott. Valter vágyakozva nyögött, én felültem és kezembe vettem a dolgot.

– Szépségem, ne! Így nagyon hamar elmegyek, inkább hadd csókoljalak én! – tenyerével óvatosan visszalökött a kanapéra, és bugyimat szinte letépte rólam.

Ezt sosem fogom tudni nem élvezni. Valter nyelvének körözése, kiéhezett csókja, vad morgása, ahogy egyre jobban beindul tőlem… Egyszerűen imádom! Ujját belém csúsztatta, és közben visszatért hozzám, és szájon csókolt. Ajkába nyögtem, mert a fokozott ütemtől, amit a keze diktált, egész testem hullámokat vert. Szabad tenyerét a nyakamra fonta, mintha meg akarna fojtani. Izgatott, ahogy lefogott, nem hagyta, hogy szabadon vonaglódjak alatta. Tenyere a nyakamról az államra kúszott és úgy kulcsolódott rá, hogy ajkaim akaratom ellenére szétnyíltak. Olyan vadul csókolt, hogy egész testem remegett. Nem hagyott levegőhöz jutni, közben ujjával egy percre sem állt le. Az őrületbe kergetett, a csípőm önkéntelenül is megemelkedett, hogy még mélyebbre tudjon jutni.

– Élvezed? – kérdezte, én csak bólintottam. Nem bírtam beszélni. Hirtelen kihúzta belőlem az ujját, ami majdnem felért egy fizikai fájdalommal! Még nem mentem el! Nem hagyhatja abba!

– Térdelj a kanapéra! – utasított. Tettem, amit mondott, mert semmi mást nem akartam csak őt. Valter mögém lépett, én előre hajoltam és a támlára könyököltem. Valter széjjelebb nyitotta a lábam, magamon éreztem az ujjait, amit váratlanul más váltott fel. Vadul csapódott belém, amitől azonnal elélveztem. Olyan erősen, hogy ehhez foghatót még nem éreztem. Felsikoltottam, és ahogy döfni kezdett, sikolyom nem hagyott alább. Valter tenyere a számra szorult, belém fojtva a vonyításom.

– Ha így sikítasz, akkor én sem bírom sokáig! – magyarázta. Csak bólintottam, és a tenyerébe nyögtem tovább, miközben ő egyre gyorsabb tempót vett fel. Mindig sikerült valami újat mutatnia, amire pozitívan reagált a testem. Izgatott, amikor a nyakamra kulcsolódott a tenyere, most a számat fogta be, és ettől szintén kész lettem. Egyik keze a csípőmbe kapaszkodott, a másikkal eleresztette a szám, és a hajamba markolt. Újra a hangomtól zengett a ház, Valter pedig egy nagyot csapott a fenekemre, és kiszakadt belőlem.

– Vivien! – nyögte, miközben elélvezett. – Megőrjítesz, komolyan!

Kezem-lábam reszketett, úgy éreztem minden erőm elhagyott. A kanapéra feküdtem, és mosolyt erőltetve fáradt arcomra így szóltam:

– Te is engem!

Szememet behunytam és már félálomban lehettem, amikor megéreztem Valtert mögöttem. Egy utolsó csókot nyomott a vállamra, és az édes kimerültség pillanatok alatt álomba nyomott.

Akciós áron megvásárolható

Hamarosan ismét Egri Zsanna: Bűnös angyalok könyvéből jön egy újabb részlet.

Tetszett a történet?

Hallie Nadal: Megmajmoltak ébredése

PROLÓGUS

Egyre erősödött a nyomás a gyomromban a gondolatától is, hogy perceken belül találkozom a barátnőimmel. Mások ennek örülni szoktak, nem? Oké, nem ők a legnyájasabb társaság, de nekem csak ők vannak itt, Mendinsben. Ők az egyetlenek, akik nem érdekből töltik velem a szabadidejüket. Akik valóban kíváncsiak rám. Összeköt minket a múlt. Együtt váltunk igazán felnőtté, amikor mindannyian a kórházban dolgoztunk kezdő ápolónőként. Bár Lola meg én már tizenkét éve otthagytuk az egészségügyet, úgy negyedévente összejövünk csak mi, négyen lányok, hogy megünnepeljük valamelyikünket. Ma például Shelát. Valld be magadnak, Hallie: te is kíváncsi vagy rájuk! Erre készültél egész héten.
Amikor leszálltam a buszról a házgyári elemekből emelt kórház főbejárata előtt, rögtön kiszúrtam Lolát. Előrehajolva búcsúzkodott a meggypiros kabrió sofőrjétől, mély dekoltázsa felett kidomborodtak újonnan szerzett mellei. A férfi végigsimított a nő karján, aki viszonzásképpen a pasi arcát cirógatta meg. Sokatmondó pillantást váltottak, majd a kabrió kihajtott az útra. Sofőrje a forgalmat figyelte, de azért a magasba emelte a kezét, arra intve, ahol kedvesét hagyta.
‒ Látom, megleltétek a tartós házasság titkát. Mióta tart? Egy hónapja? ‒ kérdeztem Lolát üdvözlésképpen. Ő rám nevetett mind a harminckét, tökéletesre szabályozott fogával. Nem kellett gondolkodnia a visszavágáson.
‒ Lassan kettő. Pont kétszer annyi ideje, mint a te leghosszabb kapcsolatod. Ami mikor is volt?
‒ Ne mondd! Vagy ezer éve. Néha úgy tűnik, nem is lesz többé. Nem gáz. Frankó aggszűz lesz belőlem.
‒ Legfeljebb agg.
Megrándult az arcom, ahogy elnyomtam egy mosolyt.
‒ Hol sikerül állandóan ilyeneket felszedned?
A távolodó autót néztem, de Lola hangja elárulta, hogy kajánul vigyorog, miközben válaszol:
‒ Savanyú a szőlő, mi? ‒ kérdezte.
‒ Irtóra. ‒ Izgalmamban megfogtam a karját, mintha attól féltem volna, hogy faképnél hagy, mielőtt megkérdezem: ‒ Mondd, mi a baj velem?
Végigmért meleg mandulaszemeivel, csak aztán válaszolt:
‒ Az égvilágon semmi. Dögös csaj vagy. A hosszú, barna fürtjeid, na meg a C kosár mindenkinek szemet szúr. Olyan angyali az arcod is.  De lassíts a tempón!
‒ Ezt hogy érted?
‒ Nem kéne olyan kétségbeesetten akarnod a dolgot.
‒ Megijesztem a pasikat? Mint Debra?
‒ Deb nem ijeszti meg őket. Hagyja, hogy kihasználják.
‒ Odáig én el se jutok.
‒ Ma elviszlek titeket a legtutifrankóbb helyre. Lesz kivel gyakorolnod.
Az órámra néztem.
‒ Most végeznek a lányok ‒ mondtam.
‒ Mennyünk be eléjük! Ne álljunk itt, mintha strichelnénk! ‒ javasolta Lola. Végignéztem a rikítóan zöld mini ruhába bújtatott, bomba alakján. Egyből igazat adtam neki. Otthon még kihívónak véltem a citromsárga forrónadrágból és királykék egyiptomi szabású blúzból álló szerelésemet, de már biztos voltam abban, hogy mind a hárman szürke egerek leszünk Lola társaságában.
A női öltöző a második emeleten volt. A folyosók és kórtermek régi ismerősként köszöntek rám, még az ágytálmosóból kiömlő bűz és az azt elnyomni hivatott fertőtlenítőszag sem tudta elrontani a rám törő emlékeket; mégis elképzelhetetlennek tűnt, hogy még egyszer itt dolgozzam. A munkával sohasem volt bajom, de felőrli az embert a megbecsülés hiánya és a kiszolgáltatottság.
A nővérpultból felénk intett egy fiatal ápolónő, aztán folytatta a betegkartonok rendezgetését. Jóval azután került ide, hogy mi Lolával leléptünk, de látásból jól ismert, tudta, hogy a főnővér barátai vagyunk.
Lola előttem riszált, én pedig remekül szórakoztam a betegek elképedt ábrázatán. Ő látszólag ügyet sem vetett rájuk, uralkodói pózban vonult végig a hosszú folyosón, a komplett férfiosztály legnagyobb gyönyörére.
‒ Nyissátok ki, csajszik! ‒ dörömbölt az öltözőajtón.
Azt terveztem, kint várom meg a többieket, mindig utáltam a közös öltözők hangulatát, de minden szempár ránk szegeződött, hát én is becsusszantam a nyíló ajtón át az öltözőbe.
Shela kibontotta hosszú barna haját, és az utolsó simításokat végezte a sminkjén. Ez utóbbi igen merész vállalkozásnak számított az alultervezett neonfényben. Igencsak közel kellett hajolnia a tükörhöz, hogy a megfelelő színek a megfelelő helyre kerüljenek. Mindig ilyen rossz volt itt a világítás. Nem egyszer előfordult, amikor még én is ebben az öltözőben öltöztem, hogy a más osztályon dolgozó ápolónők összetévesztettek bennünket Shelával.
Debra egy szál bugyiban üldögélt a szekrénye előtti padon. Végtagjai esetlenül lógtak szanaszét.
‒ Ébresztő, Debra! ‒ kiáltott rá Lola. ‒ Mindannyian rád várunk.
Deb fel sem nézett. A járólap és az olajfesték találkozását bámulta, de a nyakamat rá, hogy semmit sem látott belőle. Elnyűtt hangon dünnyögött:
‒ Halál fáradt vagyok. Menjetek nélkülem!
‒ A nagy szart! ‒ közölte Lola. ‒ Ma van Shela szülinapja. Nem teszed tönkre a nyafogásoddal.
Debra lerázta magáról a fáradtságot, ültében kidomborította a mellkasát, és Lolának támadt:
‒ Hűtsd le magad! Ez nem a te napod. Az az előző buli volt.
Lola szavai kirángatták Debrát a mélabúból. Azt hittem, ez a cél, de Lola nem hagyta abba, akadt még mondanivalója:
‒ Nem is a tiéd. Úgyhogy próbáld meg jól érezni magad, és ne rontsd el a többiek szórakozását! Megmutatom nektek a törzshelyemet. Itt az ideje, hogy összeszedj egy dögös pasit.
Shela ellépett a tükör elől, hogy behajolhasson a szekrénysorokat elválasztó szűk folyosóra, ahol Lola az egyik zárt szekrénynek támaszkodva a táskájában keresgélt, és egy kézitükröt vett elő. Az állát vizsgálgatta a makacs félhomályban, majd elégedetten visszarakta a tükröt a retiküljébe. El se hiszem, hogy látott bármit is. Debra a szeme sarkából leste Lolát, Shela rám kacsintott.
‒ Semmi szükség rá, hogy még jobban feldobd a hangulatot ‒ súgtam, hogy csak ő hallja. Shela megvillantotta mindkét szemöldökét. Ez jelezte egyedül, hogy hallott engem, mert a kérésemnek fittyet hányva megszólalt:
‒ Az a mókusos izé? Úgy hangzik, mint holmi gyermekmegőrző. Gyerünk, Deb! Biztos rábukkansz egy gyerekes pacákra. Annak nem kell majd szülnöd, vigyázhatsz az alakodra.
‒ A Frivol Mókusok cuki szórakozóhely. Nem győztök majd hálálkodni ‒ ígérte Lola. Debra megint összeesett, elnyújtott hangon nyafogta:
‒ Figyelj, szivi! Nem akarok dögös pasit, meg olyat se, aki anyát keres a kölykeinek. Olyan kell, amelyik komolyan vesz.
‒ Olyan is akad. A lényeg, hogy valóságos pasi legyen. Na, gyerünk, húzz bele!
Debra homlokán összeszaladtak a ráncok, ahogy felkapta a fejét.
‒ Mi az, hogy valóságos? ‒ kérdezte.
‒ Akit nem kell megfizetni, hogy társaságot nyújtson, mondjuk egy esküvőn.
Lola színpompás, tavaszi esküvőjére Debra ismeretlen férfivel állított be. Sem azelőtt, sem azután nem látta senki, ott viszont nyalták-falták egymást. A meghívottak között akadt néhány régebbi kollégánk, egy részük még ma is a kórházban dolgozik. Tőlük eredhetett a pletyka, amely bejárta az kórházat. Azt beszélték, hogy Debra természetben fizetett a pasinak.
Lola ártatlan hanglejtése sem ellensúlyozhatta a szavak erejét. Deb képe elszürkült, ujjai ívben megfeszültek, mintha karmolni készülne. Felvonta felső ajka jobb felét, ami láttán nekem egy acsarkodó nagymacska képe ugrott be. Debra külön nyomatékot adott minden szava első szótagjának:
‒ Egyetlen fillért sem fizettem neki!
‒ Nem pénzre gondoltam. ‒ Lola olyan mesterkélten beszélt, hogy Shela meg én a nevetésünkkel küszködtünk.
‒ Nekem úgy tűnt, oltárian gondolsz rá.
Deb hangsúlya az oltárin volt, már fröcsögött, de Lolát nehéz vállalkozás kihozni a sodrából. Hetykén vetett oda:
‒ Nem a pénze miatt mentem hozzá Paulhoz.
‒ Ugyan már, szivi! Jártál valaha csóringer pasival?
‒ A csóró meg a nagyszerű nem szinonimák, tudtad?
Shenának szintén elege lett a veszekedésből, közéjük ugrott.
‒ Erre semmi szükség. Ha nincs kedve…
‒ Dehogy nincs, csak játssza az eszét ‒ mondta Lola.
Odalépett Deb mellé, engem is odaintett. Fölrángattuk Debrát a padról, bepacsmagoltuk kölnivel, és belepréseltük a nyári ruhájába. Shela eltüntette a karikákat a szeme alól. Kicsit eltolta magától, érdeklődve vizsgálta az eredményt.
‒ Egész olyan vagy, akár egy nő ‒ dicsérte, ami végre mosolyt csalt Debra arcára. Lola megjegyezte:
‒ A végén még igazán pasit fog, pedig ez a meló totál leszívja az embert.
‒ Oda se neki ‒ mondta Shela Debrának ‒, Lola úgysincs versenyben. Paul nem díjazná, ha neki is összejönne egy numera.
Deb szeme elsötétült.
‒ Ahogy a házastársak általában ‒ dünnyögte.
Shela Lolához és hozzám fordult.
‒ Gondolom, egyetlen percre se bántátok meg, hogy itt hagytátok ezt a kócerájt. Úgy nézünk ki a nap végén, mint a lúgozott babaszar, a bérünk meg úgy tűnik el a hó végére, mintha sose lett volna.
Lola az égre emelte a tekintetét, a szája széle lebiggyedt.
‒ Ez gyönyörű volt. De süketelj inkább a nővérkéidnek!
Debra felkapta a ridiküljét, ami kifordult a kezéből, és a tartalma szétgurult a járólapon. Az igazolványai, a lakáskulcsa, a lába mellett landolt, de az apróságokat messzebb vitte a lendület. Egyszerre guggoltunk le, dobáltuk vissza a holmikat. Deb szórakozottan tartotta felénk a ridikült, a mobilját nézte.
‒ Működik? ‒ kérdezte Shela.
Debra idegesen, merev ujjakkal próbálgatta.
‒ Azt hiszem ‒ mondta. Bevágta az öltözőszekrénye ajtaját, ráfordította a kulcsot. Ujjai elfehéredtek, ahogy a kistáskát szorította. Felém fordult, miközben tovább fűzte Shela gondolatait: ‒ Nálad, szivi, dől a lé, Loláról már ne is beszéljünk!
Shela Lolára nevetett:
‒ Bizony, arany életed van, csajszi.
Lola egy szöszt sodort le a ruhájáról, lassan emelte szemeit Shelára.
‒ Azért, mert háztartásbeli vagyok, nem a körmeimet hegyezem egész nap.
‒ Sejtem, milyen megterhelő lehet Mhic Namarának lenni ‒ jegyezte meg epésen Shela.
‒ Szerinted nálunk láblógatásért adják a nagy zsét? Ti ugyanúgy elmehetnétek pénzt keresni ‒ mondtam, mire Debra hevesen megrázta a fejét.
‒ Olyan mondvacsinált munkával, mint a tiéd? Kösz, nem!
Én lettem a célpont, de ezt is jobbnak találtam, mint a feltüzelt csajokat hallgatni. Shelának megint csak volt hozzáfűznivalója:
‒ Boldogabb lennél, ha a férfiakra összpontosítanál a pénz helyett.
‒ Azért leesik itt-ott ez meg az. ‒ Debra két szemöldöke már egyetlen csíknak látszott, szeme villámokat szórt. Nem értettem, miért pont rám haragszik, hisz én egy rossz szót sem szóltam hozzá.
Shela folytatta a mondandóját, mintha meg sem hallotta volna a többieket:
‒ Ennek a melónak legalább van haszna.
‒ Már ha haszonnak nevezzük a magas válási arányt ‒ szólt közbe Debra. Felé nyújtottam a kezem:
‒ Köszönöm!
‒ Akkor miért dolgozol még itt? ‒ támadta le Shela.
‒ Mert nálad jobb főnököt senki se kívánhatna ‒ vágtuk rá kórusban. Elnevettük magunkat. A feszültség, mintegy varázsütésre elillant. Shela mindnyájunkat kitessékelt a folyosóra, és kulcsra zárta az öltözőajtót. Debra még játszotta kicsit a durcást, de nem tudott sokáig ellenállni Shela tréfáinak. Úgy volt minden, mint régen. Néztem őket, és átjárt az összetartozás csalóka érzése.

