Victoria Greeen: Szív-hangok 2. részlet

Egyetlen megoldás

A szíve még él,

tovább dobog,

de a lelke nélkül

Én is halott vagyok.

Mit ér ez élet

nélküle már?

A mennyben majd minket

újra boldogság vár.

Nem akarok mást,

újra ölelni.

Ahogy életünkben,

ugyanúgy szeretni.

Vedd hát el ég,

vedd életem.

Fenn a mennyországban

vár az én szerelmem.

Írta: Kovácsné Szabó Kata

1. fejezet
Remény
Az ember azt hinné, bármit túl lehet élni, de talán nincs annál nagyobb csapás, mint amikor elveszítjük azt a személyt, akit a saját életünknél is fontosabbnak tartunk. Ép ésszel ezt fel sem lehet dolgozni. A végtelennek tűnő és nem múló szenvedés nem engedi az embert tisztán látni, helyesen dönteni. Másra sem képes koncentrálni, csak a szívét betöltő fájdalomra, a lelkét feszítő mélységes űrre, amit szerette hagyott maga után. Mi ilyenkor a helyes megoldás? A gyászoló nem tudja rá a választ, de arra igen, hogyan szüntetheti meg azt. Anna november másodikán, Zsolt fényképét szorongatva már tudta, mit kell tennie, hogy véget érjen a folyamatos szenvedés. Minden egyes lélegzetvétele marta a torkát. Felkelni az ágyból, és úgy tenni, mintha minden rendben volna? Képtelenség. Hazugság. Június huszonötödikén nemcsak Zsolt, hanem ő is meghalt lelkileg abban az autóbalesetben. A Szabadság híd korlátjának túloldalán állva érezte, lassan véget ér a szenvedés, és talán újra együtt lesznek. Levente megjelenése visszarántotta a valóságba. A fiú szemében megbújó aggódás és féltés összezavarta Annát. Ő ezt nem így tervezte. Nem akarta, hogy bárki is végignézze, miként vet véget az életének, így hát megpróbálta rábírni a fiút, hagyja őt békén, de tudta, hogy ezt nem fogja megtenni neki. A fiú nem is tágított mellőle. Levente mondott valamit. Valamit, ami akár egy „jel” is lehetett… Tőle. Ha nem rendeli meg nekem a könyvet, most nem lennék itt. Mintha minden előre elrendeltetett lett volna. Mindig minden okkal történik – zakatolt Anna fejében a gondolat. Tekintetük összefonódott, körbevette őket a némaság. Anna tétován nyúlt a segítő kéz felé, és visszamászott a korláton.
Levente szorosan tartotta, amikor Anna a szemébe nézett. Mintha csak Ő pillantott volna le rá. A lány könnyei megeredtek, Levi pedig magához ölelte.
– Minden rendben lesz. Nem hagyom, hogy boldogtalan légy – súgta a fülébe.
Anna teste rázkódott a sírástól, Levi kezével végigsimított a lány barna haján, hogy megnyugtassa.
– Vissza akarom őt kapni! – zokogta Anna.
– Tudom. – A fiú behunyta szemét, és egy árva könnycsepp utat tört magának, ami az arcán végiggurulva lány ruhájára cseppent. Levente lelke is vérzett. Elvesztette az egyetlen testvérét, az ő kis öccsét, akit mindennél jobban szeretett.
Levi sosem hitt a saját gyógyulásában. Bár Zsolt mindig biztatta, hogy rendbe fog jönni, tudta, hogy nem így lesz, és végül Levinek lett igaza. A szíve feladta a harcot azon az éjszakán, amikor az öccse súlyos autóbalesetet szenvedett. Zsoltnál megállapították az agyhalál beálltát. Az orvosok a szüleit választás elé állították, akik nagy nehezen, de végül beleegyeztek, hogy ő megkapja a testvére szívét.
