Victoria Green: Valter és Vivien -részlet

Prológus
2008. Székesfehérvár
A csendes vasárnapi reggelen egy rendőrautó járőrözött Székesfehérvár utcáin. Kora hajnalban a forgalom csekély volt. Az üres utcán ráérősen gurult a pirosra váltott lámpa alá a járgány. Oldalsó ablakát leengedték, és egy összegyúrt rágógumit hajítottak ki rajta.
– Tényleg muszáj ezt? – szólt rá a vezető ülésnél ülő idősebb férfi.
– Bocs, apa! Legközelebb kidobom egy kukába – viccelődött a fiatalabbik rendőr.
– Ne szemtelenkedj velem az első napodon! – szólt rá szigorúan a felettese. Az anyósülésen ülő, miután látta, a társa nem vevő a poénjaira, vigyorgását abbahagyta, majd komolyra váltan bólintott.
A lámpa először sárgára, majd zöldre váltott. A vasárnap reggeli csendjét egy vérfagyasztó kiáltás hasította fel. Bár a lámpa zölden világított már, a rendőrautó mégsem indult el.
A két rendőr a kiáltás forrását kereste az autóból, és mikor megtalálták, nem akartak hinni a szemüknek.
– Azt a kurva… – reagálta le az idősebbik férfi, és már ugrott is ki az autóból, hogy a csomagtartóból kikapja a tűzálló takarót. Társa ennél lassabban tudta megemészteni a látványt. Álmában sem gondolta volna, hogy az első napján ilyet kell átélnie. A zebrán egy lángokba borult fiatal fiú szaladt üvöltözve, végül a kíntól az autójuk előtt esett össze.
– Gyere és segíts! – hallotta felettesét.
A férfi odaszaladt az égő testhez, és befedte a takaróval. A tűz ropogásának hangja megszűnt, helyébe gyomorforgató sistergés hallatszott, ami a szénné égett bőrből fakadt. A fiatal fiú reszketett, mint a nyárfalevél, ruhája teljesen leégett, csak a cipője maradt meg a lábán. Haja, szemöldöke eltűnt. Riadt szemével a két rendőrt figyelte.
– Hívd a mentőket! – förmedt az idősebb férfi a társára, mikor meglátta, hogy az csak az áldozatot figyelte. A szag elviselhetetlen volt. Égett hús és bőr szag terjengett a levegőben. Míg az ifjonc rendőr a mentősökkel beszélt, addig felettese újra az áldozathoz fordult.
– Ki tette ezt veled fiam?
A reszkető test sokkos állapotban volt. Csak nézte a rendőrt, majd szólásra nyitotta száját, de hang nem hagyta el ajkát.
– Mond ki a nevét, és egy életre lecsukjuk azt a rohadékot!
– Valter – nyöszörögte az áldozat alig hallhatóan. A rendőrnek közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy meghallja a nevet. Közben nem vett levegőt, mert már az ő gyomra sem tudta bevenni az égett test szagát.
– A teljes nevét! – kérte, de válasz már nem érkezett, csak egy halk sóhajtás, mint mikor a haldokló a lelkét leheli ki.
A reszketés abba maradt, a fiú szeme pedig örökre lecsukódott.
1.Fejezet
2013. Szeptember
Vivien