I.

Mint portyára induló oroszlánok, léptünk ki a kórházból a szombat estébe. Elménk mélyére temettük, hogy nem állunk a városi tápláléklánc csúcsán. Legalábbis nem mindannyian.
Shela kiszolgált mercije a parkoló átellenes végében várt ránk, de én sohasem jutottam el odáig.
‒ Basszus, nincs meg a tárcám ‒ kotorászott a ridiküljében Debra.
‒ Ott kell lennie ‒ mondta Lola. ‒ Én magam tettem vissza a táskádba.
‒ Ha egyszer nincs! ‒ Debra hangja remegett az idegességtől. Shela azonnal intézkedett:
‒ Nyugi, megtaláljuk! Szaladj vissza, amerről jöttünk! Én felveszem az öltözőkulcsot, és megyek utánad. Ti meg nézzetek szét, hátha valamelyik bokor alá esett! ‒ fordult végül felénk.
A parkolót széles zöld sáv választotta el az utca többi részétől. Miután végigpásztáztuk az aszfaltot magunk körül, vagy ötször átvizsgáltuk a járdát keresztező sáv bokrait jóval nagyobb távolságban, mint amilyen messze egy pénztárca eshetett, de nem találtunk egyebet némi elszórt szemétnél, ami minduntalan előfordul az ír kisvárosokban.
Kissé eltávolodtunk egymás mellől, amikor, három, nem túl megnyerő pasi ugrott elő a semmiből felbukkanó autóból. A legszalonképesebb Lolához lépett, hogy szóval tartsa. Olyasmiket mondott, hogy dolgoznom kell, és nagyon sajnálja.
‒ Velünk kell jönnie! ‒ parancsolt rám az egyik társa.
‒ Nem megyek magukkal sehová ‒ jelentettem ki eltökélten, de semmire sem jutottam ezzel. A két férfi megragadott, és mire a mondat végére értem, már egy olajzöld BMW-ben csücsültem. Kiáltani akartam, hogy segítséget kérjek. Az első szótagig jutottam, amikor megéreztem az oldalamba fúródó kemény tárgyat. Azt biztosan tudtam, hogy nem késpenge, annál tompább volt. Pisztolyra gyanakodtam.
‒ A főnöknek szüksége van kiskegyedre. Azt mondta, maga nélkül vissza se térjünk ‒ közölte az egyik nehézfiú elég hangosan ahhoz, hogy Lola hallhassa. Mellém kászálódott, és bevágta az ajtót.
‒ Minden oké, csajszi? ‒ hajolt be az utas oldali ablakon Lola.
Mereven bólintottam, mire a mellettem ülő két alakot kezdte kérlelni:
‒ Hé, fiúk! Nem érne rá holnapig?
‒ Egyikünk se boldog, kislány, hogy szombat este melózhatunk.
‒ Gyere már, Billy! A főnök irtóra pipa lesz ‒ szólt ki a sofőr a még kint ácsorgó társuknak, aki nehezen bírt elszakadni Lola dekoltázsától.
‒ Bocsásson meg, hölgyem! Vár a munka. ‒ Billy aprót biccentett Lola felé, és beszállt az anyósülésre.
Most vagy soha. Összeszedtem a bátorságom, és kikiabáltam:
‒ Ha előbb érsz haza nálam, vidd le sétálni a kutyámat!
‒ Vettél, egy kutyust? ‒ örült meg Lola. ‒ De nincs kulcsom a lakásodhoz.
Na, kösz!
A bal oldalamon ülő gengszter megköszörülte a torkát, miközben a bordáim közé nyomta a fegyvert. A sofőr gázt adott. Billy felhúzta az utolsó leeresztett ablakot, s én a lesötétített üvegen át lestem Lola távolodó alakját.
Leizzadtam az idegességtől. Az elrabolt és prostitúcióra kényszerített lányokról szóló hírek kavarogtak a fejemben. Nők, drog, fegyverek ‒ kántálta egy idegen hang a fejemben a bűnözők szentháromságát. Nem, a fegyver nem illik a képbe, de drogos prosti még lehet belőlem. Elfehéredett ujjakkal szorítottam magamhoz lila retikülömet. Éppen úgy, mint az imént Debra a sajátját. Ez volt az egyetlen tárgy, ami a két perce véget ért életemhez fűzött.
Észak felé tepertünk. Billy sötét holmit vett ki a kesztyűtartóból, és hátranyújtotta a fiúknak. Az egyikük elvette, akkor ismertem rá. Egy szemkötő volt az. Tehát lenne esélyem később elmesélni az utat.
Mozdulatlanul tűrtem, hogy feltegye rám, bár minden érintése végigborzongatta a testemet. Lélegezz mélyeket! Ommm. Izzadt a tenyerem, a táskám lucskos lett a kezem alatt. A nadrágomba töröltem a verejtéket. A fülemben egyre gyorsabb ütemet vert a tamtamdob. Aztán egyik pillanatról a másikra megszállt a béke. A beállt csöndben tisztán hallottam a férfiak minden moccanását, még a balomon ülő hájasabb pasi szuszogását is simán kivettem. Mi az? Már nem ver a szívem? Ujjaimat rákulcsoltam a csuklómra. A verőerem ütemesen lüktetett az ujjbegyeim alatt. Fejtámasznak feszülő tarkóval merültem el ebbe a ritmusba. Ez nem történik meg. Mindjárt lefékez az autó, és én elsétálok innen. De nem vezetett sehová a tagadás.
A belvárosban álltunk meg. Még a kocsiban megszabadítottak a szemkötőtől, azonnal körbenéztem. Sosem jártam erre, de az utca jellege egyértelműen Mendins belvárosára utalt. Az tuti, hogy nem hagytuk el a várost, ennyi idő alatt képtelenség.
Amikor kitessékeltek a járdára, remegett a lábam, de már egész jól összeszedtem magam. Se utcatábla, se házszám.
‒ Ne bámészkodj! Befelé!
Az oldalamnak nyomódó pisztoly nem hagyott kétséget afelől, hogy jobb, ha csöndben teszem, amire utasítanak.
Egy téglaépítésű, négyszintes társasház második emeletére vezettek. A harmadik lépcsőfordulónál jártunk, amikor megláttam egy idős asszonyt. Háttal állt nekünk, a kulcsaival bíbelődött. Meghallva lépteinket megfordult. Rosszallóan ingatta a fejét, ahogy figyelt engem a négy férfi társaságában. Lehet, nemsokára lesz mit nézned. A ribi munkába indul. Úristen! Hogy lehet azt kibírni? Elég kétségbeesetten nézhettem, mert végül félrebillent fejjel felém nyújtotta a nyakát, és biccentett.
‒ Jó napot, Luisa! ‒ köszönt rá az egyik gengszter.
‒ Maguknak is! ‒ felelte kurtán az öregasszony. Összébb húzta magát, és korát meghazudtoló iramban tűnt el a résnyire tárt lakásajtó mögött, magával rántotta megrakott cekkerét.
A férfiak gondosan letörölgették cipőik talpát, mielőtt beléptünk volna a lakásba. Ez olyan abszurd látványt nyújtott, hogy megtorpantam. Egy pillanatra átfutott az agyamon a gondolat, hogy ez az egész csak béna álom. De nem az volt. Billy gúnyos félmosoly kíséretében belökött az ajtón. Felhorkantam, ám a férfiak szúrós pillantása csöndre intett. Csupasz előszoba után egy szobába jutottunk.
‒ Nem gondoltak még rá, hogy berendezzék a lakást? ‒ csúszott ki a számon akaratlanul.
Az ablak előtt, nekünk háttal álló alak megfordult. Háta mögött összekulcsolta a kezét, pókerarcáról semmit sem tudtam leolvasni.
‒ Kettőnknek elég ez a két szék ‒ mondta színtelen hangon. Csettintett, mire a négy másik kivonult. Kettesben maradtunk, és a szoba közepén álló, egymás felé fordított székek nem sok jót ígértek. ‒ Üljön le, kérem! ‒ mutatott az egyikre.
‒ Köszönöm, inkább állok. Egész nap ültem, tudja ‒ hadováltam. Húztam az időt.
‒ Azt mondtam, leülni! ‒ A megemelt hangra összerezzentem, de nem mozdultam. Álltam a tekintetét. A pasi kidüllesztette a mellkasát, szeme összeszűkült, szemöldökei egymásba futottak.
Hangos mozgolódás támadt odakinn.
‒ Gyere gyorsan! ‒ dugta be a fejét a mosolygós, de most egyáltalán nem nevetett. ‒ Visszaértek a fiúk a bankból. Nagy baj van.
A nagydarab ember lassan fordult Billy felé.
‒ A terv szerint nem ide kellett volna jönniük.
‒ Karlt meglőtték.
‒ Az istenit neki! Ez most nagyon rosszkor jött.
‒ Mikor jön ez jókor?! ‒ mondta Billy.
Az idősebbik szóra nyitotta a száját, végül mégsem mondott semmit. Hangosan kifújta a levegőt, és kemény léptekkel kisietett. Billy félreugrott, hogy utat engedjen neki, aztán követte.
Kihasználva magányomat az ablakhoz futottam, de még mielőtt megbizonyosodhattam volna afelől, hogy zárva van-e, a pasi már vissza is tért.
‒ Maga ápolónő. Habár nem ezért hozattam ide, segítenie kell! Aztán rátérünk a maga ügyére is. ‒ Nem kérdésnek szánta, hát nem feszegettem a dolgot. Érződött a hangján, hogy nem szokott az ellenvéleményekhez.
Egy másik, kisebb szobába vittek. Erről már lerítt, hogy lakják. A kárpitokba beleivódott savanyú izzadtságszag megcsapta az orrom, ahogy beléptem. Megtorpantam, de Billy beljebb tessékelt. A falak mentén körben ágyak sorakoztak, a szoba közepét négy székkel körülvett étkezőasztal foglalta el. Az egyik bevetett ágyon holtsápadt pasi hevert. Félrecsúszott a zakója, az ingét kigombolták. Hogy bírja zakóban ezt a meleget? A trikója a jobb válla alatt úszott a vérben. A többi gengszter, ha jól emlékszem, heten, a maradék parkettán osztozott. Egyhelyben toporogtak. Előrébb léptek, aztán visszaoldalogtak.
El se hiszem. Totál szívás! Már az is abszurd, hogy itt vagyok, de hogy pont most lőjék meg ezt a manust, az képtelenség.
‒ Hozzanak ollót! ‒ mondtam, miközben le sem vettem a szemem a sebesültről. Tizenkét éve már, hogy nem láttam el beteget, és azelőtt sem a sebészeten dolgoztam, de okosabbnak láttam hallgatni erről.