Bár eltelt öt hónap, még mindig olyan volt mindkettejüknek, mintha tegnap történt volna.
A köd lassan felszállt, és az ég kitisztult. A nap narancsban izzó fénysugara megfestette a horizontot, percenként egyre nőtt, és változott citromsárga színűre. A forgalom sűrűsödött, a város felébredt.
Anna kibontakozott a fiú öleléséből, és letörölte könnyeit az arcáról. Tekintetét a földre szegezte, mert képtelen volt a fiúra nézni. Levente lassan megemelte a lány arcát.
– Nézz rám, kérlek! Emiatt ne szégyelld magad! Jól döntöttél, csak ez számít!
A novemberi hűvös szellő simogatta az arcukat, miközben a Szabadság híd közepén álltak.
Anna nem tudott megszólalni. A gombóc a torkában, amit Levente kék szeme idézett elő, nem engedte. Mintha csak Zsoltra nézne… A hasonlóság félelmetesen nagy volt, amire eddig nem figyelt fel. Válasz helyett végül csak bólintott.
– Jól vagy? – aggódott Levi.
– Igen… azt hiszem, igen…
– Gyere, menjünk – intett a fiú, majd megindultak vissza a budai oldalra.
Mikor kiértek a hídról, Anna hirtelen megtorpant. Levente érdeklődve fordult vissza.
– Mi az?
– Kérlek szépen, ne mondd el senkinek!
A fiú válasz helyett közelebb lépett a lányhoz, és fenyegetően felemelte a mutatóujját.
– Egy feltétellel! Ha megígéred nekem, hogy soha többé nem teszel ilyet!
Anna némán bólintott.
– Van elegendő pénzed a hazaútra? – kérdezte Levente.
– Nincsen – felelte halkan a lány.
Levente belenyúlt a farmerzsebébe, majd előhúzta az édesanyjától kölcsönkapott pénzt. A könyvet szerette volna megvenni belőle, de most Anna sokkal fontosabb volt.
– Mennyibe kerül a jegyed?
– Ezerháromszáz forint.
Anna ismét leszegezte tekintetét, mert nagyon szégyellte magát.
– Ne haragudj rám, Levi. Nem tudom, mi ütött belém – pityeregte.
A fiú közelebb lépett hozzá, és ujjaival elsimította a lány szeméből megeredő újabb könnyeket.
– Nincsen semmi baj! Ne sírj! Tudom, hogy mit érzel. Nekem is nagyon nehéz.
*
A Déli pályaudvar, mint mindig, most is a várakozó utasoktól nyüzsgött. Anna leült a váróban, Levente elment megvenni neki a jegyet. A fiú visszafele megállt egy büfénél, és vásárolt Annának az útra szendvicset és üdítőt.
– Túl kedves vagy hozzám. Nem ezt érdemlem – jegyezte meg Anna, mikor Levente átadta neki a jegyet és az útravalót.
– Sokkal többet érdemelsz, főleg azok után, amiken átmentél. Nagyon sajnálom, hogy többé nem akarsz látni.
Anna pontosan tudta, miért mondta ezt Levente. Hónapokkal ezelőtt a fiú felhívta őt telefonon, de arra kérte, soha többé ne keresse, mert emlékezteti őt Zsoltra. Halkan szólt a fiúhoz, tekintetét a betonra szegezte.
– Megmentetted az életemet, és ezért örökre hálás leszek. Sosem fogom tudni elégszer megköszönni… De ez nem változtat azon, ahogy érzek. Mi nem lehetünk barátok.
– Idővel sem?
Anna felsóhajtott. Harag öntötte el, amiért a fiú nem képes elfogadni a döntését.
– Nem, Levi, később sem. A szerelmem szívét birtoklod! – felelte indulatosan.
Levente lélegzete elakadt a hallottaktól. A levegő pillanatok alatt megfagyott körülöttük. Anna azonnal megbánta, ahogy kimondta a szavakat. Arcát tenyerébe temette, és kétségbeesetten folytatta:
– Ne haragudj rám! Már nem tudom, miket beszélek.
Levente percekig nem szólt semmit, csak hallgatta Anna ismétlődő bocsánatkérését, majd miután a lány is elcsendesedett, halkan így szólt:
– Igazad van… Teljesen megértelek… Mit keresek még itt? Tényleg nem érdemlem meg a barátságod.
– Kérlek, ne mondj ilyet! Nem így értettem – könyörgött Anna, miközben a fiú keze után nyúlt, mikor az felállt mellőle. Levi kihúzta a kézfejét a lányéból, és hátrább lépett tőle.
– Én csak a fájdalmat és a veszteséget juttatom az eszedbe. Látom, hogyan nézel rám. Tényleg nem kérhetem, hogy maradjunk barátok.
– Annyira sajnálom, hogy így érzek. Kérlek, ne haragudj rám! – Anna könnyei megeredtek. A fiú pár másodpercig csak csendben nézte, végül megenyhülve ismét odalépett hozzá, és átnyújtott neki egy zsebkendőt.
– Semmi baj, nem tudnék haragudni rád. Megértem, hogy így érzel. Ha nem akarsz többet látni, tiszteletben tartom. Nem szeretnék semmit sem erőltetni, és főképp nem szeretnélek szomorúnak látni!
Anna elfogadta a zsebkendőt, majd könnyes tekintetét a fiúra emelte.
– Köszönöm, hogy megértesz. Fogalmad sincs, mekkora nyomástól kímélsz meg. Tényleg nem akarlak bántani. Csak egyszerűen…
– Így lesz könnyebb neked – fejezte be a mondatot Levente. Anna bólintott.
A bemondó értesítette az utasokat, hogy megkezdhetik a beszállást a négyes vágányról induló székesfehérvári vonatra. Anna felállt a padról, majd Levihez fordult.
– Mindent köszönök – nézett a fiú fájdalommal teli szemébe.
– Légy jó, Anna, és vigyázz magadra…
Levente igyekezett palástolni valódi érzéseit, de a tekintete mindent elárult. Anna mérhetetlenül sajnálta őt, de tudta, hogy így lesz a legjobb mindenkinek.
– Mondd meg Magdinak, hogy a történtek ellenére én még mindig szeretem a fiát. És szeretni fogom, amíg élek.
Levi nyelt egyet.
– Sajnálom, de ez az igazság… Soha senki nem pótolhatja őt. – Úgy gondolta, jobb, ha ezt itt és most tisztázza vele. Nem akarta, hogy egy kis szikrányi reményt is ébresszen a fiúban.
– Átadom – felelte végül Levi.
Anna a vonatok felé fordult, de a fiú váratlanul megragadta a kezét, hogy megállítsa.
A szíve szakadt meg, amikor Levi kétségbeesett arcára pillantott.
– Muszáj ezzel a vonattal menned? Nem akarsz inkább az egy órával későbbivel?
– Ég veled!
Anna kihúzta kezét, majd sietve megindult a vonat felé. Nem nézett hátra, mert nem szerette volna, hogy a fiú bármit félreértsen. Ő tényleg nem akarta többé látni. Sietősen lépkedett a szerelvényhez, és csak remélte, hogy nem fogja még egyszer maradásra bírni. Ahogy elért az ajtóhoz, benyomta a gombot, és belépett. Nem ült le azonnal, inkább továbbhaladt a vonat legelejébe, hogy minél távolabb kerüljön tőle. Miután helyet foglalt az egyik négyes ülésben, az üdítőt és a szendvicset az ölébe tette. A sírás fojtogatta, ha csak visszagondolt Levi meggyötört arcára. Hiába mondogatta, hogy semmi baj, rá volt írva, mennyire fáj neki a döntése. Mégis, teljesen biztos benne, hogy így lesz a legjobb. Nem felejtette el, hogy hogyan érez iránta a fiú, hiszen korábban már kiderült számára. Szívességet tesz neki azzal, ha többet nem látják egymást, mert abban biztos volt, hogy ezt a szerelmet sosem lesz képes viszonozni.