A világ legédesebb gyermekét tartottam a kezemben! Gyönyörű barna szemét az anyukájától, a szőkésbarna haját pedig az apukájától örökölte. Sosem hittem volna, hogy egy napon még fogok bárkit ezen a néven szólítani: Pálfi Zsolt. Kimondani ezt a nevet egyszerre volt félelmetes és örömteli. Az oka ennek évekkel ezelőttre nyúlik vissza. Pontosabban négy évvel ezelőtt a nővérem első nagy szerelme volt, akit Pálfi Zsoltnak hívtak, életét vesztette egy autóbalesetben. Borzalmas időszak volt mindenki számára. És most, mintha az unokaöcsémben újjászületett volna.
Ha látogatóba jöttek a nővéremék, és a pici Zsoltika meglátott, a vigyora azonnal az arcára ragadt. Eleinte jókat nevettünk ezen, mára már mindenki megszokta, csak egyedül én nem. Olyan szépséges mosolya volt, hogy átragadt rám, és én sem tudtam tovább komoly fejet vágni. Rajongott értem a Zsoltika, és én is imádtam őt. Most is kacagott a kezemben, ahogy a magasba emeltem. Apró kezeivel megérintette az arcomat, majd a levegőben összecsapta tenyerét. Élvezte, ha vele játszottam. A távozáskor mindig hatalmas sírás lett, mert nem szeretett elbúcsúzni tőlem. A szívem szakadt meg ilyenkor érte. De tudtam, hogy egy héten belül újra ölelhetem, mert több részt hétvégente szoktak jönni hozzánk.
Anyukám egészen az autójukig kísérte őket, de nekem erre most nem volt időm. Készülődnöm kellett az esti bulihoz. A nővérem azonnal megértette. Ismert már annyira és tudta, hogy nekem minimum másfél óra szükségeltetik a teljes elkészüléshez. És már ennél is kevesebb időm volt, ezért mihelyst a bejárati ajtó becsukódott és a pici Zsoltika keserves sírásának hangja távolodni kezdett, én azonnal bevágódtam a fürdőszobába. Gyors ütemben letusoltam, hajat szárítottam, vasaltam. Sminkkel adtam egy kis csillogást az amúgy is szépséges arcocskámnak. Hibátlan arcbőrömre nem is tettem semmit, csak a szemhéjamra kentem egy kis tust, és szempillaspirállal hosszabb és dúsabb pillákat varázsoltam. Elégedetten vigyorogtam magamra a tükörben, de tudtam még csak most jön a neheze. A ruhaválasztás. Valahogy a saját cuccaim sosem tetszettek annyira, mint a nővéremé, de ő már nem lakott itt, és kénytelen voltam a saját béna ruháim közül választani. Ez körülbelül negyven percembe került, és már az utolsó simításokat végeztem, amikor az óra nagy mutatója a tizenkettes szám alá kúszott. Este hét van. Indulnom kellett. Magamra nyomtam egy kis parfümöt, utoljára ellenőriztem a kinézetem a tükörben, majd anyukámhoz fordultam.
– Elmentem! Hajnalban érkezem!
– Vigyázz magadra, és siess haza! – hallottam Bertát, de ekkor már fél lábbal kint voltam a lakásból. Nem kellett messzire mennem. Az utca végében a sarkon volt egy kis kocsma, ahol a barátaimmal alapozni szoktunk. Majd miután úgy érezzük kellően feltöltődtünk gátlásoldó itallal, buszra szállunk és a legközelebbi diszkóig meg sem állunk. A sarki kocsma – én csak így hívtam – bejáratánál találkoztam a barátaimmal, Péterrel és Patrikkal. Lány barátom nem igazán volt. Valahogy nem jöttem ki jól a lányokkal. Azok mind kétszínűek, és szeretnek a hátadba kést döfni. A fiúkkal jobb szerettem együtt lógni. Ők csak idegesítőek, és fárasztóak voltak, de legalább őszinték. Patrik mikor meglátott, vigyorogva köszöntött. Mindig bejöttem neki, milyen kár, hogy nekem nem az esetem. De ezt az infót sem tőle tudom, hanem a haverjától, Pétertől, mert arra is gyáva volt, hogy közölje velem az érzéseit. Így hát én meg postagalambnak használva Pétert, visszaüzentem, hogy nem az esetem. Azóta még csendesebb lett, amit annyira nem is bántam. Elég volt Pétert hallgatnom, akinek viszont be nem állt a szája. Mindig volt valami mesélni valója.
– Szia, Vivi! Csodásan nézel ki! – üdvözölt Patrik.
– Köszi! Péter?
– Már bent van. Az első kört ő állja. Éppen azt rendezi a pultnál – Patrik illedelmesen kinyitotta nekem az ajtót, és előre engedett. Ezt az egyet szerettem benne. Udvarias volt, nem úgy, mint Péter. Ő már nem egyszer pofátlanul elém vágott, mikor belépni készültem valahova.
Patrikkal helyet foglaltunk a csocsó asztal mellett. Péter három pohár boros kólával csatlakozott hozzánk.
– Hát, megérkeztél Vivi! Már-már azt hittük Patrikkal, hogy kettesben kell neki vágnunk az éjszakának.
– Dehogy! Hisz ismertek, egy estét sem hagynék ki! – kezembe vettem a hideg italt és jó nagyot kortyoltam belőle. Ez kellett nekem. A szénsav jólesően csiklandozta végig a torkom, a hűvös italtól egy pillanatra kirázott a hideg. Nem voltak sokan a kocsmában. Rajtunk kívül még egy valaki ácsorgott a pultnál, és ketten ültek egy másik asztalnál. Miközben a jobb oldalamon Péter valami sztorit mesélt a haverjának, én azon merengtem, lehet, hogy elindítok egy zenét. A zenegépre néztem, majd valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a szemközti asztal felé pillantottam. Engem figyelő barna szemekbe ütköztem bele, amik olyan mélyrehatóan bámultak, hogy az egész testem beleborzongott. Pillantásomat azonnal elkaptam és a barátaim felé fordultam. Péter meséje abszolút nem foglalkoztatott, de muszáj volt rá koncentrálnom. Nem szabadott megfordulnom, pedig lassan már el sem hittem, hogy valóban engem nézett az a srác. Csak egy pillanatra olvadt egybe a tekintetünk, mégis a testem azonnal reakcióba lépett. Hiába próbáltam magam arról győzködni, hogy ne nézzek oda újra… Azon kaptam magam, hogy megint őt bámulom. Világosbarna szeme szinte belém égett. Bőre fehér volt, ajka mosolyra húzódott. Jesszusom! Felpattantam ültömből, a fiúk pedig kérdőn néztek fel rám. Hirtelen a hangomat sem találtam. A szívem zakatolva vert a mellkasomban, és még mindig magamon éreztem annak a srácnak a pillantását.
– Megyek… Elindítok valami zenét – magyaráztam a barátaimnak, majd a gép felé indultam. Nem néztem se jobbra se balra, csak a zenegépet bámultam, a gondolataim pedig a szemközti asztalnál ülő fiú körül jártak. Az a koromfekete bezselézett haj, azok a szemek…

Vélemény, hozzászólás?