Valami apró ollót nyomtak a kezembe. Kikerekedett a szemem. Leginkább egy női budoárban tudtam volna elképzelni az ilyen holmit, nem macsó gengszterek lakásán.
‒ Van férfiasabb? ‒ adtam vissza. Te jó ég! Már azt sem tudom, mit beszélek!
Kerítettek nagyobbat. Alulról felvágtam a trikót, és igyekeztem gyengéden lefejteni a sebről.
‒ A fenébe! Hogy történt ez? ‒ A főnök hangja betöltötte a szobát.
‒ Mindent a terv szerint csináltunk. Valaki köpött a zsernyákoknak.
‒ Úgyis rájövök, ki az a rohadék, aki hónapok óta keresztbe tesz nekem, akkor aztán nem marad egyetlen darabkája sem, amire megkaphatná az utolsó kenetet.
Még sosem láttam lőtt sebet, de egyből felismertem. Beleborzongtam a látványba.
‒ Emeljék meg! Látnom kell, hogy van-e kimeneti nyílás.
A gengszterek nem várt óvatossággal mozdították meg a társukat, aki ettől még fehérebbé vált, beharapta ajkait, és erőtlenül nyöszörögött. Belestem a ruhája alá. A pasi verejtéktől ragacsos trikója rátapadt sértetlen bőrére. A golyó megakadt a testében.
‒ Érte a tüdőt? ‒ kérdezte egy sebhelyes képű, marcona alak. Amikor a BMW-t vezette, észre sem vettem a forradást a jobb arcán. Mindezidáig kizárólag a balfelét láttam.
‒ Nem tudom, nem vagyok orvos ‒ mondtam. Ez lehet, hogy sok volt. Behúzott nyakkal gyorsan hozzátettem: ‒ Azt hiszem, nem.
‒ Ezért tart itt az egészségügy ‒ morgott egy másik.
Féltem a beavatkozástól, no meg az emberrablóktól is; közel álltam ahhoz, hogy elveszítsem az önuralmamat. Védekezésül nekik támadtam:
‒ Máskor raboljanak el orvost, ha műttetni akarják a társukat, rendben? ‒  Attól, hogy kieresztettem a hangom, megjött a bátorságom is. ‒  Csipeszt és fertőtlenítőt! ‒ parancsoltam. Meglepetésemre Billy egy flakon Dolarin sprayt tett az ágy szélére.
‒ Ez szart sem ér. Alkohol nincs? ‒ vetettem rá egy oldalpillantást. Nem értettem, mit morog, de sarkon fordult és egy üveg Chivas Regallal tért vissza.
‒ Igyon! ‒ A sérült szájához tartottam az üveget, majd a sebét is alaposan belocsoltam az itallal. A férfi felkiáltott, teste megrándult. Nagy erőfeszítésembe került, hogy a saját torkomon ne öntsek le úgy féldecinyi whiskyt. A kezemben reszketett a műanyag, világoskék csipesz. Behunytam a szemem, és vettem két-három mély lélegzetet.
‒ Nem lehetne gyorsabban? ‒ hallottam egy fojtott hangot. Arra fordultam. A férfi összefont karral állt, kicsit előrébb a többiektől, akik hümmögve bólogattak.
‒ Akarja maga csinálni? ‒ nyújtottam a pasi felé a csipeszt. Ő elvette, átengedtem neki a helyem. A sebesült kétségbeesetten pillantott egyikünkről a másikunkra. A gengszter a sebhez közelítette a kék műanyagot, jobban reszketett a keze, mint az enyém. Ez valahogy megnyugtatott. Az eszköz után kaptam.
‒ Na, adja ide!
Billy ismét megvillantotta mindent tudó mosolyát. A meglőtt pasi hálás megnyugvással hanyatlott a párnájára. Szerencsétlen, ha tudta volna, amit én!
 ‒ Iszonyúan fog fájni ‒ mondtam, és előre sajnáltam szegény ördögöt. Tudtam, hogy rosszfiú, és a képét is mintha csupán félig munkálta volna meg a teremtő, mégis szánalomra méltóan hevert az ágyon, rám szegezve szomorú kutyaszemeit.
‒ Ilyenkor a filmekben rá szoktak harapni valamire. Tudjátok, a nyelve miatt ‒ ötletelt az egyik társuk. A sebhelyes arcú kibontotta a bőrszíját, széles mozdulattal kihúzta a nadrágja korcából, és a meglőtt pasi szájába erőltette. Vártam, hogy mihez kezd majd a lecsúszott nadrágjával, de az övet alighanem díszként hordta, a farmerja változatlanul a csípőjére simult. Ideges fészkelődés támadt a szobában, mindenki látni akarta a műtétet. Halkan susmogtak, talán fogadást is kötöttek páran. Hogy a beavatkozás sikere, vagy a szerencsétlen élete volt-e a tárgya, azt meg nem mondom.
Próbáltam végiggondolni, mit tanultunk a suliban a lőtt sebekről. Egy: a lövedék nem maradhat a testben. Kettő: a kimeneti nyílás nagyobb a bemenetinél. Erre most semmi szükség. Három: hú, de marha rég volt mindez. Egy dologra biztosan emlékeztem: értesíteni kell a rendőrséget. Na hiszen!
Jobb kezemmel széthúztam a sebszéleket, ballal bevezettem a csipeszt a nyíláson. Elsőként a sebbe sodródott textildarabkákat távolítottam el. A körülöttem állók egy emberként tartották vissza a lélegzetüket.
‒ Érzem a golyót ‒ közvetítettem. ‒ Megpróbálom megragadni.
A csipesz bordázott szárai elcsúsztak a fémen, és mindössze némi véres szövetet emeltem ki a pasi mellkasából. Az egyik marcona nem bírta tovább elviselni a látványt és az émelyítően fémes szagot, öklendezve futott ki a szobából. Én igyekeztem elvonatkoztatni a sebesült halk nyöszörgésétől, anélkül is tisztában voltam azzal, hogy mihamarabb túl kell lennem a beavatkozáson. Ha elég béna vagyok, a sebesülés helyett a fájdalom végez majd vele.
Visszatoltam a műanyagot a lőcsatornába, és ezúttal sikerült közrefognom a töltényt. Leírhatatlan érzés volt végigvezetni a nyílásig, folyamatosan attól rettegve, hogy ismét kicsúszik a szárak közül, vagy megsértek egy artériát, és a kezem között vérzik el a sebesült. Már én sem vettem levegőt, próbáltam elképzelni a golyót ölelő csipesz látványát, hátha a kép a segítségemre lesz. Megjelent a nyílásban a csappantyú, a ragacsos vér alól átderengett a fém csillogása. Majdnem elhittem, hogy sikerrel járhatok, de a lőszer megint kicsúszott a csipesz szorításából. Ahogy a kék műanyag a hangyányi roncsolt izomrosttal kisiklott a sebből, a szobában lévő összes bűnöző felhördült. Az indulatok kezdtek utat törni maguknak, éreztem az adrenalintól túlfűtött testek csípős kipárolgását. A harag illata. Utolsó elhatározással a csipesz szárai közé fogtam a töltényt. Most sem láttam jobban, mit csinálok, az eddig éppen, hogy szivárgó vér buzgárként tört elő a megbolygatott bemeneti nyíláson. Megmozdítottam a fémdarabot. Egy halvány emléktől vezérelve megcsavartam, és kint volt. A főnök csészealjat tartott a kezem alá, amibe belepottyanthattam.
‒ Kilencmilliméteres ‒ köpte, ahogy meglátta.
‒ Mondtam, hogy zsaruk voltak ‒ bizonygatta az egyik sötét alak, egy másik pökhendin leszólta:
‒ Nekem is van kilencesem.
‒ Azt hiszed, nem ismerek fel a zsarukat? ‒ méltatlankodott az előző.
‒ Azt hiszem, azon a Chivason kívül semmit sem ismersz fel.
A vérzés nem csillapodott. Eret varrni végképp nem tudok.
Feltúrtam a szomszédos ágyat, és lerángattam róla a lepedőt. Visszaültem a meglőtt fickó mellé.
‒ Szorítsa rá! ‒ nyomtam a sebre a lepedő gombóccá gyűrt részét. ‒ Segítek.
Örökkévalóságnak tűnő idő után végre elállt a vérzés.
‒ Össze is kéne varrni ‒ mondtam bátortalanul. A főnök tűért, cérnáért intett. Billy az asztalnál termett, kihúzta a lapja alatt megbújó fiókot, és kopott varrókészletet szedett ki belőle. Találomra kiválasztott egy tűt, kikotorta a fehér cérnát.
‒ Nesze ‒ nyomta a kezembe őket.
‒ Azt gondolja, erre kiképzik az ápolónőket? ‒ Megkíséreltem visszaadni a holmit, de ő megrázta a fejét.
‒ Azt hiszem, erre egyikünk sem alkalmasabb önnél.
Habozva szólaltam meg újra, miközben körbemutattam a tűt a férfiaknak: ‒ Valamelyikük meg tudná hajlítani?
A főnök kikapta a kezemből, és olyan készségesen, mint a prédát bűvölő óriáskígyó, megkérdezte: ‒ Más egyéb?
‒ Antibiotikum ‒ feleltem behúzott nyakkal. ‒ Ha lehet, injekció. És fájdalomcsillapító. Sok fájdalomcsillapító.
A sofőr telefonnal a kezében kivonult a szobából.
A tűre is lottyantottam a kesernyés italból, és átszúrtam vele a beteg bőrt. Egész lényemen átszáguldott valami idegen érzés, amíg úgy nem tűnt számomra, hogy én szorítom a fogammal a bőrszíjat. A fickó meg sem nyikkant. Loptam felé egy pillantást, azt reméltem, hogy elájult a fájdalomtól. Magánál volt. Összepréselt fogakkal bámulta a nikotintól megsárgult plafont. Van akaratereje, azt meg kell hagyni. A másik sebszélen ugyanúgy átvezettem a tűt, aztán az egész műveletet még kétszer megismételtem. A férfi teste meg-megrándult, én mindannyiszor összerezzentem. A lábamból kiszaladt az erő, mire a cérnát elvágtam.
‒ Penge ‒ vizsgálta a varratot Billy. ‒ Három dés domborzati térkép. Legalább marad valami maga után. ‒ A megőrzött reményemet kellőképp kikezdte ezzel, aztán a következő mondata rátett még egy lapáttal: ‒ Kérem, fáradjon vissza a másik szobába! ‒ Hányavetin az ajtó felé legyintett, hogy még véletlenül se érthessem félre az utasítást. Hárman indultunk kifelé, de a főnök visszatartotta őt.