*
A vonat haladt Székesfehérvár felé, de Anna semmit nem érzékelt belőle. Gondolatai az elmúlt események körül forogtak. Folyton lejátszódott a fejében a jelenet, ahogy elbúcsúzik Zsolttól a temetőben, és az is, ahogy Levente megmenti őt. Most már örült annak, hogy nem sikerült véghezvinnie a tervét. Nem is értette, hogy volt képes erre. Talán nem is volt egészen magánál. Örökre hálás lesz Leventének.
– A jegyeket kérem szépen! – hangzott erőteljesen.
Anna érzékelte, hogy valaki megállt az ülése mellett, de azt hitte, csak egy utas az. A kalauz valószínűleg már nem először kérte tőle a jegyet.
– Elnézést, máris adom. – Ijedten kapott zsebéhez.
– Köszönöm! – nézett megrovóan a férfi, majd ráfirkált a papírra, és visszaadta.
Ekkor a bemondó tájékoztatta az utasokat a következő megállóról. „Tárnok következik.”
Annának azonnal eszébe jutott Zsolt. Azelőtt mindig azt hazudta édesanyjának, hogy Tárnokra ment, mikor vele találkozott. Anna elmosolyodott az emléken, majd kinézett az ablakon.
*
Levente megtörten ácsorgott a vasútállomáson. Az egyetlen dolog, ami még tartotta benne a lelket, az egyetlen értelme az egésznek, felszállt a Flirt vonatra, hogy végleg eltűnjön az életéből. És miért? Olyasvalami miatt, amiről nem tehetett. Amit még ő maga is gyűlölt. Senki sem kívánna magának ilyen életet, neki pedig még választása sem volt. Egyszerűen csak megkapta, helyette döntöttek, pedig inkább meghalt volna.
Amikor megtudta az anyjától, hogy Anna túlélte a balesetet, akkor hitte, hogy azért kapott az élettől még egy esélyt, hogy a lányt óvhassa, szerethesse, de tévedett. Anna látni sem akarta. Az egyetlen dolog, ami vigasztalta, az volt, hogy megmenthette most az életét. De hogyan lesz tovább? Ő nem akar az öccse szívével élni, egyszerűen túl sok a fájdalom. Egyedül nem képes megbirkózni ezzel.
Gondolataiból hangos dudaszó térítette ki. Emlékezett rá, hogy lelépett a járdáról, de elfelejtett körül nézni.
– Meg akarsz halni?! – üvöltött ki autójából a dühös sofőr, miután csikorgó gumikkal lefékezett a fiú előtt.
– Elnézést! – intett bocsánatkérően, majd sietősen átszaladt az úton. A választ egészen halkan mondta ki: Igen, meg.
*
Delet ütött az óra, mikor Anna átlépte az otthona küszöbét. Édesanyja, Berta idegesen mászkált fel-alá, és telefonon beszélt valakivel, mikor megpillantotta a lányát.
– Megérkezett, majd hívlak – mondta a telefonba, és kinyomta. – Hol jártál? Felfogtad, hogy mennyire rám ijesztettél, mikor nem találtalak reggel az ágyadban?
– Ne haragudj, anyu!
– Hol voltál?
– Nem tudtam aludni, ezért elmentem sétálni. Kicsit hosszúra sikeredett.
– Ezerszer hívtalak, de ki voltál kapcsolva!
– Igen, mert lemerült a telefonom. De most bemegyek, egy kicsit lepihenek, mert nagyon elfáradtam. – Azzal elindult a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót.
Bedőlt az ágyába, előkapta a naplóját, és írni kezdett.
Kedves Naplóm!