‒ Elintézem, Billy.

‒ De apa, ideje lenne rám bíznod az ilyesmit.

‒ Azt mondtam, maradsz! ‒ dörrent rá az örege. Billy felhúzta az orrát, de szót fogadott.

A főnök ismét hellyel kínált, és én ugyanabban a kutyaszorítóban voltam, mint kábé tíz perccel azelőtt, de jóval fáradtabban. Azt már sejtettem, hogy nem lánykereskedők. Azoknak célratörőbb módszereik vannak. Egy film jutott az eszembe, a Felkavar a szél. Nekem a bátorságról szól ez az igaz történet. Gyakran eltűnődtem, hogy ha én kerülnék hasonló helyzetbe, és engem kínoznának úgy, mint ott az összeesküvőket, megőrizném-e a titkot, vagy ugyanúgy kiadnám, akár a film megalkuvói. Azért mégis reménykedtem, hogy nem akarják letépni az én körmeimet is egyesével.
Tudatosan készítettem magam a fájdalomra. Leereszkedtem a székre, a manus szembe ült velem.
‒ Nincs okom bántani magát ‒ kezdett bele. ‒ Az öccsével van elrendeznivalóm. Magának kizárólag annyi a dolga, hogy elmondja, hol találom meg őt, és ha a fiúk rábukkannak, elsétálhat innen szabadon.  Ígérem, a haja szála sem fog meggörbülni.
‒ Az öcsémnek? ‒ kérdeztem összezavarodva. A helyzet igazi abszurditását az adta, hogy nekem nincs öcsém. Egyáltalán semmilyen testvérem sincs.
‒ Ez egyedül őrajta múlik.
Hiába mondtam volna, hogy nincs testvérem, és nem adhattam meg hamis címet sem. A pasas félreértve a hallgatásom, közelhajolt hozzám.
‒ Legyen okos kislány!
‒ Nem az vagyok, akit keres ‒ nyögtem ki végre. Torkom kiszáradt, hangom reszelőssé vált.
A férfi megcsóválta a fejét, ragasztószalagot emelt ki a zsebéből, és az ölébe ejtette. Nem tudtam mit mondanom erre, hát csöndben kuksoltam. Ő bánatos képpel megrázta a fejét, vontatottan megbontotta a tekercset, várta, hogy lépjek.
Valahol azt hallottam, hogy ha megsajnáltatom magam, még jól is kijöhetek a hasonló helyzetekből. A legelesettebb nézésemet vettem elő, megrogyasztottam feszes tartásomat. Nem sikerült meghatnom a pasit, mert minden átmenet nélkül elém guggolt, és határozott egyszerűséggel a székhez ragasztotta a végtagjaimat. Nem láttam értelmét viaskodni, amíg kinn a markos fogdmegjei ugrásra készen várakoznak. Letépett egy kábé tizenöt centis ragasztócsíkot, és az orrom elé emelte. ‒ Bólogasson, ha eszébe jutott a válasz! ‒ mondta, azzal betapasztotta a számat is.
Az első pofon olyan hirtelen csattant el, hogy még meg sem lepődtem igazán, de már földön hevertem, a feldőlt székkel a hátamon. Az oldalamba vágott a karfa, a saját könyököm a bordáim közé mélyedt. A tüdőmre mért ütéstől elakadt a lélegzetem.  A szemétláda kikiáltott. Nem láttam, melyik két embere jött be helyreállítani a rendet. Valahol az ötödik vagy hatodik ütés után már nem is érdekelt, kik azok.
Nem hittem, hogy kijutok innen élve, mégis az járt a fejemben, hogy ha így haladunk, sokba lesz a fogorvos. A második pofonra lendítette a kezét. Olyan apróra húztam össze magam, amennyire az lehetséges volt. Eszeveszetten bólogattam. A gengszter letépte a ragasztószalagot, és várakozásteljesen nézett az arcomba.
‒ Ez tévedés ‒ mondtam. ‒ Nekem nincs öcsém.
‒ Ne játsszuk ezt a játékot! Tetemes összegbe került, mire eljutottam magáig. Senki sem lophatja el megtorlás nélkül a pénzemet.
‒ Nem hazudok. Hinnie kell nekem!
A férfi a zsebébe nyúlt, elővette a telefonját, keresgélt egy ideig, aztán az orrom alá dugta.
‒ Ezt az MMS-t kaptam a célszemélyről. Ez itt maga, nemde bár.
Le sem tagadhattam volna. Nem sokkal azután készült a fénykép, hogy Debra és Shela visszaszaladt az öltözőbe. A kórházkapunál állhatott a fényképész, elég közel hozzám, hogy felismerhető képet készítsen. Ha a parkolóban állt volna, tuti, hogy kiszúrom.
‒ Olvasom az üzenetet. Remélem, itt vagytok! Most indul a kórházból. Van úgy tíz percetek, mielőtt visszatérnek a barátnői.
Elcsukló hangon magyarázkodtam tovább:
‒ Ez tényleg én vagyok, de ez tévedés. Nincs öcsém, és…
‒ Maga akarja elvinni helyette a balhét? ‒ fojtotta belém a szót.
Felnéztem a férfire. Elszánt tekintetében nem ült kegyetlenség. Megráztam a fejem.
‒ Nézze, kislány! Az öccsénél van valami, ami az enyém. Ha nem segít, hogy visszaszerezzem, leróhatja maga az adósságát.
A két segéd egyike felhorkant:
‒ Sűrű programja lesz, ha azt le akarja dolgozni.
Otromba nevetés harsant a hátam mögött. A főnök homlokán mély barázdák gyűltek, arcizma megrándult.
Elakadt a lélegzetem. Nem egyestés kaland lesz ez. Ismeretlen pasik érintésére gondoltam, felkavarodott a gyomrom. A torkomban gombóc formálódott. A szívverésem hangosan zakatolt a fülembe, üteme kimaradozott, a beálló csöndet egy erőteljes dobbanással szakítva meg.
A pasi, le sem vette rólam a szemét. Új csíkot tépett a szalagból, a számra simította. Hiába húztam el a fejem, durva ujjai begyakorlott mozdulatokkal dolgoztak. Bal keze még az arcomon volt, mikor a jobbjával már ütött is. Ujjbegyei belemélyedtek a húsomba. Most nem dőlt fel a szék, két embere biztos kézzel tartotta azt. A főgengszter újra lesújtott, aztán a térdére támaszkodva elém tolta a képét.
‒ Na, kislány, megjött az esze? ‒ kérdezte.
Szaporán bólogattam. Ő letépte a ragacsot, nem hitt nekem, aztán újra ragasztott, és ütött. Kizárólag a jobb kezét használta, mindig tökéletesen eltalálva a legfájóbb pontot.
A harmadik bólintásom után a vadállat nem rakta vissza a ragszalagot, így ahogy eszembe jutott, azonnal bedobtam mentőötlet gyanánt egy olyan címet, mint amilyet még gyerekként találtam ki arra az esetre, ha csibészségen kapnának. A felnőttek mindig két kérdéssel dolgoztak: hogy hívják az apámat és hol lakom? Az én válaszom készen várta őket. Ezek a gonosztevők azonban fifikásabbak voltak gyermekkorom mumusainál, egyből levették, hogy ez nem létező házszám. Nagyjából itt roskadtam össze. Számítottam arra a békés órácskára, amíg oda-vissza megjárják az utat.
Bal szemem feldagadt, az arcom és az állkapcsom helyét pedig mintha forró pudinggal töltötték volna ki; sajgott az egész testem az eséskor keletkezett zúzódásoktól, de a megváltó eszméletvesztéshez mindez kevésnek bizonyult. Kibuggyant a könnyem, beszivárgott felhasadt bőröm alá, megindítva a vérzést. Égő fájdalmat hagyott maga után, ami egybeolvadt a létezéssel. A világomat kitöltötte a bizonytalanság és a rettegés. Nem akartam másik életet. A régit akartam visszakapni, vagy semmilyet. A sebbe kúszó nyál és könny keveréke újult erővel mart belém, és már tudtam, hogy nem akarok meghalni. Sosem gondoltam, hogy a fájdalom képes életben tartani az emberben a reményt.
Kiáltozás támadt az előszobában. Kínzóm feltartotta a mutatóujját, a két másik meg se pisszent. Nyílván azok éppúgy hallgatóztak. Felemeltem a fejem. Szemben ültem az elsötétített ablakkal. Könnyben úszó, felpüffedt arcomtól eléggé homályosan láttam, de jól emlékszem a főnök megriadt gesztusaira. Hívogatóan intett az embereinek, miközben a másik kezével félrehúzta a nehéz anyagot. Elfordította a kilincset, a zár engedett. Hát igen, nyitva volt az ablak.
A két segéd, akik bár egyetlen ujjal sem nyúltak hozzám, mégis tevőleges részesei voltak a kínvallatásnak, hátratekintgetve menekültek. A főnök már a párkányon állt, amikor Billy megszólalt:
‒ Ha így fogynak az embereink… ‒ de az apja nem hagyta befejezni.
‒ Már a lakásban vannak. Gyerünk, Clint! ‒ szólt oda a sebhelyes sofőrnek, aki szintén tanácstalanul tipródott a menekülést jelentő ablak és a társakat eltakaró ajtó között hezitálva.
A három alak eltűnt, a függöny visszahullott az ablak elé.
‒ Rendőrség. Kezeket fel! ‒ ismételték meg a szobába belépve néhányan, amit szerintem már az egész emelt tudott. Úgy ítéltem, rám nem vonatkozik a felszólítás. Zihálva, lehorgasztott fejjel vártam a zaj elültét, közben az öregasszonyon járt az eszem. Lola simán megette Billyék meséjét, mással pedig nem találkoztam az út során. Ki más értesíthette volna a zsarukat? Sosem tapasztalt hála érzése szorította el a szívemet.
‒ Az ablakon át. Hárman ‒ krákogtam kiszáradt torkommal, amikor abbahagyták zajos bemutatkozásukat. Hallottam a függönyhöz ugró embereken himbálózó kiegészítők zörgését. Másodpercnyi csend következett, gondolom, itt játszhatták el az elmaradhatatlan rendőrpantomimet, aztán szövetsusogás hallatszott.
‒ A tűzlépcsőn át menekül három ‒ mondta egy távolodó hang.
‒ Tim Krowsky nyomozó vagyok. ‒ Azt hittem, mindannyian a menekülők után iramodtak, ezért összerezzentem a váratlan baritonra. ‒ Nem akartam megijeszteni ‒ mentegetőzött az elém térdeplő alak. Puha tenyerét remegő alkaromra tette, felnézett rám. A könnyfüggönyön át megnyerő, negyvenes pasi fürkészte érdeklődéssel a képem helyét elfoglaló masszát. ‒ Nyugodjon meg, minden rendben lesz ‒ ígérte.
‒ Üdv, Tim! Van vize?
Hangom még mindig reszelős volt a félelemtől és a szomjúságtól.
Figyeltem, ahogy gyengéd ujjai lefejtik csuklómról a ragasztószalagot. Amikor a szalag letépte a szőrt az alkaromról, felszisszentem. A nyomozó ugyanabban a pillanatban megfeszítette az arcizmait. Ekkor vettem észre a felsőajkát az orrával összekötő hasíték nyomát. Nyúlszáj. Nem lehetett könnyű gyerekkora. Előrébb hajoltam, amikor a bokáim kerültek sorra. Ezt a pózt már képtelen volt megtartani elgyötört testem, és Tim ölébe hanyatlottam. Ő magához húzott, és átszólt a vállam felett:
‒ Hívjatok mentőt!
‒ Már úton vannak ‒ kiáltott vissza valaki.
‒  Kettő kell ‒ leheltem.
‒ Kettő?
‒ Megvan a meglőtt bankrabló. ‒ A Krowsky mellkasán nyugvó fejemet a szobába benéző rendőr felé fordítottam. Timnél fiatalabb, de szintén civilbe öltözött pasas volt. Vállára simuló haja és vaskos bajsza a fél képét kitakarta.
‒ Két legyet egy csapásra ‒ nyugtázta Krowsky.
‒ Él még? ‒ kérdeztem.
‒ Ismeri őt?
Tim gyengéden a tenyerébe fogta az arcomat, és a saját arca elé emelte, pedig a mellkasán pihegve is tudtam volna válaszolni a kérdésére.
‒ Én láttam el a sebét.
A bajszos alak jegyzetfüzetet vett elő a mellényzsebéből, és közelebb lépett.
‒ Ugyan, Harry! Hiszen alig él ‒ intette le Krowsky.
Harry esetlenül visszadugta a noteszt a zsebébe, és úgy válaszolt, mint kisfiú, ha cukorkalopáson kapják:
‒ Bocs, azt hittem…
‒ Az empátiát még gyakoroljuk ‒ suttogta Tim, s a szám fájdalmasan megrándult, ahogy elmosolyodtam.
Egy egyenruhás nő nagy pohár vízzel jelent meg a szobában. Félresöpörte Harryt, remegő kezeimbe helyezte az italt, és aggodalmas képpel figyelte, hogy megbirkózom-e a feladattal. Magamba öntöttem a folyadékot, aminek jelentős része végigfolyt az államon, és eláztatta eleve maszatos blúzomat. A víz, bár marta kiszáradt torkomat, erővel töltött el.
‒ Lassan ‒ intett óvatosságra a nő, ennek ellenére sikeresen félrenyeltem. Valamelyikük kikapta a kezemből a poharat, és éreztem a hátamat verdeső kéz érintését.
Miután kifújtam magam, kimondottan kellemetlennek találtam a rám meredő szempárokat. Semmi dolguk sincs ezeknek? Tim, mintha az arcomról olvasna, amit lehetetlennek véltem, megszólalt: ‒ Nem akar lepihenni, amíg a mentő ideér?
‒ Legszívesebben felállnék ‒ feleltem. Tanácstalanul összenéztek, a nő széttárta a karját, mire Krowsky a könyököm alá nyúlt, és felsegített. Aggódva kérdezte:
‒ Nem szédül?
Nem szédültem, és a lábam sem reszketett.
‒ Menjünk a konyhába ‒ javasolta Harry. ‒ Ott párnázottak a székek, ha a kisasszony mégis le akarna ülni.
‒ Fejlődik ő ‒ súgtam Krowsky fülébe, aki meg sem próbálta elnyomni elégedett vigyorát.

***

Mire a mentősök kiértek, egészen ura voltam a testemnek. Meglepve vettem tudomásul, hogy semmim sem törött el, de azért megfigyelésre bevittek a kórházba. Távozás közben még hallottam, ahogy a mentőorvos elismeréssel szól a munkámról, persze a varrattal kapcsolatban voltak fenntartásai.
Nem szerettem volna hordágyon érkezni a régi munkahelyemre, bár a zsaruknak felettébb tetszett a felhajtás. A mentőorvos óva intett a sétálgatástól, így kompromisszumot kötöttünk egy tolószék képében. Ennél alább egyik kórház sem adja. A mentőápoló tolt, azt mondta, nem szabadulok tőle, amíg le nem adott az ügyeletes orvosnak. Két oldalamon egy-egy egyenruhás kísért, mindenki utánunk fordult az aulában.
‒ Jesszus, gyerekem, mi történt veled? ‒ Alacsony, idős doktornő sántikált ki az orvosi szobából. Összecsapta a kezét, ahogy felismert. ‒ Az urak veled vannak? ‒ kérdezte a rendőrökre pillantva.
‒ És maradnak is, Susy néni, ha jól értettem. ‒ Feltornásztam magam a széken, és mókából hozzátettem: ‒ Állítólag veszélyben vagyok.
‒ Állítólag? ‒ kérdezett vissza fejcsóválva. ‒ Kérem az rendőrurakat, idekinn várakozzanak! ‒ Azzal a mentőssel hármasban eltűntünk az orvosiban.

Meghalsz a szerelemért

A monda szerint a Főnix madár Indiában él. Amikor ötszáz éves lesz, felrepül egy fenyőfára és megtölti szárnyait tömjénnel.
Azután elrepül Heliopoliszba, ahol tüzet gyújt a fészkében és elégeti magát.
Másnapra egy kicsinyke madár születik, amely harmadik napon új Főnix lesz, majd visszatér eredete helyére, Indiába.
Van, amikor az ember elemészti magát egy szenvedélyért, hogy utána újjászülessen egy másik szerelemben.