Hetek óta terveztem, hogy itt hagylak benneteket. És mikor végre eljutottam oda, egy angyal megmentette az életemet. Ez az angyal Zsolt volt, vagy csak egy része. Teljesen el voltam keseredve, de mikor megpillantottam őt, tudtam, hogy nem vesztettem el. Hálás vagyok érte, hogy visszahozott az életbe, de sajnos június huszonötödikén Zsolttal együtt én is meghaltam abban a balesetben. Érzem, hogy többé képtelen leszek szeretni.
Anna felsóhajtott, majd becsukta naplóját, és eltette a helyére.
*
Amióta találkozott Leventével, sokkal könnyebbnek érezte a gyászt. A mindennapok kínzó fájdalma már nem gyötörte olyan mélyen, mint előtte. Esténként már nem sírt, ha az emlékek megrohamozták az elméjét. Mosolyogva aludt el, miközben maga előtt látta Zsolt arcát. Minden éjjel emlékezett rá, és a vele eltöltött időre. Milyen gyönyörű is volt az élet mellette. Gyakran eszébe jutott a fogadás, mikor először csókolta meg őt úgy, hogy még nem is ismerte. Csodálatos emlékek voltak ezek, amiket örökre őrizni fog a szívében.
Sikerült munkát találnia, amivel besegíthetett otthon az anyagiakban. Szabadidejét pedig barátnőjével, Zsanettal, vagy testvérével, Vivivel töltötte. Leventéről semmit sem hallott. Annyit tudott, hogy Berta néhanapján felhívta a Pálfi családot, hogy érdeklődjön felőlük. A baleset óta, az együtt eltöltött szörnyű percek óta Magdolna és Berta kapcsolata jobbá, személyesebbé vált.
*
A november pillanatok alatt eltelt, és követte a december, a szeretet ünnepével. A boltok ünnepi díszbe borultak, a rádiókból karácsonyi számok csendültek fel. Magdolna tudta, hogy az idei és talán az összes többi már nem lesz ugyanolyan. Zsolt nélkül már semmi sem volt a régi. Közeledett a karácsony, minden ember izgatottan készülődött rá, de a Pálfi család még csak gondolni sem akart rá.
December harmadik hetében Magdolna újra telefonált, hogy elmesélhesse Bertának, mennyire aggódik Leventéért.
– Baj van a szívvel? – kérdezte rémülten Berta, és közben eszébe jutott, hogy de jó, hogy Anna éppen nincs itthon.
– A szívével nincsen gond, az kitűnően működik. Azt hiszem, depresszióba zuhant. Napok óta nem eszik, nem jön el velem vásárolni, nem csinál mást egész nap, csak a tévét kapcsolgatja. Nem érdekli semmi, nem tudok sehogy sem hatni rá. Annyira félek, Berta.
– Menjetek el pszichológushoz!
– Nem akar! Azt mondja folyton, hogy jól van, és ne aggódjak érte. De hogy kérheti ezt tőlem, amikor már csont és bőr? Ha így folytatja tovább, én fogok belepusztulni! – zokogta.
– Erősnek kell lenned, Magdolna! Feri sem tud rá hatni?
– Feri? Volt nap, amikor üvöltözött vele, mert ő is nagyon aggódik érte. Levi pedig fogta magát, és elment itthonról. Csak másnap láttuk őt újra. Teljesen kivagyok idegileg. Lassan itt van huszonnegyedike, de még fát sem vettünk.
– Nem tudom, Magdolna… Adjatok neki időt és szeretetet, megértést.
– Most le kell tennem – hadarta zavartan Magdolna, majd kinyomta a mobiltelefonját. Ferenc nem volt otthon, csak ő és Levente. Mégis zajt hallott az alsó szinten lévő fürdőszobából. Furcsállta, mert az emeleten volt Leventének saját mosdója. Lelke mélyén érezte, hogy baj van. Kalapáló szívvel sietett a fürdőszobához, melynek ajtaját belökve legnagyobb rémálma vált valóra.

Vélemény, hozzászólás?