A jóslat

–Meghalsz a szerelemért!
Tisztán hallotta a szavakat, csupán nem értette. Már az is természetellenes volt, ahogy ott ült az inkább könyvelőnek, mint jósnőnek látszó nővel szemben. Meredten nézte Izabella nyakán az ernyedt bőrlebenyt. Arra gondolt, ha az ujjával megérintené, úgy lebegne, mint egy ráncosra gyűrődött vitorlavászon.
Régről ismerte már az asszonyt, még egészen kisgyerek volt, amikor az anyjával barátnők lettek. Fura, hogy a mamájával ellentétben, ő egyáltalán nem hitt az ilyen marhaságban, és most mégis ő ül ott a jósnővel szemben.
Mit keresek én itt? Egyáltalán, hogy mehettem bele ebbe a hülyeségbe? Férfi létemre jósnőhöz menni? – morgott magában Pista, miközben a szemben lévő tükörben saját magával nézett szembe. Egy harmincöt éves fiatalember pillantott vissza, aki rendesen kiemelkedett a székből jókora termete miatt. Talán ennek köszönhetően határozottan tetszett a nőknek. Nem tartotta magát jóképűnek, de mégis vonzotta a nőket, akár legyeket a trágyadomb. Ám Pista ezt sosem használta ki. Nem volt ideje a csajozásra, csupán futó kapcsolatokra. Évekig egy cél lebegett a szeme előtt, megszerezni a Kis piszkost. Na, jó, ő nem emberi lény, sőt egyáltalán nem nő, csupán egy lepukkant kis kocsma volt.
Nézte a tükörben az izmos vállát, amelyet nem a konditermeknek köszönhetett, hanem a napi tizenhat óra segédmunkának. Öt hosszú évig nyomatta egy kőműves mellett, míg összejött a pénz, és élete első nagy szerelme a Kis piszkos végre az övé lehetett.
Akkor azt hitte elérte a célját, de még nem tudhatta, további öt év kell, hogy kipofozza, és végre igazi bár legyen belőle. Kemény harcot kellett vívnia a város lezüllött rétegével, hogy az egykori Kis piszkosból kitegye a szűrüket. Ekkor lett Erdős Istvánból visszavonhatatlanul Erős Pista. Eleinte remekül szórakozott a közönség, amikor gallérjánál fogva rakott ki egy-egy kellemetlenkedő alakot. Mindezt tette mindaddig, míg az elit vendégek átvették a helyüket, az akkora már Éjféli fénynek keresztelt bárban.  Majd elkezdődött az életének egy új szakasza. Pontosan meg is tudja határozni, hogy melyik nap az. Mégpedig amikor Szabó-Szalóky Jázmin átlépte a bár küszöbét. Úgy érezte, az igazi éjféli fény akkor érkezett meg és azonnal bearanyozta a szürke falakat, elnyomta a színes fényeket. Egészen addig maradt tátva a szája, míg az egyik pincér hátba nem vágta. A gondolattól most is széles mosolyra húzódott a szája.
–Meg kell halnod, hogy szerethess! – pillantott rá tágra nyílt szemekkel Izabella, mint aki nem érti a férfi arckifejezését. Bár maga sem értette, hogyan adhatott ki ilyet a kártya.
A legtöbben hasonló jóslat hallatára kétségbeesnek, vagy mérgesen rávágják az ajtót, ám Pista úgy vigyorgott, mint egy idióta.
Izabella hosszú ideje a kisváros jósnője, de ilyennel még nem találkozott. A kártya is ritkán hozott fel effajta jóslatot, de ha mégis, ő mindig finomított a dolgon. Pistának is csak azért mondta ki ilyen nyíltan, mert egészen kicsi korától ismeri. Bár a kimondott szavakat azonnal megbánta.
A vele szemben ülő férfi fejében mégis egészen más dolgok jártak. Meredten nézte Izabellát.
Vajon ez az igazi neve, vagy csak úgy felvette? 
Egészen lassan fogta fel a szavak értelmét. Nem volt lassú felfogása, csak olyan valószínűtlenül hangzott ez az egész kijelentés.
Mi ez a baromság? Meghalni? Pont az esküvőm előtt? Eszem ágában sincs pont most feldobni a talpam!
–Pista, hallod, amit mondok?
–Hallom, csak nem értem. Ennek így semmi értelme! Jázminnal már egy éve élünk együtt és minden rendben van, semmi szükségem az öngyilkosságra. Tudhatnád, hogy nem vagyok annyira gyenge jellem.
–Nem is azt mondtam, hogy meg kell ölnöd magad. A kártya nem hazudik. Még sosem vetettem ilyet. A halál árnyékában ott van a szerelem – mutatott a kaszás mellett rikító szív kártyára. – A te halálod az, amit látok. Ez nem jót jelent!
–Á! Nem kellett volna ide jönnöm! – emelkedett fel a székből a vállas fiatalember, hatalmas toronyként árnyékolva be az apró termetű asszonyt, aki riadt szemekkel pillantott fel a jól megtermett férfira. Nem félt tőle, inkább aggódott érte. Ő nagyon is komolyan vette a jóslatot.
–Bajba kerülsz, fiam! – nyelt egy nagyot Izabella.
– Mondtam, hogy baromság az egész! – legyintett a levegőbe Pista.
Piszok dühös volt, amiért az anyjára hallgatott. Sosem hitt az efféle dolgokban, annyira távol állt tőle a misztikum. Most is úgy gondolta, hogy pusztán a véletlen dobta ki azokat a lapokat. Megpróbált nem foglalkozni a jósnő riadt tekintetével, aki rettegve szorította meg a karját.
–Nagyon vigyázz magadra! Veszélyben vagy!
–Ugyan már! – legyintett a férfi, majd reflexszerűen lehajtotta a fejét.
Mindig mérges lett, amikor ahhoz az ajtóhoz közeledett. Nem is értette, hogyan lehet olyan alacsony ajtókat gyártani, amibe rendszeresen beveri a fejét. Ő százkilencven magas, akkor az ajtó mekkora lehet? A mérgelődés sem tudta elterelni a gondolatait az előzőleg hallottakról.
Semmi okom aggodalomra, tökéletes a kapcsolatom – nyugtatta magát.
Mindent szeret a menyasszonyában, szuper a teste, okos, kedves, humoros, és Jázmin csakis őt szereti. Mi kell ennél több? Nem tud semmi rosszat mondani rá. Jó, egyedül talán csak az zavarja, hogy rengeteg arab barátja van. Mondjuk ez is érthető, hiszen Ománban él az anyja, Jázmin pedig jó ideig tolmácsolt ott, de azért mégis…
Na, de az azért elég mókás, hogy Jázmin bátyja egy arab sejk! Eleinte azt hitte, hogy csak viccelnek vele. Azon meg egyenesen röhögött, hogy két felesége van. Azt meg kell adni, nagyon klassz volt, amikor meglátogatták a leendő anyósát. Kicsit leesett az álla, hogy mennyire jómódban élnek. Nem tartja magát csórónak, de a belét kidolgozta már, hogy ennyi mindene legyen. Ők meg csak csettintenek, és minden luxus a rendelkezésükre áll. Amit mégis nagyon élvezett, az a sivatagi túra volt, amikor Alit meglátogatták a táborában. A leendő anyósa, Szilvia megengedte, hogy ő vezessen. Hát az valami eszméletlen volt! Mindig is imádott vezetni, de az a dzsip, az az út… Valami fenomenális élmény volt!
Eleinte nagyon zavarta az, hogy ő mennyivel csóróbb, mint Jázmin, de ami a legjobban idegesítette, hogy egy szót sem értett az ottaniak beszédéből. Egyedül Szilviával tudott jókat beszélgetni, mert ő mégis csak magyar, és meg kell adni, nagyon jó fej a leendő anyósa. És micsoda nő! Egy szava sem lehet, ha Jázmin is ilyen lesz.
 A többiek, úgy ahogy törték a magyar nyelvet, így nem is igazán volt kedve velük beszélni, legfeljebb angolul, de, az meg nem a legjobban megy neki.
 Omán volt az, ahol először jött rá, hogy mennyire féltékeny típus. Majd beledöglött, amikor jöttek azok a huszonéves arab fickók, és Jázmin vígan kacarászott velük, miközben ő meg, mint egy sült hal, csak tátotta a száját. Zavarban érezte magát, hiszen elég jó nagy korkülönbség van Jázmin és közte. Azt hitte nem zavaró az a tizenkét év, de mégis ott lapult a gondolataiban. Habár percek alatt elfelejtette, amikor Jázmin hozzábújt. Elbódult az illatától, az ellenállhatatlan pillantásától, a bőre selymes tapintásától. Még a gondolattól is jóleső borzongás futott át az egész testén, amikor eszébe jutott, hogy az a gyönyörű lány egyedül vele szexszel. Csak arra tudott gondolni, ahogy hazaér, azonnal ölbe kapja, és ott az előszoba kis szekrényén… Majdnem hangosan felnyögött a gondolat hatására. Mégis valami megzavarta a képzeletét. A nemrég elhangzott jóslat. Nem hagyta nyugodni, beszivárgott már az édes érzései közzé is.
A parkolóban egyedül az ő autója várakozott. Az öreg Mercedes fényesre volt glancolva, ám ahogy beült kényelmetlen érzés kerítette hatalmába. Elég sok kilométert tettek meg a rozoga járgánnyal, ami az utóbbi időben egyre nyűgösebb lett. Az ősrégi tragacs most is csak hosszabb biztatásra indult be, ami csak fokozta a rossz érzéseit.
Ösztönei nem csalták meg, alig néhány száz méterre volt az otthonától, amikor az autó nyöszörögve felmondta a szolgálatot, és csupán arra tellett az erejéből, hogy a lakótelep külső parkolójába bevánszorogjon. Dühösen csapta be az ajtaját. – Ez is akkor adja meg magát, amikor a másik autónk a szervizben van! A rohadt életbe! – Mérgében jókorát rúgott a kivénhedt tragacsba, amire még a szomszédos játszótéren italozó fickók is felfigyeltek, és ahogy Pista elindult, ők is a nyomába eredtek. Nem ijedt meg a mögötte lépkedő férfiaktól, azzal azért tisztában volt, hogy simán el tudna bánni két ilyen nyiszlett alakkal, de a fejében még ott zsongtak Izabella szava. Meg kell halnod!
Egyre feszültebb lett, hátra – hátra pislogott, hogy a nyomában vannak-e még. – Komolyan paranoiás lettem? – kérdezte magától. Csakhogy az a hülye jóslat nem ment ki az agyából. Meg kell halnod! – ismétlődtek fülében Izabella szavai.
Szabályosan felsóhajtott, amikor elérte a sorház kapuját, de legfőképpen amikor már belül került. Sietősen zárta be a rácsos kaput, közben azt látta, hogy a két fickó ügyet sem vetve rá az út túlsó oldalán tovább botladozik.
Magában felnevetett. Tényleg butaság, hogy így parázik!
Kettesével vette a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb a karjába zárja a menyasszonyát, és együtt nevessenek a jóslaton.
–Szia, szívem! Megjöttem. Merre vagy?– kiabált be a szobába, ám válasz nem érkezett, amitől egyre idegesebben tekingetett körbe. – Jázmin! Ne bujkálj már!
Minden helyiségbe benézett, képtelen volt felfogni, hogy a lány nincs ott. Tétován állt meg a konyha közepén.
A napjaik nagy részét ott töltötték. Bár többségében ő főzött, mert Jázmin főzőtudománya kimerült néhány arab étel készítésében. Ám most teljesen üres volt a konyha. Szemével újra, meg újra felmérte a lakás minden zugát, szeme végigfutott a polcokon sorba állított fűszeres üvegeken, poharakon. Minden a helyén volt, csak a mosogatóban árválkodott egy kávéscsésze és egy kiskanál.
Hova mehetett ez a lány? 
Csüggedten pislogott körbe, amikor szemébe ötlött a szomszédos étkező asztalára helyezett levél. Egészen megnyugodott. Biztos elszalad a boltba – futott át az agyán, miközben két lépéssel az asztalnál termett, és felkapta a levelet.
Az üzenet rövid és tömör volt.
„Sürgősen el kellett utaznom Ománba. Ne keress!”
***
Jázmin megállás nélkül forgatta az eljegyzési gyűrűjét. A buszmegállóban állók figyelmét hamar felkeltette a feltűnően csinos fiatal nő, akinek platinaszőke haja félig eltakarta az arcát a figyelő szemek elől. Jázmin hozzá volt szokva, hogy minden alkalommal megbámulják. Talán ezért sem szeretett busszal utazni. Mindig idegesítették a hozzá dörgölődő testek. Most mégis rákényszerült, előző nap a szervizben kellett hagyni az autóját, a másikkal pedig Pisti ment el. Az, hogy a vőlegénye nem volt otthon, az adott pillanatban nagyon jól jött, így elkerülte a magyarázkodást. Amúgy fogalma sem volt, hogy mit mondana neki. Az igazat semmiképpen sem! Nagy bajban van, és most Pisti erős karja sem védi meg, egyedül kell megoldania. Apró kis könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, amikor az arany eljegyzési gyűrű lekerült az ujjáról, és a kis kézitáska aljára becsusszant a zavaros összevisszaságban heverő tárgyak közzé. Az illatos papír zsebkendő beitta a rakoncátlan könnycseppet, de a szipogás hangját nem takarta el.
–Baj van, kedveském! – hajolt közelebb egy öreg néni.
Zavartan rázta a fejét, amitől a szőke haj még jobban az arcába hullott. Nem is bánta, semmi szükség a szánakozó tekintetekre!
Csupán két megállót kell utaznia, és ott lesz az apjánál. Muszáj valakinek elmondani azt, amit nemrég tudott meg!
Miért vele történik ez? Pont a rendőrkapitány lányával!
Nagy szüksége volt az apja segítségére, de legbelül valami mégis mást súgott. Mégsem mondhatja el neki sem! Ez olyan probléma, amire még az apja karrierje is rámehet.
A kopott ócska busz hangos nyikorgással zökkent be a buszmegállóba. Az emberek pillanatok alatt felnyomultak. Csupán néhány másodperc, és ugyanolyan lendülettel vágódott ki a busz a megállóból, ahogy érkezett.
A szőke lány lehajtott fejjel húzódott a busz egyik védett sarkába, csupán az arca elé függönyként lehulló haj résein keresztül figyelte az összetömörödött embercsoportot. A sivatagi forróság jutott az eszébe, amely teljesen más volt, mint a magyar kánikula.
Azok az emlékek a lelkét újra meg újra felmelegítik, testét vonzzák arra a vidékre. Újra felidéződtek benne a régi szerelmek. Az első, az a megmagyarázhatatlan szívdobogás, amely egy apja korabeli férfi jelenléte okozott. Egy rövid pillanatra elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogyan váltotta fel a nagy szerelmet apja után a fia.
A pillanatnyi derűt újra a keserűség váltotta fel. Az elmúlt egy évben újra azt érezte révbe ért az élete, és végre olyan férfira talált, aki mellett biztonságban lehet.
De az az üzenet…
Hatalmasat csattant a becsapódó ajtó. A következő megálló nevét a hangszóróból rekedt férfihang morogta a zsúfolt busz utasainak fülébe. Jázmin mélyet sóhajtott. Nem kerülhette el a tolakodást az összetömörült embertömegben. Sűrű bocsánatkérések közepette közelítette meg az ajtót. Arca bíborpirosba fordult, ahogy megérezte a fenekét végigsimító férfikezet. Legszívesebben felüvöltött volna, és minden rosszkedvét rázúdította volna a kellemetlen alakra, aki kihasználta a lehetőséget. Mégsem tehetett mást, mint egy gyors mozdulattal leugrani a járműről, amelynek az ajtaja a háta mögött máris becsapódott.
Felpaprikázott hangulatban sietett át a zebrán, egyenes a rendőrkapitányság épületébe.
Sietős léptekkel tartott az üvegablak felé. A fiatal rendőr azonnal felpattan a lány láttán.
– Helló! – intett az ismerős férfinak.
Gyermekkora óta rendszeresen megfordult abban az épületben. Szinte nem is volt olyan helyiség, amelyiket ne ismert volna. Nem beszélve az emberekről. Persze, ki ne ismerné a rendőrkapitány lányát?
Az ifjú egyenruhás is meregette a szemét a szép lányra. Ha nem a nagyfőnök lánya lenne, biztosan ráhajtana. Nyelt egy nagyot a férfi.
–Máris felszólok a kapitány úrnak.
– Köszi! Beengedsz előbb?
– Persze, gyere csak! – nyitotta a biztonsági ajtót a lány előtt, hogy utána rögtön visszalépjen a telefonhoz. Szeme vágyakozóan követte a lány ringó lépteit, míg az apját értesítette a lánya érkezéséről. Tetszett neki a lány, de kinek nem? Azért pontosan tudta, hogy még gondolnia sem volna szabad a nagyfőnök lányára.
Jázmin ismerősként tartott a rendőrkapitány irodája felé. Ahogy közeledett a kárpitozott ajtó felé csak azt hajtogatta magában: – Nem, mégsem mondom el neki! Ezt magamnak kell megoldanom! –  Szuggerálta magát a titok megtartására.
Egy darabig tétován ácsorgott az ajtó előtt a cirádás betűket bámulva. Szabó Zsolt főkapitány, olvasta újra meg újra. Nem mintha nem tudta volna, hiszen az apja. Buta, bizonytalan érzés fogta el. Tétován kocogtatta meg a kilincset, tisztában volt vele, hogy a kárpitozott ajtó elnyeli a hangokat. Tudta, az apja már várja, mégis óvatosan nyitotta az ajtót, mintha attól tartana, hogy nem jó helyen jár.
Az ötvenes, még mindig jóvágású férfi széles mosollyal ugrott fel, hogy a lányát üdvözölje. Zsolt büszkén ölelte át a gyönyörű kislányát, aki újra meg újra el tudta varázsolni. Sosem tudott betelni a látványával. A férfi boldogságát csak az tetézte, hogy a lánya ismét Magyarországon van. Annyi évet töltött a lánya Ománban, és olyan ritkán látta, hogy most minden percét élvezte.
–Gyere kicsim, ülj le. Mi szél hozott erre? – mutatott a bőrfotelre.
–Utazok Ománba – vágott a közepébe Jázmin, feleslegesnek érezte a körbemagyarázást.
–Micsoda?! – pattant fel Zsolt a székéből. – Most?! Az esküvőd előtt? – Csak nem az anyád keze van már megint benne?
–Ugyan már Apa! Anyának ehhez semmi köze. Munkaügyben megyek.
–Munkaügyben? Hiszen már több mint egy éve otthagytad az ománi munkádat. Mégis mi a fenének kell odautazni?!
Zsolt szabályosan üvöltött az idegességtől. Az elmúlt években csak gyűlt a haragja a volt felesége ellen, amiért Jázmint Ománba csalogatta. Most egyszerűen minden visszafojtott feszültsége kirobbant belőle. A mindig higgadt férfi elvesztette a türelmét.
–Kell és kész! Csak elbúcsúzni jöttem – emelte a fejét dacosan a szőke szépség. Az apja hitetlenkedve rázta a fejét. Nem akarta elhinni, hogy ezt teszi a lánya. Egyszerűen félt. Rettegett attól a gondolattól, hogy újra átélheti azt a kegyetlen érzést. Azt, a félelmet, amelyet Ali sejk okozott, amikor elrabolta a lányát a fiával együtt. Bár Szali csak a nevelt fia, de őt is ugyanúgy szerette mindig, mint a saját gyermekét.
Szúrós tekintettel nézett Jázmin arcába.
–És az esküvő? Mi lesz vele? Mi van Pistivel, ő is veled megy?
–Pisti még nem tudja, az esküvőre pedig visszaérek – hajtotta le a fejét, sejtette mi következik.
–Nem tudja? Te teljesen megőrültél?! Nem tudok eligazodni rajtad, ahogy anyádon se tudtam – vett egy mély levegőt, érezte, hogy gyorsan le kell csillapodnia.
Jázmin lehajtotta a fejét, nem mert az apja szemébe nézni. Körmeit a tenyerébe mélyesztette, és csak a fájdalomra koncentrált. Minden erejére szüksége volt, nehogy elbőgje magát, mert akkor az apja biztosan kiszedi belőle a szörnyű titkot.
–Mi baj van? – emelte fel Zsolt Jázmin állát és fürkészően nézett a lánya arcába. Nyomozó volt, nem kellett sok idő ahhoz, hogy meglássa a félelmet a gyermeke tekintetében. Nemcsak érezte, tudta, hogy baj van.
–Mennem kell! – fordított el a fejét Jázmin, de az apja nem engedte el, szorosan átölelte. Nem akarta elengedni, nem akarta elveszíteni. Szörnyen féltette a kicsi lányát, még akkor is, ha már felnőtt nő.
–Nincs semmi baj Apa, ne aggódj! – Jázmin igyekezett visszatartani a könnyeit, és erősnek látszani, de Zsoltot nem tudta félrevezetni.
–Biztos, hogy menned kell? Nem tudjuk megoldani itthonról?
 –Tényleg nincs semmi baj, de mennem kell, el kell érnem a repülőgépet! – tolta el magától az apját, hogy azonnal hátat fordítson neki, és csak az ajtóból nézzen vissza könnyes szemekkel, mosolyt erőltetve az arcára. – Hamarosan itt leszek.
Szabó Zsolt kapitány meredten bámult a lánya után, miközben elfehéredett ujjakkal szorította az íróasztala sarkát. Újra az az érzés járta át, mint egykoron: elveszti a gyermekét.
***
Ne keress? Mit jelent ez? Az esküvőnk előtt, minden előzmény nélkül? Én csináltam valamit rosszul? Egyszerűen nem értem!
Erős Pista legszívesebben a falba verte volna a fejét, de annyira nem volt őrült, inkább a telefonja után nyúlt. Csak egyetlen ember van, akitől segítséget remélhetett. Zsolt a leendő apósa.
–Helló! Pista, te vagy az? Mi történt közted és Jázmin között? Összevesztettek? – záporoztak a kérdések a fiatalember nyakába, aki már amúgy is tele volt megválaszolatlan kérdésekkel.
Legszívesebben elbőgte volna magát, de az már pelenkás kora óta nem esett meg vele.
–Fogalmam sincs mi történt. Azt hittem, te tudod.
–Annyit tudok csak, hogy Ománba akar menni. Már felhívtam az anyját is, de Szilvia sem tud semmit.
–Nekem nagyon rossz érzéseim vannak, utána kell mennem!
–Igen, azt hiszem meg kell tudnunk, hogy mi történt – vakarta meg a fejét Zsolt a naptárjára meredve. – Ez az, megvan! – kiáltott fel, ököllel az asztalra csapva. – Elutazunk Ománba!
–Mi ketten?
–Persze! Mi bajod van ezzel? Hiszen hamarosan egy család leszünk.
–Nem, semmi gondom veled, csak te nemigen szoktál ilyen hirtelen szabadságra menni.
–Éppen itt az ideje! Meg kell tudnom, mi történt Jázminnal, ráadásul évek óta nem láttam a fiamat. Arról nem is beszélve, hogy hétfőtől szabadságon vagyok.
Ettől a pillanattól felgyorsultak a dolgok. Pista csak kapkodta a fejét, ahogy az apósa kezébe vette a dolgokat. Hétfőre készen álltak a repülőjegyek, és Pistának nem volt más lehetősége, mint a nászútra megspórolt pénzéhez nyúlni. Borzasztóan szégyellte volna, ha az apósa fizet mindent. De már mindegy volt, így is az az érzése volt, hogy elvesztette Jázmint, és ezzel a közös nászútjukat is. Minden érzékszerve tiltakozott a gondolat ellen, de az agya apró kis zugaiból újra és újra előtörtek a negatív gondolatok. Fáradtan dőlt végig a bevetett ágyon, és csak meredten bámulta a plafon közepén ékeskedő rozettát. A cirádák között képeket vélt felfedezni, Jázmin szőke hajkoronáját, amely lágyan omlott a vállára egészen le a karcsú derekáig. Szeme homályossá vált, és csupán egy pillanatra hunyta le, mégis eltűnt az álomkép, csupán egy vigyorgó ördögfej maradt helyette. Ijedten csukta be a szemét, és már csak hangokat hallott.
Meghalsz a szerelemért!
Rémülten ugrott ki az ágyból. Csupán az ablakon beszűrődő éjszakai fények nyugtatták meg, hogy mindez csak rémálom volt.
***
Szilvia türelmetlenül toporgott a repülőgépre várva, fogalma sem volt, hogy mi történt. Teljesen összezavarodott. Minden olyan tökéletesnek tűnt az életében. Azt látta, hogy a gyerekei élete is rendeződött.
Ali fia boldog a családjával. Ő pedig igazán örül, hogy Masirah szigeten élnek. Klassz, hogy a komptól csupán néhány órányira van a falujuk. Bármikor könnyedén meglátogathatja őket. Mióta a férje, Jafar nyugdíjba ment, elég sűrűn megteszik ezt az utat. 
Az meg igazán fantasztikus hír volt, hogy Jázmin is párra talált. Igazán megkedvelte a vőjelöltet. Komoly, szorgalmas fiatalember. Mellette biztonságban érezte a lányát, de valami mégis történt. Jázmin néhány napja beállított, hogy mindenképpen a bátyjához akar menni. Ők meg csak néztek, mi az a sürgős ügy, ami még egy napot sem várhat.
Egyszerűen nem lehetett kiszedni belőle, hogy mi történt, miért akart, azonnal Alihoz utazni?
Most pedig mindjárt megérkezik a lánya vőlegénye és a volt férje. Attól egészen ideges lett, hogy Zsolt is repülőre szállt. Komoly ok kell ahhoz, hogy a volt férje Ománba utazzon. Hosszú évek óta nem találkoztak, és Szilviában ettől csak még jobban nőtt a feszültség.
Csupán néhány másodperc és feltűntek az első utasok. Az arab ruhába öltözött asszony erőt vett magán, és az arcára derűt varázsolt, és vidáman integetett az érkező férfiaknak.
Zsolt katonás léptekkel tartott egykori felesége felé. Fura érzés volt ennyi év után látnia Szilviát. Amikor kilépett az életéből, egy teljesen összetört nőt, egy katasztrofális házasságot hagyott maga mögött. Hiába volt a majd egy évig tartó kitartása, akkor nem tudta megmenteni a kapcsolatukat, Szilvia teljesen elhanyagolta magát. Ám most az egykori nagy szerelme ismét a régi pompájában tekintett rá, még akkor is, amikor távolról arab nőnek látszott. A hagyományos abaja eltakarta alakját, de Zsolt így is látta, hogy a negyvenes éveinek közepén járó Szilvia még mindig fitt, vonzó nő. Ezt az érzést csak azt tudta fokozni, hogy a laza selyemkendő alól a szőke fürtök dúsan hullottak a vállára. Az arca is igazán fiatalos volt, tíz-tizenöt évet simán letagadhatott. Zsolt nagyot nyelt, amikor Szilvia a nyakába ugrott. A hosszú út alatt sokszor elképzelte, milyen lesz újra találkozni, de semmiképpen nem számított arra, hogy ilyen fogadtatásban lesz része. Tétován ölelte át. Szilvia a régi csábos nézésével tekintett exférjére miközben két tenyere közzé fogta az arcát.
–Ejnye! Te semmit nem változtál! Még mindig jóképű fickó vagy!
A háttérben Pista a jelenetet látva hangosan köszörülte a torkát, amitől végre Szilvia figyelme őrá is irányult.
–Pisti! De jó, hogy itt vagy! Mit csináltál, hogy Jázmin ide rohant?
–Miért gondolja mindenki, hogy bármi rosszat csináltam? – lépett közelebb leendő anyósához, aki kissé elszégyellte magát, de ezt egy gyors öleléssel ügyesen leplezte.
–Tulajdonképpen mi történt Jázminnal? Mi semmit nem tudtunk kivenni belőle.
–Mi sem – rázta a fejét Zsolt.
–Akkor mese nincs, tőle kell megtudnunk – karolt bele a két férfiba, nem törődve a rosszalló tekintetekkel.
Ugyan miért is figyelt volna az őket körülvevő arab férfiakra, hiszen eddig is bámulták. Ami azért nem volt meglepő, hiszen európai létére arab ruhában volt, ráadásul kibontott hajjal. Mert hát az a falatnyi selyemkendő semmit nem takart el, inkább csak felhívta a figyelmet a szőke hajzuhatagra.
Szilvia tudta, hogy Jafar nem foglalkozik ilyen külsőségekkel. Nagyon hálás volt a férjének, hogy arab létére elfogadta olyannak amilyen. Abba sem szólt bele, hogy egyedül ment ki a két férfi elé, igaz a kislányukra valakinek vigyázni kell, azért most nem akarták a bébiszittert odarendelni.
Szilvia lelkesen vezette vendégeit a kijárat felé, miközben elkerülte a figyelmét az egyik arcát eltakarni igyekvő arab férfi, aki halkan morgott az orra alatt:
–Megvagy Szalóky Szilvia! Hamarosan …
***
Szilvia, mint kíváncsi gyerek, úgy halmozta el a férfiakat kérdéseivel, de csak általános dolgokról, az utazásról, a magyarországi eseményekről, bár szeme sarkából jól látta, hogy a bánatos vőlegény mennyire feszült a menyasszonya miatt. Talán mégiscsak Jázminról kellene faggatni, hátha Pista többet tud a lánya hirtelen ománi felbukkanásáról és különös viselkedéséről. Úgy gondolta, hogy Zsoltnak nincs ideje a lányára, mert továbbra is leköti a munkája, ezért is furcsállotta a megjelenését. Ő azért nem gondolta olyan komolynak Jázmin odautazását, talán csak megijedt a házasság gondolatától. A lánya mindig is önfejű volt, és ha egyszer valamit a fejébe vett…
Azért mégis ott motozott legbelül valami, valahogy az anyai szíve rosszat sejtett, de ezt nem akarta elmondani Zsoltéknak, mert semmi oka nem volt rá.
Erős Pista kevésbé takarta el aggodalmát, szemével a környéket pásztázta. Valakit várt. Legbelül arra készült, hogy egyszer csak feltűnik az ő éjszaki fénye, a szőke angyala, és egyetlen lendülettel a nyakába ugrik. Ő meg felkapja, és úgy forgatja körbe, hogy maga is beleszédül. Minden rossz egy pillanat alatt véget ér, és ők élnek boldogan, míg meg nem halnak. De, ez itt nem mese! Jázmin nincs sehol. Még arra sem volt képes, hogy kijöjjön elébe!
–Ő hol van? – torpant meg, a belékaroló Szilvia karját megrántva.
–Ne aggódj, nincs semmi baja, tegnap elutazott a bátyjához, Alihoz.
–De miért? Nem mondta?
Szilvia csak a fejét rázta. Kicsit bántotta, hogy a lánya nem bízik benne, nem mondja el, ha problémája van. Talán igaza is van, régebben sokkal többet foglalkozott a fiával, Jázminnak túl korán kellett önállóvá válni.
–Akkor nekem is oda kell mennem – közölte mindenre elszántan a fiatal férfi.
–Biztos, hogy jó ötlet? Hiszen pár nap múlva visszajön.
–Miért nem telefonáltok neki – szólt közbe Zsolt.
–Nincs térerő a szigeten, csak a katonai bázison.
–Nincs más választásom –emelte fel a fejét elszántan Pista –, meg kell találnom, hogy választ kapjak a kérdésemre. Miért lépett le mindenféle magyarázat nélkül? Máris indulok. Tudok itt valahol autót bérelni?
–Teljesen megőrültél? Hogy akarsz oda menni kísérő nélkül?
–Csak van GPS a bérautókban is. Nem?
–Van, de akkor sem biztonságos odamenni!
–Megyek én is veled – tette Pista vállára a kezét Zsolt.
–Nem vagytok normálisak! – csóválta a fejét Szilvia. – Előbb gyertek velem haza, beszélek Jafarral is. Otthon van Hasszán is, ő úgyis holnap megy vissza a bázisra. Valahogy megoldjuk, hogy együtt menjünk.
Pista csak hallgatott, folyamatosan az járt a fejében, hogy mi történt szívének királynőjével? Mi változott meg? Mi az, amit sem ő, sem az anyja nem tudhat.
***
Jafar hátradőlt az elegáns kanapén, elmélyülten figyelte, ahogy játszadozik a kislánya, de a gondolatai egészen máshol jártak. Vendégeik érkeznek, és ez kissé zavarja. Zsoltot régről ismeri, és tulajdonképpen húsz évig az útjában volt. Igazán sosem kedvelte, de ki kedveli a vetélytársát?
Gondolatait a csengő hangja zavarta meg, és néhány percen belül a megtelt a nappali.
Zsolt idegenül feszengett, ahogy Pista is. A fiatal férfi feszülten tekingetett körbe. Hiába mondta el Szilvia, hogy Jázmin elutazott, ő mégiscsak reménykedett. Persze jól tudta, hogy butaság, ennyi idő alatt nem érhetett vissza a menyasszonya. Ami még jobban megkavarta a lelkivilágát, az a két fiatal arab megjelenése volt. Hasszán, Jafar fia mindig rossz érzést váltott ki belőle, hiszen jól tudta, hogy egykoron Jázmin barátja volt. Hiába bizonygatta Jázmin, hogy annak a szerelemnek, kapcsolatnak vége van, ő továbbra sem bízott a fickóban. A másik férfit nem ismerte, de nem is volt lényeges. Elég volt annyi, hogy Hasszán barátja.
Szilvia elemében volt, mosolyogva kínálta vendégeit kávéval, még az sem tűnt fel neki, hogy Zsolt a kezével együtt fogta meg a csészét, ám Jafarnak nem kerülte el a figyelmét. Borús tekintettel figyelte vendégeiket, de Pista szavai elterelték a gondolatait.
–Ne haragudjatok, de nekem indulnom kell Jázmin után – emelkedett fel a kanapéról.
–Hova ez a nagy sietség? – nyomta vissza Hasszán. – Holnap mi is megyünk Masirahra, és mehetünk együtt.
–Igaza van Hasszánnak. Amúgy sem mehetsz egyedül, jobb, ha a két autó együtt megy – nyugtatta Szilvia.
–Így van, jó helyen van a bátyjánál – kontrázott rá Zsolt. Ő nem volt olyan forrófejű, bár nagyon aggódott a lányáért. A magyar rendőrkapitány abban azért biztos volt, hogy Szalinál biztonságban van Jázmin. Mégiscsak ő nevelte fel Szilvia fiát, és nagyon jól tudta, hogy a húgáért mindenre képes.
Még egy darabig győzködték a türelmetlen Pistát, de végül beleegyezett a másnapi utazásba.
***
Jafar kényelmesen elhelyezkedett a vezetőülésben, háta mögött a fiával és annak barátjával.
Szilvia is kiállt a másik autóval, és intett a két magyarnak.
Jafar nyelt egy nagyot, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve Zsolt után szólt.
–Zsolt, beülnél hozzám, szeretnék néhány dolgot kérdezni Ágiról.
Tulajdonképpen túlzottan nem érdekelte, hogy mi van a volt feleségével, de így legalább távol tarthatja a magyar férfit mostani feleségétől.
Zsolt kelletlenül fordult meg, semmi kedve nem volt az arabokkal utazni, de ellentmondani sem tudott.
Nyugodt tempóban haladtak, és a nyelvi nehézségek ellenére egész kellemes társalgás alakult ki. Lassan Zsolt is felengedett, különösen, hogy a hátsó ülésen a két fiatal vicces történetek mesélésébe kezdett. Hasszán híres volt előadó képességéről, mindig a társaság középpontjába tudott kerülni. Szerencsére az angoltudásuk éppen elegendő volt arra, hogy a magyar férfi is be tudjon kapcsolódni.  Hamarosan már ő is velük hahotázott, egészen elfelejtkezve aggodalmáról.
A másik autóban kissé komorabb hangulat alakult ki. Pistának nem sok kedve volt társalogni, így Szilvia is jobbnak látta, ha az előtte haladó dzsip hátulját bámulja. Jafar jól vezetett, bár ő sem túlzottan maradt le. Sokszor versenyeztek, így meg sem lepődött, hogy az óceán felé vezető útszakaszon a férje beletaposott a gázpedálba. Az úton szinte nem is volt forgalom.
Szilvia elmosolyodott és ő is a gázpedálra lépett, de a következő pillanatban hatalmasat sikoltott, és szinte két lábbal nyomta a féket.
A hatalmas, kamionméretű Mercedes dzsip, mint egy fekete villám vágódott ki a kanyarból, egyenesen a Jafar által vezetett autónak.
A hófehér dzsip megpördül a levegőben és oldalával egyenesen becsapódott egy vastag pálma törzsébe.

Meghalsz a szerelemért bővebben…